Part 3

A házasélet uj világot tár a leánynak lelke elé. Uj vágyak, uj ösztönök, uj ábrándok, uj törekvések töltik meg szellemét. Boldogsága többé nem egyedül az övé. A férjjel, az apával, a gyermekkel kell azt megosztani s ha kell, azt nekik egészen átengednie is. Még akkor is, ha abból neki csak az emlékezet maradna meg. A hű nő és jó anya igy érez és igy cselekszik. Azért nincs fenségesebb alak se égen, se földön; se a költészet, se a bölcselkedés, se a hit világában, mint a hű nő és jó anya alakja. Ez a tiszta szeretet. Maga az isten se egyéb. A különbség csak az, hogy az isten halhatatlan.

Az uj világ, mely az asszony elé tárul, gyakran más eget és más földet mutat, mint a minőt a leánylélek ismert a maga világában. A serdülő leány játékai s a szüz hajadon ábrándjai néha oly gyorsan s oly tökéletesen mulnak el, hogy emlékezetük is alig marad. Nem lehetetlen, hogy az ön lelkének a művészetért való rajongása is el fog csillapodni s egész életét, szellemének egész gazdagságát, napjainak minden óráját a családi boldogságért áldozza föl. Szép és nemes áldozat, mely boldoggá teszi az asszonyt s egyuttal boldogságot áraszt azokra is, kik szivéhez közel állanak.

A családi élet szentségei töltik meg a nőnek lelkét. Más érdek, más indulat, más érzés, más törekvés abban a lélekben helyet nem találhat. Csak egy szentség van még, melynek ott kell lenni minden nő lelkében, minden anya szivében; melyet nem pótolhat semmi, még az a szeretet sem, mely a hitvest, a szülőket, vagy a gyermeket átkarolja s mely ha hiányzik, helyén örökös üresség támad. Ez a szentség a hazaszeretet.

Ön tisztelt urnőm, magyar leánynak, magyar nőnek született. Szülői fölött magyar földön árasztá el melegét és fényét isten napja s az ön bölcsője ott ringott és serdülő kora ott telt el a szép és gazdag magyar alföld közepén. Irodalmunk, művészetünk, erkölcseink s nyelvünknek örök szépségei tették gazdaggá az ön szellemét.

Azt kérdezhetnék: miként gyakorolja a nő a hazaszeretetet? Azt mondhatnák: legyen hű feleség és jó anya: nevelje gyermekét jónak és magyarnak: nevelje erőben, egészségben, jó erkölcsben s istent imádni s embertársait megbecsülni; legyen jótékony s gyámolitsa a szegényt és tehetetlent; vegye lelkes pártfogásába hazai érdekeinket s a külföldért ne áldozza föl idejét, pénzét és figyelmét. Legyen derék magyar asszony!

Igaz ez mind. Ebben áll a magyar nőnek hazaszeretete. De önnél, tisztelt urnőm, még másban is áll.

Ön oly felekezethez tartozik, melynek hivei évezredek óta bujdosnak idegen országok határain s bujdosásuk közben idegen népektől s más felekezet hiveitől annyi félreértést, annyi bántalmat, annyi üldözést szenvedtek. Ön oly felekezethez tartozik, melynek hazánkban békés otthona van: melyet magyar fajunk régóta édes testvérnek fogadott el s mely ezredéves alkotmányunkat, jogunkat és szabadságainkat most már – hála a gondviselésnek – háboritatlan joggal élvezi s melynek hivei a haza iránt való nagy kötelességek teljesitésében most már teljesen egyenlő honfitársaink.

Országunk fővárosa ma már világváros magasságára emelkedett. Szép, nagy és hatalmas, de magyarsága csonka s nemzeti jelleme bágyadt. Társadalmának csak egyes rétegeiben lüktet a tiszta magyar érzet: egész társadalmát idegen fajok, idegen nyelvek, idegen erkölcsök és felfogások porfelhője boritja be, mintha nem a hazai földből nőtt volna fel, hanem erős forgószél sodorta volna ide ezt a társadalmat. Mintha valami átok nyomná a multból vagy a távolból vagy a magasból országunk közepén e hatalmas erőgyülekezést. Az egyházak szószékén, a fegyveres népek őrhelyein, a főrendek családi termeiben, a pénzváltó intézetek padjai körül, a nagy üzletek és nagy vállalatok tárgyalásai közt, a gyárak és műhelyek gépei mellett, a tömegek mulatságainak zenés csarnokaiban, a leányoktatás egyházi intézeteiben mindenütt tobzódik az idegen hang, idegen érzet s mindenütt erős viaskodásban áll fajunk nemzeti érzetével s nyelvünk édes hangjaival.

A szabadság forró szeretete tiltja nekünk, hogy e bajt más nemzetek példájára erőszakkal orvosoljuk. De van e baj ellen egy nyájas és hatalmas orvosság, mely szeliden és mégis biztosan kiölhetné a betegséget. Leányaink és asszonyaink lelkes elszántsága ez az orvosság. Az az édes, meleg és illatos levegő, mely őket körülveszi, nemzetivé lehet általuk s ha azzá lett, hatalmuk hóditó erejének ellent nem állhat senki.

Ön tisztelt urnőm, jegyesével oly családot alkot, mely izlésével s nagy vagyonának segélyével az év nagy részét az ország fővárosában tölti s műveltségének s nemes szellemének segélyével tekintélyes társaságok központját képezendi. Hitsorsosai által tisztelve, művelt nők és férfiak által körülseregelve: legyen az ön családi hajléka is a tiszta magyar szellem termékeny műhelye, édes otthona, ünnepelt oltára. Vannak már ilyenek. Legyen ilyen az öné is. Utmutatóul másoknak, hóditó példaként a társadalom számára, örök mintája gyanánt a magyar asszony hazaszeretetének.

A gondviselés áldja meg az ön szerelmét, házasságát, családját és egész jövendőjét!

KÜLÖNÖS EMBER.

(Gondol Gábor. – Jogtanárom a pápai akadémián. – Vadkacsa-tudománya. – Mennyire ismerte a gombokat? – Lakása, életmódja, halála.)

Vannak különös emberek. Az irodalom ugy nevezi őket: különczök. A mi jó népünk a különcz szót nem ismeri, nem használja. Hanem az olyan embert, a ki másként él, másként lakik, másként ruházkodik, mint a többiek, különös embernek nevezi.

Ilyen különös ember volt Gondol Gábor. De igazán különös.

Talán két hete járta be a hirlapokat az a hir, hogy Iváncsán, Fejér vármegyében egy uri embert halva találtak. A szobában bent volt, a szoba nyitott ajtajától nem messze vérben-fagyban. Semmit tőle el nem vittek. Mindenét rendben találták. Hátulról, orvul lőtte agyon valaki. Valami őrült vagy orgyilkos. Néhány nap előtt azt is közölték a hirlapok, hogy nyomon vannak már a csendőrök, rendőrök és mindenféle őrök.

Semmi gondom a nyomozásra. Ismertem, szerettem azt a különös embert. Meghalt – semmiféle nyomozás többé fel nem támasztja. Róla magáról akarok megemlékezni. Életéről és nem haláláról.

Gondol Dánielnek volt testvéröcscse, a ki tudós volt és iró. Ha különös ember nem lett volna, ő maga is iró lett volna. Ő is tudós volt, tudománya mellett nagy műveltségü s irni is jelesen tudott. Még se irt, holott ma már mindenki ir; az is, a ki irni nem tud. Épen ez is azt mutatja, hogy különös ember volt.

A kálvinisták pápai főiskolájának volt negyvenöt év előtt jogtanára. Ő volt az én tanárom is. Tőle tanultam a magyar jogot, a mely félig-meddig akkor támadott fel: 1860-ban. És tőle tanultam a magyar perjogot, a mely pedig akkor még nem is volt meg, hanem csak nyolcz-kilencz év mulva 1868-ban keletkezett. Jó tanárunk volt. Nagyon kedveltük. Csöndes hangon, tűz nélkül, de okos beszéddel és meleg szeretettel belénk tömte a mindenféle jogi tudományt. Voltak tanulótársaink, a kik ott hagyták a főiskolát s Pestre jöttek el jogásznak. Derék fiuk, tehetségük is volt a tudományhoz, hires egyetemi tanárok lelkéből akartak meriteni, de bizony egyik se tanult annyit, a mennyit mi a különös embertől tanultunk. Hiába: a tudós is más, a hires ember is más, a jó tanitó is más. Sok hires tanár átkozott rossz tanitó. A hallgató csak csömört kap tudományától a helyett, hogy azt megszeretné.

Alacsony, zömök termet; – sürü bajusz, sürü szakál, égő fekete szemek. Kissé lehajtott fejjel járt, de sohase álmodozott, hanem a körülte levő apró és nagy világot nézte, vizsgálta, figyelte. Figyelő képessége rettenetes volt. A sasok és a vércsék nem vesznek ugy észre mindent, mint a hogy ő mindent észrevett. Embert, mozgást, rögöt, ajtót, ablakot, kocsit, lovat az utczán, – az utolsó fűszálat s az utolsó férget is kint a mezőn.

Az volt a szenvedélye, a mi a világtudós Darwiné.

Fejér-vármegyei volt. Vármegyéjének két vize van; álló is, folyó is. Az álló a velenczei tó, a folyó a Duna. A vármegyében mindenki vadász-ember, különösen vizi vadász. Mind a tó, mind a folyó tele van ezernyi ezer szárnyas vaddal s azok közt vadkacsával. De sohase talált uri embert, vadász pajtást, a ki mindenféle vadkacsát ismert volna s valamennyinek magyar nevét tudta volna.

Csodálatos ez. Házi szelid kacsát magam is alig ismerek többet ötfélénél, vadkacsát talán annyit se. A különös ember föltette magában, hogy a hazai vadkacsafajokat s azok magyar nevét, törik-szakad, összeszedi.

Bejárta a világot. Nemcsak a velenczei tavat, hanem a Kis-Balatont s a Fertőt is az egész Hansággal. Heteket töltött Baranya sarkában, a hol a Dráva a Dunába szakad. A kopácsi tavon és környékén annyi a vizi vad, mint a felhő. Végigkutatta a Csallóköz szakadékait s a Duna szigeteit Mohács körül. Apróra megvizsgálta a Rétet Pancsovától Temes-Kevéig, sőt azon túl is. A Tisza kiöntéseit mind bejárta és se az ecsedi láp, se a Szernye nem maradt előtte ismeretlen. Talált vagy tizenötféle vadkacsát s talált rá ötvenkét magyar nevet. Igy hallottam tőle is, barátaitól is, tanártársaitól is.

Biztattam: irja meg vadkacsa-tudományát. Dehogy irta volna meg, a világért se. Csak mosolygott az ilyen biztatásra. Neki elég volt, ha vadász pajtásait a magyar vadkacsa-tudományban utólérhetlen messzeségben megelőzhette.

Talán tiz éve is van már, a mikor az én nemes és tudós barátomat, Herman Ottót figyelmeztettem ugy magánbeszélgetésben a különös ember vadkacsa-tudományára. Nem tudom, irt-e neki, kiment-e hozzá Iváncsára s kapott-e tőle feleletet? vagy az aggkor feledékenysége rajta is erőt vett már. Tiz év előtt elmult már hetven esztendős.

Egy-két év előtt még érintkeztem vele, de csak ugy levélben. Azt irta meg az »Egyetértés« számára, hogy a hajdani zsidóknak volt-e lovuk, mikor ismerkedtek meg Mózes előtt a lóval s honnan van az, hogy a Tizparancsolatban van szó ökörről és szamárról, de lóról nincs? Nem is tudom, miért nem közöltem munkáját, pedig ma is megérdemelné.

Arra is figyelmeztettem ugyanekkor, hogy vadkacsa-tudományát ne rejtse véka alá. Ime gróf Zichy Jenő, ez a nagyszivü főur a Bajkál-tavi valamelyik vadkacsának különös gilisztáját fedezte föl s most a magyar és német tudósok ennek a gilisztának különös bajusza fölött is kemény harczokat vivnak egymással. Mennyivel fontosabb kérdés pedig a magyar vadkacsatudomány, mint a Bajkál-tó ott az oroszok, tibetiek és mongolok közt. Sőt még nem is a Bajkál-tó, még csak nem is annak vadkacsája, hanem csupán egyik vadkacsájában élődő gilisztának a bajusza?

Bizonyára erre is mosolygott, de erre se felelt.

Még egy példát hozok fel az ő különös tudományáról.

Sokféle bolondja van a jó uristennek különösen a műgyüjtők közt. Hogy most már a halotti jelentéseket, a látogató jegyeket, a postabélyegeket, sőt a szivarszalagokat is gyüjtik: ezen már meg se ütközünk. Hát a gombokat gyüjtik-e?

Hányféle gomb van a világon? Érczből, csontból, fából, kaucsukból, szövedékből? Ki tudná ezt megmondani? Hajdan kis gyermekkoromban minden paraszt iskolásgyereknek volt egy füzérrel. Ez volt a gyüjtött kincse. Az iváncsai különös ember ugyan nem gyüjtött gombot, de azért minden gombot megnézett jól s minden gombot ismert a világon. Furcsán sült ki ez egykor.

Pápai tanártársai elbámultak az ő mindenféle különös tudásán. A pénzeket, érmeket például annyira ismerte, hogy első tekintetre mindegyikről megmondta, hogy Nabukodonozor királytól kezdve a monakói fejedelemig azt a pénzt melyik potentát, melyik évben verette. Hogy tanártársai kitapasztalják: igaza van-e, valamelyik utczai gyermektől szereztek egy régi rozsdás, kissé domboru rézpitykét, akasztóját letörték, a pitykét kövön kalapácscsal laposra verték s mikor már teljesen ismeretlen volt, odaadták a különös embernek.

– No Gábor, ha legény vagy, miféle pénz ez? Ezt mond meg már!

A különös ember megnézi a pénzt egyik oldaláról, megnézi másik oldaláról. Mosolyog, föl se néz tanártársaira.

– Tökfilkók! Nem pénz ez, hanem gomb. Az osztrák 26-ik számu gyalogos ezred egyenruhájának gombja 1827-ből. Ez s ez az Este herczeg, vagy ki volt akkor a tulajdonosa.

A tanárok csak elbámultak. Csakugyan bevallották, hogy a gombon, mielőtt összelapitották, volt egy 26-os szám.

Ime, ilyen volt a különös ember a maga sokféle tudásával. Pedig jogi tudása széles és mély volt.

A mikor a pápai jogakadémia megszünt: a honvédelmi miniszteriumban foglalt el osztálytanácsosi állást. Mindenkit bámulatba ejtett ott is szorgalma, pontossága, tudásának ezerfélesége és szótlansága. Innen ment nyugdijas állapotba, mint miniszteri tanácsos.

Hazament, Iváncsára vonult saját kis nemesi birtokára. Meséket mondanak itteni életmódjáról.

Lakásának se kapuja, se keritése. Minden szobájának ajtaja, ablakja törve, zuzva, lyukas, korhadt, rég elavult. Közeli rokona nem volt közelében, vendég ritkán látta. Csak egyetlen szobája volt türhető állapotban. Itt fogadta vendégeit s kinálta nekik hatalmas borait. Jó borokat tartott. Itt irt és olvasott s különösen jegyezgetett.

Udvarát fölverte a gyom. Cselédet nem tartott maga körül. Senki se volt állandóan körülötte. Az volt öregségére az elve, hogy az embernek ugy kell élni, mint az ősembernek. Mint a szarvasnak és az oroszlánnak. Az oroszlánnak sincs szobaleánya, inasa, szakácsnéja, mégis megél emberségesen addig, mig kora miatt megérdemli. Az ember talán hitványabb volna az állatnál?

Házához rézsutosan átellenben lakott valamiféle gazdája. Ételét onnan hordták át neki a kellő időben. Ennyiben mégis eltért az oroszlán szokásától.

Eltért abban is, hogy ő télen mégis fütött. De maga fütött, ezt se bizta másra. Szeretett fát vágni, mint Gladstone, a hires angol miniszter. Maga apritotta fel szép apróra tüzelő fáját fürészszel s maga hasogatta össze fejszével.

Három év előtt eszünkbe jutott, hogy azok, a kik negyven esztendő előtt végeztük a jogot együtt, jöjjünk össze lakomára, Pápa városába.

Meghivtuk kedves tanárunkat is, az iváncsai különös embert. Meleg szivvel ajánlkozott.

– Hányan lesztek?

– Tizenhárman.

Csak tizenhárman voltunk életben. Annyit tudtunk magunk körül összeszedni.

A különös ember mosolygott és felelt.

– Valami tökfilkó azt mondaná, ha tizenhárman vagytok: akkor semmi esetre sem jöttök össze tizenhárman.

Ez történt 1902. évi ápril első napjainak egyikén. Kistörei Tóth Móricz, szolnoki nyugalmazott királyi ügyész lett volna egyik közülünk. Jókedvü, erős, derék férfiu. Ő érintkezett Gondollal.

Egy hét mulva meghalt. Hirtelen, legjobb kedve közepette.

Nem is történt meg az összejövetel.

A különös emberrel többé nem is találkozunk. Az iváncsai temetőben alszik és mosolyog most már. Álma és mosolygása boldog legyen, áldott legyen.

A TORPEDÓ-KIRÁLY.

(Whitehead Róbert fiumei gyáros, torpedó-készitő, sokszoros milliomos. Bismarck herczeg násza. 1882-ben meglátogattam, hogy a torpedógyártás némely titkát nagyjából megismerjem. Meghalt 1905. évi október 16-ikán.)

A torpedó tengeri hal. Ezt a halat nem ismerem. Sohase fogtam, sohase ettem, sohase láttam. Van-e a torpedók közt király: azt se tudom. A balatoni fogasok közt van. A legnagyobb fogas a fogas-király. Egynek a történetét el is beszéltem a Balaton körüli utazásaim történetében. Én azt az öreg angolt nevezem torpedókirálynak, a ki ott élt, ott lakott, ott gyártotta gyilkos szerszámait Fiuméban, a mi kis magyar tengerünk partján.

Jól ismertem. Whitehead Róbert volt a neve. Származása angol, születése Nagy-Britániában, Lancashire megyében. Manchesterben nevelődött. Ott tanulta el a gépész, mérnök, rajzoló, vasöntő, lakatos, vegyész mesterségeket. Nálunk lett feltaláló és sokszoros milliomos. A mult hónap közepén meghalt s most megemlékszem róla.

De élete történetét nem mondom el. Megtalálhatja azt mindenki a mindentudó Lexikonokban. Hires ember lett. Egyik unokáját Bismarck herczeg fia vette feleségül. Én csak azt mondom el, a hogy vele megismerkedtem ezelőtt vagy huszonnégy esztendővel.

Szegény boldogult Simonyi Ernő barátom sokat betegeskedett halála előtt. A teleket ott töltötte Abbáziában. Akkor még Abbázia nem volt világhirü telelő vagy nyaraló telep; vendéglői, nyaraló épületei se voltak, az én beteg barátom is valami matróz házának emeletén lakott. A matróz a tengereken csatangolt, háza népe volt a beteg ápolója s egyedüli társasága.

Fölkerestem, meglátogattam. Nagyon örült, hogy látott. Örömében nekem adta kagyló-gyüjteményét, melyet 1849 után bujdosó életében gyüjtött. Ott van Angliában, hozassam haza s rakjam ki lakásomban.

Megköszöntem. Én ugyan nem gyüjtök semmiféle tücsköt-bogarat, de a kész gyüjteményt szeretem.

– Aztán mennyi az a kagyló?

– Lesz vagy három társzekérrel. Tele lesz vele három szoba.

Mosolyogtam.

– Mit csináljak én Budapesten annyi csigabigával? Épen háromszobás lakásom van, ha én azt mind kirakom: magam fölmehetek lakni a padlásra vagy le a pinczébe.

Ő is nevetett. Hanem azért mégis rám hagyta a csigabigákat.

Kihivott az erkélyre.

– Nézz körül, mit látsz?

A matrózlakás fák között volt. A lakás előtt kis tisztás. Februárban voltunk. A tisztáson pünkösdi rózsa nyilt. Az a gazdag virág, a csodaszép pünkösdi rózsa. De egész éjjel esett a hó. Térdig érő hó volt a rózsabokrok közt is. Tündöklő fehér havon gyönyörü rózsavirág!

Én bizony ilyen tüneményt még sohase láttam. Csak a költők röpködő képzeletében született meg ily gondolat. A mikor a leányka szépségéről dalolnak.

– Arcza haván rózsák nyilnak.

Kérdezte: meg akarok-e nézni valamit Fiuméban?

– Csak a torpedó-gyárat.

– Ha megmutatják.

– Magyar képviselőnek csak megmutatják!

– Hidd el azt, barátom, hogy az élő világ notabilitásai közt a legutolsó a magyar képviselő. Nem ád arra senki semmit a nagy világban, mert attól épen nem függ semmi. Hanem én kedvelt embere voltam valamikor annak a manchesteri gyárnak, a hol Whitehead is dolgozott, meg is ismerkedtem vele, majd én adok levelet hozzá, akkor megmutat mindent.

Ugy is lett.

A torpedó-király akkor már öreg embernek látszott. Ugy véltem: túl a hatvan éven. Kerek skót feje, ősz fürtök, eleven piros arcz, kissé előrehajló fej, erős termet, lassu, de biztos mozgásu kezek-lábak.

Szivesen fogadott. Simonyi Ernő barátom valami csuda dolgokat irhatott rólam. Én vagyok az ezermester, a mindentudó, a lángostor, a jövendő miniszterelnök. No ez ugyan eltalálta. Az ánglius ugyan el nem hitt egy szót se, de azért szivesen fogadott s fáradhatlan buzgósággal megmutatott és megmagyarázott mindent.

Bevitt a raktárba. Ott voltak a kész torpedók állványokra helyezve szépen, sorban egymás mellett. Fénylett valamennyi.

Odavitt a gyárba, a műhelybe, a hol készül a torpedó.

Megmutatta a torpedó alkatrészeit rajzban és valóságban, kicsinyben, nagyban. Olyant is, mely derékban, s olyat is, mely hosszában volt kettévágva. Lássa az ember beleit is a szörnyetegnek.

Akkor még uj dolog volt a torpedó s talán nem is volt oly tökéletes, mint a mai. Az én érdeklődésem nagyon magára vonta.

Épen negyven éve, hogy a rettenetes pánczélos hajókat elkezdték épiteni. Egy-egy nagy pánczélos negyven millió koronába kerül. Többe kerül, mint itt a dunaparti országház. Hány ember hány évig dolgozik, mig egy nagy pánczélos elkészül. Ezer ember és óriási ágyuk, raktárak, készletek rajta. S milyen ágyuk! Olyan várat, a milyen a Gellérthegyi volt, porrá zuznak egy óra alatt. A tűzokádó hegy nem oly veszedelmes s nem oly rettenetes, mint ilyen hajó ágyutüze.

S ime, husz év mulva előáll a torpedó-király. Kis, rongyos gyártelepet állit föl Fiuméban s ott elkezdi késziteni borzasztó szerszámát. Az a szerszám kicsiny. Nem is kerül sokba. Nem is adja drágán. Ha jól emlékszem: akkor csak hatezer forintért adta szerszámát. Olyan alaku mint a szivar. Nem is nagyobb, mint egy paraszt-szoba mestergerendája. Három vagy négy macskakörme van az orrán. Négy-öt ember csónakba teszi, oda vonul vele a pánczélos szörnyeteg közelébe, vizbe löki, a szerszám oda lódul a pánczélos szörnyeteghez, macskakörmeit beleakasztja s abban a pillanatban darabokra szakad a szörnyeteg, a negyvenmilliós alkotmány, gránittörő ágyuival, vezérével, tisztjeivel, ezer harczosával s büszke lobogójával elsülyed örökre a tenger mélységeiben.

Még elgondolni is iszonyatot támaszt bennünk.

Ezt a szerszámot akartam én látni.

Ezer titka van. A torpedó-király mind megmagyarázta volna, ha jól megértettem volna mindent.

Miért nem merül a viz alá, noha tiszta aczélból van?

Miért nem marad a viz szinén, noha gyomra csak levegővel van tele?

Miért jár a viz alatt csak olyan mélységben, a hogy a torpedó-király akarja?

Miért fut egyenesen a kitüzött czél felé? Hogy dolgozik szárnya és farka, mint a halé? Mekkora erővel indul és mily gyorsan tud a maga erejével is száguldani?

Ha pedig vége a csatának: miért száll alá önkényt a tenger fenekére, nehogy békés hajók beleütközzenek s hajó s hajósok nyomorult halált szenvedjenek?

Parasztészszel nehéz a zsebbeli óra szerkezetét elgondolni. Pedig micsoda durva ácsmunka ez a torpedó szerkezetéhez képest!

De a torpedó-király a tengeren is meg akarta mutatni szerszámának működését.

Telepénél avult fahid vezetett a tengerbe. A fahid végén északi irányban, Voloska felé volt megerősitve egy-két czölöp. Ez a czélpont. Itt kell állani a hajónak, a pánczélos szörnyetegnek. Torpedócsónak hozott a hid mellett egy torpedót s onnan ezt a czélpont felé eresztette. Lőtte is, eresztette is.

Száguldott a borzasztó szerszám a viz alatt. De csak ugy egy lábnyi mélységben. Magát a szerszámot nem láttuk, de utját jól láttuk. Mint mikor a beteg csuka csaknem a viz szinén czikázik. Száguldása nem oly gyors, mint az ágyugolyóé. De legalább oly gyors, mint a versenyfutó lóé vagy agáré. A nagy pánczélos szörnyeteg, ha látja is, meg nem menekülhet előle három-négyszáz méter távolságból. Mire állóhelyéből kimozdulhatna: ott éri a halál.

De a mi első torpedónkkal furcsaság történt.

Valami százötven vagy kétszáz méter távolságban kitért egyenes utjából s lekonyult. Száguldott azután is, de bizony a czélpont-czölöpöket jó négy-öt méternyire kikerülte. Ez a mi torpedónk nem ölte volna meg a pánczélos szörnyeteget.

Csóválta fejét a torpedó-király. Ebben a lövegben hiba van. Megigérte, ha egy-két napig ott maradok: megmagyarázza a hiba okát is.

Dehogy maradtam ott e végett. Még három lövést mutatott. Mind a három tökéletes volt. Nem akartam én tengernagy lenni, elég volt nekem ennyit látni.

Tökéletes ember volt a torpedó-király. Elmondok jelleméről egy-két adatot.

Az angol kormány nem türhette, hogy ő idegen országból, idegen gyárakból szerezze be torpedóit. Meg akarta venni a torpedó-király titkát. Meg is vette. Hat millió korona volt a titok ára. Egész sereg mérnök, gépész, vasműves, hajóépitő, tengerész telepedett meg Fiuméban a titkot kitanulni. Ki is tanulták, haza is mentek s az angol kormány ki is fizette a hat milliót.

De a sok tudós ember mégis tévedt. Otthon még se tudtak tökéletes szerszámot késziteni. Lekonyult, elsülyedt, ide-oda czikázott vagy fele uton megállt valamennyi. Hiába fizették a hat milliót.

Nem volt más segitség: ujra meg kellett a titkot venni.

Küldöttség jött a torpedó-királyhoz ujra megalkudni. Whitehead azt felelte:

– Nekem csak egy titkom van. Azt az egyet eladtam, árát fel is vettem, ujra hát el nem adom. Hanem ha rosszul tanulták meg az urak: hát tanulják meg jól.

S megtanitotta az angolokat jól. És ingyen. Nem fogadta el az ujabb hat milliót.

Hajh-hajh! Erős kétségem van, vajjon a mi bankárjaink egészen igy gondolkodtak volna-e?

Ő volt akkor Magyarország iparosai közt a legnagyobb adófizető. Egy millió korona évi tiszta jövedelmet vallott be önként. De az többször megtörtént, hogy évi jövedelme több lett két-háromszázezer koronával. Egyszer éppen hatszázezer koronával. Ezt is bejelentette utólag s fizette önként a többi adót.

Hej-hajh! Erre már nem mondom el, a mit gondolok.

Hanem azt mégis elmondom, hogy akkor láttam életemben az első japán hajót. Japán hadihajó volt a kikötőben torpedóért.

Japán!

Mit akar a japán a torpedóval? Talán héringet akar vele fogni?

Annyit tudtunk huszonöt év előtt Japánról, mint Marokkóról vagy Abessziniáról. Talán annyit se. S ime, huszonöt év mulva szárazon és vizen is pozdorjává törte a világ legelső katonai hatalmát!