Part 6

De erejét tulbecsülte. Felölelt mindent. Kidolgozott, beosztott, rendszerbe öntött minden kérdést, a nélkül, hogy azokat egyenként, külön-külön tudományos szabatossággal felállitani, kifejteni s megoldani képes lett volna, vagy arra elegendő ideje, elmélkedése vagy gyakorlati tapasztalása lett volna. Pedig még ez sem elég. Az irodalmi helyes alak megtalálása minden kérdésre nézve mulhatlanul szükséges, ha azt akarjuk, hogy előadásunk vagy könyvünk az ifjuság lelkében gyökeret verjen.

Pulszky Ágoston elmulasztotta ezt. Nem is ügyelt erre eléggé. S minthogy a legnehezebb s legmélyebb kérdésekkel küzködött: ennélfogva zavaros, kuszált s világosság nélkül való volt mind tanszéki előadása, mind tudományos könyve. Az ifjuság rögtön észrevette ezt, figyelme szanaszét szóródott s azon túl hozzá az ifjuságot csakis a tanrend kötötte s nem az előadás hóditó varázsa.

Az államtani és jogbölcseleti igazságok nem oly egyszerüek, mint a számtani s nem is oly könnyedén észlelhetők, mint a természettani igazságok. Két kilogramm kétszer akkora suly, mint egy kilogramm. A ki kételkedik: eléje teszik a mérleget s megszünt a kételkedés azonnal. De a hol egy nemzetiségi kérdés összeütközik egy egyházi vagy egy gazdasági kérdéssel s a küzdelembe bele kell szólani a közjogi kérdésnek is: ott már nagy és nehéz elmemunka a kérdés igazságát oly világosan állitani a hallgatóság elé, hogy minden kétség nyomban elenyésszék.

Talán nem is lehet. De a tanszéken nem is épen szükséges. De az még az államtanban és jogbölcseletben is szükséges, hogy a kérdések egyik vagy másik oldala egészen tisztán álljon az ifjuság előtt. Ezzel föltámad vágya a többit is tisztán látni. Ösztöne, törekvése, buvárkodása s az élet tapasztalásai majd czélhoz juttatják tudnivágyát. Elég, ha ezt az oktatója fölkelti.

Azt mondtam: Pulszky tulbecsülte erejét.

Egy napon, a mint mellette ülök a képviselőházban, uj kiadásu angol könyv áll előtte s olvasgat belőle figyelemmel. Valaki érdekesen beszélt s ő föl-fölemelte fejét s hallgatta a szónokot, de közben-közben megint tovább olvasott. A szónokra mulhatlanul kellett figyelnie, mert a szólás sora rá is kerülhetett, tehát figyelt is, de azért olvasgatott is.

Azt gondoltam, valami sikamlós vagy könnyü regényt olvas. Kérdeztem tőle, mit olvas?

– Mill Stuart logikáját!

S mutatja a könyvet.

Egy pillanatig elbámultam, de aztán kinevettem vele. Ez a könyv a legnehezebb tudományos olvasmányok egyike a világon. Fiatal koromban elmém megedződött arra, hogy Hegelt nem fáradó figyelemmel olvashattam. Akkor Mill Stuart logikáját is bizonyos élvezettel, vagy legalább könnyüséggel tudtam volna olvasgatni. Most már nekem nehéz tárgy. Huszonöt év előtt is nehéz volt. Megkisértettem. Hónapokig kellene elmémet ujra gyakorolni, hogy olvasásába rögtön bele ne fáradjak.

S ime az én Pulszky barátom ezt az igen nehéz könyvet csak ugy fél figyelemmel, fél elmével is képes olvasgatni. Szemrehányást csináltam neki e könnyelmüségért és elbizakodásért. Hiszen vagy a könyvet, vagy a beszédet nem érti meg jól, mert egész elme kell mindegyikhez külön-külön.

Ő képes erre, azt felelte.

Pedig dehogy volt képes. Erre senki se képes.

Egyszer kérdeztem tőle, hogy jogbölcseletét kinek a rendszere szerint dolgozta ki?

– A magam rendszere szerint.

Sulyosan megtámadtam e szaváért. Jelen volt Kerkapoly is. Az volt a véleményem, hogy az egyetemet s az ifjuságot fiatal ember szárnyemelgetésének kedvéért feláldozni nem szabad. Majd megjön az ideje annak is, a mikor ő hosszabb élet nyugodt tapasztalásai s nagy és mély elmélkedések alapján saját rendszerét tárhatja föl az ifjuság előtt.

Sokat évődtem vele, de talán nagyon is szigoru volt felfogásom s éles a birálatom. Ugy értesültem, műve Angliában is figyelmet keltett. Szinte természetesnek tartom. Gondolkodó ereje csakugyan nagy volt.

Irni jobban tudott, mint Kerkapoly vagy Szilágyi, de azért nagy műve nem lesz maradandó s mint irodalmi mű még annyira se lesz olvasott, a mennyire nálunk a tudományos műveket szokás olvasni.

Nem világos, nem könnyü, szépségei nincsenek, nem magyar irodalmi mű. Magyar szavakból, magyar nyelven van ugyan megirva, de azért mégse magyar mű. Mert gondolkozása, felfogása s gondolatainak meg alakitása nem magyar.

Ime, nagy kérdés áll itt előttünk.

Pulszky Ágoston mindig tudott magyarul, még gyermekkorában is, még külföldön is. De agyának gondolkodó működése nem mindig magyar nyelven történt, minthogy csecsemőkorától kezdve két nyelven, magyarul és németül egyaránt tanult és tudott. Tehát gondolkodni is tudott németül is ugy, mint magyarul. Később pedig az angol nyelvet annyira elsajátitotta, hogy angolul is tudott gondolkodni.

A kérdés az, hogy a ki gyermek- és ifjukorán keresztül két vagy három nyelven is egyenlő képességgel tud gondolkodni és beszélni: vajjon később képes lesz-e az egyetlen nyelvnek minden szépségével és minden tökéletességével alakitani meg irodalmilag gondolatait?

Széchenyi István gróf nem a remek, de a nagy magyar irók közé tartozik. Gondolatokban, képekben költői alakitásokban, eszmévé és szállóigévé magasult nézetekben gazdagabb minden magyar irónál. Még sem igazi magyar iró, mert élete végeig mindig németül gondolkodott. Német volt az anyanyelve. A gondolatok irodalmi alakitásában ettől szabadulni soha nem tudott.

De elhagyom e tárgyat. Sokat lehetne erről mondani.

Pulszky Ágoston ritka nagy elme volt s ritka nemes jellem s a kik közelében voltak: azok előtt kedvessé tette vonzó egyénisége. Tudása óriási s a törvényhozásban csatázni mindig készen álló kiváló szónok, igaz hévvel és nemes fegyverekkel küzdő. Többet ért, mint a mennyire kortársai becsülték. Derekabb ember volt, mint sorsa. Derekabb, mint a hogy nyomdokai után az utókor fölismerhetné.

FALK MIKSA KORÜNNEPE.

(Dr. Falk Miksa született 1828. évi október hó 7-én. Már tizenötéves korában kezdő iró és forditó. Később hirlapiró a legmagasabb szakmában, a politikai irányczikkek alkotásában. A mult század ötvenes és hatvanas éveiben jelesebb hirlapirónk nem volt, hozzá mérhető is alig egy-kettő. Ezenkivül jelesebb iróink egyike. Mint képviselő, a diplomatikai iratok készitésében fölötte kiváló.)

Nem kedvelem a korünnepet. Ha nekem szólna: hidegen fogadnám, vagy meggátolnám. Ez év augusztus havában mult negyven esztendeje, hogy első nagyobb költői munkám az ország legelső szépirodalmi hetilapjában megjelent. Tehát negyven esztendeje volnék – ha volnék – afféle iróember. Bizony nem szóltam róla senkinek s örülök, hogy másnak se jutott eszébe. Ugyanez év julius havában mult husz esztendeje, hogy hires nevezetes Nagy-Kőrös városa megválasztott követének. Milyen jó ürügy lett volna hatalmas lakomára. De a város derék polgármestere azt mondta: minthogy választás esztendejében vagyunk, annak a korünneplő lakomának korteskedő szine lenne, a mi pedig Nagy-Kőrös városához nem illenék. Ott minden polgár a maga komoly és higgadt magyar eszével választ követet, tehát csak maradjon el a lakoma.

Igaz volt. El is maradt a korünnep.

Nem is egyéb a legtöbb jubileum, mint hivalkodás és lakmározási ürügy. Istennek tartsunk ünnepet, ne embernek. Ünnepeljük meg nagy nemzeti eseménynek emlékét is, de apró emberek apró dolgait ne ünnepelgessük. Névnapról, születésnapról ám emlékezzenek meg hű barátok és családbeliek, ha igazán szeretik egymást, de ezzel aztán legyen is vége a sürü lakmározásnak.

Ez az én vélekedésem.

De ennek daczára is szivesen látom Falk Miksa korünnepét. Örömmel tünődöm el ama félszázad egyes eseményei fölött, mely Falk nevével s irói működésével válhatlanul összefügg. Nemzetünk közéletének ma elmult ötven esztendejére se államférfi, se történetiró vissza nem gondolhat a nélkül, hogy elméje Falk nevével s irói működésével lépten-nyomon ne találkozzék.

Falk Miksa a jó magyar hazafiak diszes seregének jelentékeny tagja. Nem vezére, de nem is közlegénye. Hanem, ha a katonaéletben keresünk hasonlatot, derék csapatvezetője. A ki régóta törzstiszt, régóta tagja a táborkarnak. Mióta közelebbről ismerem, jó negyven éve, azóta mindig az volt.

Jó magyar hazafi!

Szinte unalmas, szinte kopott, szinte el is korhadt már ez a szó. Csak arról mondjuk már, hogy jó hazafi, a kiről egyebet nem mondhatunk. S mondjuk kedvezésből, udvariasságból. Jó gazda, jeles iró, milliomos. kegyes főpap, jó szónok, miniszterjelölt, államférfi, nagy befolyás, tevékeny mágnás, veszedelmes ember s egyéb efféle jelző van ma közkeletben. Jó hazafi: annyi mintha azt mondanák – nemzetes ur.

De ha én mondom valakiről, hogy jó magyar hazafi: akkor nem üres szóval akarom a levegőt mozgatni. S ha Falk Miksáról mondom: arra jó okom van.

Nem egyféle a hazafiság a mi országunkban. Még a jó magyar hazafiság is többféle.

Az egyik hazafiság mintái: Bocskay, Bethlen, Rákóczi, Kossuth. Ma pihen ez a hazafiság. Tábora is elszéledt. A csaták mezei kizöldültek, a fegyvert rozsda emészti. A tudomány és költészet terén, a békességes kormányzás és közgazdasági élet vesződségei közt ma ennek a hazafiságnak nincs levegője, melyben lélekzetet vehessen.

A másik hazafiság mintái: Zrinyi a költő, gróf Széchenyi István, Deák Ferencz. Viaskodni az ország függetlenségeért s a nemzet jólléte és méltóságáért, de nem az izomnak, hanem az észnek erejével; – nem a fegyvernek, hanem a bölcseségnek hatalmával. A hazafiak e táborához tartozik Falk Miksa is.

S e két táboron kivül van még a jó magyar hazafiságnak harmadik tábora is.

Volt két jó ismerősöm s nemes jó barátom. Egy atyafi két testvér. Az egyik Ihász Dániel, a kit csak egyszer-kétszer láttam életemben s a másik Ihász Imre, birtokostársam, vármegyém előkelője, mindenki által becsült és szeretett jó magyar ember.

Melyik volt jobb hazafi: soha se tudtam eldönteni.

Ihász Dániel, mint ifju, fegyvert fogott s orvul megrohant, száz sebből vérző hazájának védelmére sietett, mint honvéd 1848-ban. Végigküzdötte a szabadságért és a becsületért vivott harcznak minden csatáját. Fegyverét le nem tette, a győztes idegennek magát meg nem adta, elment bujdosónak, élt a hazátlanok száraz kenyerén s mikor az olasz nemzet harczban állott az osztrákkal: erős karját s éles fegyverét felajánlotta az olasz nemzetnek, hogy ott is szemközt álljon azzal az ellenséggel, a kivel 1848-ban és 1849-ben szemközt állott. S a mikor eljött a békességnek ideje s ránehezedett az életkor sulya: akkor oda telepedett Kossuth Lajos mellé s el nem hagyta őt haláláig.

Hogy az agg bujdosó, a független Magyarország egykori kormányzója minden nap lássa, minden nap érezze, hogy a magyar szivnek hozzá való hűsége el nem csügged, el nem mulik soha. – Ez volt Ihász Dániel; – férfi, a lelkek szent lángolásának korszakából, a ki élt, harczolt és meghalt a nélkül, hogy honfi szivének nagy eszményeit egyetlen szempillantásig elfelejtette volna.

Hát testvérje Ihász Imre mit csinált itthon? Miként szállhatott versenyre az ő hazafisága bujdosó testvérével?

Ihász Imre itthon maradt. Eke alá fogta a pusztuló ősi telket. Kis telek volt, kis birtok volt, alig terjedt száz holdnyira. De maga is megfogta az eke szarvát. Tanult, mivelt uri ember – de nem járt hivatal után, hanem a becsületes földmivelő munka után. Egyik birtokot a másik után bérelte s azután egyiket a másik után vette meg örökül. Istennek akarata s őseink vitézsége a magyarnak számára alkotta meg ezt a földet. Idegentől, jöttmenttől, gazdag nemzetek ide lézengő tőkepénzeseitől mentsük meg a magyar földet. Legyen a föld s legyen itt minden vagyon a magyar emberé. Eger várát, Sziget várát nem védheti mindenki, vértanuhalált nem szenvedhet minden magyar ember, de családját, magyarságát, ősi nevét, ősi birtokát meg kell védelmeznie minden magyar embernek. Becsületes munkásság, okos takarékosság, tisztán gyüjtött vagyon, magyar családaink virágzó fenmaradása: im mindez elsőrangu hazafi kötelesség. Segitette az ügyefogyottat, buzgólkodott nemzeti ügyeinkért, nem volt fukar semmi nemes dologban, hű társunk volt vármegyénk életében, a mikor alkotmányunk föléledt s mégis hatezer holdnyi birtokot gyüjtött, mely jó kedvvel hozza gazdag gyümölcsét, hogy növelje, szilárditsa a magyar faj életét és gazdagságát.

Im ebből állott az ő igaz és nagy hazafisága.

Melyik volt hát jobb hazafi? Bizony ma se döntöm én el ezt a kérdést.

Te ifjabb nemzedék, te alig tudod vagy csak az öregektől tudhatod, mije volt egykor Falk Miksa nemzetünknek.

Volt egy komoly lapunk; igazságaink tárháza, reményeinknek tűzhelye, egész nemzeti életünknek, nemes, tiszta és hű tüköre. Kemény Zsigmond volt a szerkesztője; Salamon Ferencz, Csengery Antal, Szalay László, Greguss Ágost, Trefort Ágoston, báró Eötvös irták czikkeit. Jókai Mór fölséges regényei töltötték meg tárczáját. Deák Ferencz bölcsesége, hazafisága és mindentudása szabta meg irányát.

Minő szellemek! Mekkora alakok!

S ennek a lapnak volt főmunkatársa és vezérirója Falk Miksa. Főmunkatárs és vezériró e férfiak között!

Rettenetes balsors nehezedett a nemzetre. Országunk nem volt, fölosztották osztrák tartományokra. Alkotmányunk nem volt, a fejedelmi önkény uralkodott fölöttünk. Szabadságaink nem voltak, hivatalos engedélytől függött minden lélekzetvétel. Irni nem lehetett szivből s igaz magyar elméből, – nemzetünk eltörlése volt az állami czél.

És mégis kellett irni.

Hit kellett a nemzetnek és reménység. Önbizalom ereje és türés bölcsesége. És kellett bizonyos vidámság is, mely könnyüvé tegye a türést és várakozást.

Jókai Mór és Falk Miksa lángelméje szerezte meg nekünk a vidámságot hitünkhöz, reményünkhöz, önbizalmunkhoz és türelmünkhöz. Jókai a költészet örök ragyogásu napfényével, Falk pedig a politikai napi irodalom elmés bölcseségének édes melegével.

Falk előtt is volt politikai irodalmunk. De politikai iróink egyike se tudott akkora hatást gyakorolni a nemzet egész értelmiségére, mint Falk.

Széchenyi czikkei darabosak s eszejárása szaggatott, Kossuth hirlapi czikkeit nehézzé tette a szónokosság és a pathosz, báró Kemény czikkeit a mély szemlélődés. Szalay és báró Eötvös czikkeiben a szükségesnél nagyobb méretü volt az okoskodás és az érvelés. Talán csak a korán elhalt gróf Dessewffy Aurél itéletének mélységét s gondolatalakitásainak könnyüségét lehet Falk czikkeihez hasonlitani. Ha Falknak volt nálunk elődje, csak gróf Dessewffy volt vagy lehetett volna az.

Jó értesülés, tiszta látás, nemes elmésség és játszi kedély s a magyar nyelvnek bizonyos költői erővel való kezelése tette oly vonzókká Falk czikkeit.

S azután a politikai napi irodalom nálunk is és Európaszerte is komolyabb és méltóságosabb volt, mint ma. Hizelgést vagy rágalmazást, ledérséget és könnyelmüséget Falk czikkeiben nem találunk. Ma más szellem uralkodik, a közönség nagyobb részének izlése se oly finom, mint negyven év előtt, de Falk, mint politikai iró ma is az, a ki az ötvenes évek végén volt a mult században.

Az iró hajdan nem iródiákja, hanem benső bizalmas munkatársa volt a nemzet vezéreinek. Deák csak ugy együtt dolgozott Falkkal és báró Keménynyel, mint gróf Andrássyval vagy báró Eötvössel. S az irónak minden jutalma csak a nemzet vezéreinek barátságából s önlelke hazafias megnyugvásából állott.

Ezért mondom, hogy Falk jó magyar hazafi. Azok közül való, a kiket egykor a történetiró a hazafiság terén is korszakuk vezérlő férfiainak ismer el.

Azt mondta valaki, hogy a hirlapiró oly férfiu, ki eltévesztette hivatását. Talán több az elmésség e mondásban, mint az igazság. Falk semmi esetre se tévedt semmiben, a mikor hirlapiróvá lett s hirlapiró maradt.

Mi lett volna?

Szónok? Gyakorlati államférfi? Vagy bankár s közgazdasági életünk egyik vezetője?

Lehetett volna egyik is, másik is. Volt tehetsége hozzá elég. De munkássága egyik pályán se ért volna annyit a nemzetnek, mint a mennyit a politikai irói pályán ért.

Iró lehetett volna nagy. Tudása széles és mély, figyelése erős, itélete éles s a nyelvet szépen, gondosan s mégis könnyen kezeli. Széchenyiről irt nagy műve bizonyitja, hogy az emberek és korszakok lelkébe, az elvek és szenvedélyek harczainak titkaiba mélyen be tud nézni. Szentül hiszem, hogy ha iró marad, egyes nagy alakok s korszakok leirásában elérhette volna Kemény Zsigmondot és Szalay Lászlót s állambölcsészeti kérdések tárgyalásában felülmulta volna báró Eötvös Józsefet.

De én élete dicsőségének tartom, hogy megmaradt a hirlapirói pályán, a mely azonban még sem korlátozta abban, hogy a törvényhozás fontosabb és kényesebb iratainak tetemes részét ne ő készitse el. Ez iratok az ifjabb kor embereinek laza fogalmazásai mellett örökké minták maradnak.

Hirlapirói pálya! Ez se az ma már, legalább nálunk, a mi ötven-hatvan év előtt volt.

Falk kortársai közül Kemény Zsigmondot és Szalay Lászlót betegség és halál szoritotta le az irói pályáról. De Csengery, Salamon Ferencz, Greguss Ágost s mások is siettek elhagyni a hirlapot, a mint tehették s a mint külsőleg diszesebb s talán biztosabban jövedelmező munkakörbe léphettek át.

Minő kezekre jutott a hirlapirodalom?

Sokan vannak már, a kik ugy vélekednek, hogy a politikai hirlap nem egyébb, mint iparvállalat s czélja, rendeltetése se egyéb, mint bármely anyagi vállalaté. És mindinkább terjed az a nézet, hogy elv, meggyőződés s határozott szellemi irány nem a hirlapirónak való s mindez csak haszontalan, sőt ártalmas teher a valódi hirlapiró vállain. A hirlapirónak – ugy mondják – minden elvtől, iránytól, meggyőződéstől szabadon a naponként változó áramlatok szerint kell dolgozni, a mint a közönség szeszélye vagy tőkebiró urának intése parancsolja.

Az ó-görög nép teremtő képzelete a mai hirlapirodalmat s ennek hadseregét nem ismerte. Ha ismerte volna: Parnasszus hegylábához mocsarat képzel, melyben kigyók-békák, utálatos csuszó-mászók hemzsegnek. E mocsár lett volna a korszerü hirlapirók tanyája.

De ez a felfogás nem az én felfogásom. Lehet, hogy a fejlődés iránya évtizedek mulva e felfogást juttatja diadalra, de én már az uj korszakhoz nem alkalmazkodom.

Falk még a régi remek felfogás szülöttje. S még mindig teljes erővel hőse is annak. Időszaki sajtónk mezején két korszaknak vezérlő szelleme. Teljesen bevégzett dicsősége a multnak s a mai nemzedék csak azért nem ismeri el annak, mert még ma is irányt, szellemet és világosságot nyujt nemzetének, mint negyven-ötven év előtt. Minden fiatalkorabeli nagy társa kidőlt már mellőle s ő magánosan áll, mint öreg cserfa. Az öreg cser koronája még ép, lombja még eleven zöld s Falknak tollán még ma is a régi szellem ragyog.

BÁRÓ WESSELÉNYI MIKLÓS HIRES BAJVIVÁSA.

I.

(Az erdélyi 1834-iki országgyülés szerkezete. – Napló szerkesztése. – Szász Károly inditványa. – A gubernium tiltó beavatkozása. – Wesselényi buzgalma. – Körlevele a követekhez. – A november 13-iki viharos gyülés. – A jelkérés. – Wesselényi beszéde. – Báró Nopcsa László bajra hivja Wesselényit.)

Ferencz császár és király, mint Erdély nagyfejedelme s a Székelyek Grófja 1834-ben május 26-ra Kolozsvárra hivta össze az erdélyi országgyülést. Ez országgyülésen mindvégig jelen volt, sőt az ellenzéknek vezére s az egész országgyülésnek vezérszónoka volt hadadi báró Wesselényi Miklós, akkor már mind a két hazában ismert s ünnepelt kiváló hazafi.

A királyi hivatalosak, az ugynevezett regalisták közt neve elő nem fordul. Családjából csak a Wesselényi István kamarás és akkor ezredes és b. Wesselényi Farkas kamarás voltak királyi hivatalosak s bár az országgyülés őt is reklamálta: bizonyos, hogy az erdélyi gubernium őt meghivni semmikép se tanácsolta volna ő felségének. Azért mint Udvarhelyszék követe foglalt helyet az országgyülésen. Követtársa e székből Szombatfalvi József volt.

Az országgyülés tagjai mindjárt az első napokban magántársalgás közben tanácskoztak a felett s meg is állapodtak abban, hogy az országgyülési tárgyalásokról az eddig szokásban volt felette rövid jegyzőkönyv helyett jegyzőkönyvet s egyuttal naplót is fognak vezetni, melybe az országgyülési beszédeket beiktatják s melyet czenzura mellőzésével kinyomatnak. Kettős czélt akartak ezzel elérni. Az egyik czél volt: az országgyülést a lehető teljes nyilvánosság ellenőrzése alá helyezni s ekként a gubernium iránt engedékeny királyi hivatalosokat is a nemzeti közvéleménynyel mintegy együtthaladásra kényszeriteni. A másik czél volt: a sajtót tökéletesen megbénitó czenzurát e téren félretenni s legalább itt a sajtó-szabadságot komolyan életbeléptetni.

Az erdélyi országgyülés egyetlen táblából állott, ott a kettős kamara-rendszer ismeretlen volt. Két-két követet választott 13 vármegye, 5 székely szék, 11 szász szék és 16 takszális hely, mely a magyarországi királyi városnak felelt meg. Az összes választott követek száma tehát 90 volt.

Ezzel szemben állott 224 királyi hivatalos s ezek közt az elnökön kivül két püspök, egy apát, egy káptalan, egy konvent, huszonhét valóságos katona, magasrangu tiszt, három itélőmester és 126 főispán, főkirálybiró, szász ispán, táblabiró, kormányszéki tanácsos, udvari méltóság és egyéb fejedelmi közhivatalnok. Az udvartól és kormánytól függő hivatalnokok száma tehát 172-re rugott a 90 választott követ ellenében. Hogy ily alkatu országgyülésen is nagy politikai sikert lehetett elérni: ezt csak a nemzeti szellem hatalmas föllendülése s báró Wesselényi Miklós nagy tekintélye s óriási tevékenysége indokolhatta. De épen az országgyülés ily alkata mellett volt nagyfontosságu a Naplónak szabad kinyomatása s az ellenzéki beszédek csonkitatlan hű közlése.

Erre nézve b. Wesselényi és elvbarátai abban állapodtak meg, hogy az inditványt Szász Károly vizaknai követ terjeszsze elő. Szász Károly kiváló férfiu, hatásos szónok, a szabadelvü nemzeti pártnak egyik vezérférfia volt s nagy tekintélyben állott. Az inditványt mindjárt a negyedik országos ülésben junius 24-én előterjeszté.

»Javaslatomat – ugymond – oda terjesztem, hogy az itélőmesterek a törvények rendszabása szerint bizattassanak meg oly jegyzőkönyvnek vitelére, milyet eddig is vittek (melynek azonban szabad lesz az eddigieknél jobb móddal irtnak is lenni) és a mely két részből álljon, t. i. előadásból és határozásból; de ezenkivül a rendek kebeléből hat személyek neveztessenek a végre, hogy azok itt a vitatások folyamatát figyelmetesen hallgatván és azokról magoknak jegyzéket készitvén, szerkesztessék azokat jegyző- vagy naplókönyv formájába; neveztessen ki továbbá még egy küldöttség, mely ezen jegyzéseket megvizsgálja, észrevételei szerint megigazitsa; fenmaradván minden egyes tagnak, ha szavait nem jól értették, kiigazithatása és országos ülésen az iránti észrevételének feltehetése. Ez nemes Magyarországon is igy van.« Hozzáteszi még: »Ezen bővebb jegyzőkönyv czime lehetne Magyarország példájára Napló vagy Naplókönyv.«

Ez az inditvány hosszabb vita után, melyben báró Wesselényi Miklós többször felszólalt, elfogadtatott. Gyorsirók akkor még nem voltak. A kormánypárt szónokai s köztük különösen Cserei Miklós az okból ellenezték főleg a beszédek beiktatását, hogy a beszédeket szabatosan leirni nem lehet, »mert az emberi nyelv sebesebb a tollnál.« Ellenezték azonban nemcsak technikai, hanem politikai okokból is. Elvégre a julius 5-iki ülésben beadattak a szavazatok az elfogadott inditvány értelmében alakitandó két bizottságra.

Az egyik bizottság neve volt »A naplókönyv tollvivői«. Ennek tagjaivá választattak:

a magyar nemzetből: Kovács István krasznavármegyei és Szabó József vizaknai követek;

a székely nemzetből: Cserei Farkas kir. hivatalos és Török István kézdivásárhelyi követ; – végül

a szász nemzetből: Regius János beszterczei és Trausch József brassai követek.

A másik bizottság volt: »A jegyző- és naplókönyv birálói.« Ennek tagjaivá választattak:

a magyar nemzetből: gr. Kornis Mihály kir. hivatalos, gr. Degenfeld Ottó közép-szolnokmegyei főispán, Tunyogi József ugyanazon megyei és Zeyk József károlyfehérvári követek;

a székely nemzetből: Diodár Antal aranyos, b. Kemény Pál maros, b. Apor József háromszék és gr. Kun Gothárd sepsiszentgyörgyi követek; – végül

a szász nemzetből id. Schreiber Simon szebeni, Dietrich János szászsebesi, Ehrenfeld K. András medgyesi és Scherer György szeredahelyi követek.