Part 4

Erre is mondhatnék valamit ugy a magunk dolgaira nézve. De hát mit érne az?

A NAGY ASSZONY.

(Bónis Sámuelné született Darvas Erzsébet. Született 1813-ban, meghalt 1900-ban. Férje jó ismerősöm volt. Államférfi s utóbb az ország egyik főbirája. 1848-ban tevékeny munkása függetlenségi harczunknak. 1849 után üldözött és fogoly. Felesége méltó volt hozzá. Nagy sziv, nagy lélek, igaz magyar nő.)

Bónis Sámuelné fölött zárult be a sirgödör. A rokonok siratják a jó anyát, a szelid nagyanyát, a tisztes ősz dédanyát, az édes testvért, a szives nagynénét. A vérrokon szive alig tehetne mást. A nagyközönség elolvassa az ujságok halálhirét s a természet rettentő törvényén meg nem ütközve olvas tovább lóversenyről, vetések állásáról, államférfiak viszálykodásáról, ledér asszonyok és férfiak dolgairól. Alig gondol többé a halálesetre, alig gondol arra, a kit eltemettek. Öreg asszony volt, 87 éves volt, meg kellett halnia, nyugosztalja isten.

Pedig a ki meghalt, a kit eltemettek, az Bónis Sámuelné volt. S a mikor rágondoltok: ne a 87 éves aggnőre gondoljatok, a ki már visszavonult a nyilvános élettől, a ki már elrejtőzött családjának árnyékos rejtekébe s a ki már semmit se tud a világról, a mely már ő róla nem akar tudni semmit. Gondoljatok annak édes dicső multjára, egész életére, férjéhez való szerelmére, honáért való nagy szenvedésére. Gondoljatok arra a nagy lélekre, mely nagygyá lett azért, mert férjének szerelme s gyermekeinek példás nevelése mellett nemzetének, magyar fajának nagyságáért élt, küzdött, szenvedett, rajongott, imádkozott.

Bizonynyal mondom: nemzetünknek nagy asszonya volt az, a kit eltemettek. Nem a szentekben, nem a királynőkben, nem a magas születés és rengeteg vagyon körülrajzott nőalakjaiban látom én a magyarság nagy asszonyait. Azokban látom, a kik nemük törvényét hiven teljesitik, de azért nemzetük minden örömét és minden fájdalmát csak oly igazán és szentül érzik, mint azok a férfiak, kiket a végzet nemzedékük vezéreivé jelölt.

Ezek közül való volt Bónis Sámuelné. Dicsőség nevének.

Minő családból származott!

A nagy-réthi Darvas-család már Bocskay korában számot tett a nemzet történetében. Vérségi kapocsban az Ebeczky, Rháday, Palásthy, Gyürky, Földváry, Mocsáry, Lónyay, Fáy, Bornemisza, Máriássy, Szilassy, Madách, Szemere, Patay, Péchy, Puky s egyéb előkelő családokkal, nyolcz-tiz vármegyében a nemzeti ügynek száz meg száz bajnokát állitá a küzdőtérre harczban, békében, egyházban s megyéknek és országnak gyülésein. Egy ily családnak története a nemzet háromszáz éves viszontagságainak története. Rákóczi fejedelem függetlenségi háboruiban két Darvas végzett dicső munkát. Darvas Mihály és Darvas Ferencz. És századokon át a bécsi politika irtotta a kálvinista magyart, hogy e földről kiirtsa a magyart és az alkotmányt és a szabadságot: a Darvas-család mindig ott állott az első sorban, hogy vagyonát, életét, egész jövendőjét áldozza fajának és szabadságának megmentéseért.

E család kebelén s e család százados hagyományain nőtt fel Darvas Erzse, a ma eltemetett nagy asszony.

Hozzá méltó férfit rendelt férjeül a gondviselés.

A tolcsvai Bónis-család Magyarország történetében ép oly magasan áll, mint a nagy-réthi Darvas-család. A vértanu Bónis Ferencz dicső életét hóhér pallosa oltá ki 1671-ben. A pozsonyi nagy vértanu életének és halálának története fönséges és irtózatos. Nincs a szentek és vértanuk seregében ember, a ki többet szenvedett volna hitéért, mint ő szenvedett hitéért, hazájáért s magyarságáért regéczi és pozsonyi börtönében. S mind a háromhoz hű maradt törhetlenül.

Hol van az a történetiró, a ki megirja ezt igazán?

S a ki megirja Bónis Sámuelnek, a nagy asszony férjének gyötrődéseit. S a hű feleség áldozatát, könnyeit és csodás fáradalmait?

Sokszor kétségbeesett s örökre elmult volna már a nemzet, ha olyan fiai és leányai nem születnek, mint a Darvasok és Bónisok.

*

Visszatérünk még a nagy asszony emlékezetére. Most még csak azt a rajongó honszerelmet emlitjük föl, melyet e nő Jászay Pálnak, a lelkes történetirónak lelkében lángra lobbantott. Történelmi műveit igy ajánlotta a nagy asszonynak.

»Darvas Ersébetnek tisztelet, szeretet s barátság jeléül.«

»Lelkem kedves barátnéja! Zsenge korom óta egy boldogitó vágy hevitette szünetlen keblemet: magyar nyelven és magyar szellemben megirni a magyar nemzet dicső, bár tövises emlékeit. Azon vidéken születtem, melyet Árpád, az országalkotó s vitéz nemesei a tarczali hegy tövéből Jakta melletti táborukból örömpillanattal áttekintvén, szivük fölgerjedésében Szerelmesnek neveztek. Boldogkőtől csevegő morajjal kergeti e kies völgyön Szeremse pataka mindig hév, mindig tiszta habjait. Csoda-e tehát, ha krónikáink minden egyes szava magával ragadta lelkemet! Gyüjtögettem és gyüjtöttem, sem időt, sem fáradságot nem kimélve, és – miként e nemzet első vezérének, Álmosnak anyjáról beszélik – a jövendők felől arany álmakban merengtem. Máskép történt s hő vágyaimnak csak némi forgácsai maradtak.«

»Tégedet azon megye földe nevelt, mely engemet. Csak a zavaros Hernád választott bennünket, téged a Bársonyos jobb téreire, engem a Szeremse patak bal vidékére szoritván. Nincs ki azokat, miket én édes nemzetünkről elmondani képes vagyok, hőbb kebellel s szendébb figyelemmel kisérje, mint te. Engedd hát, hogy megmaradt forgácsaim pislogó világánál feltünedeztessem előtted közhazánk s nemzetünk töredékes fátyolképeit. Türelmed nem fog kimerülni, ha tudod, hogy ezek hozzád, irántad soha nem szünő hálám s örök tiszteletem zálogául közelednek. Szántó, Márt. 8. 1851.«

*

Mennyi lelkesülés, mily nemes imádat, mennyi rajongás azért, hogy Bónisné megelégedésére irhassa meg a magyarság igaz történetét.

Minő fenséges lélek volt az, a ki a tudomány hőseit igy tudta lelkesiteni!

Dicsőség emlékezetének.

KOZMA SÁNDOR.

(Kozma Sándor, született Kőröshegyen Somogy vármegyében 1825-ben, meghalt 1897-ben. Ügyvéd, megyei tisztviselő, főbiró, utóbb az ország főügyésze 1870 óta. – Irodalmi alkotása kevés. – Legjobb barátaim egyike.)

Hajdan élőfákat ültettek a nemesi birtokok ösi mesgyéire. Nőtt a mesgyék szálfája és erősödött évről-évre, nemzedékről nemzedékre. Gyökereivel az anyaföldbe, lombjaival a levegőégbe terjeszkedett. A birtokos változott, elhalt, ujra támadt; egyik nemzedék a másik kezébe adta át a földet; viharok jöttek, áradás, ellenség pusztitott – a mesgyét bizton őrizte a százados szil. Perpatvar, tűzvész, könnyelmüség, asszonykéz megbolygatta az ősi levéltárt; királyi adományok, osztálylevelek, határjáró igazságok eltüntek, elenyésztek, de a százados szil daczolt minden viharral s büszkén és rendületlenül őrizte az ősi mesgyét.

Nemzeti társadalmunknak ily mesgyeőrző határfája volt Kozma Sándor. Kor és korhadás megőrölte, elpusztitotta. Árnyékadó terebélyes lombját, óriási törzsét, hatalmas gyökérzetét az ő nemes és magyar szellemének bámulta és tisztelte az ujabb nemzedék egy egész élet óta s még hetekkel és hónapokkal ezelőtt is. S most kidölt, elhunyt örökre.

Veszprémmegyei ős nemesi családból származott. Őseit se a török háboruk, se a szabadságharczok nem tudták kimozditani a leveldi ősi birtokból. De Mária Terézia kormánya alatt Padányi Biró Márton veszprémi püspök, a vallás visszaállitásának ürügye alatt kizavarta és akkor költöztek át Zala és Somogy vármegyébe. Inkább megváltak a vagyontól, a jóléttől és az ősi birtok minden társadalmi előnyétől, de magyarságukat és függetlenségüket fel nem adták.

Ily családból származott és ily család kebelében töltötte ifjuságát, a hol az ő idejében és még később is, a nélkül, hogy szavakban mondva lett volna, a hatalmaskodó osztrák ellen kiirthatatlan gyülöletet és a magyar faj iránt soha nem lankadó, rajongó szeretetet oltott az ifjak szivébe minden tanitó és minden tantárgy és a főiskolának egész életműködése.

Együtt tanult és versenyre kelt Petőfivel, Jókaival, Kerkapolyval, a kiknél nem volt se rosszabb, se gyengébb, csakhogy tehetségét más téren, az igazságszolgáltatás mezején tette gyümölcsözővé.

Lángoló hazaszeretetben, fajának végtelen szerelmében nem multa felül egyik sem. Egészséges és erőteljes szelleme megkedvelte a tanulást és korának tudományos műveltségét oly mértékben sajátitotta el, mint akiről méltán mondják, hogy kora műveltségének szinvonalán áll. De sem tudománya, se utazásai, se később a fővárosi társasélet eszmecseréi, az őstiszta magyar gondolkodást és a nemzet intézményei és multja iránt folyton élő ábrándos rajongását meg nem gyöngitették, el nem homályositották.

Saját nemzetén kivül nem ismert más nemzetet, multunk hőseit az ő szemében nem multák felül a világtörténelem összes hősei. Még napi kérdéseinket is a magán társalgás körében a mult századok erőfeszitései és mulasztásai szerint és az ősök nézetéből kiindulva tárgyalta legszivesebben. Minden ember értékét akként becsülte meg, hogy milyen jó vagy milyen rossz magyar.

És a szerint, hogy szabadelvüsége milyen igaz, vagy milyen hamis. Mert ő szabadelvü volt a szónak tökéletes értelmében. Előtte az állami intézmények körében csak az ember létezett, de kicsiny ember vagy nagy ember nem és az egyéni vagy polgári jogoknak minden alkalommal, még az állam hatalmával szemben is senki sem volt igazabb védője és melegebb tisztelője, mint ő. Az osztályérdeket 1848 előtt megsemmisiteni törekedett, napjainkban pedig, a mint az még gyülöletesebb alakban áll fenn, mint 48 előtt, undorral fordult el tőle. És ez érzelemből ő nem csinált titkot magas állásában sem.

Mint Magyarország főügyésze és egyuttal valósággal koronaügyésze neki az udvari körök legmagasabb regióiban is időnkint helye lett volna. De ő ezt a helyet el nem foglalta soha. És pedig készakarva nem foglalta el. Mert neki nemcsak rendithetetlen meggyőződése, de vére, természete, családi és egyéni jelleme volt, hogy igaz magyar embernek és igaz szabadelvü embernek nálunk az udvar légkörében helye nem lehet. Valamint nem lehet helye mágnásaink és bankáruraink mindennapi körében sem.

Huszonöt évig volt Magyarország főügyésze és több mint harmincz éven át szolgálta az igazságot. A hivatalos intézkedések szürke egyformaságában elvész az egyes ember, elvész az egyéniség. És minden eszmét, minden gondolatot, minden egyéni érzelmet kiöl a hivatalos irály és a hivatalos felfogás egyenruházott és mértékre vett megszokottsága.

De a harmincz év alatt minden intézkedés, a mely tőle származott, mindamellett tisztán őrzi az ő nemes és magasztos, magyar és szabadelvü gondolkozását. És egészen oly tisztán őrzi az ő műveltségének egyéniségét. Azok, kik vele, felette és mellette kormányozták az országot és azok, a kiket a hivatali rendszer alája helyezett, gyakran bámulták az ő felfogásának nyers szabadelvüségét és egész szellemének kurucz magyarságát.

Voltak e miatt összeütközései is. De ő változatlan megmaradt annak, a minek indult, még a hivatalos szeken, még a királyi ügyészségben is, szabadsághősnek.

A kik közvetlenül és a mindennapi érintkezés után ismerték, azokra csodálatos hatással volt. Szerették, követték és bámulták egyszerre és a királyi ügyészek azon kollégiuma, a melyet huszonöt év óta ő megalkotott s a melyben az ő gondolkodását meggyökeresiteni törekedett, minden időben legméltóbb emléke az ő munkásságának.

Ez ügyészi kollégium kihal, szétmállik és változik idővel és emlékként többé fenn nem áll és Kozma hatása is, mint a nagy szinművészeké, csak nemzedékére, korára és kortársaira hat ki. De épen azért nekünk, kik őt ismertük, a kik vele éltünk és vele dolgoztunk, a haza rossz napjaiban vele busultunk és a jó napokban vele örvendtünk, nekünk kötelességünk emlékezetünkben megőrizni mindent, a mit róla tudunk, és átadni minden emlékjelet az utókornak, a mely az olyan férfiak példáin, a minők közé Kozma Sándor tartozott, ha lelkesülni tud, még szép és nagy dolgokat alkothat a hazáért és a magyarságáért.

A negyvenes évek magyarjaiból már kevesen élnek. Deák Ferencz és Kossuth Lajos táborkara nagy részben elhunyt. Nemcsak az ország központján, de a vármegyékben is alig van egy-kettő, a kit a régi tűz melegitene és a kinek agyában és szivében az a szellem élne, a mely a nemzetet 1848-ban a világtörténet kiváló tényezőjévé tette.

A kevés férfiu közt, a ki még él, a legkiválóbbak egyike Kozma Sándor volt. Elhunyta őt már az uj korszakban, az uj nemzedék gondolkozásában érte. Ha társai is elhunynak, a mi csak pár évnek a kérdése, velük együtt a régi Magyarország egészben a történeté lesz. Talán az eszmék ujabb iránya meg nem engedi többé, hogy Kozmához hasonló egyéniségek képződjenek ki közéletünk mezején. Talán a Gondviselés másképp gondoskodik arról, hogy a magyar faj különös jelleme ne ekként, hanem a mostani módszer szerint képződött közférfiak által tartassék tisztán fenn. De mi ragaszkodunk ahhoz a hithez, hogy mindaddig, mig a magyar nemzetre és annak tiszta és hamisitatlan egyéniségére az emberiségnek szüksége lesz, addig a nemzetnek Kozmához hasonló fiai ezentul is támadnak és pedig, ha a szükség ugy kivánja, még nagyobb tömegben, mint támadtak hatvan év előtt.

BITTÓ ISTVÁN HALÁLÁN.

(A Bittó-család. – A csallóközi nemesség. – A tábor, melyhez Bittó tartozott. – Milyennek látta bujdosó korában Párist? – Hol láttam először? – Miért nem volt nagy szónok? – A Deák-párt bomlása. – Önként hagyja el a miniszterelnökséget.)

Egyszer már megemlékeztem Bittó Istvánról, az egykori Deákpárt utolsó miniszterelnökéről. De azért most, hogy szemeit örökre lehunyta, megint visszatérek rá. Szerettem és becsültem. Nagyon szivesen beszélek azokról, a kikhez szeretet és becsülés kapcsolt.

Előkelő nagy család sarjadéka volt. De csak köznemesi családé. Sok Bittó emelkedett ki a hétköznapi szürkeség homályából; a vármegyének és az országnak kormányzásában sok Bittónak keze, becsülete és bölcsesége fáradozott, de minden Bittó megmaradt annyira erős magyarnak, hogy a Habsburgok uralma alatt se uradalmakra, se főrendü méltóságokra szert nem tehettek. Megmaradtak abban az erős köznemesi táborban, mely századok óta őrzi az országot és szabadságait s tartja fenn a magyar nemzetet.

Ősi birtokuk Sárosfa Pozsony vármegyében. Csallóközi kisded falu alig harmincz házacskával s a Bittók ősi udvarával. Innen van nemesi előnevük is. A falu igazi neve egykor Sárosfalva volt. Épen száz faluja van túl a Dunának, a melyet ma fa néven neveznek a régi falva helyett. A szavak is kopnak, mint az emberek, a családok s a nemesi birtokok.

A csallóközi köznemesség csodálatos tünemény nemzetünk életében. Bécsnek torkában, a pozsonyi vár falai alatt, Érsekujvár és Komárom erődeinek árnyékában, a németek, vallónok, labanczok országutján ezt a nemességet mindenáron ki akarták irtani s vagy németté tenni, vagy helyébe németet, tótot, idegen elemet telepiteni. De ez a nemesség nem engedett. Nincs az országnak olyan vidéke, a mely töröktől, tatártól s mindenféle pogánytól annyit szenvedett volna, mint ez a némettől. Megvédték őt a Dunaágak, a kiöntések, a bozótok és berkek, de legjobban megvédte ősi erénye, törhetlen magyarsága, példabeszéddé vált okossága.

E nemességnek volt egyik legszebb hajtása a Bittó-család.

A csallóközi nemes falvak kisbirtoku lakóinál ép ugy él az ősök emlékezete, mint a nagy angol és német főnemességnél s mint az arabok, őzbegek és turkomannok törzsfőnökeinél. Száz meg száz család él ma is, melynek apró korhadt leveles ládája tele van az Árpádok, a Vegyesházbeli királyok s a Korvinok korabeli levelekkel. Birtokot, nemességet, leszármazást, atyafiságot bizonyitanak e levelek. S a ki oly féltékeny és büszke őseire, az gonddal vigyáz utódaira is. A ki tiszteli a multat: az megőrzi a jövendőt.

A Bittók vagyona nem kopott el, sőt Pozsony vármegyén kivül elterjedt Somogy, Arad s több vármegyére. Okos és tisztes házasságok, takarékosság s becsületet szerző erények szaporitották a birtokot.

Bittó István főbirtoka Somogy vármegyében feküdt Drávafokon. Tágas park közepén előkelő nagy uri kastély néhány ezer hold külső birtokkal jól fölszerelve, okos gazdálkodással vezetve. Itt szokta tölteni a nyarat késő őszig. Itt szokta kedvelt könyveit és hirlapjait olvasgatni; barátait, látogatóit, a vármegye előkelőit fogadni. Itt kerestem föl én is ezelőtt huszonkét esztendővel. Vendégszeretete, figyelme, előzékenysége, nemes egyszerüsége példás volt. A régi időkre, a nagy egyéniségekre emlékeztetett.

Valósággal kiváló férfiu volt, habár a közélet zajongásai közt nagyságát nem vették is észre. Higgadt, bölcs elméje, felfogásának különös nemessége, nagy emberszeretete, erős gyakorlati miveltsége tette őt nagygyá. Sok jellemvonásban hasonlitott Deák Ferenczhez. Deák táborkarában senkise volt, a ki a vezért ugy megközelitette, mint ő. Nagyságának nem méretei, hanem természete hasonlitott a vezérhez.

Nagy korszaknak volt méltó fia.

A magyar nemzet 1848–1849-ben élet-halálharczot vivott. Vitába keveredett fennállásának, fajának s függetlenségének minden ellenségével s fiai vérét, s minden erkölcsi erejét vitte fegyverül a vitába. Ekkora erőfeszités minden nemzet történetében ritka. Minden időben minden nemzedék nem képes ily erőfeszitésre. Az utolsó Rákóczi-szabadságharcz óta, 1710 óta a magyar nemzet se volt erre képes. Óriási erkölcsi erőnek, akaratnak és elszántságnak kell összegyülni s jó alkalomnak támadni, hogy a nemzet ádáz élet-halálharczra vállalkozzék.

Erős lelkek késziték erre a nemzetet.

Széchenyi, Wesselényi, Kossuth, Deák, Vörösmarty alig tiz év szülöttei. Születésük közel esik egymáshoz a 18-ik század utolsó s a 19-ik század első éveiben. Ők és társaik edzették meg hősi elhatározásra a lelkeket.

Az az ifjuság, mely a nagy harczot megkezdette s végigküzdötte, a mult század huszas éveiben született. Az ugynevezett 48-iki fiatalság, a vakmerő és fenséges küzdelemnek hősi tábora 1820-tól 1830-ig támadt az anyák szerelméből, az idő láthatatlan örökkévalóságából. Ma már alig van, a ki e táborhoz tartozott. A vezérlő szellemek közül talán csak az egyetlen Jókay.

Bittó is e táborhoz tartozott.

Az első népképviselet tagja, a debreczeni országgyülés buzgó képviselője, a függetlenségi nagy elhatározás egyik hőse s mikor a harcznak vége lett: bujdosó és számüzött: ime nyilvános életének első fejezete!

Nem a vér heve, nem a képzelet lázongása, nem a nemes nagyravágyás ábrándja, nem a katonai erények feszitő érzései birták őt ama nagy elhatározásra. Hanem a mi mindezeknél szentebb: a hazafiság s a nemzet iránt való kötelesség komoly érzete. Őt lelkének higgadtsága vitte oda, a hova másokat, igen sokat az ifju kor rajongása.

Sok hányattatás után Párisban telepedett meg, mint bujdosó. Akkor még köztársaság volt a francziák államalkata; elnöke Napoleon. A függetlenségi harczok üldözöttjei szivesen menekültek oda. Ott volt Bittó is, gróf Andrássy Gyula, gróf Teleky László, Gorove István, Irányi Dániel s egyebek társaságában. A közös sors egyenlő érzete s hű, bizalmas barátság kapcsolta őket össze. Egész két évet töltött el ott 1849 végétől 1851 végeig. Megismerkedett néhány kiváló franczia államférfiuval s ideje nagy részét a korszerü államtanok tanulmányozására forditotta.

Nagy figyelemmel hallgattam, mikor elbeszélte, minő hatást tett rá először az a világ.

– Csaknem minden dolog ismerős volt előttem – ugymond – mikor Párisba jutottam. Az utczák, házak, emberek ugyanolyanok voltak, mint másutt Bécset már meglehetősen ismertem, ott többször jártam s azért külsőleg Páris se lepett meg semmiben, de az emberek, a felfogások, az intézmények, a szenvedélyek: mind egészen más, mint a minőket én ismertem. A magyar társadalom még mindig Verbőczy társa dalma volt. A középkori hűbéres életnek legszelidebb képződménye, de mégis középkori. Ur és szolga, egyházi és világi főrendek, Isten kegyelméből való uralkodás, fejedelmek babonás bálványozása, önkénygyakorló kormányzók, basáskodó vidéki főtisztviselők, százféle előjog, kivétel, szabadalom, osztályérdek s ezeknek megfelelő gondolkodás és családi élet. Fajok, nyelvek, foglalkozások, felekezetek versengése. Szűk irodalom, bágyadt sajtó, mely alig ismerte a gunyt és gyülölködést és semmikép nem ismerte az élczet és vidámságot. Mi más a franczia közszellem a maga gondolatainak, érzéseinek, törekvéseinek korlátlanságával! Mégse tudtam igazán megkedvelni. Nálunk hazafiság, ideálok, érzések, meleg rokonszenvek, családi ösztönök kötik egymáshoz az embereket s alkotják meg nagy részben a pártokat is. Párisban pedig számitás, okosság, érdek és gyülölködés. Sokkal magasabbnak, sokkal hatalmasabbnak s fejlettebbnek láttam a franczia szellemet, de sokkal jobban szerettem a magunkét, a magyart.

Magyar természetét nem is tudta, nem is akarta leölteni magáról soha. Egyénisége meg nem engedte volna. Mikor miniszter volt, mikor a képviselőház elnöke volt s mikor a kormánynak és az uralkodó Deákpártnak vezére volt: akkor is csak művelt, világosfejü, csöndes modoru, de mégis csak ugynevezett jó magyar táblabiró volt. Az igazi »tekintetes, nemes és nemzetes ur«. A kinek a fülét mindig megdobbantotta s a ki mindig nagyot nézett, a mikor őt miniszterelnök korában a »kegyelmes uram«-nak szólitották. Barátaitól, jó ismerőseitől, a képviselőktől, egykori megyei tisztviselő társaitól mindig gunyolódásnak tekintette a »kegyelmes ur«-féle szólitgatást.

Mig Deák Ferencz élt, nem is volt az valami nagy divatban. Hiszen ha az a férfiu, a ki minden párt és minden kormányzó ember fölött áll s a királyon kivül mindenkinél hatalmasabb, csupán csak »tekintetes« és talán »nagyságos« ur; hát akkor ki lehetne igazán »kegyelmes« ur? A régi Deák-körnek nem is volt tagja ötven kegyelmes ur. Csak a letünt udvari korlátnoki és helytartótanácsi rendszer agguló férfiait szoktuk »kegyelmes ur«-nak czimezni. De csak azért, hogy tudja meg mindenki, hogy ők nem tartoznak hozzánk, – ők más világ, mint mi vagyunk.

Régóta ismertem.

Még a mult század hatvanas éveinek közepén tartott Balaton-Füreden három parti vármegye értekezletet a fölött: vajjon lecsapoljuk-e a Balatont? Az én vármegyém részéről én is ott voltam valamiféle küldetésben. Fiatal ember, koromnak és természetemnek hatalmas kiváncsiságával. Bittó István is ott volt Somogy vármegyéből, noha a drávaparti birtokost közvetlenül épen nem érdekelte a Balaton.

Ott láttam először. Tudtam már, hogy az 1848-iki nemzetgyülés tagja volt, – tudtam, hogy ott volt Debreczenben, Szegeden és Aradon a királykergető független országgyülés romjai közt s tudtam, hogy néhány évig bujdosásban élt. Mi ifjak különös kegyelettel néztünk az ily férfiakra, mint letarolt erdő épen maradt szálfáira. Minő hatalmas növések, minő büszke alakok a haraszt apró sarjadékai közt! Vajjon a kiirtott törzsek hajtásai felnőhetnek-e egykor ilyen magasságba?

Ott ismerkedtem meg vele.

Alacsony termet, aránylag hatalmas fej, élénk, szelid, fénylő nagy szemek, vastag bajusz, egyenes fejtartás, mindig mosolygó jólelkü arcz. Vannak arczok, melyeket semmiféle lelki indulat soha eltorzitani nem tud; melyek, ha mikor haragusznak is, a szelid érzelmeket, a nemes gondolkodást tükrözik vissza. Ilyen volt Bittó arcza fiatalon is, agg korában is. Pedig a Bittóknál a napsugártól barna, majdnem sötét bőrszin öröklött sajátság s később kopaszság, deresedés s redőzet is urrá lett a fej különböző részein. S mégis bizalomgerjesztő szép arcz volt késő vénségében is.

Mert a lélek volt nemes az arcz mögött.

Deák különösen kedvelte. Már 1848-ban és 1861-ben is, de 1865 óta állandóan. A belső bizalmasok körébe, a nagy táborkarhoz tartozott.

Minő táborkar volt ez! Minő férfiak környezték akkor a pártvezért? Szalay László, Klauzál Gábor, gróf Andrássy, báró Kemény Zsigmond és báró Eötvös, Kerkapoly, Bittó István, – nagy elmék és nagy erények birtokosai, – államférfiak, tudósok, irók, bölcselők; a magyarság történelmi eszméinek nagy ápolói. Az ifjabb nemzedék tagjainak minő olimpusi gyönyörüség volt ezek társaságában otthon lenni!