Part 11

Alighogy hazatért eredményes útjáról, megkisérelte, hogy orvosi tudománya révén szerezzen egyetemi tanszéket. Ez sikerült is, amennyiben nagyuri páciensei, különösen gróf Tessin pártfogása révén a megüresedett upsalai anatomiai és gyógytudományi tanszéket nyerte el. 1741 szeptemberében örömmel telt szivvel indult Linné feleségével és újszülött fiával Upsalába, hajdani nyomoruságának tanyájára, ahol tanszékét elfoglalta.

Hiába volt tehát Rosén ellenségeskedése Linné ellen. Linné, ha nem is tudományával, de az akkor különösen nagyhatalmu főurak pártfogásával győzött fölötte. A régi gyülölet, ha nem is teljesen, de valamennyire engesztelődni kezdett közöttük, mindkettőjük javára. Linné botanikus volt és orvostudományokat tanított. Rosén orvos volt és botanikát tanított. Gondolt egyet a két ellenfél és helyet cserélt. Ezzel mindkét tudós hivatásának tartozott. Igy lett Linné 1742-ben, 35 éves korában botanikus professzor.

Férfikora delén elérte tehát azt a polcot, ahová tehetsége őt már gyermekkora óta kijelölte és amelyre nagy kitartásáról tanuskodó autodidaktikus úton szerzett tudása alkalmassá tette. Annyi ideig működhetett még kedves tudománya szolgálatában, amennyi ideig előkészült arra.

A professzori polcon, habár azt folyton gyengülő testi és szellemi ereje miatt csak 1764-ig töltötte be, kitünő mesternek bizonyult. Több tanulmányutat tett még, rendezte és leirta a főuri és udvari gyüjteményeket, nagyhirü, tudományos szinvonalra emelte az upsalai botanikus kertet. Amellett, hogy tudományos működését teljes erejében kifejleszthette, mint tanító is teljes sikerrel működött. Összeköttetésbe került kora valamennyi jelentős kutatójával, szellemével áthatotta korát, a világ minden részéből hozzá sereglő és ez időben szokatlan nagyszámu tanítványtömeget nevelt a jövő tudománya számára.

Az ő tudományos működése oly lökést adott a természetrajz művelésének, hogy utána egy évtized többet jelent, mint előtte egy-egy század.

Legnagyobb jelentősége a botanikában volt érezhető, amelynek fejlődésében Linné működése szinte a csodával volt határos. Előtte tapogatózás, zűrzavar, próbálkozás volt, utána a biztos ösvényen haladó önálló tudománnyá vált a botanika.

A hajdani idők botanikája a gyógyító növények leirásában, a görög és latin szerzők megfigyeléseinek magyarázásában és a csürés-csavarásban merült ki. A 16. században kezdődik a természetes botanika, amikor a tudósok magukon a növényeken tesznek megfigyeléseket, leirják őket nagy füveskönyvekben. Brunfels (1537), Tragus (1498–1554), Fuchs (1501–1566), Tabernämontanus (✝ 1590), a két Bauhinus (1550, 1624; 1541–1613), Gessner (1516–1565), Dodonaeus (1517–1586), Clusius (1525–1609), Delechamps (1513–1588) híres nevek voltak ezekben az időkben. Az ő hatalmas foliánsaik, füveskönyveik több ezernyi növényt irnak és rajzolnak le. Minél inkább szaporodott azonban a füveskönyvek és ezzel a leírt növények száma, annál inkább nőttön-nőtt a zavar. Nem volt olyan rendszer, amelyben a növények áttekinthetően össze lettek volna foglalva, nem volt olyan módszer, amely biztosította volna az egyes növények könnyü fölismerhetőségét. Történt ugyan kisérlet ilyen rendszerek megszerkesztésére, de egyik sem vezetett célhoz. Az ősi időkben a növényeket használhatóságuk szerint vagy termetük szerint csoportosították, később, pld. a 16. században Cäsalpinius a virág, a termés és a mag alkata szerint kisérelte meg a növényeket osztályozni, a 17. században az említett Tournefort vitte tökéletesebbre a rendszert. Ő már a virág szerkezetét is igyekezett figyelembe venni, továbbá bevezette a rendszerbe a génusz fogalmat, ennek nevet adott, de ezt az eljárást nem vitte teljesen és következetesen keresztül. Tournefort rendszere már elterjedésnek örvendett, tudta a tudósvilág, hogy ebben az irányban keresendő a kivezető út, de ezt az utat a tökéletes mesterséges rendszer felé Linné találta meg.

A legnagyobb zavart Linnéig leginkább az okozta, hogy nem volt a botanikának határozott műnyelve, terminológiája, szakkifejezései, amelynek segítségével a növények olyképpen lehettek volna leirhatók, hogy azokat bárki is fölismerhette volna. Nem volt módszer, amelynek révén a kezdő, sőt a tudós botanikus egykönnyen megállapíthatta volna a kezében levő növény azonosságát valamely leírt növénnyel. Kevés kivétellel nem voltak megállapítva a növények rokonsági csoportjai, különösen nem volt a faj fogalma bevezetve a tudományba, vagyis nem volt egység, melyből elfogadható rendszer lett volna fölépíthető. Ami fontos, nem volt nevük a növényeknek. Szinte elképzelhetetlen ez mai fogalmaink szerint.

A növények hosszu, vagy hiányos rövid leírásokkal voltak csak elkönyvelve, anélkül, hogy egykönnyen újból rájuk lehetett volna akadni. Hasonlóképpen volt ez az állatokkal is. Linné már gyermekkorában, mikor Tournefort alapján végezte tanulmányait, megérezte, hogy ezen segíteni kell. Mikor a virágrészek, a hím és a női ivarrészek, a porzó és a termő viszonyait tanulmányozta a növényeken, arra a tapasztalatra jutott, hogy ezek elhelyezése, mennyisége, egymáshoz való viszonya az egymáshoz hasonló növényeken hasonló, különböző növényeken egymástól eltérő. Megkisérelte tehát a növényeket ezen az alapon osztályozni. A tapasztalat azt bizonyította, hogy ebből a szempontból kiindulva, az összes növények rendszerbe foglalhatók, a rendszer könnyen áttekinthető, abban az egyes növények könnyen föllelhetők. Érezte Linné, hogy az így alkotott rendszer nem tükrözi ugyan vissza minden esetben a természetes rokonságot, de célszerü módszer ez arra, hogy végre a növényországban rendet teremtsen, legalább addig az ideig, amíg az így rendezett anyagban a tudományos kutatás föl tudja találni a természetes rendszer megalkotásához szükséges adatokat. Mesterséges a Linné-féle rend, mert egyoldaluan csoportosítja a növényeket, de célravezető volt. Manap is ezt használjuk akkor, ha valamely virágos növény génuszát határozzuk meg, habár a tudomány mai törekvése a növények teljes szervezetén és fejlődéstörténetén alapuló természetes rendszernek a megállapítása. De erre nem törekedhetnék, ha nem állott volna Linné müködése alapján oly nagy rendezett anyag rendelkezésére.

Az ilyképpen kidolgozott rendszerbe és annak 24 osztályába már most Linné beillesztette a génuszokat, vagyis azokat a kisebb rokonsági köröket, amelyekben az összes ismert növények helyet foglaltak. Minden génusz nevet kapott és minden a génuszba tartozó növény, amit csak eddig leírtak, vagy amit ő írt le először, szintén kapott nevet, amely név, hasonlóan az emberek elnevezéséhez, két szóból állott. Az egyik szó az illető génusz, ahová a növény tartozott, a másik szó a növény saját neve volt. Természetesen, nem egyénenkint voltak elnevezve a növények, hanem a külső tulajdonságaikban megegyező egyének egy faj körébe foglaltattak, amely faj, spécies, nyerte ezt a két szóból álló nevet. Például még Bauhinus Linné előtt az illatos ibolyát így írta le latinul: „egyszerü illatos virágu márciusi pirosló viola“, vagy még maga Linné is Cliffort kertjéről szóló művében: „szártalan, kerek, indákkal kúszó tőkocsányos viola“, addig a Linné-féle új rendszerben az illatos ibolya neve: Viola odorata. Az összes ibolyafajok közös neve „Viola“ lett, de a „keresztneve“ mindegyiknek más. Igy a kétvirágu ibolya: Viola biflora, a mezei árvácska: Viola tricolor, a mocsári ibolya: Viola palustris stb. Eszerint az egymástól különböző növények különböző nevet kaptak, de egy génuszba való tartozásuk közös névvel, pl. Viola, ki volt tüntetve. Némely szerző már Linné előtt is használta ezt a kétszavu elnevezést, de Linné vezette azt először keresztül minden eddig ismert növény reviziójában. Ezenkívül Linné minden növényt rövid, lakonikus leírással látott el, amelyben az egyes fajok főbb jellemvonásai és a többi fajtól való eltérései voltak kiemelve.

Hasonlóképpen járt el az állatvilág rendszerezésében is, midőn Aristoteles rendszeréből kiindulva és azt kevésbé szerencsésen átalakítva, szintén keresztülvitte a kétszavas elnevezést. Az állatok osztályozásában mélyebbre ható pillantása volt Linnének, mert fölismerte, hogy ehhez az állatok belső szervezete nyújtja az alapot. Az ásványország osztályozása nem volt szerencsés, mert nem az ásványok kémiai összetételére építette föl azt.

A „Systema naturae“, amelyben Linné ezeket az alapvető nagy horderejü ujításokat keresztülvitte és amelyben a természet tárgyairól egy kritikai leltárt nyujtott, az akkori természetbúvárok kincsesbányája lett. Gyorsan egymásután (1735–1788) következő és folyton növekvő 13 kiadásában az összes eddig ismert növények, állatok és ásványok le voltak írva. A „Genera plantarum“ a növények génuszainak jellemzését, a „Species plantarum“ több kiadása a mindinkább kiterjedő kutatások révén növekedő számu fajokat, a „Flora suecica“ a svéd flórát, a „Fauna suecica“ a svéd állatvilágot, a „Hortus upsaliensis“ a Linné által világhíressé emelt első tudományos upsalai botanikus kert leírását, az „Amoenitates academicae“ Linné természetrajzi és orvostudományi értekezéseinek gyüjteményét, a „Philosophia botanica“ a növénytudomány magvát, eddigi eredményeit és jövő kialakulásának irányelveit foglalja magában. Utóbbi két művében oly bölcs értelmezéssel jelzi a jövő kutatások kérdéseit, hogy e „végrendeletét“ manap is követi a botanika. Ilyenek a természetes rokonság, a szervek fejlődéstana, a növényföldrajzi tényezők kutatása.

Orvosi gyakorlati működése nagy szerencsével járt, hiszen ez emelte tulajdonképpen a professzori polcra. Tudományos teoriái az elismerést és a gáncsot egyaránt kivívták. Osztályozó szelleme annyira ment a génuszi és spécies fölfogásban, hogy a betegségeket is így rendszerezte „Genera morborum (1759. és 1763.)“, azután a kéziratos „Species morborum“ munkáiban. Úgy a gyógynövényeket (Materia medica e regno vegetabili 1749.), mint azokat az állatokat (Materia medica e regno animali 1750.) és ásványokat (Materia medica e regno lapideo 1752.), amelyek a gyógyszereket szolgáltatták, áttekinthető földolgozásban közreadta.

Mindezen és még igen sok más értekezésében, levelezésében hatalmas méretü és hatásu irodalmi működést fejtett ki, amilyennel kevés nagy búvár dicsekedhetik. Ismételjük, hogy műveiben nincsenek hatalmas tudományos fejtegetések, nem nyúl bele a világegyetem mindenségét mozgató erők kutatásába, magyarázatába, számításába, nem kutatja az élet törvényeit, nincs a természettudományokban egy tétel sem, amely Linné nevét viselné, de munkásságának jelentőségét nem csökkenti ez. Ő maga is belátja, hogy rendszere mesterséges, nem tünteti föl a természetes rendet, a fejlődéstörténet eredményét, de mint eszköz a további kutatásokban igen jelentős. Linné is megkisérli a természetes rendszer fölépítését, de a jövendő botanikára bízza annak megalkotását. Tudja, hogy műveinek nagy része tulajdonképpen a természet három országának leltára csak, de lehet-e munkálkodni oly muzeumban, ahol az anyag rendetlenül és felismerhetetlenül van összehalmozva. Érzi helyesen, hogy az általa fölállított kategóriák, az osztály, rend, génusz, faj, csak emberi alkotás, tudja, hogy a faj változékony, az élőlény fejlődik, átalakul, a folytonos mélyreható kutatás folyton változtatni fogja az osztályozás szempontjait és elveit, de lehetne-e megismerni földünk természeti viszonyait, ha nem dolgoznánk emberi képességeinkhez mért korlátolt fogalmakkal? Ez a mély, bölcs gondolkodás és előrelátás, ez a kitartó ereményes müködés volt az, amely Linnét naggyá tette.

Magánéletében, mint kortársai és életírói följegyezték, amellett, hogy a lexikális irodalmi működés fegyelmezetté tették agyát, amellett, hogy kemény kritikával dolgozó rendszerező szellemi foglalkozása a természet harmóniáját, szigoru törvénykezéseit kutatta, nem volt száraz és visszavonult kedélyü, hanem szerette a nagy társaságot, a magas szellemi színvonalu vitatkozásokat éppúgy, mint a fecsegő szalonéletet. Mulattató társalgása, ki nem apadó humora, fesztelen és közvetlen érintkezése nem fajult leereszkedővé, önmaga iránt is érzett és kifejezett önteltsége nem volt rideg gőg. Habár bántotta az irigyek kritikája és gáncsa, azokat sohasem viszonozta, hanem hibáit, tévedéseit belátva, azokat jóvátenni igyekezett. Fiatalkorában nem vetette meg a mulató társaságot, szerelmei, kalandjai kellő határok között váltották föl a komoly munkát és adták vissza a megujult, fölfrissült erőt fáradt szellemének. Később gyengéd családapa lett, fiát utódjává nevelte tanszékén, bár gyermekei, felesége alacsony színvonalu és minden magasabb műveltség iránt érzéketlen szelleme miatt, kellő nevelésben nem részesültek. Linné azonban egészen beteges agg napjaiig, amig csak le nem tört szellemi ereje, megtartotta fegyelmezett életmódját, szeliddé vált lelkületét, istenfélő fölfogását. Ez az istenfélése egyrészt fatalisztikus babonás hitbe tévedt, midőn „Nemesis divina“ címü jegyzeteiben följegyzett szerencsétlen balesetekben, katasztrófákban az Isten büntető ujját és a felsőbb hatalom, a balsors sújtó kezét látta, a saját életének fordulatait is mind a felsőbb hatalom kényétől kieszelt kegynek vagy büntetésnek tudta be, másrészt nem akadályozta meg őt abban, hogy az embert, mint „Homo sapiens“-t, be ne iktassa az állatok országába.

Életének alkonyát, sok kitüntetéssel és elismeréssel telt utolsó éveit Hammarbyban, birtokán várta be. Nem távozott hazájából, bár Német-, Spanyol- és Oroszországból nagyon előnyös meghivásokat kapott. Érmet verettek képmásával, nemesi rangra emelték, több mint húsz tudományos társulat tagjául választotta, az anyagi és szellemi arisztokrácia csodálattal vette körül, híre, dicsősége fokozódott, de szellemi ereje folyton gyengült, úgy hogy a halál már egy összeroncsolt szellemü testet talált csak, mikor 1778. januárius 10-én a nagy Linnaeust akarta elrabolni.

_Dr. Szabó Zoltán._

Jenner Edward.

1749–1823.

Az író szavai szerint, amely ember az ő kora iránt lerótta tartozását, az élt minden kornak. Ezt az igazságot semmivel sem lehetne jobban bizonyítani, mint éppen Jenner jelentőségével. Másrészt az orvosi tudomány mostani fejlődése fokán lehet csak igazán méltatni az ő érdemeit. Ennek a fejlődésnek mondhatni első alapvetője volt az angol Jenner, akinek nagysága azóta nőtt meg, amióta az újkori orvostudományt a magyar _Semmelweiss_ s a francia _Pasteur_, meg a német _Koch Róbert_ megteremtették.

_Jennert_ már az ő korában érte az a szerencse, hogy oltással elért sikereivel az emberiségnek jóltevőjévé vált, de egy egész századnak kellett eltelnie, hogy az ő fölfedezése egy új orvosi tudomány gépezetének finom szerkezetébe illeszkedjék bele. Egy századnak kellett eltelnie, hogy az orvosi tudomány kellően értékesíteni birja azt az első alapot.

De méltassuk _Jenner_ érdemét egymagában. Lássuk, mennyiben lett ő az emberiség jóltevőjévé.

Elnézem a kis fiamnak egyik és másik karját, mind a kettőn egy-egy kétfillérnyi nagyságu, vastag fekete var van, magam támasztottam a _Jenner_ tanácsa szerint, hogy majd hetek multán leváljon, de a gyermeken egész életében látható nyoma maradjon annak, hogy csecsemő korában így gondoskodtam élete védelméről. A var látásán támadó megnyugtató érzésemmel szemben áll az az irtózat, hogy mi lenne egy ilyen kis gyermekből, vagy akár később a felnőtt ifjúból, ha ilyen varok és utánuk maradó hegedések torzítanák el teste természetes szépségét. Az a kis fiam karján látott mesterséges var a _himlőoltás_ terméke, az az egész testet elcsúfitó varosodás, a rettegett emberi himlő képe volna. Pedig ez a kép még nem is teljes. Süketek és vakok átkozzák mostoha sorsukat, mely őket himlővel sújtotta. Hát az élők közül mennyit ragadott el a himlőnek föl-fölbukkanó járványa. Ezeknek a járványoknak szegte szárnyát _Jenner_ oltása.

Lássuk, mik azok a himlőféle betegségek s mi az az oltás.

A kiütéses betegségek s köztük a _hólyagos himlő_ (variola) a legrégebben ismert és rettegett betegségek, emberi csapások közé tartoznak.

Az emberi műveltség nem egy forrását megtalálhatjuk Kína történetében, de ugyanezt mondhatjuk a betegségekre vonatkozó ismereteinkre nézve is. _Moore_ szerint már Kr. e. 1120 évvel ismeretes betegség volt Kínában a himlő. De Kelet más országainak pusztító járványa is a himlő volt. Így himlőnek mondják azt a járványt, mely Mekka ostrománál dühöngött 569-ben Kr. u. _Smith Eliot_ egyiptomi mumiákon találta meg a himlő nyomait.

Különben a himlő első pontos leírója az arab _Rhazes_ volt a 9. században Kr. u. Szerinte kevés ember kerülte el a himlőt.

Idők során a himlő mindenfelé elterjedt, különösen a hadjáratok terjesztették.

Már 1507-ban átkelt az óceánon s a nem sokkal elébb fölfedezett Amerikának ősi lakosságát borzasztó mértékben pusztította.

Ausztráliában csak 1780-ban lett ismeretes, az ázsiai és afrikai országokban valóságos megfészkelt nyavalya, úgy hogy _Pringle_ angol katonaorvos állítása szerínt Doab tartományban a lakosság 90%-a himlőhelyes.

Általában azt tapasztalták, hogy ahová a himlőt, mint új betegséget viszik be, ott pusztit legféktelenebbül. De azért ősi fészkein sem enyhült a pusztítása; t. i. azokban a keleti országokban, ahol okszerűen nem védekeznek ellene.

Európában is régóta ismert betegség volt a himlő. Már a 11. és 12 században járványosan pusztított. De nem kevésbbé nyögték csapását a későbbi századok, így Franciaországban 1726-tól 1764-ig 760.000 ember halt meg, Izland szigetén pedig 1707-ben 50.000 főnyi lakosságból 18.000-et ragadott el a himlő.

Hazánk sem kerülhette el a himlőjárványok pusztítását. Kezemnél van pl. Pápai Páriz Ferenc ilyen című könyve: _Pax Corporis az-az az emberi test nyavalyáinak okairól, fészkeiről s azoknak orvoslásának módgyáról való Tracta. Kolosváratt_ 1774. Ebben olvasom a következőket:

„Az Himlőzés közönséges nyavalya; úgy, hogy ezer ember közzül alig vagyon egy, ki valaha meg nem himlőzött volna, mellynek oka ez: mert nintsen olly anya, ki az ő méhében olly egészséges vérrel táplálhatná magzattyát, mellynek valami hibája nem volna.“

A kiütéses betegségekről régóta tudták, hogy nem csupán a bőrnek bajai, hanem súlyos lázas betegségek, melyekbe belepusztulhat az ember. Azt is tudták róluk, hogy fertőző, ragályos természetűek, melyek járványokul terjednek el messze vidékeken. Sejtették, hogy a beteg ember teste termel valamit, ami más ember testébe jutva, ebben is hasonló betegséget termeszt. A beteg testben termett, betegségokozó valamit manapság fertőző anyagnak nevezzük, s azt mondjuk, hogy a beteg test megfertőzi az egészséges testet. A XIX. századbeli nagy föllendülés során sok fertőző betegségre nézve meg is találták a fertőző anyagot, bizonyos, mikroskóppal látható apró gombák, csírák képében. Azt lehetett remélni, hogy mindenféle fertőző betegségnek sikerül ilyen csiráit megtalálni. Azonban bizonyos kiábrándulás érte a tudós kutatókat. Éppen a legrégebben ismert kiütéses betegségeknek, köztük a himlőnek, nem sikerült mind máig megtalálni fertőző csíráikat. Hagymáznak, kolerának, pestisnek, lépfenének, gümőkórságnak kétségkívül megvannak, sőt immár ismeretesek a gombacsiráik, az úgynevezett _baktériomok_, tehát ezek ellen a betegségek ellen a gombáik elpusztításával küzdünk. Ha valamely folyadékban, élelmiszerben, az ember használatára szánt eszközökön, orvosi műszereken főzéssel, forrázással elpusztítjuk a fertőző csirákat, _csirátlanítunk_ _(sterilisatio)_. Ha pedig a fertőzést kémiai szerekkel szüntetjük meg, _fertőtlenítünk (desinfectio)_.

A himlő-féle betegségeknek nem ismerjük gombaféle csiráit. Fertőző anyaguk ellen csak mint bizonyos ismeretlen veszedelem ellen alkalmazzuk a csirátlanítást és fertőtlenítést. Meg vagyunk győződve, hogy az ő ismeretlen fertőző anyagukhoz is ilyen módon kell hozzáférkőzni.

Azonban éppen az a tapasztalat, hogy baktériomoknak híjjával lévő fertőzőanyagok is vannak, irányozta az orvosi tudomány figyelmét újra a _Jenner_ találmányára.

Az újabb orvosi tudományban a _Jenner_ módszere igen termékenynek bizonyult, amennyiben mind több-több fertőzőbetegség ellen alkalmaznak oltást, még pedig nemcsak a himlőféle betegségek ellen, hanem olyan természetü fertőzőbetegségek ellen is, amelyeknek kétségtelenül baktériomok alkotják fertőző anyagukat.

Oltásnak nevezzük az olyan orvosi beavatkozást, amikor valami fertőző anyagot enyhített, szelídített alakban azért juttatnak be készakarva az ember testének szövetébe, hogy a fertőző betegség enyhébb és az orvostól ellenőrizhető formában fejlődjék ki, s így elháruljon annak veszedelme, hogy az ember véletlenül ne kapja meg a sokkal veszedelmesebb, eredeti fertőző betegséget.

Az ember himlős betegsége ellen _Jenner_ annak az enyhébb természetü himlőnek beoltását alkalmazta, amely a tehenek tőgyén szokott keletkezni. Ennek a _Jenner_-féle védőoltásnak előzményei is vannak.

Régi tapasztalatból tudták, hogy aki a himlőt akár súlyos, akár enyhe alakban egyszer már kiállotta, nem szokta újra megkapni. Azért a kinaiak a könnyen himlőzött betegeknek ingét szerezték meg és felölttették gyermekeikkel, hogy ezek is könnyü himlőt kapjanak. Indiában a braminok oltottak, A kar bőrét dörzsölgették és fölkarcolták és Ganges-vízzel áztatott, beszáradt himlőt kötöttek oda. A himlőanyagot nem a himlős betegekről vették, hanem a beoltottak himlőjének anyagát tették el a következő évi oltásokhoz. A konstantinápolyi görögök a 18. század elején általában olttatták magukat himlővel. Ott látta az oltást az angol követ neje, _Lady Worthley Montgue_ 1717-ben s gyermekeit is beoltatta, egyiket Konstantinápolyban, a másikat Angolországban. Ekkép az ő nevéhez fűződik az oltásnak a Nyugatra való átplántálódása.

Különben egy olasz orvos, _Timoni_, egy értekezésében terjesztette az oltást az angol orvosi kollégiom elé.

Az emberi himlőnek mesterséges átoltását _variolatio_, vagy _inoculatio_ néven nevezték, s ezt a mesterséges himlőt általában nem tartották olyan veszedelmesnek, mint a járványok során véletlenül elkapott himlőt.

A beoltást megelőzően hosszadalmas orvosi kezelésnek vetették alá a beoltandókat. Ezt különben már az indiai braminok is megtették oltottjaikkal.

Neves angol orvosok szegődtek a himlőoltás híveivé. Különösen az szerzett híveket az oltásnak, hogy I. György angol király is beoltatta a gyermekeit. 1758-ig már mintegy 200.000-re rúgott Angolországban a beoltottak száma. Az angol példát Németországban, Franciaországban, Olaszországban is követték, sőt Svédországban maga a kormány rendelte el az emberi himlő beoltását.

A mesterségesen beoltott emberi himlő, csakúgy, mint a véletlenül kiállott himlőzés, olyan átalakító hatással van az emberi testre, hogy ez elveszti a fogékonyságát a himlővel való további megfertőződés iránt. Úgyszólván mesterséges himlőjárvány támasztásával védekeztek a himlőjárványok veszedelmei ellen. A védekezésnek ez a módja azonban csak veszedelmes kísérletezés maradt. Nem igazolódott az a reménység, hogy a beoltottak mind veszély nélkül állják ki a mesterséges himlőt. A beoltott himlő is szedett áldozatokat, sőt Ferro szerint körülbelül minden 19-ik oltás halállal végződött, amihez az a tapasztalat is járult, hogy az átoltás alkalmával a himlős betegeknek esetleges más betegségeit is átoltották. Az oltások azzal a veszedelemmel is jártak, hogy valóságos himlőjárvány kitörésére szolgáltattak alkalmat, mert a beoltott himlő véletlenül fertőzhette a be nem oltottakat is.

Amikor ekképpen az emberi himlő beoltása hitelét vesztette s a védekezésnek ez a módja megrekedt volna, új irányba terelte az oltást _Jenner_, a tehénhimlő beoltásával _(vaccinatio)_.

Angol gazdaságokban itt-ott tapasztalták, hogy a tehenek tőgyén mutatkozó himlőhólyagok fejés folytán átragadnak a fejő-lányok kezére. Azt is állították, hogy aki a tehénhimlőt elkapta, azon nem fogott az emberi himlő. Némelyek készakarva iparkodtak is magukra tehénhimlőt átoltani, de Jenner érdeme, hogy a tehénhimlő beoltásának fontosságát fölismerte és ezt az oltást az emberi himlő elől való védekezés rendszeres módjává avatta.

*