Part 8

Nopcsa László akkor 40 éves volt s Hunyadmegye főispánja. Kalandvágyó, elhatározott, bátor férfiu, kiről a suttogó, kósza hir regényes és rejtélyes dolgokat beszélt. Sokan azt hiszik: ő róla vette volna a mintát Jókai azon regényhőséhez, ki a »Szegény Gazdagok« czimü regényében Fatia Negra név alatt szerepel. E gyanitást kétségtelenül alaptalannak kell tartani. Nopcsa László szép nagy kort ért el, felül 90-en, csak pár év előtt hunyt el. Az ő fia báró Nopcsa Elek, a királyné főudvarmestere.

Nopcsa Lászlónak ezen az eseten s a hagyományos családi ellenszenven kivül is volt Wesselényi ellen valami leszámolni valója. Az augusztus 6-iki országos ülésben ugyanis Kenderesi Ferencz hátszegi városi követ visszahivatásának kérdése tárgyaltatván, Nopcsa László azt állitá, hogy Kenderesi »obtrudálja« (feltolja) magát követnek. Kenderesi a szabadelvü párthoz tartozván, e sértő szó miatt báró Wesselényi Miklós ismételten kemény szemrehányással támadta meg Nopcsát, ki erősen védekezett ugyan, de ügyét mégis elveszité, mert, mint a jegyzőkönyv patriárkális módon megerősité: »udvarhelyszéki követ Wesselényi Miklós atyánkfiának (szemrehányó) ellenmondását kir. hivatalos atyánkfiainak is nagy része és követ atyánkfiai mindnyájan magukévá tették«.

E kudarczot nem feledé Nopcsa László s most ezt is kiköszörülhetőnek vélte. Mind e személyi okok hatottak közre s inditák őt arra, hogy báró Wesselényi Miklóstól fegyveres elégtételt kérjen bátyjának, Nopcsa Eleknek s ennek személyében atyafiainak megsértése miatt. Segédje, ha nem csalódom, báró Jósika Sámuel volt. A kihivás november 18-án reggel történt.

Báró Wesselényi Miklós gróf Bethlen Jánost kérte fel segédnek.

A két segéd tanácskozása után Wesselényi a következő kijelentést tette:

»Én az elnök Nopcsa Eleknek csak hivatali személyéről szólottam, magánjellemét bántani s atyjafiait sérteni szándékom nem volt, egyébként is elvem és nézetem az, hogy a diétán mondottakért a diéta alatti időre a kihivást el ne fogadjam, de a diéta bevégeztével a méltóságos főispán urnak szolgálatára állok.«

Bármily érzékeny, sőt beteges legyen is párbajkérdésekben időnkint a felfogás s bármily szigort alkalmazzunk is ily kérdések megitélésében: Wesselényi e nyilatkozatát tökéletesen helyesnek, lovagiasnak s kielégitőnek kell tekintenünk. Sőt bizonyos hősiesség van e nyilatkozatban, a hol a képviselői mentelem és szólásszabadság jogát megvédi legalább az országgyülés tartamára. Igaz, hogy az akkori felfogás szerint is ily hősiességre csak oly férfiu lehetett képes, mint báró Wesselényi, ki elismert, kitünő pisztolylövő volt, karddal jól tudott bánni s már több diadalmas duellum emléke volt személyéhez kötve.

Nyilatkozatát tökéletesen kielégitőnek találták ugy a segédek, mint maga Nopcsa László. Annak azonban semmi nyomát se találtam, hogy a nyilatkozat irásba foglaltatott vagy arról a segédek jegyzőkönyvet vettek volna fel.

S bár ekként ez az ügy a lovagiasság szigoru felfogása szerint is tökéletes elintézést nyert, mindamellett ennek közel másfél éven keresztül sok és soknemü folytatása volt s a nagy hazafi életében kevés esemény fordul elő, mely neki több keserüséget okozott volna, rá nézve több szomoruságnak lett volna forrása, mint épen ez.

II.

(Wesselényi Szatmár vármegyében. – Hütlenségi pöre. – Bukásán dolgoznak. – Kezdődik a rágalom. – Széchenyi szerepe az ügyben érthetetlen. – Ügye b. Jósikával és b. Nopcsa Lászlóval. – Wurmbrandt ezredes. – Gróf Károlyi Györgynél folyt beszélgetés. – Wesselényi bajra hivja Wurmbrandtot. – A konzervativek. – A segédek. – Wesselényi borus lelkiállapota. – Végrendeletet csinál. – Pesti vivómesterénél. – A bajt Mező-Telegden megvivják. – Wesselényi győz. – Megjegyzéseim.)

November hó végeig báró Wesselényi Miklós Kolozsvárott volt, de deczember elején Zsibóra s onnan Szatmármegyébe, a deczemberi megyei közgyülésre utazott. Odautazott azért, hogy az urbéri kérdésben készült reakczionárius megyei utasitás megváltoztatását megkisértse, a korábbi szabadelvü utasitást visszaállitsa s ekként Kölcsey Ferencznek, egyik legbensőbb barátjának s nemzeti ügyünk akkori egyik első vezérbajnokának a pozsonyi követi megbizatás elvállalását továbbra is lehetővé tegye.

A gyülés deczember 9-én tartatott. Wesselényi Kölcseyvel együtt ment oda. Ekkor s ez napon tartá ama hirneves beszédét, mely miatt hütlenségi pert akasztott nyakába a kormány. E per nagy közjogi és politikai országos eseménynyé vált, de ennek ismertetése nem ide tartozik. Csak azért emlitém fel, hogy a későbbi párbajokkal ez is némi érintkezésben volt.

1835-dik évi január 12-én Wesselényi már ismét Kolozsvárott volt s 14-én már az országgyülésen felszólalt. Már ekkor a kormány s az országgyülés között oly feszültté vált a viszony, a tárgyalás annyira kizárólag a sérelmi térre szorittatott, hogy más kilábolás, mint az országgyülés feloszlatása, alig volt lehető. S ez február 6-án csakugyan be is következett. A kormány Erdélyben sohase volt erőszakosabb, mint épen most.

Wesselényi az országgyülés feloszlatása után nyomban elutazott és pedig Pestre és Pozsonyba, hogy a további teendők tárgyában magyarországi elvbarátaival tanácskozzék.

Elutazott a nélkül, hogy a Nopcsa-féle párbajügyre csak gondolt volna is. Erre ügyelnie egyébiránt oka nem is volt, mert hát ő az országgyülés bezárta utáni időre megajánlotta Nopcsa Lászlónak, ha kivánja, az elégtételt, azonban Nopcsa ezt se most, se novemberben nem kivánta, sőt, mint föntebb közlém, a segédek és megbizóik is ezt az ügyet november 19-én végleg befejezettnek kijelentették.

Wesselényit azzal gyanusitani, hogy ő a párbaj elől kitért, ekkor még nem jutott eszébe senkinek. Másként állt a dolog később.

Wesselényit ugyanis Magyarországon a hűtlenségi per várta és fogadta. Mig a közönség nem tudta, hogy a kormány a pert csak ijesztésül akarja-e használni, vagy pedig Wesselényit komolyan el akarja tenni láb alól s mig lehetőnek vélték, hogy az udvar és a bécsi kormány a pozsonyi országgyülés erélyes közbelépésére meghátrál: addig a gyanusitás és a rágalom hallgatott. De a mint meggyőződtek arról, hogy az udvar a magyar rendek haragjára semmit nem hajt, hogy a főrendek feltétlenül az udvar szolgálatába szegődtek s a már akkor Deák Ferencz által vezetett nemzeti ellenzék minden erőfeszitése e kérdésben a főrendek ellenállásán hajótörést szenved; a mint látták, hogy Wesselényi szatmári szavaiért még Balogh Jánost is hűtlenségi perbe fogják s Kossuth és az Ifjak üldöztetése is folytattatik, sőt fokoztatik: Wesselényi ellen azonnal fölemelte fejét a gyanusitás és a rágalom is.

Sokan hitték, hogy Wesselényi tökéletes politikai bukása, sőt egyénileg is ártalmatlanná tétele be fog következni, föltámadtak tehát személyes ellenségei, föl a higvelejüek s föl a kormány hizelgői, kik érdemet véltek maguknak szerezni az által, ha az üldözött államférfit még be is piszkolják.

Igy támadott Wesselényi ellen az aulikusok és konzervativek táborában lassankint az a suttogás, melynek tartalma abból állt, hogy ő Nopcsa kihivását nem fogadta el, hanem az országgyülés végére halasztotta, az országgyülés végén pedig Kolozsvárról szó nélkül eltávozott s ily módon elvégre is »megretirált«.

Hűtlenségi pörével és gazdasági bajaival volt Wesselényi az 1835-ik év folyamán főleg elfoglalva, de ezenkivül hatalmas politikai tevékenységét se hagyta félbe. Ama rágalmazó suttogás már régóta tartott s Wesselényi arról sok ideig semmi értesülést nem nyert. Elvégre 1836-ik év január hó vége felé neszét hallotta az ellene alattomban működő rágalomnak.

Rettenetes felindulással rögtön sietett gróf Széchenyi Istvánhoz, közölni vele a dolgot s őt az esetleg bekövetkező párbajokban szekundánsul felkérni. Széchenyi több mint másfél évtized óta volt – mint ő hitte – legbensőbb barátja. Eszének és szivének minden titkát, legnagyobb szerelmi ügyének minden változatát föltétlen bizalommal közölte vele Széchenyi. Sokat voltak együtt. Együtt utazták be Európa országait. Nem egyszer voltak egymásnak párbajsegédei. Együtt busultak a nemzet elmaradottságán, együtt tervezték a nemzedék fölébresztését, az ország fölvirágoztatását, irodalom és közgazdaság felelevenitését. Széchenyi egyébként is nagytekintélyü államférfiu s párbajdolgokban is elismert tekintély. Valóban kihez fordulhatott volna inkább, mint Széchenyihez?

Azonban épen Széchenyinél nem talált semmi segitségre.

Itt egy csodálatos lélektani rejtélyre bukkanunk.

Wesselényi sohase volt válságosabb helyzetben és nagyobb bizalommal sohasem fordult Széchenyihez és Széchenyi hidegen, majdnem sértőleg utasitja vissza és tagadja meg tőle minden baráti szivességét.

Wesselényi ez időben anyagi bajokkal küzd, kölcsönért folyamodik s nem is jelentékeny összeggel Széchenyihez s ez a kölcsönt kereken megtagadja.

A fenyegető párbajokban minden segédkezést határozottan megtagad. Sőt csaknem kárörömmel jegyzi meg, hogy Wesselényi már annyira jutott, hogy alig tud szekundánst kapni. Pedig ez nem is volt igaz.

Naplójába ez időtájt azt irja, hogy Wesselényi mind mélyebbre sülyed becsülésében. »Sajnálom – ugymond – ez embert, mert ez vagy párbajban vesz el, vagy börtönben, vagy őrültek házában, vagy végre, mint nyomorult koldus.«

Senki se volt a világon, a ki előtt Széchenyi ugy feltárta volna özvegy gróf Zichy Károlyné, született Seilern Kreszczenczia grófnő iránti lángoló szerelmét, mint épen Wesselényi előtt s bár esküvője imádottjával ekkor volt (1836 február 2-án): erre Wesselényit se tanunak, se vendégnek meg nem hivja, sőt erről nem is értesiti.

Kétségtelen, hogy Széchenyi ezen lélektani állapotának s Wesselényi iránti érzületének kulcsát meg lehet találni. Hiuság és önzés, gőg és politika, számitás, szeszély és szivtelenség egyaránt közreműködtek Széchenyi lelkében arra, hogy ő ugy határozza el magát, hogy még párbajsegédi szövetségben se álljon Wesselényivel akkor, midőn ez ellen az udvar haragja tombol s midőn ennek – a közvélemény szerint – mulhatlanul el kell buknia.

Széchenyi István nagy alakjára árnyék borul egy pillanatig e napokban.

De Wesselényi Miklós alakja tisztán és fényesen emelkedik ki a rágalmak ködéből. Igaz, hogy áldozat és szenvedések árán.

Wesselényi 1836. évi január 28-án kérte meg Széchenyit, hogy legyen szekundánsa báró Jósika Sámuel s esetleg Nopcsa László ellen. Ezekben vélte a gyanusitás forrásait felismerni. Széchenyi nem vállalkozván erre, párbajsegédül szükség esetére gróf Károlyi Györgyöt kérte s nyerte meg.

B. Jósika Bécsben lakott, mint Erdélyország alkanczellárja. Ide intézte hozzá levelét Wesselényi január 28 iki kelettel, melyben értesiti őt a keringő gyanusitásokról s arról, hogy ezek forrása gyanánt őt emlegetik s az esetre, ha ez igaz lenne, fegyveres elégtételt kér. A levél teljes udvariassággal s bizonyos baráti fidelitással van irva.

Hasonló hangu levélben felel báró Jósika február 1-én, melyben kifejti, hogy a gyanusitásokat sajnálja, de ő azoknak nem okozója.

Február 6-án ujra ir Wesselényi. Levelének tartalma a körül mozog, hogy ha báró Jósika nem mondott is, hanem csak lelkében gondolt olyat, mint ha a Nopcsa-ügy Wesselényi részéről nem tökéletes korrektséggel intéztetett volna el, még akkor is követeli a golyóváltást s Jósikát becsületérzésére való hivatkozással szólitja fel, vallja meg, hogy ilyesmit nem gondolt-e?

E levél már ideges tulérzékenységet árul el s erre báró Jósika megtagadhatta volna a feleletet.

De nem ezt tette, hanem Bécsben február 10-én kelt levelében röviden érinti, hogy ugy látja, hogy Wesselényivel levélben ez ügyet rendezni nem lehet, tudja tehát, hogy barátjával gróf Esterházy Mihálylyal (Cseszneki ág, gróf Esterházy István pozsonymegyei volt főispán apja) február 14-ikén Parendorfban lesz s oda személyes találkozásra hivja Wesselényit.

Wesselényi ezt elfogadta s február 13-án Pozsonyból indult barátjával és segédjével gróf Károlyi Györgygyel Parendorfba. Irtózatos szél és hóvihar volt, Wesselényi nagyon átfázott s nem valószinütlen, hogy csakhamar kezdődő csuzos és köszvényes betegségének, mely tizennégy évig kinozta s utóbb is halálba vitte, csirái ez utazásból származtak. Alig értek a kirendelt időre Parendorfba.

Itt a segédek vették az ügyet kezükbe s báró Jósika Sámuel oly minden kétséget kizáró határozott nyilatkozatot tett, mely Wesselényit is tökéletesen megnyugtatta.

Jósikával tehát az ügy elintéztetett. Hátra volt Nopcsa Lászlóval.

Hozzá február 9-én irja első levelét Wesselényi.

E levélben érinti a Kolozsvárt 1834-ik évi november 18-án történteket. »Én – ugymond – a méltóságos urat ki nem hivom, mert engem soha egy szóval se sértett meg s épen ez tette részemről lehetővé, hogy elveimet s nézeteimet követve, akkori kihivását a diéta alatti időre el ne fogadjam«. Kijelenti ezután röviden és határozottan, hogy most szabadnak érzi magát, ha tehát Nopcsa elégtételt akar; most szolgálatjára áll.

Wesselényi Pozsonyban, Nopcsa Erdélyben, épen egy hónap folyt le, mig Nopcsa e levelet megkaphatta. Márczius 9-én kelt Nopcsa udvarias s teljesen megnyugtató felelete, melyben kijelenti, hogy neki elégtételre oka nincs s ő az ügyet már 1834 novemberben teljesen kielégitőleg befejezettnek tekintette.

Báró Wesselényi ujra ir, megnyugvását kijelenti, de ujra felajánlja, ha a legparányibb kétely maradt volna is Nopcsa lelkében, a fegyveres elégtételt.

E levélre már Nopcsa nem válaszolt, de a válasz nem is volt szükséges.

Egészen másként intézték el Wurmbrandt ezredessel ezt az ügyet. Ez az ezredes gróf Wurmbrandt Ferencz volt. A család ifjabb stájeri ágához tartozott s 1855-ben halt meg. Magas, erőteljes, hatalmas férfi volt.

A Wurmbrandt-család egy tagja: János Henrik 1681-ben nyert magyar honosságot. De vagy azért, mert az esküt le nem tette, vagy azért, mert a dijat meg nem fizette: a Wurmbrandtok magyar főrendiházi jogaikat soha nem gyakorolták. A magyar főrendü családokkal azonban sokszoros rokonságban állottak. Az idősb ág herczegesitett grófsággal bir. Ép ez időben a majoreszko neje egy gróf Teleky-lány volt, Wesselényinek is rokona. Egy Wurmbrandt-lányt pedig néhány év előtt gróf Széchenyi István testvérje: Lajos gróf vett feleségül. Az ifjabb és legifjabb ág is, mely utóbbihoz az ezredes tartozott, ily sokféle házassági összeköttetésben áll magyar családokkal. Az ezredes tehát nem volt egészen idegen. Bizalmas barátai közt sok volt a magyar is.

Wurmbrandt gróf 1835-ben Temesvárott állomásozott ezredével. Innen kirándult gyakran Mehádiára s ez év nyarán itt töltött pár hetet.

Egy alkalommal barátai társaságában épen báró Wesselényinek napirenden levő hütlenségi pöréről beszélgettek s beszélgetés közben előjött a Nopcsa-féle kihivásról is a szó. Valószinüleg nem a szükséges ténybeli hűséggel valaki fölemlitette, hogy báró Wesselényi kijelenté, hogy országgyüléseken mondottakért az országgyülés tartama alatt kihivást el nem fogad.

»Das ist eine leichte Ausrede!« jegyezte meg erre gr. Wurmbrandt ezredes. Magyarul: »ez könnyü kifogás.« A társaságban jelen volt gróf Szapáry Antal is, Géza gróf apja, ki jól hallotta s jól megjegyezte magának e szavakat.

A következő év február 12-én egy napon Pozsonyban Wesselényi szállásán együtt voltak a házigazdával gróf Károlyi György és gróf Szapáry Antal. Épen báró Jósika bécsi levelét várták s a gyanusitásokról beszélgettek. Szapárynak ekkor eszébe jutott Wurmbrandt ezredes tavalyi megjegyzése, minden czélzatosság nélkül közlé ezt Wesselényivel s még hozzátette: »minden efféle fecsegésért az ember nem verekedhetik, az ilyennek utját állni nem lehet.«

Wesselényi azonban haragra lobbant az ezredes e megjegyzésének hallatán. Idegessége különben is nagy volt ekkor már s a lappangó gyanusitások elnémitására minden esetben embert akart fogni, kivel pisztolyt vagy kardot szemközt állithasson. Szó nélkül leült iróasztalához s megirta pár sornyi levelét Wurmbrandt gróf ezredeshez, melyben közli értesülését annak tavalyi mehádiai sértő megjegyzéséről s ezért teljes elégtételt kér. A levelet felolvasta barátai előtt, nyomban lepecsételte s megkérte gróf Szapáryt, hogy azt haladéktalanul adja át gróf Wurmbrandtnak ott, a hol őt megtalálja. Szapáry egy óra mulva már kocsira ült, hogy megbizatásában eljárjon. Több mint egy hónapba telt, mig Wurmbrandtól, ki a bánátusban volt, a válasz megérkezett. Pedig Szapáry nem mulasztott semmit. A rossz idők és rossz utak voltak a késedelem okai. Egyébiránt maga Wurmbrandt is sietett föl Bécsbe.

Márczius 20-án vagy 21-én kapta Wesselényi az ezredes feleletét, melyben ez a kihivást elfogadja s kész fegyveres elégtételt adni.

Ekkor tárgyalások kezdődnek. Nem a fölött, hogy a párbaj megtörténjék-e, hanem ezzel összefüggő mellékkérdések fölött. Idő, hely, segédek kiléte stb. Wesselényi márczius 25-én ujra megteszi az utat Parendorfba s ujra gróf Károlyi György kiséretében, hogy ott Wurmbrandttal és segédjével az előzetes kérdések fölött értekezzék. Wurmbrandtnak is szabadságot kell kérni s engedélyt a duellumhoz. Az esetről tudomást szerez a bécsi kormány is s a felek Parendorfban megállapodnak abban, hogy a verekedés Ausztria területén meg nem történhetik. De megállapodnak előzetesen abban is, hogy a párbajnak életre-halálra kell menni. A részletes megállapodásokat azonban a párbajtalálkozásra halasztják.

E készülődésekről időközben kiszivárog a hir a közönségbe. Az országgyülési ifjuság nyiltan kezdi tárgyalni saját köreiben az egész ügyet. S lassankint elterjed és rendithetlenül megerősödik az a nézet, hogy Wesselényit, az ünnepelt nagy hazafit a bécsi kormány akarja eltenni láb alól s hogy Wurmbrandt mestervivó s a hatalom által felbérelt spadassin, kivel a czélt biztosan elérik. Az ifjuság keserü izgatást kezd a konzervativpárt ellen is s uton-utfélen hirdeti, hogy a készülődő politikai gyilkosságban ennek is bent a keze.

Igaz, hogy Wesselényinek engesztelhetlen ellensége a bécsi udvar. Az is igaz, hogy a konzervativek szivesen látnák Wesselényinek a politikai szintérről való visszavonulását vagy leszoritását és az is igaz, hogy Wurmbrandt gróf a párbajra hivást elfogadta s hogy ő csakugyan egyike a hadsereg legjobb vivóinak.

De a konzervativek belátóbb tagjai épen ezért fölötte kellemetlennek s esetleg fatálisnak látták az országgyülési ifjuság mozgalmait. Érezték, hogy ha Wesselényi el talál esni: a felizgatott nemzedék egész rémitő haragja a konzervativek ellen fog kitörni. Boldogult öreg barátom Zsedényitől, ki a konzervativek egyik alsótáblai fiatal vezérszónoka volt akkor, érdekes részleteket hallottam a konzervativ tábor efféle aggodalmairól. Végre is e tábor legnemesebb s legkiválóbb egyik tagja, gróf Dessewffy Aurél vállalkozott a mindenféle gyanusitás elháritása okából is arra, hogy Wesselényinek a párbajnál szekundánsa legyen.

Azonban Wurmbrandték is mindent elkövettek arra, hogy még csak szine se legyen a párbaj afféle irányzatosságának, mintha ez a hatalom kedvéért történnék. Wurmbrandt Horváth János kamarást kérte fel párbajsegédjének, ki Deák Ferenczczel állott jó barátságban s ki jóravaló magyar ember volt.

A párbaj helyéül végre Mező-Telegdet tüzték ki Biharmegyében, határidejéül pedig április 20-ikát állapitották meg.

Wesselényi felette komoly, elérzékenyült, sőt komor volt ez időben. Nem egy barátjának mondá, hogy hasonló nyomasztó érzést eddig még nem ismert. Egészen elkészült a halálra. »Nyomorékká lövetni magam – ugy mondá Széchenyinek – nem engedem. Vagy én lövöm Wurmbrandtot agyon, vagy ő engem. Igy kell lenni.«

Megcsinálta végrendeletét. Gyöngéden gondoskodott ebben azokról, kik szivéhez közel állottak. Egy magasabb leánynevelő intézetre 60 ezer forintot hagyományozott. Széchenyi oktalan elhidegedését jól észrevette ő, de az elérzékenyülés és halálra készülés e napjaiban e legrégibb barátjával mégis teljes kiengesztelődésre akart jutni, őt kérte fel tehát, hogy ama nemes hagyomány teljesitésében végrendeletének végrehajtója legyen. Széchenyi ezt elfogadta. Egyuttal gondos intézkedéseket tett Széchenyi, hogy az esetre, ha – mint mindenki hitte – Wesselényi elesik és segédje gróf Dessewffy Aurél üldöztetni fog, ezt czenki uradalmában biztosan elrejthesse s a törvény kezétől megmenthesse.

Naplójába is beirta Wesselényi, hogy el van készülve a halálra s ugy tekinti ezt, mint Berzsenyi, kinek a haláláról irt e gyönyörü sorait szintén naplójába iktatta:

„Legyen álom, legyen biró: Bátran megyek elébe. Mint az elfáradt utazó A vadon enyhelyébe. Mert ha biró: nem furdal vád. Mert ha álom: nyugalmat ád.“

Levélben intézkedett, hogy egyik zsibói tisztje menjen Mező-Telegdre s ott gondoskodjék számára szállásról. Irt gróf Bethlen Jánosnak is s szép levélben kérte meg, hogy legyen jelen, mint tanácskozó segédje s igaz hű barátja a párbajnál.

Politikai barátaitól a »Csárdának« nevezett ideiglenes kaszinóféle gyülekezetben április 13-án érzékenyen elbucsuzott. Gyönyörü beszédben fejté ki elhatározásának szükségességét. A nemzeti szent ügy mellett rendithetlen kitartásra kérte barátait. »Hattyudal«-ának nevezte ez utolsó beszédét s valóban az elbucsuzás megható jeleneteket hozott szinre. Sokan nyakába borultak, soknak, köztük Balogh Jánosnak is szeméből kicsordult a köny. Többen Pestig elkisérték.

Mai napság alig tudjuk érteni e felette lágy lélekállapotot. Hiszen egy perczig sem volt bizonyos Wesselényinek akár halála, akár sulyos megsértetése. Bármily hires vivónak volt is Wurmbrandt kikiáltva: egy perczig sem lehetett feledni, hogy Wesselényi se utolsó verekedő, izomereje a rendesnél nagyobb, bátorsága kifogástalan, karddal ügyesen tud bánni s kartársai közt a legjobb pisztolylövők egyikének hirében áll. S a mi fő, eddig még mindig szerencséje volt a párbajokban.

Azonban a nemzet java részét akkor a kormány erőszakos eljárása felette elkeserité.

A Wesselényi elleni per fej- és jószágvesztésre s legenyhébb esetben is több évi fogságra irányult. Maga e per is a szabadság sulyos megsértése s az alkotmány lábbaltapodása volt. Ehhez most a felizgatott képzelet Wurmbrandt alakjában az osztrák kormány bérgyilkosát látta Wesselényi ellen törni. Wesselényi oly hős gyanánt állott az ország közvéleményében, ki, mint a hajdankor bajnokai, fajának becsületéért, nemzetének meggyalázott lobogójáért viaskodik. Semmi kétség, hogy ha a nemzeti ellenzéknek oly hatalmas vezérférfiát, a minő Wesselényi volt, hasonló erőszakos módon akarná a kormány a politikai küzdelem teréről leszoritani, mai napság a nemzet nem elégednék meg hasonló érzékeny jelenetek előidézésével, hanem oly viharban törne ki, mely összedöntené a kormányt s esetleg megrenditené az alkotmányt.

Pedig a nagyközönség akkor nem is tudta és csakis néhányan tudták, hogy Wesselényi jobb kezén már április 1-től kezdve élénk fájdalom kiséretében jelentkezik az izületi csúz s hogy e miatt csak bénán képes a kardot kezelni. Wesselényit magát is felette aggasztotta e körülmény, de ő mindvégig bizott abban, hogy a segédek pisztolyt fognak választani. Kezének bénulását a pisztoly kezelésében eddig nem vette észre.

De arról már mégis meg akart győződni, vajjon a kardot tudja-e ugy kezelni, mint eddig?

Pesten fölkereste vivómesterét, ha nevére jól emlékszem: Fridrichet. Ehhez szokott gyakorlatokra járni s ennek vivótermében tartotta gyakorló ingét s egyéb eszközét. Mikor levetkőzött s az inget felöltötte: azt mondta Fridrichnek:

– Mester, aligha utoljára nem veszem ezt az inget itt magamra.

A vivómester mosolygott, de azután beszélgetés közben elmondta Wesselényi, minő veszélyes bajvivás elé megy és csak az aggasztja, hogy a hónap eleje óta jobb keze csuklójában fájdalmat s némi bénulást érez.

– Ez már komoly dolog báró ur. Próbát kell tennünk. Én ismerem Wurmbrandt verekedését. Kemény ficzkó.

A báró és a vivómester erős viaskodásba keveredtek. Elvégre kimeritő viaskodás után azt mondta a vivómester.

– Gratulálok báró ur, most még nyugodtan összemérheti kardját Wurmbrandttal is.

Igy indult el Pestről Wesselényi Mező-Telegd felé.

Nem vélem szükségesnek leirni, hogy Pesttől Mező-Telegdig a ragaszkodás minő megható jeleivel találkozott Wesselényi minden városban, hol meg kellett állapodnia. Utja beillett volna diadalutnak.