Part 11

Nekem ugy tetszik, hogy a Dreyfusz-ügyben az itélet kimondásáig készült száz irat, az itélet kimondása után ezer irat.

Nekem ugy tetszik, hogy hirekért, iratokért, tanukért az itélet kimondásáig kifizettek pár százezer frankot, azután pedig kifizettek talán pár milliót.

Ha a franczia kormány egészen világossá akarja tenni a szomoru ügy sötét részleteit: terjessze a közönség elé az ügy költségjegyzékét.

Ki kapott pénzt? Mennyi pénzt? És miért kapott? Mit szállitott érte? Hirt-e, iratot-e, tanut-e?

Itt a Dreyfusz-ügy rejtelme. Itt lehet feltalálni az igazi bűnösöket.

Nem a papok, nem az antiszémiták, nem a royalisták, nem a klerikálisok csinálták a Dreyfusz-ügyet. Bűnös és szomoru az ő szerepük. De az ő szerepük más lapra tartozik. Ők csak felhasználták az alkalmat a tömeg felbujtására. Ők Dreyfusz vallásából csináltak felekezeti kérdést, ebből csináltak népszenvedélyt, ebből csináltak politikát.

A NAGY-KŐRÖSI KÁNTOR.

(A város pinczéje. – Ruzsi asszony. – Patonay János. – A debreczeni diákok. – Vajda Károlyt kántornak ott fogják. – Milyen kántor? – Leénekli az orgonát.)

Nagy-kőrösi történetet mesélek. Csak ugy, az öregek után mondom el, a mint tőlük hallottam. Igaz a történet; – el se mondanám, ha nem volna az.

Még sokan élnek Nagy-Kőrösön, a kik látták a város pinczéjét, még sokkal többen, a kik csak a hirét hallották. Hiszen innen-onnan hatvan éve lesz, hogy elpusztitották. Csak a helye van még üresen ott a központi Gazdaegylet olvasóköre előtt.

Bizony, az nem volt egyéb, mint pincze, de nagy. Előtte korhadt régi épület, vakolatlan téglafalakkal, túl a Dunán ugy mondanák: a pinczetorok. Sehogy se volt diszes épület. A régi város régi maradványa, az ujuló városnak sehogy se ékessége. A pinczetorokban egy kis szobácska, abban lakott a Ruzsi asszony. Meg egy becsületes konyha: abban sütött-főzött ugyancsak a Ruzsi asszony. A város urainak sütött-főzött. Egyszerü, de pompás jóizü ételeket; a ki megizlelte, a szája szélét is megnyalta utána.

Ruzsi asszony!

Hires asszony volt. Kövér, öreg, de azért jókedvü. Nevét, születését, korát senki se tudta, de becsülte mindenki. Nevét, de csak Ruzsi asszony nevét ma is tudja mindenki. Nem volt ellensége. Soha se vétett senkinek. Egyebet se tett, mint sütött-főzött, azután aludt. A városnak volt gazdaasszonya. Rendes tisztviselője. De bizony elmult már száz esztendeje, a mikor felfogadták. De utána nem is fogadtak fel többé senkit. Megszünt, elmult, örökre eltörlődött ez a tiszti állás, mint a fogott biróság vagy a vármegyei esküdtség.

Fizetése természetesen nem volt. Mi lett volna s miért lett volna? Volt tisztességes tanyája, volt dusan élnivalója. Ha kötényre, szoknyára, viganóra, pendelyre, főkötőre volt szükség: gondoskodott róla a város gazdája. Azontul pedig hova tette volna a pénzét?

Azután nem is igen volt szokásban Nagy-Kőrösön a város közembereit fizetni. A város egyházi belső embereit ne értsük ide, csak a külső tisztviselőket. A régi jó magyar felfogás volt itt még ur. Tisztviselő csak az legyen, a ki jómódu ember. Bene possessionatus. Jó családbeli birtokos ember, a ki nem szorult a fizetésre, a ki becsületből szolgálta a várost, a kinek ne hányhassa a szemére senki, hogy a várostól él.

Volt egy öreg barátom Nagy-Kőrösön, Patonay János volt a neve. Szerettem, tiszteltem, becsültem. Ha élek, lesz még róla szóm. Ő is a város közembere volt, ugy 1820 körül. Valami határjáró, felügyelő, külső rendtartó, hivatalos neve nem is jut eszembe. De lóháton végezte hivatalát, de azért nem komiszáros volt. Az esztendei fizetése volt négy rénes forint. Tehát minden negyedévre egyetlen egy rénes forint, a mi mai pénzünk szerint teszen két koronát és tiz fillért. Hivatalos fizetése tehát naponként nem rugott egészen harmadfél fillérre.

No meg adott neki a város esztendőnként egy fehérvári bicskát. Az ára lehetett egy huszas.

– Hát a lótartás?

– A lovat ellátta a város téli-nyári takarmánynyal.

– Hát az élet?

– Hát hiszen adott a Ruzsi asszony a város pinczéjében enni-inni eleget!

Ime a Ruzsi asszony hivatalának fontossága!

Mert hát tisztesség volt ugyan fizetés nélkül szolgálni a várost, de étlen-szomjan szolgálni nem tisztesség volt. A város közjavát ugyan ingyen őrzik, de már mégse koplalnak mellette. El se türné azt a város. Jó hirneve se engedné.

Nos, hát azért volt és arra való volt a város pinczéje és Ruzsi asszony, hogy a mikor a hivatalnak vége s a sok mennykő tanácskozásban kifáradtak az agyak s kiszáradtak a torkok: a város urai oda benézzenek, szokott asztaluk mellé letelepedjenek s Ruzsi asszony sültjét-főztjét jó étvágygyal elköltsék.

Igy lett aztán az ország leggazdagabb városává Nagy-Kőrös.

Esténként azután oda gyülekeztek a többi urak is, a kik épen nem voltak hivatalbeliek s jó szó, bodor pipafüst és csendes dalolgatás mellett istennek tetsző módra eltöltötték az időt.

Ezelőtt jó nyolczvan esztendővel is ott dudorásztak az urak egyik este. A Farkas, Beretvás, Vajkó, Mocsy, Kalocsa, Bakos, Gubody, Faragó, Torma, Buz nemzetségekből voltak ott néhányan s voltak mások is: Patay, Patonay s több egyéb tisztes vendégek. Adomáztak, nevetgéltek, jól mulattak s néha egy-egy dalra rágyujtottak. Leginkább a szegény »Szücs Marcsa« dalára. Gyönyörü dal, szomoru történet, éneke még a kuruczok világából.

A mint ott lent a pinczében dudolgatnak, három ifju legény belép Ruzsi asszonyhoz. Fáradt, porlepte, apró batyuval, vaskos suhogóval, de jókedvü mind a három.

– Isten jó nap!

– Fogadj isten!

– Debreczeni diákok volnánk, nénémasszony. Éjjeli szállást is keresnénk, de ha valami kis enni-inni valót kapnánk, az se éppen a kutyának jutna.

Szerette ezt a szót Ruzsi asszony. S tudni kell ám azt is, hogy Nagy-Kőrösön nem volt ám vendégfogadó az uj időkig. A tisztes vendéglátó házaktól még elcsalta volna a vendéget.

Nosza intett Ruzsi asszony a három diáknak a pincze felé. Menjenek csak oda, találnak ott asztalt, széket, telepedjenek csak le. Mindjárt ad harapni valót.

Vitte is azonnal a gőzölgő fölséges báránypörköltet. S vegye tudtul mindenki, hogy olyan báránypörköltet pedig, mint Nagy-Kőrösön, a kerek ég alatt sehol nem tudnak késziteni.

A nagy-kőrösiek észre se vették a három diákot. Csak dudolgatták tovább a szegény »Szücs Marcsa« dalát.

Csakhogy a mikor a debreczeni diákok jól laktak s egyet már ittak is: ugy lassan, félhangon ők is beleénekeltek a Szücs Marcsa dalába. Ők is ismerték már azt a csodálatos szép dalt. S diák ne dalolna ott, a hol más is dalol? Hátha félholt volna! S különösen az egyik diák oly mély, tiszta, dörgő és mégis édes hangon búgott: csoda lett belőle.

A nagy-kőrösi urak egyszer csak meghallják azt a hangot. Micsoda hang ez? Oly szépen belevág a dalukba. De mégse az ő érdes hangjuk. Valami hangszer lesz az. Talán a tárogató. Körülnéznek. Sehol senki, semmiféle búgóhangszer. Éppen nem gondoltak a diákokra. De hát honnan jön az a hang? Égből, föld alól, pincze sötétségéből?

Ujra kezdik a dalt. Ujra belebúg az a hang énekükbe.

Most már észreveszik. Az a három idegen diákgyerek dalolgat velük. De csak ugy félhangon…

Az urak közt ott van Bakos Ambrus. Később hires főbirája Nagy-Kőrösnek. Akkor még fiatalember. Fölkel, odamegy a diákokhoz.

– Kendtek dudolgatnak a mi dalunkba?

– Nem is ám a fekete macska.

– Miféle szerzetbéli emberek kendtek?

– Bizony, mi csak debreczeni diákok volnánk, szuplikálnánk.

De már e szóra a kőrösi urak helyet szoritottak a a maguk asztalánál a diákoknak.

– Gyertek csak fiaim ide, miközibénk.

Ott aztán kieresztette a diák a hangját, a hogy isten adta. A vakolat ugyan nem hullt le a pincze boltozatáról, mert ott nem is volt vakolat soha. Hanem azért megreszketett attól a hangtól az egész ócska alkotmány Maga Ruzsi asszony is ott hagyta a tüzet, tűzhelyet, vaskutyát és főzőkanalat s benézett az urak közé. Vajjon nem földindulás készül-e ott?

Minden pipa kialudt a nagy-kőrösi urak szájában.

– Ilyen hangot még nem hallottak soha.

– Aztán hogy hivnak téged, édes öcsém?

– Vajda Károly a becsületes nevem.

– Nohát kecskeméti gányó legyek, ha mi téged innen eleresztünk. Itt maradsz kántornak.

Ott maradt kántornak. Még az este megalkudtak, másnap a várossal és a szent eklézsiával is rendbehozták a dolgot. A másik két debreczeni diák egyedül mehetett a világnak.

Igy lett Vajda Károly nagy-kőrösi kántor. Régen elmult, de az öregek még emlékeznek rá.

Ilyen kántora pedig soha se volt még Debreczen városának se. A nagy-kőrösi öreg templom jó félezer év óta daczol a viharokkal, de ilyen hangot nem hallott még soha és nem is hall már soha. A mennydörgés és a rigódal volt együtt az a hang. S a mikor temetett s azt a hangot megereszté, a gyászének telezugta az egész várost, az emberek elhallgattak s abbahagyták a munkát, a galambok és baromfiak elültek az udvaron és a háztetőn, még a harangok szava se nyomta el azt a gyászéneket; meghallották azt a Kőrösér forrásától kezdve a Gógánérig s a czeglédi uttól a kecskeméti határig mindenütt. S minden háznál elsóhajtották a szegény halottra: adjon az isten neki örök nyugodalmat.

Ilyen kántor lett Vajda Károly.

Utóbb meggazdagodott, megöregedett, de azért kántor maradt. A város dicsősége hozta ugy magával. Ha idegenek jöttek a városba, ha nagy gyülések folytak, sátoros ünnepeken és nagy nemzeti ünnepeken mindig az öreg kántor állott elő. Öreg korában is olyan hangja volt, mint hajdan, debreczeni diákkorában, a város pinczéjében.

Mégis nagy szomoruság érte utóbb őt is, a várost is.

Volt Nagy-Kőrösön egy istenes életü előkelő házaspár. Patay Sámuel uram és Patay Sámuelné asszonyom. Az asszony meghalt: temetésére el kellett készülni. El is készültek, öreg férje buzgalommal maga intézte az előkészületeket. Mikor minden készen volt, azt mondta barátainak s az egyház véneinek Patay Sámuel uram:

– Urak, barátaim! Arra kérlek, várjunk a temetéssel két napig.

– Miért várjunk?

– Megtudjátok!

Két nap mulva ő is meghalt. Öreg hitvese után megszakadt a szive. Azt akarta: együtt temessék el őket.

Ugy lett, a hogy akarta.

Minden vagyonukat, szép vagyonukat közczélra hagyták. Arra is különösen, hogy orgonát állitsanak a templomba.

Orgona!

Mi a mennykő az? Katholikusoknál, lutheránusoknál van efféle muzsika. De mire lenne az igaz jó magyar nagy-kőrösi kálvinistánál?

Valami hangszer, ugy mondják. Fennáll a karzaton, czifra szerszám. Sok a sipja. Hátul huzzák, elől fujják, legelől billegetik. Okos emberek azt állitják, orgonával szebb az ének, ünnepélyesebb és áhitatosabb az istentisztelet. A régi zsidók is sippal, dobbal, nádhegedüvel dicsérték az istent. Még kosnak szarvából készült trombitával is. A pogány Jerikó falait is trombitaszó döntötte össze. Nekünk is sok pogánysággal kell küzdenünk. Hitetlenséggel, babonával, istenkáromlással. Az orgona eltávoztatja ezeket.

De a hivő lelkek nagy sokasága nem akart hajlani az okos emberek beszédére. Minek térnénk el az ősi szokástól? Lehet-e áhitatosabb istentisztelet, mint a mikor a hivők serege, öregek és fiatalok, nők és férfiak buzgón éneklik együtt a Zsoltárokat és Dicséreteket? Hangjukban van a lelkük, buzgóságuk, megtisztulásuk. Igy tökéletes a munka. Lám, túl a Dunán se kedvelik. Sőt a pápai kollégium hires professzora, Mándi Márton István egyenesen kimondta, hogy az orgona csak »szent duda«. Nem is egyéb, mint duda, ha szent is. Pedig talán nem is szent.

Mind nem használt ez semmit. A pénz meg volt rá, mit csináljanak a pénzzel? Utóbb is megcsináltatták az orgonát, föl is állitották a karzaton, a napraforgóvirágos szószékkel szemben.

Gyönyörü volt.

Ezelőtt mintegy negyven évvel történt az eset. Talán éppen husvétra kellett megszólalni az orgonának.

Nem örült ennek kántor uram. Sőt nagyon is elkeseredett. Minek oda orgona, a hol az ő hangja szállott az egek felé és az áhitatos szivek felé?

Boszura gondolt.

A kar énekét ő vezette. A legszebb zsoltár számát tüzte ki a táblára. Azt orgonás kántor Nagy József uram volt. Azt ugyan még eltürte Vajda Károly uram, hogy az orgona az előhangokat elfujja. De azután nekieresztette rettentő hangját s ugy agyonénekelte az orgonát, hogy meg nem hallotta annak hangját többé senki emberfia.

Ezt nem lehetett megbocsátani.

Leénekelni az orgonát!

Csuffá lesz Nagy-Kőrös városa. Példabeszédet csináltak belőle.

Nyomban nyugdijazták a jó öreg kántort. A mire egyébiránt tisztes kora s nagy érdemei miatt ugyis méltó lett volna már.

A LEGÖREGEBB DOKTOR.

(Dr. Fromm Pál. Született 1812-ben, meghalt 1898-ban. Hatvannégy esztendeig volt a főváros előkelő orvosa s több mint negyven esztendeig tisztviselője.)

Egy ember, a ki nem bankettez, nem toasztoz, nem kiállitó, nem kortes, nem mameluk, nem diszküldöttség s mégis tekintélylyel bir hivatalos körében s mégis nyomatékos állása van tiszttársai közt s a főváros hatósági életének nagy mezején: vajjon nem nevezhető-e csodaembernek e mi jó, vidám, zajos, reklámcsináló és reklámszerető fővárosunkban? A belvárosi kerületi főorvos ilyen csodaember.

Nem fiatal már a mátrikula szerint, de nem öreg még a fizika szerint. Az a hetvenöt év, a mi mögötte van, neki még mindig bagatell. S most biztosan megtudta ezt még kollegáitól is, ha ugyan lett volna e fölött valami kétsége.

Elhatározta ugyanis, hogy visszavonul a köztisztviselői pályától. Negyedszázadig egy állásban szolgálni a közügyet elégnek mondotta s azt hivé, hogy tért kell nyitni az ifjabb nemzedéknek is. Tiszttársai megtudták e szándékot valahogy. Nosza összegyültek hamarjában s küldtek hozzá deputácziót, hogy e veszedelmes szándékáról lebeszéljék. Hiszen, ha otthagyná őket, akkor mindegyikök előbbre rukkolna egy lépcsővel s milyen nagy veszedelem lenne ebből mindenkire. A deputáczió el is ment hozzá s mindenek előtt familiáris nyiltsággal megkérdezték tőle, hogy mi lehet annak oka, hogy itt akarja őket hagyni, mint Szent Pál az oláhokat.

– Hiszen öreg legény vagyok én már köztetek, – volt a felelet.

– Öreg? – kérdezék azok elbámulva, hiszen kis gyerek korunkban is olyan fiatalnak ismertünk mi téged, a milyennek most s most is fiatalabb vagy te, mint mi, pedig mi se vagyunk idősebbek ötven-hatvan évnél.

Persze, nevettek mindnyájan e nagy őszinteségen, a mi ugyan meglehet, hogy nem egészen igy történt, de bizonyos, hogy egészen igy történhetett volna.

Elég az hozzá, hogy Fromm a barátságos unszolásra megigérte kartársainak, hogy egy darabig még hát köztük marad, csak azt ne kivánják, hogy az uj restauráczió után is kiszolgálja az uj kapitulácziót; – neki még tervei vannak s aztán pihenni is akar egyszer már isten igazában s kis gyermekeivel is van elég gondja.

Valóban eddig keveset pihenhetett. Ötven év óta orvos s közel negyven év óta közszolgálatban. Budapesten és Bécsben végezte az orvosi egyetemet és sokáig szolgált mint ifju a kórházakban. Ifjukorában irodalommal is foglalkozott s egy orvostani kisebb műve napvilágot látott, de azután a széles orvosi gyakorlat kivette kezéből az irói tollat. A gyakorló orvosok is olyanok, mint a miniszterek, ügyvédek és szinészek: mig dolguk van, addig nem irnának könyvet a világért.

A függetlenségi harcz természetesen őt is magával ragadta. Szolgálatát önként felajánlotta a hazai kormánynak s a kolera vészes napjaiban éjjel-nappal szakadatlanul beteg honvédeinket ápolá. Klauzál Gábor miniszternek különös kedvencze volt s mikor Pestről Windischgrätz elől a kegyetlen csikorgó hidegben menekülni kellett, Klauzál a sietségben mindent vitt magával, csak bundát nem. Fromm lóhalálában sietett utána egy bundával s elérve az uton, beburkolá a vaczogó fogu, már akkor félholtra fázott volt minisztert s még szemrehányást is csinált neki e mulasztásért.

– Megérdemlem barátom, mondá Klauzál – a szemrehányást, ámbár ezzel a bundával meg nem mentjük a hazát.

– De azzal sem ám, ha az urnak lefagy füle, orra.

1849-ben itt a fővárosban rendeztek be a honvédek számára egy kolerakórházat. Fromm ennek lett vezető, felügyelő orvosa s mint ilyen természetesen gyógykezelt beteggé vált fogoly osztrák katonákat is.

Mikor Haynau mint győző bevonult Budapestre, Frommot is megczitálták valami haragos osztrák generális elé, kinek följelentették mint a rebellis kormány tisztviselőjét s mint honvédorvost.

– Hát ön hogy merészelt itt maradni a mi kezünkben, miért nem szökött el a többi Kossuth-kutyával? – kérdezé az osztrák generális nagy mérgesen.

Fromm nem ijedt meg a mérges generálistól, hanem megfelelt neki.

– Önökkel együtt bejött hozzánk a kolera s a mely orvos ilyenkor betegjei mellől elszökik, olyan mintha a katona a csatából szökne meg.

A generális elhallgatott s Frommot többé nem üldözték, de a kórházi közszolgálatban meghagyta őt még az ötvenes évek kormányzata is.

S hogy feladatát mily hűen, mily lelkesen, a közönségnek mennyire megelégedésére teljesité: bizonyitá, az, hogy a legelső alkotmányos tisztujitáskor fővárosi tiszti orvosnak választák és azóta negyedszázad óta megválaszták minden alkalommal.

A fővárosi tiszti orvosok kara valóban önmagát is megtisztelé, midőn őt a maga kebelében sietett visszatartani. Az érdem ily elismerésével csak a közön ség érzületének lőn kifejezés adva.

A negyedszázados pálya végén s az ujnak kezdetén mi is üdvözöljük a belváros derék tiszti orvosát.

KOSSUTHRÓL.

(Halála évének tiz éves fordulóján.)

Tiz év előtt adta vissza erős lelkét az alkotónak. Tiszta, nemes, fönséges volt az a lélek, a miként az alkotó kezéből egykor kikerült. Hosszu életnek nagy harczai, egész századnak nagy küzdelmei se szeplőt, se csorbát, se gyengeséget rajta nem ejthettek.

Élete az örökkévalóságé, melyből közel egy századot töltött el nálunk, velünk és érettünk. Senki se hagyott akkora örökséget nemzetére, mint ő a magyar nemzetre. Élete, munkássága, alkotásai, eszméi s fenséges és rettentő szenvedélyei: ebből áll öröksége.

Méltók vagyunk-e rá? Megőrizzük-e hiven? Nem tékozoljuk-e el könnyelmüen? Növeljük-e, szaporitjuk-e utódaink javára azt az örökséget?

Azt mondja a költő: az ég minden nemzetnek ad egy kincset, melyért él és lelkesül s mely jellemének ragyogó fényét alkotja. A magyar nemzet kincse egy szentelt fájdalom.

Érezni és becsülni a szabadságot, vért és boldogságot áldozni a függetlenségért, megemlékezni a dicső multról s lelkünk mélységeiben megőrizni annak igaz képét, de azért a szabadságnak és a függetlenségnek és a multak dicsőségének birtokába soha el nem jutni: ez a szentelt fájdalom, a mi nemzetünk kincse.

Költő: te mondtál igazat. A te igazságod helyébe Kossuth igazsága lépett.

Nem a szentelt fájdalomra, hanem a szentelt haragra és a hősi elhatározásra van szüksége a magyar nemzetnek. Ez Kossuth igazsága.

Öröklött ősi jogod oh magyar: a szabadság és a függetlenség. Lelked nemes, miveltséged erős s erőd elégséges, hogy kivivd s megszerezd azt. De ábrándozásod mellett támadjon fel akaratod s lelkesülésed alakuljon át elszántsággá.

Ez Kossuth igazsága.

Régóta aludt már ez az igazság. Akkor szunnyadt el, a mikor a szabadság nagy hősének, utolsó dicsőséges fejedelmünknek, Rákóczinak elfáradt kezéből kiesett a kard. Száznegyven esztendeig aludt az igazság s alvása mind mélyebbé és mélyebbé vált. Kislelküek, fajtagadók, korhadt hitüek, béres lelkek váltig hirdették, hogy az az alvás nem is alvás többé, hanem maga a halál, a melyből nincs fölébredés.

Irtóztató tudomány azt hirdetni, hogy meghalt a nemzet igazsága!

Három nemzedék élt és hunyt el egymásután a nélkül, hogy feltámadt volna szent haragja s mennydörgő hangon tiltakozott volna a halálhir ellen. Csak érezni, csak sirni, csak panaszkodni tudtak a nemzedékek.

Jött Kossuth.

Lánglelkének éleslátásával megvizsgálta a magyart. Szivét, karját, lelkének mélységeit, a multján andalgó ábrándjait s a jövőre szegzett reménységét.

És látta, hogy a nemzet igazsága még mindig él. A korhadt sirokban csak a hősök és a vértanuk csontjai porlanak s nem őseink igazsága. A szabadságharczok dicsőséges lobogói is megvannak még, habár szinük megfakult is. Napfényre velük! Isten szabad ege alatt hősök kezében ujra visszanyerik régi szinük ragyogását.

A csodák tüneményei vették körül Kossuth teremtő alakját.

Föltámasztotta a száznegyven év óta alvó nemzeti igazságot.

A nagy eszméket szentséges szenvedélyek talajába ültette el, hogy a következő nemzedékek lelkében többé el ne hervadjanak, el se szunnyadjanak.

Kitüzte a nemzet elé a végczélt oly magasan és oly fényesen, hogy ezt ezentul minden honfiszem láthassa s az odavezető uton senki el ne bódulhasson.

Haragudni is megtanitotta nemzedékét. A népek egyik legnagyobb erénye és ereje a haragvás ernyedni nem tudó képessége. A csupa szeretet, hódolás, panasz, fájdalom, kéregetés és bölcseség nem a nemes fajok és nemzetek egyedüli erénye. A ki csak szeret és a ki csupán csak okos: az mindig megalkuszik. Ezt pedig meg nem engedheti az a különös végzet, melybe minket a századok belesodortak.

Ime Kossuth öröksége a mi számunkra.

Ennek segitségével ismerte meg ujra a világ a magyart.

Ennek segitségével mentettük meg fajunk becsületét és nemzetünk önbizalmát.

Ennek segitségével tudtuk visszavivni mindazt, a mihez jogban, szabadságban, alkotmányos életben eljuthattunk.

A nagy szellem élő alakja tiz év előtt hunyta le szemeit örökre. Ott álltam halottas ágyánál. Láttam életének a halállal vivott harczait. Az én lelkemre is ránehezedett az a rettentő nyomás, mely megillette minden jó magyarnak lelkét. Hát nekünk most már őt is el kell veszitenünk?

Őt is? Az utolsót a hősök, a szellemóriások, a nemzet vezérei közül? A kik Istenerővel markoltak bele nemzetünk sorsának kerekébe, hogy azt az igaz utra vezessék? Őt is elveszitjük immár?

Nem.

Nagy lelke soha se szállt el mitőlünk. Hideg porait pedig visszahoztuk a messze földről, az idegen országból. Hideg porai most már örökre pihennek, de nagy lelke nem pihen meg. Tovább él, örökre él, örökké int, alkot, világit és melegit a magyar nemzet szivében, a hová átköltözött.

ÁBRIS GRÓF.

(Gróf Gyürky Ábrahám. Született 1837-ben, meghalt 1901-ben. – Nemzetsége. – Egyénisége.)

Nagy családnak országosan ismert nevü tagját temették ma a temes-gyarmathai temetőbe. Az elhunytnak legközelebbi rokonai is nagy számban élnek. De Temes-Gyarmathától s a régi Bánáttól messze élnek a felvidéki vármegyékben s itt a fővárosban. A halál hirtelen jött, a temetésen az összes rokonság ott nem lehetett.

A Gyürky-család a 17-ik század elején kezdett a nógrádi köznemesség kebeléből kiemelkedni. Az első Gyürky kedvelt embere volt gróf Forgách Zsigmond nádornak s gyermekeinek. A nádor első felesége Losonczy Katalin volt, nem a Hunyadiak korabeli nagy Losonczy-nemzetségből, hanem valamely kisebb nemesi ágazatból, mely országos hirre nem emelkedett s azóta ki is halt. E Katalin asszonynyal volt valami rokonságban az első Gyürky, ki aztán e réven jól érezte magát a nádor udvarában.

E Gyürkynek a fia volt Gyürky István, az első szerző. A primus aquisitor, mint hajdan Verbőczy idejében mondták. A nádor fia gróf Forgách Ádám jobb módban akarta látni az anyai rokont s azért adományozott neki pro fidelibus servitiis, hűséges szolgálataiért Losoncz városában egy nagy nemesi kuriát, és pedig valószinüleg azt, melyet apja Losonczy Katalinnal kapott. Ez időtől kezdve használják a Gyürkyek a losonczi nemesi előnevet. Ezt az ajándékozást királyi jóváhagyással is megerősitették, valamint a losonczi nemesi előnevet is. Ez történt 1634-ben. Gróf Forgách Ádám akkor még fiatal ember volt; alig 33 éves, de már akkor is magister cubicularius volt az udvarnál s Szécsény várának főkapitánya.

A Gyürky-család protestáns volt, még pedig kálvinista. A Forgách-grófok lassanként áttértek a katholikus vallásra, de a Gyürkyek nyakas kálvinisták maradtak. Nem csoda tehát, ha a primus aquisitor Gyürkynek unokái kuruczokká lettek.

Két Gyürky tünt ki Thököly Imre kurucz király függetlenségi harczában. Az egyik: Pál; – a másik: Ferencz.