Part 3

Így fogják értelmesen megismerni az öt utat, amelyeken a lélek az igenlés vagy tagadás segítségével az igazat kinyilatkoztatja: a művészetet, tudományt, belátást, bölcseséget és észt. A boldogságot, mind az egyes emberét, mind az államét. És amik ahhoz kellenek, vagy kelletlenek.

Megértik a tér, idő és mozgás mivoltát. Mi az anyag, a forma és a változás. Továbbá megismerik a mindenség elemeit, négyet és az ötödiket. És amiket ilyen dolgokról a philosophusok helyest és helytelent tanítottak. A helytelenségek megítélését.

Délesti órákban gyűljenek össze szabadon a kiváncsiak, a mindennapi dolgokkal foglalatoskodók. Beszélgetünk a világ, a természet tüneményeiről. A lényekről és sajátságaikról. Anyagukról és formáikról. Az emberről. Testéről és lelkéről. Érzékeiről és értelméről. Indulatairól és erkölcseiről. Emlékezéseiről és álomlátásairól. Levésről és enyészetről. Ifjúságról és öregségről, életről, halálról. Jóról és rosszról. A beszédek igazságáról és csalfaságáról. A meghatározásokról. Továbbá: Körről és egyenesről. Súlyról és emelőről. Munkákról és szerszámokról. Ritkaságokról, amiket messze földekről küldenek hozzánk. Eseményekről a Föld kerekségén, amelyekhez Hellasnak is köze van. És ilyesekről.

… Ezeket a Terveit bővítve, változtatva, jobban rendezve, de félre nem téve, tizenhárom éven át sétálgatott hallgatóival a Lykeion kert porondján, vagy beszélt nekik a kathedrából.

16. Sándor király kegyeltje.

Kényelmes otthonában külön kis könyvesházat töltöttek már meg saját munkái: jegyzetek, tekercsek, könyvek.

Sándor király – mert Nagyok mindent nagyban csinálnak – a tiszteletet és háládatosságot mestere iránt bámulatos arányokban mutatta.

Több mint nyolcszáz ezüst talentumra becsülik a segedelmet, amelyet a tudósnak könyvtára és gyüjteményei gazdagítására küldözött.

Hadjáratai színhelyéről könyvek, képek és egyéb tudományos kincsek küldésén kívül leginkább az állatország ritkaságait vadon erdőkből, pusztákról, barlangokból, halastavakból, tengerekből, levegőből vadásztatta, hálóztatta, fogdostatta számára, s szállíttatta tengelyen-tengeren Athenaebe elevenen, ha lehetett, s ha nem, szárított bőrüket, héjjukat, koponyákat, csontokat, tojásokat, fészkeket; tokokba, edényekbe zárt apró lények és szörnyetegek tetemeit; mindenhez egész csomó jegyzetet, amelyekbe a király a dologban otthonos, értelmes emberektől megtudakozott észleleteket nagy gonddal foglaltatta a tényeket szomjazó tudós használatára. A növényország ritkaságai is nagy bőséggel érkeztek. Aristoteles háza, a Lykeion kertjében hevenyészett fészerek megteltek mindenféle küldeményekkel. A kiváncsi athenaeiek szeme nap-nap után legelt rajtok. Megismerésöket, egybevetésöket a Stagírita jeles új föladatul vette maga elé.

Terve a tudományos munkához (úgy, ahogy a tudomány mivoltát ő értelmezte) készen volt, csak éppen a töméntelen ujságnak megrostálása, a maga helyére sorolása adott dolgot.

Ilyen volt pedig az ő _Peri ta Zóa-jának a terve_.

Az állatok vagy egyszerü, vagy sokszerü testszerkezetüek… A különféleségek szerint nevezték meg őket nemenként, s nevezik a nemeknek fajait.

Az állatok általános testi tulajdonságai: a táplálkozás és a kiválasztás, a nemzés vagy szaporodás, az érzékenység és a mozgás szervei, meg az életnedvek: vér vagy nem vér.

Mindezeknek a tulajdonságoknak különféleségei szerint vannak – madarak, halak, cetek (vér az életnedvök); vannak kagylók, s vannak más keményhéjuak; vannak puhatestüek, meg bogarak (mindezek vér nélkül). Földszínén csúszó-mászók. Négylábuak, amelyek tojásból kelnek. Négylábu eleven-szülők (nemenkint nevezzük őket). Majmok. És az ember.

Fölsoroljuk a vér-nedvü állatok testrészeinek hasonlóságait. Azután sokféleségeiket, amelyek a nemek különbözéseit mutatják.

Továbbá belső szerveiket vizsgáljuk, s ezek anyagainak minemüségét.

Szólunk a nem-vérnedvüek különbözéseiről. Nemeikről. Szerveikről.

Ismerni kell az állatok érzékszerveit. Az állati hangokat. Állatok alvását, ébrenlétét. Ivari különbségeiket.

Milyenek a nemzés módjai a legalsóbb nemü állatoktól fölfelé az emberig?

Az ember nemi életének jelenségei. A magzat és szülés.

A táplálkozás szüksége; módjai; s a táplálékok általán. Különbségek – csoportonkint, nemenkint, fajonkint. Állatok megélhetésének kedvező föltételei. Betegségeik. Veszedelmeik.

Egyéb ösztönök szerint való hasonlóságok és különbségek. Értelmesség jelei. Alkalmazkodások.

Legvégül tanítani kell az ember nemi épségéről, egészségéről.

*

Ebbe a tervezetbe (amelynek egyes részeit külön munkákban is bővíti) iktatja be mindazokat az ismereteket, amelyekhez tulajdon megfigyeléseivel, bő értesüléseivel és átható eszével jutott. Gondolta, nagy idő múlva lesz még egy Sándor király, aki a tudománynak így kedvezzen és szerencsés philosophus, akinek így kedvezzenek. (És csakugyan tizenhétszáz esztendőn át Aristoteles maradt a Zóologia uralkodó tekintélye.)

17. Életének eredményei.

Lykeioni sétáinak nyolcadik esztendejében nagy keserüség érte Aristotelest. A derék _Kallisthenes_, akit ő Sándor királyfi mellett nevelt, s akit melléje bölcs tanácsadóul és tetteinek jegyzőjéül ajánlott – az elkapatott akaratu király oldalán elvesztette az egyensúlyt. A győzelmeitől mámoros Sándor, a Nagy, nemcsak a meghódítottaktól, hanem a maga makedonjaitól is azt kivánta, hogy keleti módon, földre borulva hódoljanak előtte. Kallisthenes ennek az ázsiai nemzetekhez illő módnak ellene szólott. A hódolati szertartás el is maradt. De Sándor valami összeesküvés gyanújába vette Kallisthenest és kivégeztette. Leveléből, amelyet helytartójának, Antipaternek küldött, az látszék, hogy Kallisthenes miatt Aristotelesre is haragszik. Ezt azzal is mutatta, hogy Xenokratesnek, az Akademia mesterének kezdett ajándékokat küldeni. Aristoteles a meg nem változtathatókon megnyugodott. Nagy Sándor is lehülepedett, s ment világverő útján, által az Induson.

Elégtétele volt a bölcsnek az, hogy elvégre is Nagy Sándor, noha indulatai megfosztották a királyi erények teljességétől, mégis beváltotta a hozzá kötött legfőbb várakozást. A hellén műveltség becsülése és terjesztése messze földön, az a nagy cél, amelyet növendéke lelkébe beoltani állandóan igyekezett: fényes valósulásnak indul.

– Lám, Nagy Sándor városai, amelyeket a meghódított országokban, Tróasban, Syriában, Persisben, tovább… alapít; s kivált _ez_ a nagyszerü _Alexandreia en Aigyptó_, amelynek a tervét, Deinochares rajza szerint egy makedon chlamys béllésére hímezve, küldé meg _nekünk_ ajándékul a király… hellén telepítőktől népesítve, isteneink templomaival ékesítve, intézményeinkkel nemesítve, a művészetnek, tudománynak művelői, az erénynek és az észnek becsülői, nyelvünknek és könyveinknek megtartói lesznek még akkor is, amikor Athenae városa (_ho mé genoito_, ments’ isten) nem lesz többé közepe a művelt világnak.

Ilyen reménység („imetten való álomlátás“) sarkalta a maga értékét is jól ismerő nagy Stagíritát, hogy munkáit javítva, szaporítva, rendbeszedve, teljesekké téve, páratlanúl gazdag könyvtárát is, s a Lykeionban fölhalmozott királyi gyüjteményeit, mind úgy adhassa át az utódoknak, amint azt egy alkotó philosophustól, nemzete jóltevőjétől, Nagy Sándor nevelőjétől kivánni lehet.

Hatvan éves elmúlt. Bölcselkedett már az öregségről, de még nem érezte. Gondolhatta, egészségben éri meg azt a napot, amikor Sándor színe előtt számot adhat azokról, amikhez a világhódító király annyi talentum értékkel járult. Addig is levéllel nem egyszer folyamodott hozzá. Válaszokat s újabb küldeményeket is kapott. Mintha viszonyukat a kivégzett Kallisthenes árnya nem zavarná többé. Mind a kettőjök számára voltak még meghódítni való országok – a Hercules-oszlopokig.

18. Vége.

Váratlanúl csapott közbe a hír Babylonból, a XCIII. Olympias utólján, hogy Nagy Sándor (XXXII éves korában) meghalt. Mire a hír hiteles voltáról megbizonyosodni bátorkodtak: a görögséget átjárta a gondolat, hogy a makedon hatalom kötelékeit lerázni itt az idő. Athenaeben a makedon-barátokat, ha idejében köpenyeget nem fordítottak, mindenféle ürüggyel célba kapta a demagógia. Aristoteles ellen is Demophilos – a népbarát – vagy Eurymedon, a főpap, vagy mind a ketten, vádat szerkesztettek. „_Vallástalansággal_“ vádolták, amelyet „köztudomás szerint“ azzal tetézett, hogy _Hermiasnak_ Delphíben, herosokat megillető szobrot állított, dicsőítésére pedig _hymnust_ írt.

– Megkimélem Athenaet attól, hogy újból merényletet kövessenek el a philosophia ellen – mondá (Sokrates sorsára gondolva) a Stagírita. Hívta hű tanítványát, meghitt barátját, akinek a _Theophrastos_ nevet is (fenséges ékesszólásáért) ő adta vala. Rája hagyja lakóházát, minden iratát, munkáit, könyvtárát, gyüjteményeit és a Lykeion vezetését. Lelkére köti hagyományainak megőrzését. Magára ölti (gondolatban-e, vagy valósággal, mindegy) azt a király-küldte makedon köpenyeget, amelynek béllésére Alexandria tervrajzát hímezték. Búcsut vesz, elindul a marathoni úton… Dereglyén átkél az Eurípos szoroson Euboeába, Chalkisba, ahol a kertje, vendégfogadó háza van. (Útközben, ha igaz, mérget ivott; hihetőleg hozzá az antidotont is.) Gyomorfájdalmakban szenvedve halt meg, Nagy Sándor halála után tizenöt hónappal.

Végakarata szerint Stagírában temették el a felesége, Pythias hamvaival.

Gyászoló szülővárosa, nagy fiának, újraalapító és törvényadó herosának minden évben megünnepelte az emléknapját.

Theophrastos híven megfelelt mestere hagyakozásainak és bizalmának, s örökségét tovább adta az utókornak.

Sándor birodalma hamar megroskadt. De romjai is alapja maradtak az Aristoteles hatalma, tekintélye terjedésének, megszilárdulásának Alexandriáig és Byzantionig.

És huszonkétszáz év óta a tudományok története Aristotelest úgy látja állani erősen, mint _Atlast_, „aki jártas a tenger mélységes fenekén, s a nagy oszlopokat maga tartja, melyek az égboltot s földet ketté különítik“.

S még ma is (nagy szó ez) minden tudós iskolában otthon van és föltétlenűl tiszteletes az Aristoteles rhetorikája és poetikája, lélektana és logikája.

_Váró Ferenc._

Humboldt Sándor.

Alig van a tudományok történetének szimpatikusabb alakja, mint Humboldt Sándor. A természetben látható jelenségek egész Humboldtig mindenféle tudomány keretében szétszórva, összefüggés nélkül foglalkoztatták a nagy elméket. Csak itt-ott tűnik föl egy-egy kezdetlegesebb kísérlet, hogy a természet tüneményeinek összefoglaló leírását adja a Földre vonatkoztatva.

Humboldtig a földrajz egyszerü leíró tudomány volt, inkább szóval elmondott térkép, száraz „útmutató“, amely ugyan már a görögök kezében kiterjedt a tájképi jellemvonások, a népélet és történelmi események terére, de igazi oknyomozó, helyesebben okadatoló leírást először Humboldt mesteri keze nyujtott s ezzel megalapítója a modern földrajznak. A modern földrajzot úgy jellemezzük, hogy az a tudomány, amely az összes többi tudományok leszűrt eredményeit fölhasználja, hogy vele a Földről jó képet nyujtson. Azt mondhatjuk tehát, hogy filozófikus tudomány, amely mindig kapcsolatokat észlel. Észleli a Föld felszínének alakját, a rajta levő levegő és víz állapotát, tüneményeit s a szerves világ életét egyaránt s közöttük mindig az okozati kapcsolatot igyekszik fölfedezni. Ebben áll éppen a tudomány módszere is. Ismerjünk meg valamely vidéket minden fizikai viszonyaival együtt, aztán ismerjük meg az illető vidék összes életjelenségeit s akkor a kettő közt föllelt összefüggés lesz a földrajz tudományának egyik eredménye. Ez az a módszer, amelyet Humboldt alkalmazott először s ez az a tudomány, amelynek megalapozása örökre, elmúlhatatlanul az ő nevéhez fűződik.

Bejárva a Földnek elég tekintélves részét, ismerve tengert, sivatagot, hegyet és síkságot, hideg vidéket és forró égövet, emberlakatlan pusztaságot és sűrűn nyüzsgő, munkás, civilizált életet, ismerve a növényeket, állatokat, a fizika törvényeit és a kozmografia jelenségeit: csodálatosan szép és egész képet tudott nyujtani a jellemzett tájakról.

Egyszerre más szemmel kezdtek észlelni utána a fölfedező utazók. Eladdig csak a helymeghatározás, térképezés és legföljebb az állat-, növény- és embervilág egyszerü leírása volt az utazók célja. Ezentúl a hőmérő, a légsúlymérő, a tengeri mélységmérő, a geológus-kalapács, kompasszo és még a tudománynak számtalan más fegyvere elmaradhatatlanná lett a fölfedező utazók kezében.

Aki ma olvassa Humboldtnak például „Ansichten der Natur“ címü leírásait, lehetetlen, hogy el ne ragadja az olvasót az a lángelmére valló, csodálatos tökéletesség, amivel egyszerre az összes jelenségeket harmónikus egésszé tudja csoportosítani. A puszta képe néhány ecsetvonással előttünk áll, szikrázó csillagokkal telehintett éjjeli egével, szélkavarta porával, nyomorgó növényzetével, napégette szikláival és a köztük bujkáló, egymásra vadászó emberrel. S a leírás olyan természetesen, olyan könnyedén hozza okozati kapcsolatba az észlelteket, hogy az ember őszinte fájdalommal sóhajt föl, miért nem jelenik meg köztünk ismét, hogy a rendkívül előrehaladt tudomány mai eszközeivel kezében, most írná le nekünk a Föld felszínét ilyen csodálatos biztossággal, ilyen minden eddigit felülmúló művészettel és mindent átölelő lángelmével.

Mert mint minden lángelmének, úgy neki is határozott művészi tulajdonságok jutottak osztályrészül. Az igazi nagy szellemeket, akik valóban korszakalkotók voltak valamely tudományos téren, rendesen az jellemzi, hogy tudományos eredményeiket oly művészi, oly egyszerü, oly igéző formában tudták megértetni, – persze tudományszakukhoz mérten – hogy az ember szinte hajlandó azt kérdezni, hát ez az a nagy dolog? Oly természetesnek olyan egyszerűnek, olyan magától értetődőnek tűnik föl a zseni kezében a legnagyszerűbb, korszakalkotó fölfedezés is, hogy szinte kételkedik az ember benne: valóban olyan nagy szellemi teremtő erő munkája-e ez?

Humboldt éppen saját korában azért volt olyan csodálatos hatással, mert egyszerűen bámulatos az a könnyed, művészi tökéletességü, soha meg nem zökkenő, biztos kezü leírás, amivel az ő idejében még annyira ismeretlen jelenségeket tudta megértetni s geográfiai összefüggésbe hozni.

Ehhez kellett természetesen az is, hogy ő maga is tele legyen a természet szeretetével, hogy soha egy pillantra se vegye le róla észlelő szemét s a legkisebb göröngy szétomlásától, a felhőszakadás indította földomlásig, a kis féreg turkálásától a bölénycsordák rohanásáig, a szellőtől az orkánig, a virágfakadástól a vulkán kitöréséig mindent észrevegyen s mindent összefüggésbe tudjon hozni azzal az általános képpel, amelyet az igazi, lelkes földrajz igyekezik nyujtani a Földről. S ehhez az is kell, hogy mindenben meglássa a szépet. Neki szép az alkony, szép a viharverte óceán, gyönyörködik az éghasító villámban s a kis bogár fényében, neki szép a Szahara sivatagja és az Amazonasz őserdeje – talán csak az egymást gyilkoló emberben lát rútat, de arra is talál mentséget.

Nem lehet rajta csodálkozni, hogy egy ilyen mindent átfogó elme az akkori kor tökéletlen tudományos fegyverzetében tömérdek és sokszor igen különös hibát követ el. A sivatag jelenségének magyarázata talán a legnagyobb hibája, de sok hiba van a hegyek keletkezésének, a vulkánok működésének stb. magyarázatában is. Dehát vannak emberek, akik, hogy hibát ne kövessenek el, alig mernek írni és beszélni. Az ilyenek rendesen igen kevés eredménnyel, nagyon kevés hatással, majdnem nyomtalanul vesznek el az emberiségre nézve. Rendesen kisebb talentumok, amelyeknek agyában nem az alkotás gyönyörűsége önmagában, hanem az elért eredményekből származó dicsőség az a rugó, amely produkálásra csábítja őket. Humboldt? Egyetlen gyönyörűségét abban találja, hogy az obszerváltakat agyában rendezze és ezt a rendet rögzítse tökéletes formában. Boldog ember! Ő végtelen gyönyörüséget érzett, ha újat észlelt, és talán még nagyobb gyönyörüséget, amikor harmónikus, egész képet tudott nyujtani arról, ami az ő lelkét is betöltötte. Talán mi, kicsinyek is érzünk ilyen gyönyörüséget. De mit érezhetett ő, aki talán először látott igazi geografus szemmel s aki igazán tudott is művészi kézzel alkotni!

Azt mondhatjuk, hogy szerencsés körülmények közt fejlődhetett csak azzá, ami lett. No hisz ez természetes! Minden szellem csak szerencsés körülmények közt juthat érvényre. Ha Humboldt magyar ember lett volna s magyarul írta volna remekeit, hogy tette volna azt a hatást korára és az egész tudományra, amit így tehetett, amikor a két nagy nyelven, németül és franciául szólhatott az emberiséghez. De ha ma újra születhetne, biztos, hogy éppen oly hatalmas lépéssel vinné előbbre az emberiség tudását, mint a maga korában.

Humboldt kora! Egyike minden idők legnagyobb korának. 1769 szeptember 14.-én született, tehát ugyanabban az esztendőben, amelyikben Bonaparte Napoleon. De nemcsak Napoleon, hanem egész nagy sora a hatalmas elméknek és egyéniségeknek izzott ekkor fénykorában s kísérte Humboldt egész életét végig. Csak néhány nevet kell említenünk. Linné (1707–1778.) már megalkotta növényrendszertárát, Kant (1724–1804.) javában tanította filozófiáját, Lessing (1729–1781.), Fichte (1762–1814.), Goethe (1749–1832.) neve eléggé ismeretes, Washington odaát Amerikában a világtörténelem egyik legnagyobb alkotását hozza létre, Lamarck (1744–1829.) a fajok fejlődésének tanát már hirdeti, Cuvier (1769–1832.), aki egy esztendőben született Humboldttal, az állatvilágról szóló tudományunk egyik atyamestere, Euler (1707–1783.) és Gauss (1777–1855.) a matematikát, Laplace (1749–1827.) a csillagászatot, Gay-Lussac (1778–1850.) a fizikát, Lavoisier (1743–1794.), Davy (1778–1829.) a kémiát, Leopold von Buche (1774–1853.) a geológiát viszi óriási lépésekben előre. Ezek csak kiragadott nevek, de hisz elegendők a kor jellemzésére. A török kiveretése hazánkból, a francia forradalom, a porosz királyság fényes megalakulása, az Orosz birodalom világhatalmának kifejlődése stb. mind olyan események, amelyek a kor nagyságának megértéséhez kellő világítással szolgálnak.

Ebben a nagy korban, tekintélyes vagyonnal a kezében, mint előkelő család sarja, akinek nyitva állnak a fejedelmi paloták is, nem csoda, ha lángelméje érvényesülni tudott s minden korok egyik legvonzóbb, legideálisabb, legnagyobb hatásu tudósává alakult.

Már neveltetését ideálisnak mondhatjuk, olyannak, amilyen nevelésben kellene részesülni minden tehetséges ifjúnak, akinek vagyoni körülményei ezt megengedik. Alsóbb iskoláit szabadon, otthon végezte, felsőbb iskoláit pedig különböző irányok kifejlesztésére válogatta meg. Így fejlődhetett ki benne az a széleslátókörüség, amely egész tudományos munkálkodásának legjellemzőbb vonása. Az állami szolgálat elnyerése végett kisérletet tettek ugyan szülei, hogy a jogot végeztessék el vele, de ez sikertelennek bizonyult, mert a természettudományokhoz való vonzódása fölülkerekedett. 1788-ban szülővárosában, Berlinben tanult az egyetemen technológiát, növénytant, sőt a görög klasszikus természetbúvárok eredetiben való olvasása végett görög nyelvet is. 1789-ben Göttingenben tanult Blumenbachchal együtt természettudományokat. 1790-ben Georg Forster társaságában Hollandiában, Belgiumban, Francia- és Angolországban, különösen azonban a Rajna völgyében utazott. Erről az utazásukról a kedves tájleíró, Forster írt (Ansichten vom Niederrhein) nagyon szépen, ami bizonyosan hozzájárult, hogy Humboldtnak is kedve kerekedjék az utazás szép, gondos és tanulságos leírására. De a keletázsiai és amerikai gyarmatterületekről, a forró égöv gyönyörűségeiről is itt hallott először. És ez döntő fontosságu volt későbbi fejlődésére. 1791-ben a freibergi bányászakadémián rendszeres gyakorlati kiképzést szerzett s aztán állami szolgálatba lépett. Éveken át volt Frankenben a frank hercegségek főbányamestere. Ez alatt úgyszólván egész Középeurópát beutazta különböző föladatok, tanulmányok és teendők végett. Volt Galiciában, Lombardiában, Svájcban és Párisban. Sok előkelő tudóssal ismerkedett meg útjában. Fontosabb ismeretsége volt Voltával Comóban, Leopold von Buchhal és Aimé Bonpland botanikussal.

Életének igen jelentős fordulata volt az 1797. évben, amikor édesanyja halála után kikapta anyai örökségét, így nagy vagyonhoz jutott s kilépett az államszolgálatból.

Azonnal nagy utazáson törte a fejét. Mindenáron a tropikus vidékekre akart jutni, amelyeknek geográfiai viszonyairól az akkori irodalomban olyan gyér és olyan gyarló leírások voltak, hogy Humboldt szinte érezte, hogy a Föld képének helyes megrajzolásához először is azt a vidéket kell a természetvizsgáló szemével megismernie, amely igazi műhelye a meteorológiai erőknek, ahol a levegő a legtöbb melegenergiát szedi magába s ahol atmoszféránkba a legtöbb nedvesség jut a felfűtött óceánok vízéből s ahol az organizmusok is a legbujább energiával torlódnak egymás hegyére-hátára.

Ázsiában kereste eleinte azt a földterületet, amelyen a földrajz igazi vezérvonalait megtalálhatja. De a Napoleoni háborúk miatt ekkor Kelet el volt zárva. Szinte szerencse. A komplikált ázsiai viszonyok a tudományok akkori eredményeinek igénybevételével aligha csoportosultak volna Humboldt agyában olyan tiszta képpé, mint amilyen remek kép bontakozott ki az egyszerűbb amerikai viszonyok ismerete alapján. Az akkori körülmények között Ázsiának éppen azokat a vidékeit nem láthatta volna, amelyek ennek a kontinensnek egységes képéhez okvetetlenül szükségesek, sőt amelyek nélkül egy csomó, alig érthető részlet gyült volna össze jegyzeteiben, amelyek közt még az ő hatalmas agya sem találta volna meg az összefüggő, gyönyörűen egységes rendszert. Hisz akkor nem láthatta volna sem a turáni alföldet, sem Turkesztánt, sem a mongol pusztákat, sem Kinát, sem Japánt s legkevésbbé Hátsó-Indiát.

Sokkal szerencsésebb volt s szerencsésebb volt a tudomány is. Madridban járva, végtelen szeretetreméltó föllépésével megnyerte a kormány kegyét és egy szabadelvűbb miniszter kieszközölte számára a spanyol királytól azt az engedelmet, hogy barátjával, Bonpland Aimével együtt tudományos tanulmányútat tegyenek a spanyolok amerikai gyarmatain. Hallatlan szerencse! Ezek a rendkívül érdekes és tudományosan alig ismert területek olyan hermetikusan el voltak zárva az idegenek elől, mintha nem tudom micsoda óriási, titokban tartott kincseket rejtegettek volna bennük. Pedig alig lakott, a legkisebb mértékben gyarmatosított, s csak mendemondákból ismert óriási területek voltak ezek! Még ma is – nézzük meg Délamerikának valamelyik nagyobb mértékü térképét – még ma is hány folyó van ezen a területen pontozva jelölve, mennyi hegyről tudunk csak éppen annyit, hogy „van“, de semmi többet!

Bonpland, a botanikus a legkitünőbb útiárs volt, akivel a legbarátságosabb egyetértésben tették meg az egész útat. Két igazi természetvizsgáló, megáldva minden szívnemességgel, ami csakis a természet őszinte szeretetéből és a tudományos kutatások iránt érzett lelkes vonzalomból fakadhat.

1799 június 5.-én végre megindulhatott az első igazi tudományos expedició, amely prototipusa lett annyi dicsőséges kutatásnak, amely olyan volt, mint az első kapavágás, amelyhez számtalan más sorakozott megszakadatlan folyamatban. Új módszerek, új műszerek, új irány, új eszmék kísérték Humboldtot, aki tele lelkesedéssel, készen a legnagyobb nehézségekkel megküzdeni, szinte gyermekes örömmel indult a vágyva vágyott, epedve óhajtott trópusok felé. Soha azelőtt ilyen expedició nem indult, mert bár Cook és mások szintén a maguk korának tudományos vagyonát a legteljesebb mértékben alkalmazták s bár, különösen Cookot úgyszólván tisztán tudományos célok vezették, de Cook szeme előtt is főként a topográfiai cél lebegett, hogy Oceánia szigetvilágáról lehetőleg részletes térképpel szolgálhasson nagy nemzetének. Ha ezenkívül a természet különlegességeire is figyelt, ha az emberre vonatkozó adatokat is följegyezte, ezzel körülbelül megtett mindent, ami kora szellemének megfelelt. És még számosan voltak Humboldt után is, sőt ma is vannak, akik a földrajzot lélektelen topográfiai adathalmaznak tekintik s elrontják ennek a gyönyörü tudománynak minden hitelét.