Part 2

Deák nyolcz előfizetőt gyüjtött. Egyik volt ő maga. Azután volt két sógora: Oszterhueber József Puszta-Szent-Lászlóról és Oszterhueber Mihály Nyirlakról. Volt még Gyömörey Boldizsár táblabiró és Szép György fiskális Zalaegerszegről, végre Chinorányi Boldizsár alszolgabiró. Mind zala-vármegyeiek.

A könyv szétküldése lassan ment. Augusztusban jelent ugyan meg a munka, de az év végéig maga Deák Ferencz se kapta meg. Nem győzte várni s azért vett külön is egy példányt Szombathelyen. Könyvárus akkor ott nem volt, hanem Zsoldos nevü könyvkötő árulta a könyvet.

– Azonban – irja Deák 1825-ik évi karácsony napján Vörösmartyhoz – ezt nem olvashattam el még, mert testvérnéném azt nálam meglátván, tőlem olvasás végett elkérte, minthogy azt még eddig végig nem olvasta, nékem ujra várakoznom kell. Egyébaránt ő igen dicséri ezen munkának könnyüségét, helyes változásait és nagy erejét és ezen dicséret szégyenedre nem válik, mert dicsekedés nélkül mondom, hogy az ő dicsérete fontos, mivel a hazai és német literaturának nem csekély ismerője lévén, a szép literatura mezején termelt virágoknak megitélésére alkalmatos.

Deáknak ez a testvérnénje Oszterhueber Józsefné, Deák Mária volt.

Az ügyvédek közt szerepel Fábián Gábor, Zádor György és Vitkovics Mihály is. A kik pedig irók voltak.

Köztük van Magyar-szölgyéni Szögyény Gábor, a későbbi Szögyény Emil képviselő apja s berlini nagykövetünknek másod nagybátyja.

Ghyczy Ignácz 1825-ben bábolnai kamarai fiskus. Ez bátyja Ghyczy Kálmánnak. Könyvgyüjtő komoly tudományos férfiu volt, jeles utódai maradtak, az országgyülési könyvtár alapját az ő könyvgyüjteménye képezi.

Szombathelyi Antal, 1855-ben körös-ladányi uradalmi ügyvéd, 1832/36-ban Békés vármegye országgyülési követe, 1847/48-ban megyei főjegyző, 1849-ben alispán és kormánybiztos. Mint ilyet elfogták, halálra itélték, az utolsó órában Haynau megkegyelmezett neki.

Hegedüs Ferencz, 1825-ben az országgyülésen báró Brudern Józsefnek mint távollevőnek követe. Lelkes ifju akkor.

Dukai Takács Péter vasmegyei birtokos, Berzsenyi Dániel feleségének s Dukai Takács Judit költőnek közeli rokona.

Nagy István később királyi alapitványi ügyigazgató. Kisfaludy Károly a »Kérők« czimü vigjátékában őt figurázta ki. Akkor legalább igy vélték.

A tizenöt táblabiró közt ott vannak:

Mócsfalvi Gyurcsányi István bars megyei birtokos agglegény, ősnemzetségének utolsó férfi-sarjadéka. Művelt ember volt.

Jakabffy Gergely, nem a krassói, hanem a szalai nemzetségből. Később megyei főszámvevő.

Két Karácsonyi a beodrai ágból.

Két Luka, Antal és Sándor, a későbbi hires adminisztrátor Hontból.

Szentpétery István, a nagy-kőrösi Szentpétery nemzetségből.

Tököly György a kevermesi ágból, Tököly Szabbász rokona. Szerb ő is, mint Vitkovics.

Hát a mágnások, főpapok, királyi herczegek és országos rendek közül ugyan ki szerezte meg 1825-ben Zalán futását? Kihez hatott el az ébredésnek eme fölséges szózata?

Az 1825-iki országgyülés megnyitása összeesett Zalán futásának megjelenésével.

Rég nem volt már országgyülés. A napoleoni háboruk óta nem hivták már össze. A bécsi kongresszuson megcsinálták a szent szövetséget. A bécsi hatalmasak s az ország kormányzói szentül megnyugodtak abban, hogy a magyar nemzet többé állami életet nem fog élni. Ha csöndesen elalszik, ha csöndesen hunyja be szemét: annál jobb. Ha azonban kiabál, vagy rugdalódzik: akkor végig vernek rajta. Legalább vége lesz a háromszáz esztendős perpatvarnak gyökeresen.

Az országgyülés két táblából állott akkor is, a miként most.

A követek tábláján megjelent a királyi személynök a királyi tábla biráival együtt. Kik voltak, mi volt a nevük, jó hazafiak voltak-e vagy rosszak: nem tartozik a mi dolgunkra. Összesen tizenkilenczen voltak. Rég nem él már közülök egy se. Van egy-két jó név, jó családbeli név is köztük. De hogy olyan egy se volt köztük, a ki vágyat érzett volna magában a nemzet nagy költeményét megszerezni vagy elolvasni: az természetes. Ők a hatalmat szolgálták s nem a nemzetet.

Az egyházi rendet a követek tábláján harminczhét férfiu képviselte. Ott voltak a székeskáptalanok követei. Csak a szombathelyi római és az eperjesi görög-katholikus káptalan nem küldött rendes követet, ők csak távollévő követet küldöttek. De hiszen mindegy volt ez. Az apát urak közül is hiányzott a lekéri, szentmártoni és kapornaki apát. Ők is távollévő követ utján voltak jelen. De Zalán futását meg nem vette közülök egy se.

Pedig a katholikus szemináriumok örök érdemet és halhatatlan dicsőséget szereztek maguknak abban a szentséges munkában, melynek eredménye a nemzet feltámadása lőn. Fajunknak és nyelvünknek szerelme s a magyar hazafiságnak égő lelkesedése még a rég elmult, rég elfeledett kurucz korban se volt tisztább, nemesebb, szivekre hatóbb, mint néhány szeminárium szerény növendék papjai közt. S már közel negyven év óta lobogott a szent tűznek lángja. Az alsó papság kebelét erős hazafiság duzzasztotta. De az a pap, a kinek becsületes jó hazafi hirét szárnyaira vette a közbeszéd, magasabb állásba el nem juthatott s az országgyülésen meg nem jelenhetett.

A vármegyék követeinek száma 105 volt. Előkelő férfiak, magas állásu köztisztviselők s rendszerint vagyonosak.

Ezek közül egyetlenegy férfiu fizetett elő Zalán futására.

Ez Borsiczky István volt, Trencsén vármegye alispánja és követe. Lelkes hazafi s tudományosan mivelt ember. Képviselte vármegyéjét az 1832–36-iki országgyülésen is. Miveltségének erejét s gondolkozásának tisztaságát fölismerték az országos körök s a nemzeti muzeum gyüjteményeinek ellenőrzésére őt is országos biztosnak választották.

Sajátságos tünemény ez! Százöt megyei választott törvényhozó közt csak egyetlen ember akad Vörösmarty nagy művének olvasására. Pedig a vagyon és a hazafiság nem hiányzott a többinél sem. De valami mégis hiányzott. Az irodalmi érzék. Sok oka és nagy oka van annak, hogy ez miért hiányzott. Talán rátérek utóbb erre is.

A városokat 81 férfiu képviselte. Egy se akadt köztük előfizető. Ezt már természetesnek találom. Hiszen egy-két várost kivéve, minden városunknak német volt akkor a nyelve, műveltsége és minden olvasmánya. Törődtek is azok akármiféle magyar irodalmi művel abban az időben.

A távollévő követek 291-en voltak.

A király több mint 600 meghivót küldött szét saját kezealáirásával azokhoz, a kik a törvényhozó jogát születésüknél vagy állásuknál fogva személyesen gyakorolhatták.

A főpapok, zászlós urak, főispánok, herczegek, grófok és bárók, a kik husz évesek már elmultak, éppen 500-an voltak kerek számban. Ezek közül személyesen megjelent 175 s elfoglalta helyét a főrendiházban. De elmaradt több mint 320. Ezek követet küldtek maguk helyett, de követjük csak az alsó táblán foglalhatott helyet. Ezeket hivták a távollévők követeinek.

De nem csak ezeket.

A király meghivta az országgyülésre az elhalt mágnások özvegyeit is. Az 1825-iki országgyülésen 116 özvegy asszony volt jelen követei által. Az ő követeiket is távollévő követeknek nevezték.

Kik voltak ezek?

Fiatal ügyvédek, urodalmi fiskusok, jurátusok, a királyi tábla hites jegyzői, a távollevő mágnások és özvegy asszonyok bizalmas emberei. Gyakran csak egy-két napot töltöttek Pozsonyban. Tisztelegtek a személynöknél s a főlovászmesternél, bejelentették megbizásukat, ott mulattak addig, mig nevüket az országgyülés jegyzőkönyvébe föl nem vették s azután elmentek haza. Többé az ördög se kérdezősködött utánuk. Mert hiszen szavazatuk nem volt az országgyülésen, noha annak hivatalos tagjai voltak.

De azért nem sokan mentek haza. A java ott maradt rendesen. 1825-ben összesen 291-en voltak a távollévő követek. Volt köztük sok fiatal mágnás is. Voltak olyanok, kiknek neve pár év mulva végig hangzott az országon s a honfisziveken. Ott volt például Balogh János, a ki özvegy gróf Csáky Jánosnét, Jekelfalussy Terézt képviselte s az 1832-iki országgyülésen már a nemzet egyik vezérévé vált. Ott volt Kossuth Lajos is. Ő két főrendü özvegy nőt képviselt: báró Révay Ferencznét, született Révay Anna bárónőt és Szent-Iványi János özvegyét, Pongrácz Bóra grófnőt. Mikor belépett az országgyülésbe 1825-ben, még egy ember se sejtette, hogy uj és nagy történelmi korszakot hord magával. Ott volt a távollévő követek közt báró Wesselényi Miklós is, már nem éppen fiatal ember s már Erdélyben is vezére a nemzetnek s mindenütt, a hol megfordult, kormányzója a sziveknek. Ő három rokonát báró Wesselényi Farkast, báró Bánffy Lászlót és báró Huszár Károlyt képviselte.

Szinte megfoghatatlan, hogy a 291 távollévő követ közt csak egyetlenegy akadt, a ki Zalán futására előfizetett. Ez Hegedüs Ferencz fiatal ügyvéd volt, báró Brudern Józsefnek távollévő követe. Szinte érdekes volna tudni: miként jutott az előfizetési ivhez. Mert hogy az országgyülési ifjak legnagyobb része nem jutott hozzá: előttem egészen bizonyos.

A főrendek közt is volt két vagy három előfizető. Az egyik gróf Cziráky Antal akkor főtárnokmester s Fehérmegye főispánja, később országbiró s utóbb osztrák miniszteris. Kemény konzervativ és egészen udvari ember; ő Vörösmartyban, meglehet, csak a fehérmegyei irót akarta az előfizetéssel megtisztelni. De a mű maga is érdekelhette, mert ő maga is iró volt s mivelt ember. Miveltsége, sok klasszikus tudása messze fölötte állt mágnástársainak.

Előfizetett még gróf Széchen Miklós helytartótanácsos, pozsegai főispán, pedig ő bő olvasottsága daczára is egészen hiával volt a nemzeti műveltségnek. És előfizetett gróf Dessewffy József, a lelkes magyar iró s gróf Széchenyinek később nagy irodalmi ellenfele. Ő azonban nem volt jelen az országgyülésen, valamint báró Perényi Menyhért se, kinek neve szintén ott van a diszes névsorban.

Érdekes, hogy csupán négy nőt találunk az előfizetők közt. Egy grófkisasszonyt, Batthyányi Eleonorát, a Mária Therézia-korszak hires nádorának unokáját. Egy bárókisasszonyt, Perényi Máriát, az egykori ungi főispán leányát. Egy nemes kisasszonyt, Radó Karolinát Vasmegyéből. S egy tul-a-dunára származott erdélyi nőt, Chernel Dániel özvegyét, vajdahunyadi Markotsán Juliánnát. Pedig nőink akkor már olvasták a hazai szépirodalom termékeit s Himfy szerelmeit s a Regék elértek már a szivük közepéig.

Valami hibának kellett lenni a mű terjesztésében.

De ha semmi hiba nem lett volna is, a főrendektől nem lehetett várni a nemzeti irodalom pártolását.

Két osztrák főherczeg volt meghiva az országgyülésre. A nádor és Károly főherczeg. Mind a kettő nagy magyar urodalmak ura. Egyik se tudott magyarul. Mit csináljanak ők Vörösmarty nyelvével?

Meg voltak hiva a Ditrichstein, Khevenhüller-Metsch, Kinsky, Liechtenstein, Lobkovitz, Meriadec Palm, Rohan és Stahremberg osztrák herczegek a Desfours, Ditrichstein, Harrach, Cavriani, Khevenhüller, Kollonich, Colorado, Kolowrath, Königsegg, Seilern, Saurau, Schönborn stb. osztrák grófok, a Gabelkhoven, Hillebrand, Jünger Kavanagh, O-Naghten, Steinlein és a többi osztrák bárók. Gyülölik a magyart, nem ismerik nyelvét, történetét, örömét, bánatát, emlékeit, reménységét. Őseik dulták, égették, gyilkolták országunkat, nemzetünket. Ezek lelkesüljenek Árpád harczainak leirásán, a magyar faj hős korszakának emlékein?

Saját főuraink se voltak akkor sokkal különbek. Nyelvünket, irodalmunkat se nem ismerték, se nem becsülték. Nevelésük német volt, osztrák volt, nemzeti életünkre örökös átok volt. Keblükben nem a haza élt, sőt semmiféle haza nem élt. Bécs és a külföld volt minden örömük tanyája, a magyar földre csak azért gondoltak, hogy ezt kizsákmányolhassák.

Igaz: voltak kivételek!

Még tul a Dunán is akadt néhány hazafi főrendü. A felső Tiszánál már többen voltak. Erdélyben a nagyobb szám jó magyar volt.

De ez mind kevés volt. A magyar főrendek még 1840-ben se akarták megengedni, hogy a magyar törvényhozók magyarul tanácskozzanak s nemzetük nyelvén alkossák meg a törvényeket.

Ismer ilyen őrültséget a világtörténet?

Minden nemzetnél, mely élt és élni akart, a nemzeti törekvések élén a hadsereg vezérei s a társadalom főrendü férfiai állanak. No csak meg kellett nézni a magyarok főrendeit ezelőtt hetvenöt évvel!

Ezért nem akadt a nagy közönségből több mint 63 ember, a ki Árpádot látni akarta, a mikor ő Vörösmarty költészetének dicsőségében állott nemzete elé!

TISZA KÁLMÁN HALÁLAKOR.

(Tisza Kálmán született 1830-ik évi deczember 10-én s meghalt 1902. évi februárban. A közélet férfia és iró. 1861 óta a közjogi ellenzék vezére, 1875 márczius 3-ától belügyminiszter, ugyanez év október 2-tól miniszterelnök 1890 márczius 13-ikáig. Azóta haláláig befolyásos képviselő. Az országgyülésen közel négyezerszer szólalt föl.)

Tisza Kálmán a nagy halott. Hosszu nemzedék egész korszakán keresztül küzdöttem ellene az országos közélet minden csataterén: sajtóban, vármegyéken, törvényhozásban, választási harczok mezején s az egyházi közügyek tanácskozó asztala mellett. Azt mondják, van bennem némi szónoki képesség. Ha van: ezt harminczöt éven keresztül az ellene vivott harczok zajában szereztem.

Meg kell tehát róla emlékeznem most, a mikor elmulására a végzet kimondta első szavát. A mikor szemei örökre bezárultak s utolsó utjára indul a sirbolt felé.

Szónoklatának, elméjének erejéről, államférfiui alkotásairól, jellemének erősségeiről és gyöngeségéről, történelmi alakjának mértékéről nem akarok szólani. Most nem. Könyvet ha irnék, azokról irnék. Napilap szűk terén bele se kezdhetek.

De más okom is van azokról nem szólani.

Tizenkét év előtt szállt le az ország kormányzó székéről. A mint leszállt: abban hagytam ellene a küzdelmet. Azóta többször találkoztam vele szükebb körben is. Egyénisége iránt azóta kiengesztelődtem. A közélet hosszu harczai s gyakran keserü harczai alatt sok komor indulat sarjadzott föl a küzdő felek lelkében egymás ellen. Ez indulat nálam tizenkét év óta mind lecsillapodott, mind elaludt, mind elmult. Gyakran ugy vettem észre: épen ugy elmult nála is. Volt idő azóta, a mikor nagy nemzeti alkotásokért időnként ugyanazon ellenfél ellen egy csatasorban is küzdöttünk. Volt ok tehát és volt alkalom eltünődnöm a fölött, vajjon a közélet országos nagy csatáiban nekünk volt-e igazunk, a kik a függetlenség eszméjének mindig szent lobogója alatt a távoli nagy czélra törekedtünk, vagy neki volt igaza, a ki a kormányzás mindennapi munkájával a vele együtt élő nemzedék mindennapi szükségéről gondoskodott?

Bizony sokszor tünődtem e fölött. S meg kell vallanom: kiengesztelődött lelkem se tudott a régi meggyőződésen változtatni. Minden tünődésem azzal végződött: hasonló viszonyok között ugyanazt a harczot folytatnám ellene.

Történelmi alkotásairól ezért nem szólok. Hiszen most is vitatkoznom kellene vele. A mikor pedig már ajka örökre elnémult s az életnek minden erősségét, a harcznak minden fegyverét letette kezéből. Én is leteszem. Mint iró is leteszem. Csak arról emlékezem meg, a mi életében és egyéniségében nekem is kedves volt.

Házánál sohase voltam. Kormányzó elnöki palotájában se voltam soha. Magán társalgásban, mig az ország ügyeit vezette, alig voltam vele néhányszor. Modora, gondolkozása, egyénisége bizonyos távolból ridegnek látszott.

Menése lassu, kelletlen. Beszéde halk s tűz és kedély nélkül való. Miniszteri székében hanyagul ül. Bajusza rendezett, szakála nem, haja rendetlen s a gyakori lesimitás se sokat segit rajta. Kék szemüvege bagolytekintetbe öltözteti arczát. Az arcz sovány, orra csontos, kopasz homlokán kezdődő redők. Szemöldöke gyakran mozog s pillája is. Hosszu, csontos ujjai közt irón s előtte papiros-szeletek. Az egész alakon fáradság, kimerültség. Mintha nem ügyelne semmire. Mintha unná a világot.

Mi vonzza hozzá az embereket? E kérdés sokszor eszembe jutott.

Pedig csodálatos erővel vonzódnak hozzá az emberek. Nem azokról beszélek, a kik tőle élnek, általa boldogulnak, hatalmához és kegyeihez kapcsolják reményeik vontatóját. Az ily emberek látszatra minden hatalmashoz rajongó szeretettel vannak.

Oly férfiakról beszélek, mint Jókai, Szontágh, báró Kemény János, Podmaniczky s a hozzájuk hasonlók. Hihetetlen bizalommal és szeretettel csüngnek rajta. Talán nagyobbal, mint a mekkorát Deák Ferencz környezetében láttam. Minden esetre nagyobbal, mint Széchenyin és Kossuthon az ő nem vérükbeli környezőik.

E tüneményekre nem találtam magyarázatot.

Azt láttam, hogy megbonthatatlan pártja egységének egyik oka az ő különös egyénisége.

De miben áll hát egyéniségének varázsoló ereje?

Életemnek sok változása van. De minden változásban mindazokkal, kik igazán jó emberek voltak, benső bizalmas gyöngéd barátságot tudtam szőni, a kik pedig nem voltak igazán jó emberek, lassanként elhidegültek irántam vagy ellenségeimmé váltak.

Tisza iránt nem tudtam fölmelegedni. Nem a közéleti ellenkezés s nem a pártos küzdelem volt ennek oka. Hiszen a legnagyobb harcz hevében is szeretjük és becsüljük a szemközt álló tábor hőseit és vezéreit, ha jó emberek. Csak az irigység és féltékenység s a jogos határain tulcsapongó önzés állhatja utját a szeretetnek és becsülésnek. Ez indulatokat pedig nem igen ismerem.

Egyszer, jó régen, a fővárosi rendőrség törvényét tárgyaltuk valamely bizottságban. Egy hónapnál tovább tartott a tárgyalás s ez idő alatt naponként három-négy órán át együtt kellett lennem Tiszával. Egymással szemközt ültünk a tanácskozó asztal mellett egy lépés távolságra. Kemény vitáink voltak. Komolyak is, hevesek is, dévajok is. S akkor azt tapasztaltam nagy bámulatomra, hogy minél többet s minél hevesebben vitázunk egymással: annál jobban nő iránta rokonszenvem. El is mondtam pártom gyülekezésein nem egyszer, hogy Tisza egyénisége, ha közel vagyok hozzá, képes arra, hogy hóditó hatást gyakoroljon rám.

Közelről arcza is más volt, mint országházi távolságból. Különös fényü kék szemében a sok jóság és szelidség volt. Arczáról eltüntek kora aggulás, közönyösség és világauntság jelenségei. Mesterkéletlen beszédében annyi egyszerüség, annyi bizalomkeltő közvetlenség nyilatkozott, hogy szinte képes volt engem is lefegyverezni. Gyakran tapasztaltam ezt egyházi gyüléseinken is.

Senki se hasonlitsa Tiszát nemzetünk és történelmünk legnagyobb alakjaihoz. Hiszen alig maradt alkotása. Nagy eszmékért lelkesülni alig tudott. Beszéde és irása egyaránt kusza. A nép képzeletét ébren tartó hagyományok nem füződnek nevéhez. Még adomákban is fölötte szegény nyilvános élete.

De a nevéhez kötött korszak mégis nagy fejezet a nemzet történetében. Tizenöt éven át kormányzó elnöke az országnak. Elődei közt századokon át senki se tudta ennyi ideig a nemzet és a korona együttes bizodalmát magához lánczolni. Ha talán tudta volna is: nem akarta. Ereje vagy türelme elfogyott. A legmagasabb alkotmányos hatalomnak ily hosszu időn át való birtoklása nagy ember szinébe öltözteti még azt is, a ki nem nagy ember.

Tisza nem a történelmi nagy férfiak közé tartozik, de szerepe a történelmi nagy férfiak szerepe volt s az ily szerep bizony csalódásba ejti a tömeget s a kis lelkeket. De ő az ő nagyságával nem nyomta agyon azokat, a kik közelében voltak. Se hiuság, se kényesség, se gőg, se erőszakolt szellemesség, se rátartiság, se szertartásos komolykodás nem vezette szavaiban s mozdulataiban.

Egyszer, igaz, hogy nagyon régen, a képviselőház esetlen szokása szerint »Kegyelmes uram« szóval szólitottam a folyosón. Megáll előttem s lenéz a földre.

– Hát te is eltértél már a régi szokástól? Nem tudsz a régi szóval szólitani? Hiszen te még a régi ember vagy.

Ha igy beszélt velem, az engesztelhetlen pártos ellenféllel: minő gyöngéd bizalmassággal beszélhetett személyes és elvbeli barátai társaságában!

Annak, hogy pártja oly bomolhatatlan tömörséggé nőhetett össze, egyik oka, ha nem a legfőbb oka, egyéniségének szerénysége, egyszerü magyaros természete volt. Ha dicsőitették: arra se adott sokat. A vastag hizelkedést valami furcsa szóval egyenesen elháritotta magáról. Hiveit védelmezte mind halálig. Még akkor is, a mikor már menteni se lehetett őket. A boszuállás nem volt természete. Egy-egy választási sikerért eltürte hiveinek még ádáz erőszakoskodását is, de azután nem üldözte legdühösebb ellenségét se.

De barátai ragaszkodtak is hozzá csodák mértékével.

Nógrádi Szontágh Pál nagy elméjü s magas miveltségü férfiu volt. Egykor, még a régi Deákpárt idején, valami kérdésben kegyetlenül leszavaztuk az ellenzéket. Szavazás után kimegyünk a folyosóra s azt mondja nekem Szontágh Pál s mig beszélt: tűzben, lángban égett arcza.

– Most értem már, mikor a nyers erő behatol a törvényhozás termébe s szuronyhegyre szedi a néphez hütlenné vált törvényhozókat. Ti is megérdemelnétek ezt.

Néhány évvel később Tisza pártja, már akkor kormánypárt, szavazott le bennünket valami nagy nemzeti kérdésben kegyetlenül.

Szavazás után megint kimegyünk a folyosóra s Szontághot figyelmeztetem öt-hat év előtti szavaira.

– No Pali, most nem volna helyén szuronyhegyre szedni benneteket?

– Nem. Ti hazaárulást követtek el, mikor ugy bántjátok Tiszát. Tisza Kálmán ma Magyarország.

Se nem hittem, se nem fogadtam el szavait. De el se felejtettem. Mert Szontágh Pál nemes sziv volt és semmi javát nem látta, el se fogadta volna Tisza barátságának. S mégis oly mérhetetlen bizodalommal volt hozzá!

LEVÉL EGY MENYASSZONYHOZ.

(E levél Schlesinger Magda urnőhöz szól, a ki 1900. évi január hó 25-én ment férjhez. Schlesinger Samu pest-pilis-solt-kiskun vármegyei nagybirtokosnak, bizalmas barátomnak egyetlen leánya. Jeles festőművésznő. Tekintélyes vagyon fölött rendelkezik s vagyonánál, miveltségénél s kellemeinél fogva képes arra, hogy tiszta magyar s magasabb miveltségü uri szalónt vezessen s a magyar miveltségnek a budapesti társaságokban mélyebb és szélesebb terjesztésére jó példát mutasson.)

Tisztelt Urnőm!

Kedves szülői tudatják velem önnek házassági eljegyzését s esküvőjének és lakodalmának idejét. Hogy ott legyek én is, hogy lássam én is önnek boldogságát s jó szülőinek édes öröméről tanuságot tehessek én is.

A szerelemnek nem mindig boldogság a jutalma, de mindenki megérdemli a boldogságot, a ki szeret. A jegyesek szerelme csak vágy, remény és ábránd. Fönséges érzelmek. Méltók a költő dalára. Méltók arra, hogy a házasságban elérjék jutalmukat, a boldogságot.

Szent a házasság. Az állam alkotmánya, az egyház hitvallása s a szivek kölcsönös vonzalma együtt szerkeszti össze. De az állam és az egyház csak meghivott külső tanuk. A házasság alkotmányát két sziv együtt érzése alkotja meg s ez érzés tartja fenn is.

Önt tisztelt urnőm, csak a nemes szerelem indithatta a házasságra. Művelt és magas szelleme s bájos ifjusága bizonyitja ezt. S bizonyitja függetlensége, szülőinek gyöngéd szeretete s a földi javak bőséges birtoka. Ön boldogságot biztosit az ifjunak, kire kezét, szivét s egész élete üdvösségét bizza, ha az ifju méltó az ön szerelmére. Mi méltónak hisszük, mivelhogy önt s önnek nemes izlését s az ön lelkének fenséges ösztöneit ismerjük. Az ön szive csak méltó ifjura áraszthatá érzéseinek fényét és melegét. Csalódhatik a sziv. Mentse meg önt a jó isten minden csalódástól. Mi, családjának barátai nem aggódunk. Hiszen a jó és hű nő lelkében, bájaiban és ragaszkodásában mindenható erő működik átalakitani s jóvá és nemessé tenni a férfit.

Önt tisztelt urnőm, a gondviselés édes csókja már bölcsőjében magasztosabb hivatásra avatta fel. A mikor más leánynak lelkét játék és pipere ösztönei már megtöltötték s a nevelés és kezdetleges tudományok már kifárasztották: önnek lelke ugyanakkor magasabb vágyak szárnyára kelt s a művészet napsugaras egébe szállott föl. A festőecset, melyet kezébe vett, az ifju leány szellemének annyi báját, annyi gazdagságát, annyi teremtő erejét tárta föl s hozta napvilágra, hogy önnek jövendője elé nemcsak szülői és családjának barátai, hanem a képzőművészet hivei s a hazai közmivelődés bajnokai is magas reményekkel néztek.