Part 12

Pál Nógrádmegye főjegyzője volt s a zivataros időkben főgondja a megyei levéltár megőrzése volt. A megyei levéltárat a jól megerősitett füleki várban helyezték el, a melyben Koháry István volt a várkapitány. Bizony itt sok veszedelem fenyegette a levéltárat az ostrom alatt s a főjegyző itt nem őrizhette azt, minthogy nem biztak jó labanczságában s Koháry a várba be sem eresztette e miatt. Pál ekkor egyenesen a kuruczokhoz állott s Gács várának őrségét is Thököly zászlói alá téritette. A bukás után vasba verték Pál urat s a vármegye levéltárát is keresték rajta, de e vád alól fényesen menekülhetett, mivel hogy Koháry István elismerte, hogy a levéltár őrzésében ő akadályozta meg.

Gyürky István főszolgabirája volt Nógrád vármegyének s járását Thököly részére ültette lóra. Szerencséjére unokatestvérje István alispán lett a bukás után s e miatt ő is megmenekült Karaffa és Kollonics vérebeitől s jézsuitáitól.

Részt vettek Rákóczi szabadságharczaiban is. A terennei kastély ereklyéi közt még csak néhány évvel ezelőtt is meg volt egy szép selyem kurucz zászló, a Gyürky-család czimerével, melyet Rákóczi tárogatóinak üde szellője lobogtatott.

A nemzeti nagy aléltság és kórságos béke korszakában birtokszerzés után láttak a Gyürkyek.

Gyürky István, Ábrahám grófnak ősapja 1726-ban magszakadás czimén megkapja Sóshartyánt és Kotyháza pusztát. Tizenhat év mulva pedig 1742-ben gróf Forgách II. Ádám fiaitól János, Ferencz, József és Ignácz testvérektől megszerzi Utas-, Vásáros- és Kis-Terennét s Kalapád pusztát s ezzel kikerekiti a Terennei urodalmat a Mátra egyik ágának nyugoti oldalán közel harminczezer holdból. Nagy része természetesen erdő és legelő.

Ez Istvánnak dédunokája Gyürky Pál, a kit még a ma élők is sokan ismertek, mert csak 1860 körül halt meg itt Budapesten, szintén nagy szerző volt.

E Pál volt apja a most elhalt Ábrahámnak.

Pál 1780 körül született. 1803-ban már aljegyző volt Nógrád vármegyénél, 1806-ban főbiró, azután főjegyző, másod alispán, első alispán s utóbb Krassó vármegye főispánja. 1809-ben a francziák ellen maga is inzurgens, saját költségén állit és szerel fel egy szakasz inzurgenst, önkényt ád a hadi költségekhez háromezer ezüst forintot, kétezer mérő rozsot és kétezer mérő zabot.

Megszerzi a gróf Rhádayaktól Nógrádban a ludányi uradalmat s a bánáti birtokok nagy részét. Az ország köznemesei közt alig volt gazdagabb ember, mint ő. Volt vagy ötvenezer hold földje. Csak Festetich Antal, Szentgyörgyi Horváth, ittebei Kiss s még alig egy-két köznemesi család közelitette meg a birtokok terjedelmében.

Sok dévaj megjegyzésre szolgáltatott okot országos körökben a család élete.

Első neje Bay Francziska volt, baji és ludányi Bay Ferencz szeptemvirnek s Fáy Ilonának leánya. Csaknem minden évben született tőle gyermeke, de mind leány. Öt leánya ért nagy kort: Fáni, Lujza, Petronella, Teréz és Erzse. Minden szülés előtt fogadott, hogy fia lesz s minden fogadását elvesztette. Az igaz, hogy feleségének is csak leánytestvérei voltak.

Mikor első neje meghalt: sietett ujra megnősülni. Elvette Kapivári Kapy Józsefnek s Szent-Iványi Anna-Máriának leányát, Amáliát. E nejétől is sok gyermeke született, de ezek is csak leányok. E leányai közül is nagy kort ért Paulina, Eleonora és Alexandra.

Ez a neje is korán elhalt, 1834 körül. De Gyürky Pál föltette magában, hogy neki minden áron kell lenni örökösének. Hiszen terennei urodalma fiágra szól. Mi lesz a családból s az urodalomból, ha nem születik fiutód, igazi örökös?

Ujra megnősült ötvenöt éves korában.

De előbb körülnézett, hogy olyan kálvinista családot találjon, a melyben sok a fiu. Talált is Vay Ábrahám, 1825-ben hires ellenzéki férfiu, 1830-ban grófságot kapott. Ennek Kazinczy Zsófiától, nejétől, már hét fia és öt leánya volt. A második leány Erzsike volt, alig 17–18 éves; szerencséje volt nála s őt vette el.

Az első szülött csakugyan fiu lett. Nagy örömében anyai öregapja nevére, Ábrahámra kereszteltette. Megnyerte valahára fogadását s hét országra szóló lakomával ünnepelték meg az 1836-ik országgyülés végével a keresztelőt.

E fiu volt gróf Gyürky Ábrahám. Ezentul még három gyermeke született. Lilla és Malvina leányok s Béla.

Az Ábrahám név, mint mindenki tudja, zsidó név, de a kálvinistáknál divatban van. Vagy legalább volt Erdélyben is, Nagy-Kőrösön és a Dunán túl is. Közönségesen Ábrisnak ejtik a társalgásban.

Gyürky Ábrahám egész életén át gyakran beteges szeszélyü s ugráló gondolkozásu egyéniség volt. Talán e miatt sok családi baj és sok vagyoni szerencsétlenség érte.

Kedve volt a katonaélethez. De bizarr gondolkozását jellemzi, hogy a Bach-korszakban állott be s kurucz ősei daczára se huszár lett, hanem ulánus. Egy izben párbaja volt az osztrák tisztikar védelmében Tisza Kálmánnal is. Kard volt a fegyver s Tisza Kálmánnak nyelvét sebesitette meg. A pisztolylövésben nagy ügyességre tett szert. Kétszáz lépésről is czélt talált egy alkalommal fogadásból.

Mikor megnősült: otthagyta a katonaságot.

Neje Orczy Sarolta bárónő, báró Orczy Istvánnak és báró Lipthay Augusztának leánya. Neje családjában is van egy szent emlékezet. Báró Orczy István mint 42 éves férfi kötött kardot s ment honvédnek 1848-ban s Szent-Tamás ostrománál a római sánczokon hősi halállal esett el egy roham alkalmával.

Orczy Sarolta bárónő a legszebb és legünnepeltebb leányok egyike volt az országban. A csárdást senki se tánczolta bájosabban, mint ő. Egyike azoknak, kik a csárdást bevitték a főuri termekbe s ugynevezett udvarképessé is tették.

1866-ban, mikor a porosz háboru kiütött, Gyürky Ábrahám felrugta a czivil életet, ott hagyta terennei kastélyát s fölment Bécsbe a királyhoz. Kihallgatást kért.

– Fölségedet ellenség fenyegeti, engedje meg, hogy ujra beálljak fölséged zászlói alá.

Ezt mondta a királynak.

A király nagyon megörült az ajánlatnak. Magyarországból alig volt ehhez hasonló. Nagy kegygyel fogadta Gyürkyt, a ki csakugyan végigharczolta a porosz háborut.

Ezért adományozta neki a háboru után a grófságot.

E házasságból négy fiu és egy leány nőtt fel emberkorra. A legidősb fiu, mint katona halt el; László, István és Viktor grófok élnek. Alice grófnőt pedig egy olasz gróf, Sant-Albino Righini vette feleségül. Az a Sant-Albino grófi család sarja ez, a melynek házában élt utoljára s halt meg Turinban Kossuth Lajos.

A TAUSZKI.

Tisztába kell jönnünk azzal, mi az a tauszki. Mert igy a szó után senki se tudhatja, hogy a tauszki az állatvilághoz vagy a növényországhoz tartozik-e vagy pedig egy kinai kikötő, melyet most akar az osztrák-magyar tengerészet elfoglalni.

A tauszki hatalom. És pedig végrehajtó hatalom. Nem királyi, nem állami, nem birósági, nem adóvégrehajtó hatalom, hanem azért hatalom s bizonyos esetekben nagyobb hatalom, mint a többi együttvéve.

Nyugodtan áll a portás a miniszterelnöki palota kapujában.

Nagy kalpagja, bokáig érő diszes mentéje, vállöve, nagy botja mind kifogástalan. Jön a miniszterelnök, nyugodtan, pontosan, biztosan rántja meg háromszor a harangot.

Lent a Duna balpartján, a Muzeum szomszédságában, az országházban vihar dul. A folyosók telvék, a padok telvék, az ellenzék tombol, a kormánypárt némán üldögél padjain, a miniszterelnök fejéhez kegyetlen szavak jégesője csapkod. Parlament és sajtó telve van válsághirekkel. Vagy feloszlatás, vagy kormánybukás kikerülhetetlen.

A portás nyugodtan áll a miniszterelnöki kapuban. Tudja ő, hogy semmi baj.

De napról-napra zivatarosabbá válik a politikai időjárás. A miniszterelnök Bécsbe futkos. Naponkénti minisztertanács. A hirlaptudósitók egész nap ott álldogálnak a sikló körül. Sturm és Singer háromszor föl, háromszor le. A fölség készül Bécsből Budapestre. Most már minden összedül.

A portás most is nyugodt. Kutyába se veszi az egész zürzavart. Ő tudja, hogy nincs semmi baj.

Egy szép reggel jön a tauszki. Fölsompolyog a lépcsőn, végigmegy a miniszterelnöki szobákon. Egy perczig minden szobában körülnéz s aztán szép lassan, szó nélkül távozik. Csak a portásnak ad egy forintot.

Most már a portás tisztán lát. Tudja, hogy ő excellencziája megbukott.

Mert ez a tauszki butorszállitó. Egy kis ember, egy nagy kocsi és két rossz ló nyolcz hordárral: ez együttvéve a tauszki. Ez fogja a miniszterelnököt kihordani. Tehát a mikor már a tauszki körülnéz a szobákban, akkor már a miniszterválság nemcsak kitört, sőt be is fejeződött.

A tauszki sohase csalódik. Csak egyszer csalódott: Wekerlénél. Ő nála kétszer nézte körül a szobákat s az első körülnézés után Wekerle ujra miniszterelnök maradt. A tauszki fejét csóválta.

– Ez példátlan eset az én ügyeimben!

A tauszki a politikai nézeteket nem veszi sokba. Vagyis inkább bölcs mérséklettel kiegyenliti. Ő Kossuth butorait csak oly szivesen szállitja haza Turinból, mint a hogy Mária Valéria főherczegnőt Gödöllőről elszállitja Lichteneggre vagy a királyné fóthi vadászbutorait Bécsbe. Még óvatos is. Kossuth szállitásáért nem fogad el jutalmat, a főherczegnőért elfogad kettős jutalmat.

A miniszterelnököket olcsón hordja ki. Épen csak a költségeit fizetteti meg. Hogy melyik miniszterelnök hány kocsi: neki mindegy. Hogy mily távolra hordja el: az is mindegy. Tisza Kálmán 8 kocsi, gróf Szapáry 7 kocsi, Wekerle 6 kocsi, báró Bánffy 8 kocsi: mindegyik csak 150 forint. Pedig Tisza ment a Sándor-utczába, Szapáry a Koronaherczeg-utczába, Wekerle a Damjanich-utczába, Bánffy pedig csak a várbeli uri-utczába. Azért mindegyik csak 150 frt.

Mert a becsület és tekintély az első. A ki a becsületre néz: annak a pénzzel törődni nem szabad.

A tauszki memoirokat ir. Följegyzi magának, melyik miniszterelnök miként ügyel a bepakolásra.

Szapáry és Wekerle sehogyse ügyel.

A Tiszáné kegyelmes asszony gondosan ügyelt mindenre.

De a Bánffyné kegyelmes asszony is. Sőt a pogyászoláskor fölkelt reggeli félhét órakor.

Mindezt a tauszki följegyzi pontosan.

A tauszki kitanulhatatlan.

Valami tiz év előtt a kultuszminiszter költözött a várból le a Kálmán-utczába vagy hova. Árlejtést hirdetett gróf Csáky Albin: ki hordja őt le legolcsóbban.

A tauszki fölment a kultuszminiszteri portáshoz s adott neki 100 forintot, hogy ha jön a többi szállitó versenytárs, azoknak mutassa meg a belügyminiszteri helyiségeket is. Ugyanekként végzett a belügyminiszteri portással is.

Ugy történt, a hogy akarta.

A többi szállitó kért 8000 forintot, a tauszki kért 2500 forintot. A tauszki nyerte el a vállalatot s nyert rajta 1000 forintot.

Igy alapitotta meg jó nevét. Pedig talán ez az eset nem is igaz.

Ő szállitotta az igazságügyminisztert, a kereskedelmi minisztert, a váltótörvényszéket, a fortunát, a kuriát, a királyi táblát. De ő szállitott egyszer egy büntető járásbiróságot is a rabokkal egyetemben.

Itt megjárta kissé.

Egy rab ugy elkeveredett az akták közé, hogy mire leért vele az Alkotmány-utczába: sehol se találták. Ennél nagyobb baj volt azonban, hogy hordárai közül kettőt meg ott fogtak a detektivek.

Ez a kettő volt pedig a legjobb embere.

Mikor gróf Szapáryt felszállitotta a miniszterelnöki palotába, az alatt, mig a butorokat a kocsikból felhordták, valami gézenguz poéta ezt irta egyik kocsijára:

Tauszki, tauszki! Már engem ne huzz ki. Gr. Szapáry.

A „LEÁNYÁLMOK“.

(Erdős René ifju költőnk költeményeinek első kötete e czim alatt jelent meg: Leányálmok. A költő bájos hajadon. Felkért, irjak könyvéhez előszót.)

Tisztelt Urnőm! Ön bizalommal felszólitott, hogy költeményeinek gyüjteményes kiadásához, a »Leányálmok«-hoz irjak előszót.

Bizalma mélyen megtisztel. Kitérnem előle lehetetlen, méltón megfelelnem szintén lehetetlen.

Elolvastam költeményeit. Igazán álmok s igazán leánysziv álmai. Bájos ifju nő lelke él a költeményekben. Mélyen érző, gyakran vérző, ritkán vidám, mindég ábrándos leánysziv játszik a szerelemmel.

Játszik? Nem tudom bizonyosan: a sziv-e a játékszer, vagy a szerelem, vagy egyik se, csak ketten együtt mindennapi játszótársak? Melyik fárad el? Melyik törik össze?

Az a leánysziv nem boldog az ő szerelmében és mégis boldog, mert soha sincs szerelem nélkül. Éjszaka, melynek vagy lenyugodott, vagy föl se kelt napja, de mégse sötét. Tele méla holdfénynyel és ragyogó csillagsugárral.

Ön tisztelt Urnőm, leány és ifju. Feje fölött husz tavasz még nem hullatta el virágait. Az ifju leány szivének álmait én már megfejteni nem tudom. Korom nem engedi. Másfelé szállonganak már azok, mint a hol én járok. Ezért nem tudok méltón megfelelni megtisztelő felhivásának.

Mit irjak én előszóban?

Hogy a leánysziv érzése oly mély, oly nemes és oly magasztos: természetesnek találom. Hogy minden érzése a szerelem: ez se lehet másként. Kietlen és zord sivataghoz hasonlit az a leánysziv, mely telidestele nincs vagy a szerelemmel, vagy annak ábrándjaival.

De meglep, hogy a napsugaras, hajadoni életkor pár éve alatt az a leánysziv annyit tudott érezni s érzéseiből annyi szép és kedves gondolatot tudott megérlelni és összegyüjteni.

Nagy költői tehetség teszi gazdaggá az Ön szellemét tisztelt Urnőm! Egyedül ez kelti fel csodálkozásomat. Hogy érzései szellőfuvalomként nem röppentek el öntudatlan; hogy szellemének aranyöntő műhelyében gondolatok és eszmék kincsévé alakultak át; hogy édes, magyar költői nyelvünket annyira birtokába tudta venni s költeményei oly simák, oly gördülékenyek, oly bevégzettek, annyi bájjal, annyi fénynyel és annyi meleggel teljesek: ez az, a melyen el nem fogy, hanem mindig ujra támad bámulatom. És tiszteletem Ön iránt.

És igaz benső örömem a fölött, hogy Ön könyvalakban összegyüjtve adja ki költeményeit. Hadd lásson mivelt izlésü közönségünk egy költőt, a ki nő, hajadon és ifju; hadd lássanak nemes, ifju hölgyeink egy leányt, a ki szerelmi ideáljával nem marad a földön, hanem azt magával ragadja a magyar költészet magasságaiba.

VÖRÖSMARTY ELSŐ SZERELMÉRŐL.

Vörösmarty Mihályról barátai, személyes ismerősei alig irhatnak valamit ezentul. Minden egykoruja, minden közeli és személyes barátja meghalt már. A kik, mint magam is, gyermekkorunkban ismertük, közel vagyunk az elaggáshoz. Föl kell tehát róla mindent jegyeznünk, a mit tőle, vagy róla egyenesen láttunk, hallottunk, tapasztaltunk. Nagy ez a kötelesség, de édes is. Siessünk teljesitésével.

Ezért fogtam most én is tollat. S a mit ujat hallottam:

Vörösmarty első szerelméről,

elmondom ezuttal.

Általában ugy beszélik, az irodalom történetében s a költő nem egy életrajzában is ugy irják, hogy első szerelme Perczel Etelka alakját rajongta körül.

Én másként hallottam.

Ugy, hogy első szerelme Perczel Krisztina volt.

Hogy a Perczel-leányok egyikeért rajongott: ez kétségtelen. Mert ezt önmaga örökitette meg költeményeiben.

Mint a Perczel-fiuk nevelője 1818-tól 1822-ig Bonyhádon lakott Perczel Sándor házában és családja körében. Ezután egy évig Görbőn Tolna vármegye alispánja mellett jurátuskodott s az 1823-ik év végétől 1826 közepéig megint Perczelékkel volt.

Perczel Sándor lakásának s birtokának környékét Völgységnek nevezi a tolnai nép. Erről irja a költő Széplak költeményében:

„Téged is, oh Völgység! az idő kiragadjon-e tőlem? Szóljak-e mindenről, ha dal ébreszt, csak ne te rólad? És ha neved zendül, nagy késő korra lejutván, Senki ne tudja, hogy oly szentté lett tájad előttem? Hogy fiatalságom tündérországa te voltál? Halmaidat koszoruzza borág, koszoruzza tetődet Százados erdőség; köztük mint égi maradvány, Nyulnak el a völgyek, fiatal szépséggel igézők: Ott mikor elfáradt testem nyugalomra hanyatlik, Lelkem az ifjuság képét öltözve magára, Ábrándozva bolyong egyedül a csörge pataknál, S szárnyain ismét a szerelemnek hordja bilincsét S hordja szelid kötelét az elomló szőke hajaknak.“

Ezen kivül több mint tiz ifjukori költeménye szól fiatalságának első szerelméről. S mind e költemény, talán egyet kivéve, ott termett Perczelék házában.

A leány, a kit imádott, szőke volt. Haját aranyhajnak mondja »A hajnalhoz« czimü költeményében. Szemeiről azt irja:

„Sem világos égszin, Sem borongó fekete. Nyájasabb a feketénél, Gyenge kéknél tüzesebb.“

Egyik költeményében, a »Szerelemhez« czimüben egyenesen kék szemnek mondja. A Perczel-család ez ágának tagjainál csakugyan a kék szem az uralkodó.

Nevét a napvilágra jött költeményekben sehol sem irja le. Sokan azt hiszik, hogy a Cserhalom bájos nőalakjában, a szöghaju nyájas Etelkában örökitette meg nevét. Ez azonban nem bizonyos.

Ifjukori költeményeiben több leánynév fordul elő. Hajna, Helvila, Emmi, Emma, Zencdő, Hedvig, Ilonka s Etelka is. Kétségtelen, hogy a költők szivesen emlegetik az imádott nevet költeményeikben. De Vörösmarty »Csaba szerelmé«-ben maga inti a leányt:

„Lányka, szerelmimben ha külön több névre találtál, Meg ne itélj: egyedül elnevezések azok. A nevek és kinok változtanak egyre szivemben, Csak magad, oh kebelem gyujtogatója, te nem!“

Csaknem azt kell gondolnunk, hogy az imádottnak a neve már csak azért se Etelka volt, mert a költő e nevet oly különös szeretettel örökitette meg a Cserhalomban. Az a nagy tartózkodás, az a félénkségig menő szerénység, szerelme szentséges titkainak az a féltő őrzése, mely Vörösmarty ifjukori szerelmi költeményeinek általános jelleme, egyenesen erre utal bennünket.

A Perczel-család leszármazását Nagy Iván nagy gonddal és nagy részletességgel irta meg. Az adatokat egyenesen a család fejeitől s ezek közt Perczel Sándortól is, Etelka és Krisztina apjától kapta.

Perczel Sándornak két felesége volt. Az első Kajdacsy Erzsébet, a második Némethy Anna. Ezektől összesen 19 gyermeke származott. Nagy Iván felsorol 18-at.

A férfigyerekek: István, Imre, Sándor, Mór, Miklós, Béla, Pál, László, Ferencz és két Tivadar. A leányok: két Etelka, Emilia, Berta, Mária, Erzse és Ilona. A két Tivadar korán elhalt. Az első Etelka is korán elhalt. A második Etelka, a kiért állitólag a költő lángolt, Vojnics Barnabáshoz ment nőül.

Ez összesen tizennyolcz. Ki volt hát a tizenkilenczedik?

A mint én hallottam, ez volt Krisztina, még pedig az első feleségtől Kajdacsy Erzsébettől az első szülött.

Perczel Sándor 1778-ban született s igy 1861-ben, mikor meghalt, 83 éves volt. Nagyon korán nősült. Krisztina leánya 1800-ban született, tehát a költő születése évében. Vojnics Barnabásnét, a második Etelkát megelőzte a születésben Krisztina, István, Imre és a korán elhalt első Etelka. Vojnicsné az ötödik szülött volt, tehát a valószinüség szerint 1807 vagy 1808 előtt nem születhetett. Igaz, hogy ikrek is születtek, de már később, a második feleségtől. Ferencz és Erzsébet, Bartal György neje, ikrek voltak.

A mikor Vörösmarty a Perczel-családhoz került: akkor Krisztina 17–18 éves jól kifejlett, vidám kedélyü, gyönyörü hajadon volt, Etelka pedig csak 10 vagy legföljebb 11 éves gyermeklány. Képzelhető-e, hogy az egészséges lelkü komoly ifju ne a virágzó hajadon, hanem a fejletlen gyermek iránt lobbant volna szerelemre?

Krisztina Petrásovits Andráshoz ment férjhez. Ez ha nem csalódom, görög-keleti vallásu s magasabbrangu uradalmi tiszt volt. Elhalt még a negyvenes években.

Maradt egy leánya: Petrásovits Johanna. Nekem legalább több gyermekéről nincs tudomásom. Ezt egy távoli rokonom Gerenday Ambrus pesti ügyvéd vette feleségül.

Az özvegygyé vált Krisztina leányához jött lakni Pestre. Itt halt meg 1852-ben. Egykori szépségének a nyomai még a halála előtti években is megvoltak. A költő által leirt aranyhaj és kék szemek épen megvoltak nála.

Sokat ezekből egyik derék barátom Bakos János juttatott eszembe, ki most itt Budapesten királyi táblabiró, de a ki ezelőtt 37 esztendővel emlitett rokonomnál Gerenday Ambrusnál volt joggyakornok. S főnöke nejétől nem egyszer hallotta, hogy az ő édes anyja volt az a Perczel-leány, a kit a nagy költő imádott, a kiért első szerelme lángra lobbant. Őrizte is a költő jegyzeteit, levélkéit s azokat a költeményeket, melyekhez az érzést, az ábrándot, a lelkesülést egykor, régen a század első negyedében az ő varázsló alakja alkotta meg. S el-elborongott azon a névtelenségen, mely őt most körülveszi s azon az örökkévaló dicsőségen, mely a nemzet hódolatából a költő alakját körülsugározza.

Gerendayt, mint rokonomat, én is ismertem. Ott lakott a Sebestyén-téren, a mely már nincs meg, a Két Huszár-kávéház épületének első emeletén, a mely már szintén nincs meg. Jó barátságban volt az öreg Szathmáryval, a királyi tábla segédhivatalainak igazgatójával, a kivel én is, mikor Pesten voltam, mindig összejöttem. Mi hárman s negyedik társunkkal Lendvay József táblabiróval naponként együtt feketekávéztunk hol a Két Huszárnál, hol a Kamonban. Itt is előhozakodott Gerenday erről a dologról. Ugy rémlik előttem, mintha mondta volna, hogy a költő egyszer fölkereste az egykor imádott nő sirját a kerepesi temetőben. Megtehette. Nem vált hűtlenné forrón szeretett nejéhez, ha egy könyet ejtett a sirra, melyben első szerelmi ábrándjainak tündéralakja porladozik.

Bakos barátom elmondta nekem, hol van az a sir. Kocsira ültem s kihajtattam a kerepesi temetőbe. A kápolna előtt bevezető széles út baloldalán a kápolnától háromszáz lépésnyire megtaláltam. Korhadt egyszerü sirkő jelöli a helyet hervadt koszoruval, alig zöldülő hantokkal. Nem csoda: régi a sir immár.

A sirkőre e szavakat vésték:

»Itt nyugszik néhai Petrásovits András özvegye Bonyhádi Perczel Krisztina asszony. Élt 52 évet. Meghalt október 31. 1852. E sirkövet – Felejthetetlen édes anyjának forrón szerető leánya Johanna Gerenday Ambrusné emelte.«

A nagy költő igy irja le a leány alakját:

„A leány szép volt deli termet által, Mindeneknél szebb ragyogó szemével, Szüz mosolygását öröm és nemesség Bája emelte.“

„Nem tanult szózat vala lágy beszéde. Egyszerün jött az repeső szivéből; Titka sem volt még, csak enyelge a kis Gondolatokkal.“

A deli termet, a ragyogó szem, a szüz mosolygás hova lett most már száz esztendő multán?

A zöldülő hant s a korhadó sirkő eltemette. De a költő lantján örökké él.

De azért nekem is van egy kis szavam. Ott a sir körül minden második-harmadik sirhalom fel van már dulva. Kiüritik, elegyengetik a régi sirokat. Ezt az egyet ne bántsa senki. Vagy ha hozzányulnak: azt a követ tegyék biztos helyre. Hadd őrizze a kegyelet. A nagy költő emléke megérdemel ennyit.

Bizonyos, hogy a nagy költő nem Krisztináért, hanem Etelkáért rajongott egykor és oly sokáig. Az én nyomozásaim is kétségtelenné teszik ezt. De azt is, hogy Krisztinát is ismerte, vég nélkül kedvelte s eleintén a Perczel-háznál vele álmodozott, róla ábrándozott.

JÓKAI MEGHALT.

Gyász borult rád édes jó magyar nemzetünk. Legjobb munkásod, legnagyobb fiad, örök dicsőséged: Jókai Mór meghalt.

Hiszen meg kellett halnia. Földi anyának szülöttje: a természet kérlelhetlen törvényét neki is meg kellett tartania. Nagy életkorral áldották meg az istenek. Befejezett élet. Becsülettel és teljesen elvégzett dicső munka után vissza kell adni a föld porának mindazt, a mi benne halandó volt. Nincs hát okunk keserü érzésre, boszus fájdalomra.

Mégis lehetetlen elpanaszolnunk a veszteséget, melyet szenvedtünk. Büszkeségünk, önmagunkhoz való édes bizodalmunk, fájó önérzetünk volt élete, neve, munkássága, alkotásainak meg nem becsülhető gazdagsága. Komor korszak borult ránk. Nincsenek többé nagyjaink. Mig ő élt: volt még egy. Az utolsó. A művelt világ előtt bátran mutathattunk rá. Dicsekvés nélkül nyugodtan mondhattuk: dicső nagy nemzetek, világtörténetnek alkotói, kis számu és gyönge hatalmu nemzet vagyunk mi, magyarok, ti köztetek, de nekünk van egy emberünk, van egy vezérünk, szellemünknek van egy kormányzója: Jókai Mór. Mutassatok nagyobbat, vagy csak hozzá hasonlatosat is!

Nagy szellemekben gazdag volt a mi most elmult századunk. Széchenyi, Deák, Kossuth, Vörösmarty, Arany: együtt, egymás mellett, egymás után. Bölcsek, lánglelkek, nemzet vezérei, hősök, alkotók, vértanuk. Most már fajunk egykori nagyságának dicső emlékei.

De egy se volt nagyobb, egyik se volt fenségesebb, egyik se hozott több áldást a magyarra, mint Jókai Mór.