Part 10

– Bukoveczék országában jártunk, fiaim. Isten, ember elhagyott már bennünket, de mi csak jöttünk hazafelé. Utánunk az ellenség, előttünk az égig érő hegyek. Se magunk, se lovunk nem evett már két nap óta. Nem is a ló hátán ültünk, hanem a lovat kantáron vezettük magunk után. Igy értünk egy bukovecz faluba. Most pedig, hogy eszembe jut, megmondom fiaim, őszintén, engem ne dicsérjetek, ne ünnepeljetek, ne köszöntsetek föl, mert én bűnös ember vagyok, én már loptam életemben, tolvaj voltam, a ki pedig lopott, az már bűnös ember. Itt történt velem ebben a faluban. Szomjas voltam; – éhség, szomjuság, a pokol tüze égette a torkomat. Látok a faluban, rongyos ház udvarán csuf vén oláh asszonyt. Odaszólok Sorka Bandinak, – fogd csak, pajtás, a lovamat, hadd ugrok be ide a vén asszonyhoz egy ital vizre. Bemegyek. Tisztességgel megkérem a vén asszonyt. Szivesen megy hátrafelé a forrásvizre egy korsóval. Körülnézek. A pitvarban, falóczán valami szakasztóruha-félét látok. Meglibbentem. Hát uramfia: egész kenyér van alatta Málékenyér kukoriczalisztből való, mégis kenyér. Hejh, fiaim, elkeritem az áldóját, hogy mert ez a kenyér a szemem elé vetemedni? Éhes voltam, mint a gazdátlan kutya. Megnéztem az ellenzőmet, mekkora darab kenyér férne oda? Biz odafér a fele kenyér. Elő azzal a bicskával. Szép, csillagos nyelü régi bicskám, melyet még Patakon szereztem, országos vásáron, őriztem gondosan, meg is őriztem mind ekkorig, ez volt az apai-anyai örökségem, hazámból, szülőföldemről minden kincsem. A kenyeret bizony két darabra vágtam s felét magamnak eltettem. Épen visszajött a vénasszony, korsójából nagyot huztam, nem szóltam neki semmit. De a mint a kapuján át az utczára érek: eszembe jut, mit cselekedtem. Hajh a hét szakramentumát ennek a vén oláh asszonynak! Ha ez most meglátja kenyerét, nyilván megtudja, hogy fele kenyerét én loptam el. Mit csináljak? Megtapogatom zsebjeimet. Üresek, mint a mennyországban a papok akla. Megnézem a tarsolyt, abban sincs más, mint a pipa, az is üres. Semmim sincs, csak a bicskám. Hejh, édes bicskám, ide vele! Meg kell tőled is válnom. Visszasompolygok a vén asszonyhoz. Nem szólok neki semmit, csak neki adom a bicskám. Ugy megörült neki, ugy nevetett az én kedves bicskámra, akkora lett a szája, mint egy itató-vályu. Igy történt ez a dolog, fiaim!

Dehogy hitték ezt el hallgatói.

Pedig igaz tanuja volt. Sorka Endre, egykori bajtársa, a ki a lovát fogta, mig ő inni bent járt a vén asszonynál. Ez is odakerült utóbb Szabolcsba, ez is szabolcsi volt. Odavitte hozzá a kukoricza-kenyeret. Az is éhes volt, mint a farkas. Elpanaszolta neki a lopást s a kettétört kenyér felét neki adta.

– Annál jobbat se az előtt, se azóta soha nem ettünk!

De tanui közt ott volt Bónis Samu is, az 1839-iki országgyülés hires szabolcsi követe, vezérember, parancsoló szellem, Deák Ferencz benső barátja, 1848–49-ben kormánybiztos. A ki 1848. évi deczember hó végén a szent koronát Debreczenbe szállitotta. A mérhetlen értékü nemzeti ereklyét nagyon féltette. A szolnoki vendéglőben éjszakáztak, nem mert elaludni, hátha a kincset ellopná valaki. Mit tett tehát? Fejére vaskos, busa, gömbölyü fejére tette a szent koronát s ugy ütötték a kártyát reggelig. Azóta se volt az a korona más fején, csak Ferencz József fején. El is itélték Bónist halálra, azután kegyelemképen hosszu várfogságra. Ott morzsolgatta napjait és éveit a Josefstadti osztrák várban. Akkortájban szabadult, a mikor Böszörményi Dani. Szabadulása örömére egykori országgyülési jurátusa Apagyi Antal ügyvéd nagy családi ünnepet tartott Apagyon. Ott találkozott Bónis Samu a pataki diákkal, a vén huszárral. Elhallgatta meséit, elandalodott ősi remek tánczán, utóbb felugrott a hires követ és vezérember, agyonölelte, agyoncsókolta Böszörményi Danit.

– Bizzunk Dani öcsém a jövőben. Él még a magyarok Istene!

Ilyen tanuk mellett nem csoda, ha mind az egész vármegye rajongott Dani bátyánkért. Nem volt az igazi mulatság, a hova őt el nem hivhatták. Az első felköszöntő mindig neki szólt.

Hanem ha toborzóját látták: ott elnémult mindenki. A ki azt a toborzót látta: istennek minden gyönyörüségét végigérezte szivében.

Sohase járt másban, mint sarkantyus csizmában. Hangos aczélból volt sarkantyus pengéje, sirt a nyomában a szoba, még az utcza is, a merre járt.

Sohase tánczolt nővel.

– Nem tud az asszony huszárosan lépni!

Ez volt a kifogása. Mindig magányosan járta a toborzót. De a mikor ő járta, más akkor nem is járta. Félreálltak ifjak, vének, nők, férfiak s nézték Dani bátyánk toborzóját. Minő táncz volt az! Az a magányos toborzó! Daliás ősapáink örökre elfeledett hősi vigadója.

Ezelőtt vagy negyven évvel toborzó huszárcsapat jelent meg Nyir-Bátorban. Talán több éve is már. A mexikói császár számára toborzottak önkéntes huszárokat. Szólt a zene a piaczon, villogtak az icczés üvegek, pengtek a sarkantyuk, büszke tánczokat büszkén jártak a huszárok. Szemre való fiuk voltak. Toborzót járni nyáladék legényt nem küldenek.

Véletlenül odavetődik Dani bátyánk.

Megnézi a huszárlegényeket és a toborzót. Félrevágja pörge kalapját s megsodoritja jobbról-balról arasznyi bajuszát. Int a czigánynak, hallgasson el. A czigány elhallgat.

De az őrmester rárivall Dani bátyánkra.

– Mit akar kelmed, öreg?

Dani bátyánk lenéz a porba. Ott látja valahol az őrmestert. S aztán felel neki.

– Hát, fiam, nem igy kell ezt a dolgot csinálni, hanem igy ni.

Int a czigánynak s az rákezdi Bihari hatvan legényes toborzóját.

Elkezdi járni az öreg huszár. Az igazi toborzót, a maga deli tánczát.

Néz az őrmester, néznek a huszárok. Ilyet még nem láttak soha. Nem tudnak szólni. Könycsepp gördül le arczukon. Tolong a sokaság. Összefut a város. Böszörményi Dani mutatja meg, hogy kell járni a magyar toborzót.

De viharként tör ki a lelkesedés. A huszárok odarohannak hozzá. Ölelik, csókolják, vállukra veszik, ugy dicsérik, ugy imádják.

Ugy tudták meg, ki volt egykor Böszörményi Dani.

* * *

Elmult ő is.

Elmult ez a Böszörményi-nemzetség is. Egy testvér se házasodott meg, egy leány se ment férjhez. Pedig szép és jó leányok voltak, kérők rajzották körül őket.

A leányok neve volt Diána, Éva, Viktória. A két utóbbit kedveskedő néven csak Évusnak és Viktusnak nevezték. Viktus kedves László bátyját ápolta a fogházban. Addig élt, mig bátyja. Azonnal halála után csakhamar elhunyt ő is. Évus is hajadon fővel hunyta le szemeit örökre.

Diána már mint idős hajadon ment férjhez. Volt egy leánykori lelkes barátnője. Apagyi Amália. Hitregébe való, a hogy a két leány szerette egymást. Amália férjhez ment Litkei Tóth József patrohai kálvinista paphoz s espereshez. Korán elhalt s két árvája maradt. Haldoklásakor az volt végső szava, hogy két árvájának csak Diána lehetne édes anyjuk, ő csak akkor érezné magát nyugodtan a másvilágon.

Utolsó szó szent szó. Diána sok keserü édes vonakodás után anyja lett a két árvának, felesége az özvegy apának. De az édes férj nemsokára, alig öt év mulva meghalt. A jó Dani bátyánk ekkor Diána hugához költözött a gazdaságban segiteni. Ez se tartott sokáig. A két testvér is elhunyt nemsokára.

A hat Böszörményi testvér közül ma már csak a legifjabb fiu él; Antal, öregen, agglegényül.

Egyiknek sincs maradéka.

Mintha egészen el kellene pusztulni az ősi fajnak!

HOGY HAL MEG A VILMOS-HUSZÁR?

(Herman János születése, gyerekkora. – Felesége lesz a szép örmény leány. – Veszprémbe kerül. – Honvéd huszárkapitány lesz. – Balesete. – Türhetetlen kinjai. – Hogyan hal meg a Vilmos-huszár?)

Megint visszatérek a Százhetvenöt huszár hőstörténetére. Most már utoljára. Sok kérdést intéztek hozzám, mi lett a vitéz őrmesterből, a ki a huszárokat hazahozta messze földről, idegen országból? Megtudtam. Elmondom. Szép élet, szép halál annak az őrmesternek élete-halála.

Székes-Fehérvárott született 1818-ban. Szegény szülők gyermeke. Iparosságot tanult, mesterlegény lett. De a mire husz éves lett: szüknek érezte a műhelyt. Toborzó huszárok mulattak a vármegye háza előtt, délczeg legények rakták a ropogóst, beállott közéjük. 1838-ban történt. Hat év mulva őrmester lett. Első katonája annak az ezrednek. Hogy szerették, hogy követték legényei: a Százhetvenöt huszár történetében elbeszéltem.

Házassága is kedves történet.

Emlitettem talán már, hogy Máramaros vármegye urai, a mint a huszárok hazaértek, a hires őrmestert, Herman Jánost ott fogták Szigeten, hogy csináljon nekik huszárt a javából, nem is egyet, nem is százat, hanem egész ezredet fajunk, hazánk, szabadságunk védelmére. 1848. évi deczemberben kezdte meg a legények és lovak oktatását.

Ott volt a szállása Korbuly Karácson uramnál. Örmény volt, de jó magyar volt és bölcs ember volt a házigazdája. De áldott jószivü, jólelkü asszony volt háziasszonya is. Hát még leányuk Rozália. Ragyogott a szépségtől s angyalszive jóságától. Csoda-e, ha a deli huszárőrmester s a derék, szép hajadon megszerették egymást.

Herman János megkérte a leány kezét szülőitől.

– Szivesen, szivesen, de nem lehet az. Huszár vagy, katona vagy, elmerülsz a nagy világban, oda mégysz a véres csatába, se életed, se halálod, mit csinálnál a feleséggel, mit csinálnál a mi leányunkkal? Nem megy az el hozzád.

Igy beszélt a jámbor örmény, a ki a mellett még gróf Teleky Jánosnak volt jószágkormányzója. De megfelelt rá Herman János.

Odahivták a leányt. A leánynak akkor már maguk között Hollósy Rozália volt a neve. Korbuly örmény szó, azt teszi latinul, a mit a Corvinus s azt teszi magyarul: Hollós.

Azt mondja a deli őrmester a leánynak:

– Rozália, eljösz-e hozzám mátkámnak, hites asszonyomnak, örök szerelmemnek?

– Elmegyek!

– Messze földre térek, háboruba megyek, a vezér parancsol, se tanyánk, se békességes nyugodalmunk; követsz-e engem, hű maradsz-e hozzám?

– Követlek, hű maradok!

– Véres csatákba kell mennem, dühös ellenséggel viaskodnom, ápolsz-e, ha csonka leszek, béna leszek, befogod-e két szemem, ha meglep a halál?

– Melletted maradok életben-halálban.

Sirt az örmény és a felesége, de áldását adta mind a kettő a szerető szivekre.

Igy történt házassága.

Hadnagy lett az őrmester, még ott Máramaros-Szigeten. De alig képezte ki két század huszárját, már el kellett mennie a háboruba. Bem táborában harczolt, huszonegy csatában vett részt, dicsőséget szerzett minden csatájában. Felesége ott volt vele mindenütt. Csaták után viditotta; ha elfáradt, megnyugosztotta; ha elbágyadt: jó szóval és édes csókkal megerősitette.

De el nem hagyta felesége az osztrák katonáskodás nyomoruságaiban se. A függetlenségi harcz után ujra besorozták s közlegénynyé tették a huszárhadnagyot. Igy nyomorgott Csehországban, Galicziában az 1851-ik év végeig. Akkor szabadult meg.

Hazajött édes szülőföldjére, Székes-Fejérvárra. Ott nem talált foglalkozást. Átrándult Veszprémbe. Ott nyitott lisztkereskedést és gabonakereskedést. Ott ismertem én meg 1862 után.

A mikor az uj honvédséget fölállitottuk; hadnagygyá nevezte ki a király, de a gyalogsághoz. Olyan huszár, mint ő, nem lehetett gyalogos tiszt. Átment a huszárokhoz, jól elmult már ötven éves, de azért derekabb lovas tisztje nem volt honvéd hadseregünknek.

Az 1876-iki lovassági hadgyakorlatok alatt lovassági roham alkalmával elbukott lova s ő az iszonyu esés miatt sulyos belső sérülést kapott. Sok ideig gyógyitgatták, de a betegség megmaradt s napról-napra kinosabbá vált. Utóbb szabadságot kért és kapott s neje rokonai közelébe, Szamos-Ujvárra költözött.

A »kapitány urat« itt e kis városban mindenki ismerte. Hallgatagsága, csendes modora, nyugodt, lassu beszéde közmondássá vált. Ismerték egész Szolnok-Doboka vármegyében. Minő katonai mult volt az övé! Csatái, hőstettei, huszárkalandjai, szenvedései ezer számra! Mennyit beszélhetett volna, ha akart volna! De nem akart. Századjáról, pajtásairól szivesen beszélt, de saját vitézi tetteiről hallgatott. Hiszen alig tudtam rábirni, hogy az orosz határról való hazamenekülését is nekem s Jókainak elbeszélje, a mint ezt a százhetvenöt huszár történetében megirtam.

Hát hiszen meghalni meg kell. Mindnyájan meghalunk, a kik születtünk. De miért kell az ily férfiunak nyomorékká válni? S még ha ellenség golyója, vagy kardja ütötte volna sebét. Huszárdolog, katonadolog. De oly vakon, bután, véletlenül, lovának eleste miatt éveken át szenvedni a test kinjait: csakugyan rettentő végzet. Deli hősre nézve, a ki gyermekkora óta maga teremtette meg maga számára az életet, a világot s az élet minden örömét és kötelességét.

Viselte kinjait 1879-ig. Akkor már hatvanegy éves volt. Imádott felesége naponkénti bánatát nem nézhette. Utolsó kisérletül elhatározta, hogy Bécsbe megy, orvosi műtétnek veti alá magát s ha az se használ: katonai elszántsággal vet véget mindennek.

Elemészti magát!

Hohó te hős huszárőrmester, szabadságharczunk dicső vitéze, hova gondolsz? Mit akarsz? Meg akarsz futamodni végzeted elől? A halál elől soha meg nem hátráltál s most az élettől akarsz menekülni?

Az élet nagy kötelesség. Születése pillanatában mindenki sulyos adóslevelet ir alá. Abban az adóslevélben meg van irva, hogy ekkor és ekkor, ilyen és amolyan kötelességeket kell végezni. A szülők iránt, a haza iránt, a bajtársak iránt, a feleség és gyermek iránt, a becsület iránt s az örökkévaló élet iránt. Hitvány adós az, a ki megszökik a fizetés elől.

A hős huszárőrmester nem igy gondolkodott.

Végrendeletét 1879-ik évi május 19-én megcsinálta. Azt mondja ebben:

– Isten nevében végakaratomat nyilvánitom. Annyira szenvedek, hogy azt senki el nem hiheti. Tovább nem birom. Eleget türtem, remélve, hogy betegségem jobbrafordul, de hasztalan!

Azután temetéséről intézkedik.

– Temetésem a legegyszerübb legyen. Semmi katonai jelvény, parádé, hivalkodás. Egyszerü fakoporsó. Sirom fölé emlékkövet ne állitsanak, csupán kis fakeresztet, mint az nálunk, Dunán túl szokás.

Ezzel végzi végrendeletét:

– Szándékosan nem ártottam soha senkinek. Az isten növelje nagyra hazánkat. Éljetek boldogul!

E végrendeletben már kitör az önkéntes halál gondolata.

– Tovább nem birom.

E szó már azt jelenti.

De azért Bécsbe akart indulni. El is készült az utra. Ruha, pénz, bucsuzás rendben. Az indulás a következő napon, május 20-án lett volna.

Azonban éjjel, de kivált napközben, irtóztató fájdalmai voltak. Szinte lehetetlennek tartotta, hogy a délután 3 órai induláskor képes legyen utra kelni s képes legyen Bécsbe érni.

Ejh, mit nyavalyogjunk tovább! Tépjük össze azt a születéskor kelt adóslevelet!

De hogyan, mi módon? A Vilmos-huszár ágyban nem halhat meg, mint vénasszony. Neki se jajgatni, se kiabálni, se vonaglani nem szabad. Neki lóháton és fegyverrel kell meghalnia. Huszonegy csatában igy állott szemközt a halállal.

Kiment az ólba, megnézte még egyszer kedves hátaslovát. Jó gondolata támadt.

Fölnyergelte, fölkantározta paripáját. Magához vette kardját, pisztolyát s felült a nyeregbe.

Csodálatos ügyességgel erősen összecsatolta lábait a ló hasa alatt alkalmas szijjal. Azután a nyeregkápához erősitette huszárdolmányát elől hátul nyakától a kápáig, hogy ha a ló mozog is, ő maga ne mozogjon. Végül kivont kardját jobb keze csuklójára akasztotta.

– No, most jövel édes jó pisztolyom!

Hol is van hát az a kutya sziv, a mely ugy dobog és annyira fáj?

A mikor a rokonok a ló nyeritésére bementek a lóólba: ime, ott ült a hős huszárőrmester, a délczeg Vilmos-huszár akkor is a nyeregben.

Feje előrehajolva, de termete egyenesen. Csak a ló mozgása szerint mozgott kissé előre-hátra.

A földön kilőtt pisztoly. Jobb keze csuklóján kivont kardja.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Igy hal meg a Vilmos-huszár.

Ugy mondtam el, a hogy én hallottam ezt a történetet. Méltó a Százhetvenöt huszár történetéhez.

MIT NEM TUDUNK A DREYFUSZ-ÜGYBEN?

(Dreyfusz katonatisztet katonai biróság 1895-ben árulás miatt holtig tartó számkivetésre itélte s a bélpoklosok szigetén, az Ördög-szigeten őrizte. 1899-ben a franczia társadalom képzelhetlen forrongásba jött, a mikor az itéletet ujra vizsgálat alá vették. – A vitatkozások zürzavarában a távolból véleményem alakult: miként lehet rájönni az igazságra.)

Dreyfusz szenved négy és fél év óta. Családjától elszakitva, vagyonától és minden szabadságától megfosztva, nevében megbecstelenitve szenved déli Amerika egyik elhagyatott puszta szigetzátonyán, a hol börtönőrein kivül egyéb élő ember nem lakik. A hova egykor a bélpoklos betegeket zárták. S a honnan, mint embertelen pusztaságból a bélpoklosokat is elszállitották. Mert igy kivánta a szánalom és könyörület.

Ide zárták Dreyfuszt élete fogytáig. Ezt tudjuk.

Kisült ártatlansága. Francziaország legmagasabb birósága kimondta, hogy ártatlanul itélték el. Eddig már ezt meg is tudta a szenvedő. Hozzák is már haza, hogy ujra ölelhesse nejét és gyermekeit; ujra láthassa imádott hazáját; ujra szivhassa a szabadság tiszta levegőjét s visszaszerezhesse azt, a mi mindennél szentebb és magasabb: a becsületet.

Ezt is tudjuk.

Egy csomó katona volt vádlója, birája, feladója, terhelő tanuja. Tábornokok, miniszterek, ezredesek, őrnagyok, századosok. Köztük néhány sötét lelkü gonosztévő, hamisitó, hazug és árulkodó. Köztük néhány vétkesen könnyelmü. Köztük néhány jólelkü ostoba. És segitségükre jött néhány erős lelkü ügynök s háborodott elméjü vagy buta irásszakértő.

Ezek együtt hordták össze s készitették el az embergyilkos itéletet.

Ezt is tudjuk.

A többi, a mit még tudunk, vele járt az itélettel, de nem tartozott hozzá.

Hogy az embergyilkos itéletről azt mondták: ez az itélet a franczia hadsereg becsülete.

Hogy az ártatlanról azt mondták: hazaáruló, mert zsidó.

Hogy a nagy nemzetnek riadó közvéleménye egész éven át azt harsogta: hagyjátok azt az embert az Ördögszigeten elrothadni, akár bűnös, akár ártatlan.

Hogy a nagy nemzetnek akadt néhány nemes fia, akadt néhány nagy lélek és igaz sziv: mely ki merte mondani, hogy hamis volt az itélet s igaz ember volt, a kit megöltek.

Mindössze ennyit tudunk.

De ez nem minden. Sőt még nem is elég arra, hogy a társadalom történetének e fejezetét tisztán megérthessük.

Mi volt a bűnösök valódi indoka? Ezt szeretném én igazán tudni. Ha az összes szereplőket személyesen és jól ismerném: azt hiszem rájönnék. Igy messziről csak általános föltevések madárserege röpköd elmém előtt.

Husz hónap előtt komolyan elmélkedtem e fölött. Egyéni indokom is volt rá. Hiszen én vezettem már ilyen természetü s ilyen világhirü pert. Az eszlári ügy perét. Az eszlári ügy még nagyobb volt, mint ez. A világ sajtója még többet foglalkozott vele. Annak tárgyalása is tizenkilencz hónapon át folyt, mig végre befejezhettük. De abban a világ megelégedett az ártatlanok megmentésével s nem kereste tovább a bűnösök indokát, a kik miatt annyi ártatlan ember oly sok ideig börtönt szenvedett.

De én egyénileg nem nyugodtam meg abban, hogy az ártatlanság kiderült. Én kerestem – s ugy hiszem, megtaláltam a hamis vádlók indokát. De kutatásaim eredményének föltárása már az irodalomra s annyi idő után nem a biróságra tartozik.

Francziaországban most másként van. Ott nem elégesznek meg Dreyfusz fölmentésével. Ott most biró elé állitják azokat is, kik az ártatlan ember elitéltetésének okai és okozói voltak. Ott tehát kutatják az indokokat, melyek a bűnösöket elhatározásukra birták.

Utjában állott-e Deyfusz valakinek? Törekedett-e valaki arra, hogy helyét, állását, kenyerét elfoglalja? S ha igaz: ki volt az, vagy kik voltak azok? Erről eddig nem volt szó.

Sötét, ádáz boszu esete forog-e fenn? Volt-e valaki, a kit Dreyfusz valamikor halálban megsértett, a kinek önszeretetét vagy nagyravágyását, vagy szerelmét, vagy vagyonát, vagy jövőjét semmivé tette? És a ki ezért életre, halálra, becsületre örök boszut esküdött? – Erről se volt eddig szó.

Vagy talán közönséges ledérség, pajtáskodó betyárság, könnyelmü hányavetiség vezérelte a minisztereket, tábornokokat, ezredeseket, őrnagyokat, tanukat, birákat és szakértőket, hogy egy embert elveszitsenek? Mint a hogy a pajkos kölyök mély vizbe dobja a macskát s gyönyörködik benne, miként vergődik, hogy pusztul el?

Lehetetlen. Erre sincs eddig semmi biztos adat.

Hitvány, közönséges, mindennapi pénzkeresés vágya, terve, ösztöne és szenvedélye: talán ez vezérelte a bűnösöket?

Husz hónap előtt ép e megoldásra bukkantam. Közöltem nézetemet sok barátommal s gondoskodtam, hogy hirlapok is vegyenek róla tudomást. Ma sem tudok más megoldást.

A katonai biróság tagjait ne számitsuk a bűnösök közé. Azokat nem érinti a kapzsiság vádja.

Tévedtek: ez az igazság. Hogy tévedjenek: ez természetében van az ilyen biróságnak. Oly ügyben, mely nem egyszerü, mely sok részletből áll s a melyben nincs döntő bizonyiték. A hol jelek, jelenségek, találkozó körülmények együtt képezik vagy a terhelő, vagy a mentő bizonyitékot. A hol száz irást és száz törvényt és száz véleményt kell birálat, megfontolás, összehasonlitás alá venni. Hol és melyik hadseregben van az a nyolcz vagy tiz, vagy tizenkét véletlenül összekerült hadnagy, főhadnagy és százados vagy őrnagy, a ki ilyen ügyben ne tévedne? Hiszen a katona feladata nem az, a mi a biróé, ügyvédé, gyakorlati jogászé.

A szakbirónál se könnyü ily ügyben az alapos itélet. Hát a katonánál, a kinek esze lován, szakaszán, szeretőjén, találkáján, laktanyapajtásain s hadgyakorlaton kalandoz?

Még a szakértőket is vegyük ki a bűnösök közül. Ezek csak vétkesen könnyelmüek. Fölakasztani nem szabad őket, csak eltörölni. Azért, hogy vétkeztek, ne bántsátok őket, hanem gondoskodjatok arról, hogy alkalmuk ne legyen vétkezni.

Mert az a szakértő, a ki semmi egyéb, mint szakértő, egyáltalán nem szakértő. Hiszen, a ki ért valami szakhoz: az megél, boldogul, meggazdagodik abból a szakból, ha utána lát és semmiképen se fogadja el a birói szakértői állás szegény kenyerét. Csak akkor fogadja el, a mikor már meggyőződött róla, hogy szakmájához nem ért, mert abból nem tudott megélni.

És aztán minden szakértő annak ád igazat, a ki őt megbizta azzal, hogy szakértő véleményt mondjon. Az orvosok tetemes részét kivéve igy tapasztaltam egész életemben.

A Dreyfusz-ügyben sok irásszakértő szerepelt. A leghiresebb volt köztük Bertillon. Ez segitette megölni az ártatlan embert. Pedig ez világhirü szaktudós. Az anthropológia történetében neve és szerepe van. S most kisült róla, hogy bolond, a kit közel se szabad ereszteni oda, a hol az igazság kimondásáról van szó.

Hitvány pénzhajhászat: ebben látom én a Walsin-Eszterházy és Henryk lelkét elmerülve.

Képzeljük el, hogy a dolog igy történt.

Van a hadi kormányzat és táborkar szolgálatában egy kémkedésügyi iroda. Rendes közegekkel, rendes fizetésekkel.

Ez irodának rendelkezésére áll egy millió vagy két millió frank. E pénz egyebek közt arra is való, hogy a hireket, tudósitásokat, jegyzeteket, jeleket, iratokat meg lehessen fizetni, a melyek valamely tervezett vagy végrehajtott árulást bizonyitanak. És e czimen pénzelni lehessen azokat, a kik a hireket, tudósitásokat, jegyzeteket, jeleket, iratokat megszerzik.

Véletlenül fölmerül egy árulási ügy. Például a Dreyfusz-ügy.

Ha ez hamarosan fölmentéssel végződik: akkor hirek, jegyzetek, iratok beszerzése czimén sok pénzt szerezni nem lehet. S ha hirek, jegyzetek, iratok épen nincsenek: akkor épen nem lehet pénzt szerezni.

Ha azonban hireket, iratokat lehetne gyártani vagy hamisitani: akkor százezreket, sőt egy milliót is lehetne szerezni. Talán többet is.

Képzeljük el már most, hogy néhány gazember szövetkezik hirek, iratok gyártására s tanuk beszerzésére. Képzeljük el, hogy az iroda főnökei ostobák és könnyenhivők s nyakra-főre szórják a pénzt s nem keresik, hogy a hirek, iratok és tanuk közül melyik az igazi, melyik a hamis? S még azt sem keresik, irhatott-e Vilmos, a németek hatalmas császára levelet Dreyfusznak? Megvan a levél. Ára: 27,000 frank. Kifizetik rögtön.

A Dreyfusz-ügy megvolt. Az alkalom vonzerő volt. A hamisitó, gyártó és szállitó szövetkezet dolgozhatott.

Más ügynek az itélet kimondásával s végrehajtásával vége szokott lenni. Ámde ha a Dreyfusz-ügynek végét vetik: a szövetkezet tovább nem kereshet. Folytatni kellett tehát a bizonyitékok szerzését, a hamisságok gyártását azon túl is.