Part 5

Baseli tartózkodásának legpompásabb gyümölcse volt Erdélynek az a térképe, amelyet 1532-ben adott ki s amelyet Nagyszeben tiszteletreméltó tanácsának ajánlva, népének ajándékozott. Ezzel Honterus egyszerre az ország első geografusává és térképrajzolójává emelkedett s ebben a tekintetben a külföldön is alig akad méltó kortársa. Az ő alkotásából táplálkoztak a későbbi évtizedek összes enemü alkotásai.

A térkép maga természetesen eltolódott, az akkori földképek vetület-módjának alkalmazása miatt, amely még a torzulástól nem tudta kellő törvényszerüséggel mentesíteni a nagyobb, átnézetes térképeket s a részletes térképek, amelyek a legfőbb pontok helyzetét ilyen áttekintő térképekről vették, az áttekintő térképek délköreinek és párhuzamos köreinek ferde metszését belevitték a térképekbe is. Ekkor még nem volt ismeretes Mercator módszere, amely minden részletében helyesen tájékozva rajzolta a nagy földrészeket ábrázoló térképeket. Csak nehány évtized múlva jutottak ezek a javitások érvényre. Éppen ezért Honterus térképén a főfolyók, az Olt, Maros és a két Küküllő nagyjából déli irányban folynak s ebből kifolyólag Brassó látszólag sokkal északabbra fekszik, mint Nagyszeben és Szászváros, míg Beszterce egészen Erdély északnyugati sarkába került. Ez a látszólagos torzulás azonban nem onnan származik, mintha csakugyan ilyen tévesen ismerték volna az egyes helyek földrajzi szélességeit, hanem onnan, hogy a főhelyek oly térképekről másoltattak át, amelyeken a meridiánusok nem párhuzamosak a térkép jobb és bal szélével, hanem ferdén vannak kihúzva. Az északi irányt tehát ezen a térképen nem a térkép jobb és bal széle fejezi ki, mint ahogy azt ma kisebb térképeken megszoktuk, hanem a ferde meridiánusok, amelyeket azonban ebben az időben nem szoktak megrajzolni.

Meglep azonban a térkép sok pontos és megbízható adatával és találó külső jelzéseivel, amelyekkel az egyes dolgokat kitüntette.

A bástyadíszes Brassó a Cenk alatt; Törcsvár meredek sziklákon; a vártemplomos helységek; a hegycsúcsokkal koszorúzott városok, mint Nagyszeben, Beszterce, Medgyes, Segesvár: mind könnyen fölismerhetők rajta. Szülővárosa alá odaírta saját kézjegyzését: J. H. C., ami a Joannes Honterus Coronensis nevet jelenti.

Ez a térkép annyira személyes jellegü és vonatkozásu, hogy szinte megható emléke a szerző hazájára való visszaemlékezésének. Alaposan kellett az országot ismernie, sokat kellett azt ifju korában, nyílt szemmel, helyes itélőképességgel bebolyongania s lelkébe, szívébe egészen felölelnie, befogadnia, hogy ilyen hű képet tudott róla nyujtani. Ezen a téren egyetlen egy elődje sem volt, teljesen a saját ismereteire és művészi kézügyességére volt utalva.

Nemsokára újra viszontláthatta azt a földet, amelyet térképén annyi szeretettel állít elénk. A brassói tanács a közérdekre irányuló bölcs gondoskodásával visszahívta városának hű fiát, a hírneves tudóst, aki tetteivel már számos bizonyítékát adta annak az óhajtásának, hogy népének szolgálatára legyen. Honterus készségesen engedett a hívásnak. A világtörténelem nagy eseményeinek javát élte át ő külföldi tartózkodása alatt s egész belső lényével, lelkével részt vett azokban.

Mint Luthernek tökéletesen meggyőződött híve jött 1533-ban Kassán, Nagyváradon át Brassóba vissza. Micsoda hatással lehetett a hazatérő férfiura a rég nem látott szülőváros, olyan hosszu távollét után!

Bármennyi vihar tombolt a város fölött, bármily komoran hirdették a magas várfalak, az új bástyák, a megmélyitett árkok a lefolyt háboruk veszedelmeit a fiatal békének ezekben a napjaiban s bármennyit foglalkoztak még ekkor az elmék a fenyegető háboruval s a védelem eszközeivel, a közelmúlt mégis a béke nem egy nemes művét tudta fölmutatni.

Honterus maga is két pompás ajándékot hozott népének, amely őt meleg szeretettel, örvendő lelkesedéssel fogadta. Ez a két ajándék az új, humanisztikus műveltség és az új vallás volt.

Az otthon töltött első évtized gyümölcse a magába vonult tudós életének a munkája. Csak tíz év mulva lépett föl nyíltan, mint reformátor. Addig buzgón dolgozott az új valláserkölcsi élet alaptételeinek a megállapításán. Az első években nem igen lehetett észrevenni olyan tervét, vagy szándékát, mintha a község külső életében valami lényeges ujítást akart volna létrehozni. 1542-ig egyetlenegy művében sem bolygatta ezeket a kérdéseket. Csak Augustin-jának előszavában célzott világosan arra az álláspontra, amelyet elfoglalt s gondolkozásmódja ebben az előszóban világosodik meg előttünk, mintegy előre jelentve az átmenetet reformátori tevékenységében.

Hogy polgártársaira nagy befolyása volt, az kétségtelen. De a cselekvés terére még nem lépett.

Bátran elmondhatjuk, hogy Honterust az események nevelték s igazi nagysága abban áll, hogy ő is méltó volt ezekhez az eseményekhez, amikor az idők beteljesedtek s a körülmények kiváló embereket kivántak a nagy célok megvalósításához. Azt a nagyszerü fegyvert, amelyet Luther nagy szellemi harcához Melanchtontól nyert, t. i. az új, a humanisztikus tudást, műveltséget, neki magának kellett megszereznie.

Ő tudta, hogy a humanisztikus műveltség elengedhetetlenül szükséges a reformáció diadalra juttatásához és hogy micsoda veszedelem fenyeget minden olyan vallási mozgalmat, amely nem lép szövetségre alapos, haladásra, fejlődésre képes művelődéssel. Hogy munkássága eredményes lehessen, annak első föltétele volt könyvnyomdája. Saját csodálatos, temérdek tudásán és értékes könyvtárán kívül magával hozta még a könyvnyomtatás értékes eszközeit, sőt nehány segítőtárs is jött vele Németországból. Igy aztán anélkül, hogy valami nyilvános hivatalt vállalt volna, egészen új életnek a megteremtője lett.

Özvegy édesanyjának házában – úgy mondja a szájhagyomány – a művelődésnek csakhamar új gócpontja támadt, amelynek fénye nemsokára az összes szász megyékbe behatolva, azokat valósággal beragyogta. Az akkori világnézetnek s a nagy, klasszikus irodalomnak, amely még csak alig egy század óta szabadult ki a kolostorok féltve őrzött könyvtáraiból s amely az ifjut külföldi útján annyira lelkesítette, új állandó otthont teremtett itt s az ókor újonnan fölfedezett szépségeit és bölcsességét mesteri kézzel tudta egyesíteni az újjá született tudomány frissen meginduló szellemével. Az ő korát jellemző s a mai civilizáció kifejlődését oly rohamosan előmozdító két szellemi tényező: az ókori irodalom újjászületése és a középkori vallási lenyügözöttség alól való fölszabadulás a szászok részére ebben az egy emberben egyesült és testesült meg.

Honterus irodalmi és könyvnyomtatói működésének mintegy tetőpontja, koronája az a latin nyelvtan, amely 1535-ben jelent meg s amelyet nehány év múlva görög nyelvtan követett. Ezekhez csatlakoznak még: az Augustin nehány válogatott része, lélektani, illetve logikai tankönyvek, természetesen Arisztotelesz nyomán, szónoklattan Cicero és Quintilianus nyomán, görög és latin szállóigék magvarázatos gyűjteménye, Hesiodosz, Arisztotelesz, Platon művei, később Terentius vígjátékai, Justinianus törvénykönyvének, a Pandectának kivonata, amelyet öt évvel később (1541-ben) olyan kézikönyv egészített ki, amely a polgári jogokat tartalmazza a szász városok és székek részére, a hatósági szervezethez alkalmazva.

Ez Honterusnak megint olyan műve volt, amelyben az idegen szellem munkájának elért eredményeit saját népének szükségleteivel és érzésvilágával mesterien összhangba hozta s így a római jogra támaszkodva, újjá teremtette a szász jogtudományt. Méltóképpen csatlakozik ezekhez „A földrajz alapvonalai“ címü munkájának új kiadása, amelyet 16 térképpel látott el. Ezeket a térképeket sajátkezüleg metszette fába 1542-ben.

Nem célunk és nem föladatunk az itt, hogy most beható vizsgálat alá vegyük műveit, jóllehet, egy ilyen alapos bepillantás ezeknek az időknek gondolkozásmódját, a tanítás és nevelés ügyét, úgyszintén a kor életmódját a késő utókor előtt a lehető legtöbb oldalról, sokszor meglepő tisztasággal világítaná meg. Egy azonban anélkül is világosan kitünik Honterus munkáiból, az t. i., hogy hogyan háritotta el Honterus a művelődésnek egyik nagyon is súlyos akadályát népének haladó útjából. Honterusnak egyik kortársa és jó barátja, Pesti Gáspár, aki a háboru viharaiban a negyvenes évek elején ide, Brassóba vetődött és ott élt, magasztalja Honterust, hogy eltávolított a tudomány és művelődés útjából könyvnyomdájával és kiadott könyveivel olyan akadályt, amelyet elháritani másként nem lehet, mert valódi tudományosságot szerezni könyvek nélkül csaknem lehetetlen. Eddig azonban az erdélyiek ezekhez nem juthattak hozzá, mert a könyvek rettenetesen drágák voltak. Igazán csak nagyon gazdagok juthattak addig könyvekhez, hisz mindnyájan olyan szegények voltunk!

Honterus saját költségén fölállított könyvnyomdája az első volt Erdélyben. Amint ez megnyílt, íróink meg voltak kimélve a másolás költségeitől és fáradságától s igazán eredményesen állhattak szellemi művelődésünk szolgálatába. Az a, most már könnyen hozzáférhető latin és görög nyelvtan egyszerre kulcsot adott az emberek kezébe az ókor gyönyörü műveltségének megismeréséhez; az Égről és Földről írott saját munkái a világ megismerését egyszerre mindenkinek lehetővé tették; a római jog megismertetése egyszerre sokak előtt egészen megváltoztatták a jogi gondolkozást: s mindez népének eddig szűk látókörét egyszerre beláthatatlan határokig terjesztette. Valóban egy új eszmeáradat, az élet tartalmasságának mérhetetlen teljessége kerítette jótékony hatalmába a lelkeket. A mai olvasó is élénken elképzelheti, hogy hogyan hathatott az előbbi idők szellemi sivársága után az akkori lelkekre Hellasz és Róma szállóigéinek oly szellemes és kiválóan érdekes átültetése! Micsoda haladást jelent az, hogy a tanuló ifju, avagy a számitó kereskedő tiszta térképen világosan látta a távoli országok, messze fekvő városok, az odavezető utak képét.

Honterus munkásságának és buzgalmának eredménye a reformáció behozatala és meghonosítása Erdélyben s az új iskolának megalapítása Brassóban, amely protestáns szelleménél fogva ekkor még egyetlen volt az egész országban. Hogy Honterus egész tudományos működése a protestantizmus szellemével volt áthatva, azt mutatja ennek egész iránya, tartalma s erről egy futó pillantás is meggyőzhet bennünket, amelyet arra az időre visszavetünk. Mert abban az időben a nagy szellemek forrongó tevékenysége okvetetlenűl túlcsapott a gáton s előretörő, megnyílt szemü gondolkozása előtt nem tűrt semmi akadályt sem többé…

Hogy mikor mondta ki a mindent átalakító, véleménye szerint felszabadító igéket, azt nem mondhatjuk biztosan, csak annyi bizonyos, hogy a görög nyelvvel való buzgó foglalkozása és Augustinusának 1539-ben történt kinyomatása az elégedetlenek részére, az eljövendő szellemi küzdelmek tűzjelzése lehetett. A múlttal való szakítását akkor pecsételte meg, amikor 1542-ben „Az egyházi élet tervezete Brassó és az egész Barcaság részére“ címü fogalmazványát nyílvánosságra hozta s egy évvel később ugyanezt könyvalakban kiadta. Ezt a művét Melanchton is olyan jelentékenynek tartotta, hogy saját előszavával ellátva, ugyanezt még ugyanabban az évben Wittenbergben kiadta. Luther elragadtatással szólt róla.

Hogy milyen hatása volt ennek a műnek, azt bizonyítja az a tény is, hogy ugyanebben az évben, nem sokkal Mindszentek napja után, a város és vidék képviselői összeültek, hogy az egyház átalakítása iránt határozzanak. Honterus, aki az új iránynak, az egész mozgalomnak lelke volt, a város lelkészévé lett. Mint ilyen dolgozta át a barcasági egyházi szabályzatot az Erdély összes német lakossága részére szóló egyházi szabályzattá 1547-ben.

Honterus hazatérése óta Brassó iskolaügye jelentékenyen fejlődik s ezt a fejlődést különösen előmozdították a Honterus könyvnyomdájából kikerülő tankönyvek. A háboru zajában, nagy veszedelem idején vettek egy nagy könyvgyüjteményt Németországban! A tanulók száma növekedett s valószinüleg már 1542 előtt átalakítottak egy kolostort iskolává s megszaporították a tanítók számát. Ehhez csatlakozott egy könyvtár alapítása, amely mindenféle teológiai, orvosi, jogi és másféle, a magasabb műveltség megszerzéséhez szükséges jó munkával szereltetett föl. Mert ezt megkivánta az új világnézet, az új szellem, a humanisztikus művelődés.

A brassói iskolaügy szervezete, annak újjáalakítása, különösen a gimnázium új szervezete a „Kroner Schulordnung von Magister Johannes Honterus“ címü munkában maradt fenn, amelyet a városi tanács 1543-ban elfogadott és bevezetett. Ebben a szervezetben benne foglaltatott egy leányiskola is, amint ezt egy 1544-ből fennmaradt városi számla is tanusítja, amelyben említés történik egy Martinus nevü leányiskolai tanítónak negyedévenként két forinttal való díjazásáról.

A gimnázium és leányiskola mai napig fönnállanak és őrzik Honterus emlékét. Szobra ott áll a fekete templom mellett Brassóban s minden iskolaév végén Honterus-ünnepélyt rendeznek az összes szász iskolák, amelyben részt vesz azonban a város apraja-nagyja.

Valóban, rendkívüli szellemóriás lehetett az, aki ilyen óriási tudományos és kulturális munkásságával egy egész kis nemzetet újjá teremtett és új útra terelt. Igazán mondhatjuk, hogy nagy idők nagy embere!

_Fink Ida._

Franklin Benjamin.

A tizenhatodik században két nagy tábor állott egymással szemben Nagy-Britanniában. A hitujítás kérdése lázította föl a lelkeket. Emiatt és ekörül mozgott minden. Ez forgatta föl a trónusok és a kunyhók békességét.

Az egyik tábor az anglikánusoké volt: a katolikus színezetü nemzeti egyház, a high church. A másikban Knox János tanítványai küzdöttek a hitelvek egyszerüsítéséért, a tiszta, ó-keresztyén szellemhez való visszatérésért. Knox hívei, a presbyteriánusok rövid uralom után vereséget szenvedtek és számüzetésbe kellett menniök.

Buzgóságukat és hitükhöz való ragaszkodásukat semmi sem bizonyítja ékesebben, mint az az elhatározásuk, amellyel búcsut mondottak szülőföldjüknek és a kedves hazát föláldozták a még kedvesebb hitért.

Sok száz család vándorolt ki ekkor a győztes anglikánusok kitiltó törvényei elől az új világrészbe: szegényen, elhagyottan, de büszke öntudattal, tiszta erkölcsökkel, szorgalommal és szilárd hittel fölfegyverkezve. Szembeszálltak a termeszet vadságával és az indiánus őslakók furfangjával, hogy új hazát, új államot és új szellemi világot teremtsenek. Ezek között az erős lelkü kivándorlók között volt egy szerény gyertya-öntő, Franklin Jozsué, akinek 1706-ban született tizenötödik fia: az emberi nemnek egyik büszkesége, Franklin Benjámin.

A halhatatlan Franklin mindössze egy évig járt iskolába. Atyja szegénysége miatt nem taníttathatta tovább, csak egyéniségének nemes példájával vezette és irányította.

Megismerte a fiu az iparosok műhelyeit, ahol rendre minden iparág ügyességeit elsajátíthatta. Volt egy ideig atyja mellett gyertya-öntő is, mígnem végre a betüszedő-mesterség mellett állapodott meg. Egy darabig bátyja műhelyében, majd egy Keimer nevü könyvnyomtatónál dolgozott. Rövid ideig Londonban tartózkodott, azután hazatért és önálló nyomdát nyitott Philadelphiában. Szorgalmával, kitartásával és szerénységével csakhamar meggazdagodott és jó hírnévre tett szert. Ő gyártotta Amerikában az első papirospénzt, New-Yerseyben. Emellett még mindig a legnagyobb egyszerüségben élt. Maga szállította haza taligáján a nyomtatáshoz szükséges papirost és korán reggeltől késő estig dolgozott. Pihenő óráiban is folyton olvasgatott és tanult. Saját szorgalmával ismerte meg a modern és a klasszikus nyelveket.

Nyomdájában naptárt készített és hírlapot indított. Bonhomme Richard álnév alatt szerkesztett naptára huszonöt éven át tanítómestere volt az amerikai falusi népnek. És ami tapasztalást az értelem, gyakorlatiasság és becsületes élet terén gyüjtött, azt a _Vagyonosság útja_ címü könyvében adta át a nyilvánosságnak. Bölcs epigrammái csakhamar közmondásokká váltak és ma is élnek a yankee nép ajkán.

Később papirgyárat alapított, hogy az angol papiros behozatalát megszüntesse.

Volt gyáros, kereskedő és póstamester.

1730-ban megházasodott és ekkor már eléggé vagyonosnak vélte magát arra, hogy a könyvnyomtatást munkásainak átengedve, a tudomány és a politika terére lépjen.

A pennsylvaniai törvényhozó testület titkárává választotta. A kormányzó bizalmas tanácsadóul kérte maga mellé. 1743-ban tudományos társaságot alakít. Bölcsészeti elveket dolgoz ki és alapvető kisérleteivel bevilágít az elektromosság titokzatos tanába. Mire a londoni tudományos társaság aranyérmével tünteti ki.

Ebben az időtájban fejlődtek ki azok az ellentétek, amelyek az amerikai gyarmatokat szembe állították az anya-állammal. Nehéz, küzdelmes és válságos évek következtek az új haza népére. Bölcs közvetítőkre és vezérekre volt szükség. Meg kellett próbálkozniok a békés megoldással. És amikor ez lehetetlenné vált, – az önállóság rögös útjára kellett lépniök. Békében és háboruban mindenütt a legelsők között találjuk most is Franklint, aki hősiesen megvívta küzdelmét új állama szabadságáért és megalapozta az Unio alkotmányát. Vagyonával támogatta az állam pénztárát. Ő maga pedig követségbe indult, hogy megnyerje egész Európa rokonszenvét, hogy hatalmas államokat szerezzen honfitársai küzdelméhez szövetségesekül.

Eripuit caelo fulmen, sceptrumque tyrannis.

Villámot hárita el égből S kormánypálcát zsarnoki kézből.

Ezzel a jellemző mondással kísérték sírjába gyászoló tisztelői 1790-ben.

Magyarországi izlés szerint bizonyára az a vonás a legmeglepőbb Franklin karrierjében, hogy ő nyomdászinasból lett tudóssá és nagy államférfiuvá. Uri osztályunk nehezen tudná megbocsátani Franklinnak azt a szépséghibát, amely pályája kezdetéhez fűződik: a kezeihez tapadó nyomdafesték szagát. Pedagógusaink pedig elszomorodva csóválják a fejüket, hogy ugyan mi válhat az olyan ifjuból, aki csak egy évig jár iskolába és még csak latin grammatikával sem élesíti eszének veleszületett tompaságát.

Igy itélték volna meg Franklint, ha Magyarországon születik. És éppen ez a fonák itélet az oka annak, hogy nálunk Franklinok ma sem születhetnek.

Még száz esztendőre van szükségünk, hogy a slöjd útján megtanuljuk azt, miszerint a kéz ügyessége az életrevalóság első kelléke. De még ki tudja hány száz esztendő telik el addig, amíg a magyar fiu azt is megtanulja, hogy a kézi munka még akkor sem szégyen, ha kezeinket bemocskolja, még akkor sem, ha utcát söprünk, vagy kapálunk.

A XVIII. század elején még New-Yorkban nem volt könyvnyomda. Angliából hozatták a könyveket, a naptárt és a hírlapokat. 1723 szeptemberében jött ide Franklin, mint betüszedő. Mivel munkát nem talált, Philadelphiába ment, ahova egy halászbárkán nagy nélkülözések közt, zsebében egy tallér és egy shilling vagyonnal érkezett meg. Itt öt év alatt annyi pénzt szerzett, hogy maga nyithatott nyomdát. Megtanulta a betüöntést is. Pontosságával és lelkiismeretes, izléses munkájával kivívta az elsőséget és több állam bankjegyek nyomtatásával is megbízta. A vagyonosodás nem tette őt önzővé. Sőt gondoskodott arról, hogy a könyvnyomtatás iparával mások is boldoguljanak. Ügyes munkásokat képzett, akiket aztán más városokba küldött nyomdát alapítani. Hat évig társuk maradt és a fölszerelésért, amit nekik nyujtott, – a haszon egyharmadát tartotta meg. Igy lett a megteremtője Amerika nyomtató iparának és egyuttal irodalmának is.

Naptára 10.000 példányban kelt el évente és pedig nemcsak pénzért, hanem rongyokért is, amelyekből aztán papirost gyártott. Kerek harminc évet töltött Franklin az ipar terén. Élete delén lépett új pályára. De ezt a harminc évet nem töltötte hiába. Nemcsak bevezetője, előszava ez a rész az ő élete történetének, hanem alapvető, héroszi munkálat, amelynek hasznát látta ő is, nemzete is.

Nagy állam csak munkás kezeken épülhet föl. A nyomdász Franklin megszerzi anyagi függetlenségét, gyakorlati készséget és tapasztalatot gyűjt, – de egyben példát is ad nemzetének, amelyet új iparágakkal ajándékoz meg. Csak a munkában szerzett képességekkel és a munkával szerzett közbecsülés erejével indul nyilvános pályájára, az emberiség boldogulásának szolgálatára.

Az iparos évek hosszu sora Franklin életének szilárd, hatalmas, tápláló gyökere, amelyből aztán a világhírü férfiu egyénisége úgy emelkedik ki, mint egy óriás fatörzsnek áldásos koronája.

A polgártársak tisztelni és becsülni tanulták az iparos Franklin erényeit és többször kérték, hogy vállaljon valamely közhivatalt. De Franklint nem a hiuság vezérelte és a fölajánlott kitüntető megbízásokat többször elháritá, mígnem maga is elérkezettnek látta az időt arra, hogy élete hátralevő részét embertársai javára szentelje.

Az északamerikai angol gyarmat ez időtájt erőteljes fejlődésnek indult. Az angolok nagy szerencsével fejlesztették külső birtokaikat és a gyarmatosításban már régóta legerősebb versenytársai lettek a spanyoloknak, akiket kapzsiságuk vezérelt. A német és francia gyarmatosítás is gyöngének bizonyult a britteké mellett, amit egy francia író úgy jellemzett, hogy a német gyarmatban van gyarmatos, de nincs föld, a franciában van föld, de nincs hozzá gyarmatos, ellenben a brittnek gyarmata is van, gyarmatosa is.

A nagy gyarmatpolitikát drága leckével: az amerikai gyarmatok elvesztésével tanulta meg Anglia. Mert régebben ő is a kizsákmányolás elvét követte. Nehéz idők jártak az amerikaiakra akkor, mikor Franklin a pósta főigazgatója lett. Közpályája legelső lépésével mindjárt olyan állásba jutott, amely őt a gyarmatosok érdekeinek védelmére és az anyaállammal való közvetítésre hivatta.

Nagy érdemeket szerzett ott a pósta-intézmény tökéletesítésével és bölcseségét birói és aldermani ranggal is jutalmazták. A pennsylvániai tanácsnak csakhamar ő lett a lelke és vezetője.

Az európai zavarok miatt védetlenűl maradt Pennsylvániában ő szervezte az első nemzetőrséget. Az indiánusok és a kanadai franciák elleni védekezés céljából szövetségbe akarta vonni a tizenhárom amerikai angol gyarmatot, de tervét a kormány ellenezte és inkább maga adott némi katonai véderőt. Csapatát az európai harcmodor miatt megverték, de a gyarmatok függetlenségét megmentette Franklin és az ifju, hős Washington György, a virginiai mérnök, aki itt kezdette katonai pályáját.

Most már a pennsylvániai tanács készséggel megszavazta a hadi adót és ezredesévé a határt védelmező Franklint nevezte ki. De a kormány megsemmisítette a határozatot és egy tábornokot küldött ki védelmükre.

Nagy ügyességgel oldotta meg Franklin a gyarmatalapító Penn család elleni pört, amelyért Londonban polgártársai megbizottjaként megjelent. Ő pendítette meg ugyanekkor az angol politikusok körében Canada meghóditásának tervét. Mikor szülőföldjére az angliai küldetésből visszatért, a legnagyobb hála és elismerés fogadta. A Penn család ugyan kibuktatta a képviselőségből, de polgártársai mint tartományi ügyvivőt küldötték újra Londonba.

Ekkor történt, hogy a britt kormány a gyarmatra bélyegadót vetett ki, anélkül, hogy ehhez a gyarmatosok polgári jogaik szerint hozzászólhattak volna. Erre a csapásra a gyarmatok azzal feleltek, hogy szövetséget kötöttek az angol áruk bevitele ellen. Ellenállásuk megbuktatta a kormányt és Franklin ékesszólására a kamara visszavonta a bélyegrendeletet.

De nemsokára újabb adók következtek, amelyekre a gyarmatok konventje új áru-boykottal felelt.

Az ellentét Anglia és gyarmatai között napról-napra élesbedett. Az amerikaiakban fölébredt az anyaország elleni gyűlölködés és most még több tartomány fordult Franklinhoz és bízta meg őt Londonban képviseletével. Ő már ekkor látta a bekövetkezendő szakadást, de azért mindent elkövetett, hogy Angliát eljárásának igaztalanságáról meggyőzze.

Fölszólalásaival nem ért célt, sőt most már személye ellen is gyanakodni kezdettek. Gúnyolták, üldözték és anyagilag is megrontani törekedtek. Póstaigazgatói állásától megfosztották.

Ezalatt a kormány erőszakossága a tengeren túl is kihívta a nyilt ellenállást. Megkezdődött a szabadságharc. Az 1774.-i Philadelphiában összegyült kongresszus elhatározta, hogy védekezni fog a támadások ellen és jogai védelméért a királyhoz és az angol néphez fordul.