Part 4

De kísérjük Humboldtot nevezetes útjain. Corunában, Spanyolországban szálltak hajóra, június 19.-én Teneriffa szigetén kikötöttek, fölmásztak a Pico de Teydere, ami később világhírű lett. Humboldt itt mint kitünő hegymászó mutatkozott be. Július 16.-án Cumanában elérték az amerikai partot. Cumana Venezuelában van, az Orinoco deltájától nyugatra. Milyen ismeretlen volt ez a vidék tudományos szempontból! 1800 februárius havában jutottak Caracasba, majd márciusban elindultak az Orinoco felé. A füves lyánókon keresztül az Apure mellé jutottak először, aztán annak a mentén elérték az Orinocot. Határozott cél vezette őket. Megtudni, hogy csakugyan összebogozódik-e az Amazonasz vízrendszere az Orinocojéval. Evégből fölfelé utaztak az Orinoco mentén. Milyen gyönyörű leírását kapjuk az Orinoconak és remek vízeséseinek! Följutottak egész az Atabapo torkolatáig, ahonnan egy kis szárazföldi úttal hamar eljutottak a Rio-Negrohoz, amely már az Amazonaszba folyik. Úgy szállították át a csónakokat. De a Rio-Negron fölfelé menve elérték a Cassiquiare folyót, amely már nem más, mint a kettévált Orinoco egyik ága, amely tekintélyes víztömeget zúdít a Rio-Negroba. Visszafelé tehát megszakítatlan vízi úton jutottak a Rio Negroból az Orinoco alsóbb szakaszába, amivel a csodálatos kettéágazás, bifurkáció kétségtelen bizonyossággá lett. Ennek az utazásnak legszebb eredménye azonban az a gyönyörű, örökbecsü jellemzés, amelyet Humboldt a délamerikai folyamóriásról, az őserdőről és a lyanók füves, bozótos síkságairól adott.

1801 novemberében Cubába hajóztak, de néhány hónapi tanulmányozás után megint csak visszatértek Délamerikába. A Magdalena folyón fölfelé hajózva az Andok fenséges világába kerültek. Bogotában elérték az első magas paramot, egyikét ezeknek az örök tavaszban pompázó magas síkságoknak, amelyek körül a déliebbek egy nagyszerü művelődésnek, az Inkák kultúrájának voltak szülőhazái.

Bogotából a Kordillerákon keresztül jutottak Quitóba, a vulkánok közé, s itt hosszabb időt töltöttek. Általában utazásaikat bizonyos nyugodtság, bizonyos lassúság jellemzi, amit a ma oly rikordokra törekvő, gyors utazóink elé mintaképül kellene állítani. Ma a legtöbb tanulmányút keresztül rohan a tanulmányozott vidéken s nem az alaposságot, hanem a kilométerszámot szeretik célul tűzni, mondhatatlan kárára a tudománynak.

1802 június 23.-án másztak föl a Chimborazora, 5761 m.-ig tehát nem érték el a csúcsát, de a hegymászás a remek észleletek miatt világhírű s a tudományok történetének egyik legfontosabb eseménye. Ezután a magas medencéken keresztül behatoltak megint az Amazonasz síkjára, ahol az Andesek meredek lejtőit gyönyörü khinafa-erdők koszorúzzák. Milyen gyönyör lehetett ebben a csodálatos növényvilágban a botanikus Bonplandnak fölfedezni a délamerikai hegyi növényvilág csodáit! De újra vissza a hegyekbe! Megint keresztülmentek a Kordillerákon Limába, ahol a Mercurius bolygónak a Nap korongja előtt való átvonulását is észlelték.

Callaoban elérték a tengerpartot s először pillantották meg a Csendes-oceánt. Fontos parti tanulmányok következtek ezután, majd Callaoból Guayaquilba s onnan Mexico csendes-oceáni kikötőjébe, Acapulcoba értek 1803 március 23.-án. Majdnem egy egész évet töltöttek ebben a rendkívül érdekes országban, különösen fővárosában, Mexicoban. Mennyi mindenre kiterjedt itt a figyelmük! A sivatag-jelenségek, a hőmérséklet csökkenése fölfelé, ennek megfelelően a növényzet változása, a vulkánosság, például a Jorullo keletkezése, aztán a történelmi emlékek, a népek, az új berendezkedések: igazi geografus széleslátókörüséggel egyesűlnek mind egyetlen remek képben, amelynek minden egyes vonását okadatolni is törekesznek, ha nem is mindig sikerrel.

Veracruzban, az atlanti kikötőben búcsúztak el Mexicotól, aztán Havannában fordúltak meg, majd Philadelphiában és Washingtonban s végül 1804 július havában elhagyták Amerikát s szerencsésen visszaérkeztek Bordeauxba.

Micsoda tömege az észleleteknek és a gyüjteményeknek! Micsoda mérhetetlen kincs az emberiség és a tudomány számára!

Alig érkezett haza Humboldt, már megint útra készült. 1805 tavaszán Itáliában meglátogatta bátyját s egyszersmind Gay-Lussac-kal tanulmányútat tett a Vesuviora. Aztán Berlinbe utazott, onnan pedig Párisba (1808) s végre szobai munkához láthatott, hogy eredményeit földolgozza. 1808-tól 1827-ig dolgozott nagy művén, a maga nemében egyetlen, óriási alkotásán. Csak Párisban találhatta meg a technikai és tudományos segédeszközöket óriási munkájának kiadásához. Gyönyörűen illusztrált, remekül megírt, művészien kiállított útleírást akart adni s ebbe beleölte egész vagyonát. Harminc kötet, részben nagy 4°, részben folio kötetek jelentek meg, de sajnos, a vagyon elfogyott s a túlnagyra terjedt munka nem fejeződött be. Így is csodálatos, amit alkotott. Minden idők mintaképe lett ez a nagyszerü munka, amelynek ritka példányait csak elvétve lehet látni, nagyobb könyvtárakban. A közönség kezébe összevont, népszerü alakban írt leírások kerültek, leginkább német nyelven. Ennek a fő-művének címe: Voyage aux régions équinoxiales du Nouveau Continent fait en 1799, 1800, 1801, 1802, 1803 et 1804 par Alexandre de Humboldt et Aimé Bonpland, rédigé par Alexandre de Humboldt. Paris 1827.

Mialatt ez a gyönyörü munka készült, azalatt sem volt egészen nyugodt, mert 1814-ben Angliában volt a porosz király kiséretében, 1818-ban az aacheni, majd a veronai kongresszuson vett részt s elkisérte a királyt Itáliába.

Szüksége is volt arra, hogy a királlyal jó, bizalmas viszonyba kerüljön, mert vagyona rohamosan fogyott, amint művének kötetei egymás után megjelentek.

Könyvének kiadásához az állami támogatást nem vette igénybe, de most reászorult önmaga. Sajnos! Vége volt a függetlenségnek, vége a szabadságnak. Kénytelen volt kötelességeket magára vállalni, hogy kellő fizetést nyerhessen, amelyből fejlett igényeinek megfelelően élhetett. Párist is el kellett hagynia, pedig de szerette! Hisz még német biográfusai is elismerik, hogy jobban szeretett és szebben tudott írni francia nyelven, mint németül. Stílusa, egész gondolkozása, izlése sokkal jobban megfelelt a franciának, mint a németnek.

Bár eleinte nagyon érezte a megváltozott viszonyok nyomasztó voltát, rugalmas szelleme megtalálta a módját, hogy itt se legyen hűtlen eszményeihez. Rendkívül ügyesen viselkedett az udvarnál, mint porosz királyi kamarás, nagyon megszerettette magát és igen nagy szabadságot élvezett. Nemcsak buvárlatait tudta ennek következtében folytatni, hanem minden módon, a legnagyobb önzetlenséggel támogatta a tudományt igen nagy befolyásával.

Udvari összeköttetései révén sikerült neki nagy útat tenni az akkor még annyira ismeretlen Keletre is. 1827-ben Kankrin gróf, az orosz pénzügyminiszter Humboldt véleményét kérte a platina használhatósága iránt s levelében megjegyzi, hogy az Ural hegységben sok érdekes tanulmányozni való volna. Humboldt igen kimerítő, tudományos alaposságu választ adott, a platinát nem ajánlotta pénzverésre bizonytalan értéke miatt, aztán megjegyzi, hogy nagyon szeretné látni az Uralt, az Ararátot, sőt a Bajkál-tó környékét is. Rögtön megjött rá a válasz, hogy a cár nagyon szeretné, ha Humboldt tanulmányútat tenne Oroszországban. 1829-ben el is indult. Fényes fogadtatásban és ellátásban részesült. Valóságos kéjutazás volt ez az amerikaihoz képest. Az Uralon keresztül, Tobolszkon át Dzsungária hegyvidékéhez jutottak, megnézték az Altái hegység bányáit, aztán a kirgiz-pusztákon keresztül a Kaspi-tóhoz jutottak s onnan Tulán át tértek vissza St.-Petersburgba.

Humboldt már ekkor hatvan éves volt. Ősz hajjal, de rugalmas, fiatalos erővel és kedéllyel tette meg ezt a nevezetes útját, amely hatalmas mértékben tágította látókörét, de nem jutott el olyan tájakra, amelyeken Ázsia geográfiájának igazi vezérvonalait megismerhette volna. Egész Richthofenig kellett erre a tudománynak várnia.

Ez volt az utolsó nagyobb utazása. Ezentúl csak kisebb útakat tett, inkább politikai küldetésekben. Berlint azonban valóságos tudományos centrummá tette. Az akadémikus tudománynak, úgy, mint a tudomány népszerűsítésének. Előadásai formai és tartalmi tekintetben örök becsűek s olyan óriási hatással voltak, hogy Németország azóta a földrajz terén vezetőszerepet játszik, ha nem is a fölfedezések és tudományos tanulmányútak terén; mert ebben az angolok előtte járnak, de az elméleti tudomány tekintetében igenis. Hisz a geográfia, mint filozofikus összefoglalása a Földről szóló ismereteinknek, nagyon is a német gondolkozásmódhoz illő tudomány.

Hatvanadik évén túl fogott hozzá legnagyobb becsü, legértékesebb alkotásához, a „Kosmos“ megírásáhaz. Sajnos, nem fejezhette be, de amit adott, az minden tekintetben bámulatos. Gyönyörü egyszerüséggel, pontossággal, szinte művészi formában foglalja össze mindazt, amit a Földről akkor tudtak. Két első kötete bevezető rész. Ez talán a legértékesebb, örökbecsü remek, amit Humboldt ránk hagyott. A másik két kötet a megjelent négy közül a főrésznek körülbelül csak fele, de szintén megbecsülhetetlen értékü összefoglalás, amely módszere és tudományos kritikája miatt örök időkre mintaszerü marad. Tudományunk persze messze túlszárnyalta ma már az itt lerakott eredményeket, de módszere ma is vezérfonala minden igazi tudományos geográfiai leírásnak.

*

1859 május hó 6.-án, tehát kilencven éves korában hunyt el. Hosszu élete valóságos korszakot jelent. Talán nem annyira alkotó szelleme, nem annyira tudományos eredményei, mint inkább kortársaira és utódaira való óriási hatása teszi őt a tudományok történetének egyik leghatalmasabb alakjává.

Nincs meg benne az alkotó zsenik, a Newtonok, Galileik és Bólyaiak lángelméje, de nagy elme, amely rendkívüli szorgalommal, lelkesedéssel párosulva igazán többet használt a tudománynak, mint annyi sok föllobbanó és gyorsan kialvó lángelme. Egyéni jelleme szintén nem olyan, amilyen a korszakalkotó lángelméket szokta jellemezni. Igazi udvaronc, sima, kedves, nyájas és kissé szatirikus, aki nagyon tud dicsérni s itt-ott hizelegni, ha kell. De át lehet látni rajta. Kis hiúságán kívül igazán mindig a tudományának akar használni. Miért ne legyen olyan, amilyen modorral a leghatalmasabbak kegyét a tudomány számára meg tudja nyerni? Miért legyen szögletes, érdes, kellemetlen? Hogy majdan életírói ezt mint különös jellemvonását és érdekességét megénekeljék? Talán kis jellemgyöngeségnek látszik, de az ő óriási széleslátókörüsége, minden tudományos törekvés iránt tanusított rendkívüli lelkesedése következtében hajlandó vagyok hinni, hogy ő ezt tudatosan tette, mint áldozatot a tudomány oltárára. Nézzétek meg a szenvedélyes archeológust, milyen sima, milyen édes, amikor a szerencsés lelet laikus tulajdonosától kihizelgi a kőkorszakbeli bögrét s aztán viszi végtelen örömmel a nemzet közkincsei közé, a múzeumba. Ugyan miért örül? Neki van haszna belőle? A fizetése egy fillérrel sem emelkedik, a dicsősége? Az csak csorbát szenved majd a későbbi életírók szemében. De a bögre megmentetett a nemzet, a tudomány, az emberiség számára! S az archeológus olyan boldog! – Humboldt egész vagyonát föláldozta a tudományért, aztán, amikor már királyi fizetésből élt, ezt a fizetését is lehetőleg tudományra fordította, magától tagadva meg, fiatalokat segített. Agglegény volt végig, mértékletes, bölcs és higgadt, csak a tudomány hozta igazi lelkesedésbe, a többi mind, mind csak eszköz neki! Lángelmék! Válasszátok meg az ő életmódját mintául, sokkal-sokkal többet használhattok az emberiségnek, mintha letüntök, mint fényesen fölvillanó, hulló csillagok!

Freiesleben, az ő egyik legjobb barátja így jellemzi: „Végtelenül jóindulatu, jóakaró és jóltevő, előzékeny önzetlenül; melegen érez a barátság és a természet iránt; egész lénye csupa igénytelenség, egyszerüség és nyiltság; eleven és érdekes közlékenység; derült, humoros, néha kissé gúnyos kedélyesség. Ezek a tulajdonságok, amelyek későbbi éveiben nagy segítségére voltak, hogy az őt körülvevő vad és durva embereket valósággal megszelidítse s magához édesgesse, a civilizált világban pedig csodálatot és együttérzést keltsen – ezek a tulajdonságok már a freibergi iskolában általánosan szeretetté és nagyrabecsültté tették őt. Mindenkinek jót akart s minden körülmények közt kellemessé és hasznossá tudta magát tenni; csak az embertelen durvaság, mindennemü indulatosság, igazságtalanság és nyerseség tudta kihozni a sodrából, valamint a szentimentálizmus, amit ő „kásás kedély“-nek (Breiigkeit des Gemüths) nevezett, meg a pedanteria tették türelmetlenné.“

Jellemző reánézve, hogy Goethe elragadtatással nyilatkozik felőle, míg Schiller meglehetősen kemény itéletet mond róla. Pedig sokat együtt voltak Schiller házában. Sokkal, de sokkal többre becsülte a mi Alexanderünk bátyját, Wilhelm Humboldtot. Ez azonban onnan származik, hogy Schiller semmiképpen sem tudott egyetérteni a természetvizsgáló kritikus gondolkozásával, aki minden poétikus eszmekalandozást számok és adatok tömegével csapott agyon, de annál művészibb, annál nagyszerűbb művészettel tudta leszögezni az igazságot, csoportosítani az adatokat egyetlen egységes képpé, ami a geografus igazi feladata. Örök időkre atyamestere lett a geografiának s példaképe az igazi, tökéletességre törekvő s mégis produktivus természetvizsgálónak!

_Cholnoky Jenő dr._

Honterus.

A magasztos emlékeknek milyen kimeríthetetlen kincsét foglalja magában ez a név! Hiszen Erdély művelt szász lakossága neki köszönheti mai kultúrájának létalapját s ezzel egész Erdély műveltségének egyik legszilárdabb alapkövét!

Ő volt az, aki bevezette Erdélybe a művelődés terjesztésének leghatalmasabb eszközét, a könyvnyomtatást; akinek hatalmas elméje diadalra segítette a reformáció eszméit a szászság körében s aki ezzel, a reformáció elterjedésével, illetve meghonosításával a szászok mai erkölcsi életrendjét mintegy megalapozta; olyan morális tisztaságot vitt bele ennek a nemzetiségnek az életébe, amely egy nemzet fennállását és előhaladását is bátran biztosíthatná.

Neki köszönheti Erdély az iskoláztatás újjászervezését, amelyet ő az újjá született klasszikus műveltségre, irodalomra alapított. Ő hordta össze először a tudományos alapanyagot a szászok részére irandó egységes törvénykönyv létesítéséhez.

A szónak és tollnak egyformán embere ő. Úttörőként szerepel a művészetek és tudományok nem egy ágában. Tudásának egyetemességénél fogva minden kortársát túlszárnyalja az új idők apostola s a renaissance Erdélyben elválaszthatatlanúl egybeforr az ő hatalmas géniuszának egyéniségével.

És mégis, milyen keveset tudunk életéről! Nagy részét ennek a csodálatosan gyümölcsöző életnek sűrü homály fedi. Már a neve, Honter, vagy latinosan Honterus, ahogy magát az 1530-ban a csillagászatról és földrajzról írott könyvecskéjében nevezi, mondaszerü. Családjának igazi neve állitólag „Gras“, amely névvel a 16. század első negyedében Brassóban valóban találkozunk.

Honterus gazdag brassói tímárnak volt a fia s 1498-ban született Brassóban, de születésének pontosabb dátuma hiányzik. Nevét a monda szerint serdült ifju korában változtatta, annak az emlékére, hogy egyszer, amikor a Tömös-patakban fürdött, veszedelembe került s csak úgy menthette meg az életét, hogy egy bodzafa lecsüngő ágaiba kapaszkodott. A bodzafát „Hontertstroch“-nak hívják szászul. De persze, hogy mi igaz ebből, azt ma már nem lehet megmondani. Nagyon hiányosak fiatal korára s a nagy férfiu szellemének fejlődésére, illetőleg ezt a fejlődést előmozdító tényezőkre vonatkozó értesüléseink. Tág tere nyílik itt a képzeletnek, amint a rendelkezésünkre álló hiányos adatokból rekonstruálni igyekezik azokat az életviszonyokat, amelyeknek hatása, benyomásai a gyermek, majd az ifju lelkét arra a magaslatra emelték, amelyre csodálattal tekinthetnek a sokkal műveltebb utókor gyermekei is.

Ő maga, az igazi nagyok szerénységével, nem gondoskodott arról, sőt nem is törődött azzal, hogy az utókor tudomást szerezzen személyes élményeiről, életviszonyairól.

A szülői háznak, különösen édesanyjának, Honnes Dorotheának befolyása a lehető legjobb, a legnemesebben erkölcsös lehetett, mert hisz a nemes egyszerüség, őszinte vallásosság az akkori szász polgári családokat oly igen erősen jellemezte s amelyről elég elismeréssel nem is nyilatkozhatunk. Csak nemesen erkölcsös család talajában fakadhat igazi nagy lelkek igazi nagy erkölcse!

Ifjukori életviszonyai, ifju lelkének fejlődése sokkal inkább hasonlítanak nagy kortársának, Melanchtonnak a sorsához, fejlődéséhez, mint Lutheréhez. Nem zord légkör és szigoru fegyelem környezte őt, miként a nagy reformátort, hanem az aggódó, féltő szülői gondoskodás és a szász család jótékonyan védelmező polgári jóléte. Igy egész belső lényének kifejlődése is lassu, harmónikus s miként Melanchtont, úgy őt is ez a lassu, fokozatos fejlődés vezette a reformáció útjaira, ellentétben Lutherrel, annak tövises, veszedelmes életpályájával, amelyen ez rideg magányosságban, szomoru egyedüllétben haladt végig.

Szülővárosában, a városi iskolában részesült az első oktatásban, amelyet, mint annak a kornak egész iskola- és nevelésügyét a tartalmatlan, szellemtelen gépiesség, a forma s nem a lényeg fontossága jellemzett.

Szülei elég gazdagok voltak ahhoz, hogy mindent megszerezzenek a nagytehetségü ifju sokoldalu fejlődésének előmozdítására. Igy már serdülő ifjukorában útrakelt Wien felé, keresztül utazva a nagy parasztlázadás következtében még nagyrészt romokban füstölgő magyar hazán. Itt a császárvárosban 1515-ben „Joannes Coriarii de Corona“ néven a művészeti fakultásra iratkozott be. A baccalaureus fokozatot 1522-ben megadták egy „Joannes Holer ex Corone“ nevü egyénnek, aki alatt valószinüleg Honterust kell értenünk, mert a Hontert (bodzát) ott Wienben Hollernak nevezik.

1525 januárius 2.-án ugyanaz a Joannes Holer Coronensis hat más társával egyetemben a művészeti fakultáson tanitói vizsgálatra jelentkezett s ugyanez év februárius 5.-én mind a hét jelölt elnyerte a tanitói képesítést; így tehát Honterus nagyon korán lépett a gyakorlati tanítói állásra.

Éppen addig tartott a bécsi egyetem virágkora, amidőn Honterus elnyerte a magister vagy mester tisztét. Akkor még a bécsi egyetemen az újjá született tudomány kitünő talajra talált s kitünő képviselői itt a cselekvés tágas terére leltek. A legújabb kor eszméinek zászlóvivőivel is találkozunk itt s Honterus hozzájuk csatlakozott, barátjuk és tanítványuk lett.

Amikor azonban ez a szellem a katolikus egyházi visszahatás befolyása alá kerűlt s hívei vagy hallgatni voltak kénytelenek, vagy tűzzel-vassal kezdték őket pusztítani, akkor kezdetét vette a tétlenség, amelyet feltartóztathatatlanúl követett a hanyatlás, a visszaesés. Ettől kezdve Honterusnak nem volt keresnivalója Wienben. Elmenekült a szellemi tespedés, meg a komoly veszedelmek elől. Kozmografiájának 1530-ban kelt előszavában megemlékezik a sok nehézségről, amellyel meg kellett küzdenie, meg a sok ide-oda való bolyongásról, amelyben távol a szülői háztól, része volt; megemlékezik a súlyos szenvedésekről, amelyeknek nyomasztó emlékétől a feledés segítségével akar szabadulni. Azt azonban nem vagyunk képesek határozottan megállapítani, hogy milyen szenvedésekre, milyen bolyongásokra céloz. A valóságot homályba borító sötét fátyol fellebbentése nincs hatalmunkban.

Az a homály, ami életének történetét elfedte, csak 32. életévének betöltésével kezd oszlani. 1530-ban nehány hétig Krakówban látjuk Honterust, a magistert, aki itt sűrün látogatta a tudományos előadásokat, sőt maga is előadásokat tartott a latin nyelvtanból. Itt jelentek meg első művei is. Irodalmi működésének előjele és a klasszikus tudományok iránt való hajlandóságának élő bizonyítéka első könyve, latin nyelvtana. Ennek egyik későbbi, mindenesetre erősen átdolgozott kiadása a brassói Honterus-gimnázium könyvtárának egyik kincse. Tiszta nyomásu, fatáblával ellátott kis kötet, amelynek első része kimerítő alaktan, második része röviden fogott, versekben írt mondattan, amit azonban inkább költészettannak nevezhetnénk. Ezt a kis nyelvtan-könyvet sokan használták, értékét nagyra becsülték s két év múlva, tehát 1532-ben új kiadást ért.

Sokkal nagyobb jelentőségü második munkája, a Kozmografia, amely Scharfenberg Mátyás kiadásában jelent meg Krakówban s amelyet nagyon szeretett erdélyi honfitársainak ajánlott. Ez az ajánlás a könyv elején fájdalmas, bús üdvözlete szülőföldjének, amelyet már 15 esztendeje nem látott viszont.

A Kozmografia első kiadását latin nyelven, prózában írta meg. Két évvel később Baselben újra kiadta ezt a művét, de akkor már latin hexameterekre dolgozta át. Még azután Zürichben és Brassóban is ért új kiadást ez a nevezetes mű.

Az akkori idők geografiáinak mintájára, de sok tekintetben magasan kiemelkedő nivón készült. Végigvezeti olvasóját az akkor ismert egész világon s nagy súlyt helyez a történelmileg emlékezetes helyekre és azok nevezetességeire. A könyv egyik lelkes olvasó barátja azt írja róla, hogy Plinius egész történetírói nagysága és Arisztotelesz bölcsessége nyilatkozik meg ebben a műben. Eleven képekben jelenik meg előttünk az egész ismert világ s még kitünőbbé teszik a leírásokat a mellékelt térképek, amelyeknek egyike-másika valóságosan csodálatos.

Ezzel a tankönyvvel Honterus olyan tankönyvet adott az ifjuság kezébe, amely évtizedeken át egyedűl nyujtotta a tanuló ifjuságnak a földrajzi ismereteket s így valóban nagy hiányt pótolt s hatásában rendkívül áldásos volt.

Hogy ez a mű a maga korában messze kimagasló volt, azt a külföld ismerte el elsősorban, mert hisz egy német geografus úgy ír róla, hogy ez a könyv méltó, illetve érdemes arra, hogy az ifjuság éjjel, nappal tanúlmányozza. Kortársainak felfogásait messze túlszárnyaló geografus lángelméjét tanusítja az, hogy felismerte Erdély medence-voltát, amit még sokkal későbbi, sőt egészen újkori földrajzi művek sem értettek meg s még iskolai tankönyveink is mindig erdélyi felföldnek tanították, nem is oly régen, azt a szép medencét, amit Honterus térképei olyan világosan, olyan csodálatosan helyes érzékkel feltüntetnek.

Természetes, hogy mint valamennyi kortársa, Honterus is még a geocentrumos világnézet híve, mert Corpernicus, Kepler, Galilei mindent átalakító nagy fölfedezései és eszméi akkor még ismeretlenek voltak. Általában az egész könyv még a ptolemaioszi tanokra támaszkodik. Különben a földrajz tudománya Amerika fölfedezése óta új és gazdag anyagot, táplálékot nyert s már Honterus írásaiban is találkozunk egy helyt Amerika nevével.

Honterus mind a két, most említett művében jelét adja sajátságos, önálló tehetségének s eredeti teremtő képessége már ezekből is kitünik. De még ekkor nem érezte magát eléggé érettnek arra, hogy népének hasznára, szolgálatára lehessen.

Krakówból Baselbe utazott, ahol a humanizmus eszméi termékeny talajra találtak a zsarnoki önkénytől elnyomott városban. Honterus életírói azt hiszik, hogy útja ekkor Wittenbergen át vezette, ahol 1530 nyarán Lutherrel és Melanchtonnal ismerkedett meg. De ekkor ők nem voltak Wittenbergben, mert ez volt az augsburgi gyűlés éve. Itt élt akkor Melanchton kételyek és szorongó félelem közepette, míg Luther Koburg várában időzött.

Honterus útja Koburg és Augsburg között vezetett Svájcba. Ez a két város már elfogadta az új tanokat, Svájc pedig készenlétben állott, hogy kardját az új eszmék érdekében kivonja. Micsoda utazás! Micsoda óriási áradata a hatalmas benyomásoknak, amelyek ezen a fogékony lelken végig viharzottak! Az emberiség oly gazdagon változatos története ritkán mutat föl ilyen nagyszerü eseményeket s lehetséges-e abban kételkednünk, hogy ezeknek a nagysága Honterust is elragadta, föllelkesítette?

Baselben a könyv- és térképnyomtatás művészetével foglalkozott. Akkor az még művészet számba mehetett. Valószinüleg Frobenius, a híres könyvnyomdász volt a tanító mestere s ő láthatta el Honterust a könyvnyomtatáshoz szükséges eszközökkel és betükkel. Ezeket hozta haza Honterus hosszu útjáról, mint legszebb ajándékait.