Part 10

Férfikorában általában mogorva természetü, az embereket kerüli, akikkel érintkezik, azokkal is nyers. Álláspontja az, hogy az emberek egymással való érintkezése matematikai szigorúsággal történjék. Semmi előzékenység, semmi barátság, de semmi önzés. Ilyen elvek alapján míg atyját sok tekintetben elkeserítette, boldoggá akarta tenni a világot. Az apró sértések, keserűségek, névtelen szenvedések iránt nem volt érzéke, de érezte, hogy ebben a világban a boldogság vajmi ritka. Az ő hatalmas szelleme, amely a geometriában oly magasra tudott emelkedni, a humanitásban is túl akarta szárnyalni az emberi határokat. Az a szeretet és jószívűség, amellyel atyja minden egyes embert, érdemest és érdemetlent egyformán szívére ölel és nem számolva képességeivel, elhalmoz jótéteményekkel, Jánosból az egész emberiség felé sugárzik. Atyja fia volt ő ebben is, csakhogy óriási méretekben. Egy rendszert akar kidolgozni, amelyben szigorúan az ész szabályai szerint él az emberiség: amely világban boldogság honol, mert száműzve van belőle minden, ami az emberi lélek érzelmein alapszik. Nincs költészet, művészet, szeretet, szerelem, csak matematikai formulák szerint símán gördülő élet. Ezt a hideg világot nevezi ő boldognak, amelyből hiányzik a szülői és baráti szeretet melege, hiányzik a szerelem tüze. Rendszerét üdvtannak nevezi és ebben akarja összefoglalni az összes emberi tudományokat, amelyek ezt a célt szolgálják. Csak vázlatok, apróbb fejezetek maradtak ebből, egységes munkára már nem volt képes a szerző. A gondolat, az eszme nagysága annyira elragadta, hogy a részleteket nem tudta kidolgozni. Hozzájárult igen nagy önimádása és minduntalan saját énje nyomul előtérbe.

Atyjától örökli jelleme alaphangjait, de mint mellékhangok vegyülnek az eredetileg harmónikus vonások közé anyja hisztérikus lelkének némely vonásai. Lassanként e mellékhangok lesznek uralkodókká a lélekben és emiatt van, hogy apa és fiú szembeállítva, két ellentétes jellemként tünik föl előttünk. Midőn bámulattal állunk meg a „Geometria absolute vera“ mellett és töprengéssel a Farkas munkája előtt, hogy miben is rejlik e férfiu nagysága,[13] vegyük észre, hogy egyek ők: a matematika megalapozói. Farkas egy kérdés megoldását fiára hagyta, mint legszebb díszét talán az általa emelt örökké szilárd épületnek. Mindkét élet szívetszorító példája egy tragikus életnek, de míg a Farkas homlokára a nyugati nap – Gauss – egy fénysugárt von, addig a Jánoséra, – legalább az ő hite szerint, – csak árnyat akart vetni. Talán intő példa mégis, hogy ne mindig a külföldre bízzuk zsenijeink fölfedezését. Élnek olyan talajon, amely semmiképpen sem kedvez a matezis fejlődésének; de míg Farkas túlságos szerénységgel elesettnek vallja magát, filozófikus lelke munkára sarkalja, hogy mégis hasznára legyen hazájának és az emberiségnek, addig János kevésbé rokonszenves módon, de annál nagyobb önbizalommal és bátorsággal kimondja, hogy ő az emberiség legnagyobb szellemeinek egyike. Az a lélekerő, amely Farkast nem engedi teljes desperációba jutni, – mintegy bízva az utókor igazságszolgáltatásában, – a János lelkében erőt akarván venni a sorson és körülményeken, önmagasztalásba ful. Farkas minden egyes embert boldogítani akar, aki hozzá fordul, János elég erősnek érzi magát az emberiség boldogítására. Farkas szétszórja emiatt javait, magát nagy anyagi zavarokba sülyesztve; János erre fordít az anyagiaknál annyiszorta becsesebb sok szellemi energiát, megfosztva magát új alkotások gyönyörűségétől. Ki vesztett többet, ne mondjunk ítéletet. Farkas lelke csordúltig van a keserűséggel, amidőn azt írja Gaussnak: „Bocsásd meg nekem, kedves Gauss, hogy óriási pályafutásodban zavarlak…“, de ezzel a keserűség távozik, pedig a fájdalomnak mily tömege hozhatta tollára e szavakat, összehasonlítva magát az óriás Gaussal. Egy pontból indultak ők ki, egy irányban, egyenlő impulzussal, de míg Gauss nyílegyenesen folytatta pályáját, a Bolyaié a mi, még örökkétartó átkunk bűvkörébe jutván, lehajlott és kínosan szakasztott egypár barázdát a műveletlen ugaron. Ebben a néhány Gausshoz írott szóban benne van mindaz a fájdalom, amelyet az anya érezhet egyetlen gyermeke elvesztén. Benne van, sőt több, mert a lángésznek minden mozzanata rendkívüli. Nem közönséges dolgokat termel, nem közönséges módon örül és nem közönséges módon szenved. Jánosnak nem jöttek ajkára ilyen szavak; talán ezek fojtogatása következtében volt az egykor kedves fiu olyan mogorva, szótalan.

Atyja halála után János teljesen fölhagyott mindennel és teljes elhagyatottságban halt meg 1860-ban Marosvásárhelyt.

Pihennek ők már mind a ketten és ma, amikor ítéletet mondunk fölöttük, törekedjünk elsősorban talán megérteni őket.

*

E kis dolgozatban eredeti gondolat, – leszámítva egypárat, – nincsen; minden meglelhető Bedőházy J.: A két Bolyai; Brassay: Emlékbeszéd Bolyai Farkas fölött; Schlesinger Lajos: Bolyai János (Math. és Phys. Lapok) és egyetemi előadásai; Bolyai és Gauss levelezése címü munkákban és még a Math. és Physikai Lapokban közölt néhány értekezésben. Éppen ezért elhagytam az illető helyeken minduntalan a forrásra utalni, ami az olvasást nehézkessé tette volna.

Carolus Linnaeus.

Már megsárgultak irásainak levelei, már bevonta másfél évszázad patinája könyveinek régi erős bőrkötését, de a feledés porrétege nem fedte be őket…

A régi könyvek között egy sincs, amely oly mindennapos használatban volna, mint Linné nem egy műve, sőt éppen az ő alapvető munkái voltak azok, amelyek örökre elnémították előzőinek szavait és múzeumi darabokká tették a Linné előtti botanikai fóliánsokat. Pedig műveiben nem találunk oly hatalmas, új, természettudományi tételeket, törvényeket vagy fejtegetéseket, mint egy Newton, Keppler, Galilaei vagy Darwin alkotásaiban. Nem is ilyen eredményeket kell keresnünk Linné munkáiban, hanem ismerve az őt megelőző korok természetrajzi tudományainak történetét, megtaláljuk Linnében a reformátort, a forradalmárt, aki mintegy kulcsot adott az emberiség kezébe és ezzel fölnyitotta az évszázadok óta hasztalan döngetett kaput, amely a természet kutatásának csarnokába vezet.

Csodálatos erő, munkakedv, törhetetlen szorgalom, éles megfigyelés, fegyelmezett agy jellemzi Linnét. Ezekkel a tulajdonságokkal fölszerelve tudta csak végigküzdeni küzdelmes életét, elszenvedni a nélkülözéseket, kutatni a természetben, robotolni iróasztala mellett és oly műveket alkotni, melyek alkonya nem következhetik el.

Küzdelmes volt az ő pályafutása is. Mintha a természet éppen attól akarta volna megvonni javait, aki neki szentelte életét.

Családja svéd smalandi paraszti ősök ivadéka. Nagyatyja Bengt Ingemarsson nevü paraszt volt Hwitarydban, aki Nils fiát papnak nevelte. Ez utóbbi svéd szokás szerint mint akadémiai képzettségü férfiu, latinos nevet, a Linnaeust vette föl egy híres rashulti hársfa után. A család másik két ága ugyanígy Tiliander és Lindelius nevekre változtatta a paraszti Ingemart és Ingemarssont. Nils Linnaeus és felesége Christina Brodersson elsőszülött fia Carolus Linnaeus (Linné)[14] 1707 május 23-án született Stenbrohult közelében, Rashulthban. Már születésekor konvenció és fogadalom várta a leendő természetbuvárt. Szülei Istennek ajánlották elsőszülöttjüket, papnak szánták és legfőbb óhajuk az volt, hogy az apa hivatalát folytassa később a fiu. De Linnét természete másfelé vonta. Ő már gyermekkorában csodálója és rajongója volt a természetnek, többre becsülte az erdőben való bolyongást, a kerti plánták művelését, mint az iskola padjain a grammatika tanulását. Maga atyja is virágkedvelő kertészkedő volt, ő maga vezette be fiát a kertészkedésbe, botanizálásba és szivesen vette, ha fia a szép vidéken jár-kel és a természet nyitott könyvének titkait kutatja. Remélte, hogy fia eme léleknemesítő foglalkozása a komoly gondolkozáshoz, szelid életmódhoz szoktatja őt. Ez így is történt, de egyuttal elvonta őt az iskola padjairól, virágai kedvéért elkerülte a nyelvtan csarnokát, nem imponált neki a tanrend, a tanterv, meg a bizonyítvány. Nehezen bár, de elvégezte a gimnáziumot Wexiőben. Tanárai természetesen nem voltak megelégedve vele és tanácsolták is Linné szüleinek, vennék ki őt az iskolából, mert semmi komoly pályára nem való. Be is látták szülei, hogy tervük nem sikerül. Elhatározta atyja, hogy inkább csizmadiának adja, de nem engedi, hogy botanikus legyen. Semmi pálya, semmi tekintélyes polc és dicsőség nem vár a botanikusra, gondolta az öreg pap és ha már nem prédikálja fia isten dicsőségét a szószékről, legalább cipőket készítsen, amelyben a hívők a templomba járnak. Linné tehát dilemma előtt állott. Vagy pap vagy csizmadiainas. Az utolsó percben azonban, mint ilyenkor történni szokott, megjelent a mentő szellem Rothmann orvos személyében. Rothmann ismerte jól a fiatal Linnét, tanította is a gimnáziumban, fölismerte benne nagy tehetségét, megérezte, hogy a fiu botanizáló hajlamának komoly alapja van és már addig oly ismereteket szerzett, amely bármely szakférfiunak is díszére válhatnék. Minden ékesszólását és rábeszélőképességét fölhasználta, hogy Linné atyját szándéka megváltoztatására birja. Mivel a fiu ki is jelentette, hogy akár papnak, akár csizmadiának adják, ő mégis botanizálni fog, továbbá, mert a szülők kivánsága és fogadalma elvégre a második fiún, Samuelen is végre leszen hajtható, ami úgy is lett idővel, sikerült is Rothmannak rávenni Linné szüleit, hogy bizzák ő reá fiuk további nevelését és engedjék az orvosi pályára lépni. Abban az időben még a botanika az orvosi tudományokkal volt szoros kapcsolatban, tulajdonképpen a botanikusok fő studiuma a gyógynövények ismerete volt, viszont el sem volt képzelhető olyan jó orvos, aki a növényeket nem ismerte. Rothmann maga is botanizált, maga mellé vette Linnét, bevezette az orvostudományok elemeibe, rendelkezésére bocsájtotta könyvtárát, amelyben Linné gyönyörrel tanulmányozta az akkor legnagyobb becsben tartott botanikai művet, Tournefort Institutiones rei herbarii c. munkáját. Most már kénye-kedve szerint foglalkozott növény- és állatgyüjtéssel, ezek tanulmányozásával, készülvén ezáltal az egyetemre. 1727-ben, mikor gimnáziumi tanulmányait bevégezte, nem valami meleg ajánlással bocsátották útnak tanárai. Bizonyítványában az volt olvasható, hogy a tanuló olyan, mint a faiskola csemetéje, amely a gondos kezelés ellenére mindig azon van, hogy vadhajtásokat hozzon. Csak, ha óvatosan átültetjük őket, változik meg természetük és hoznak élvezhető gyümölcsöt. Ez nyujt reményt arra, hogy Linné átlépve az egyetem küszöbét, talán kedvező haladást fog mutatni.

A svéd főiskolák közül Linné a közelebbi kisebb és olcsóbb lundi akadémiába ment, ahol hamarosan az elsők közé küzdötte föl magát szorgalma és készültsége révén. Itt is akadt pártfogója Stobaeus orvos-botanikus professzor személyében, aki megismerve Linné kitünő tulajdonságait, magához vette őt. Stobaeus könyvtárában és gyüjteményeiben megtalálta Linné a neki megfelelő könyveket, a városka környékén szorgalmas kutatásokat végzett, különösen az alsóbbrendü állatokat, de főképpen a növényeket tanulmányozta, a gyüjteményt gyarapította és Tournefortot követvén, leirásokat készített megfigyelése tárgyairól. A következő, 1728. évben már kicsiny lett Linné ambiciójának a lundi akadémia és nem törődve a nyomorral, amely reá várt, átment az upsalai egyetemre. Kis pénzecskéje, amit még hazulról kapott, Upsalában hamarosan elfogyott. De neki elég volt az, hogy az egyetemet ingyen látogathatta, a testi jóléttel nem törődött. Annyira jutott, hogy könyöradományokból tengődött, társai ételmaradékából táplálkozott, elviselt ruháikat kérte el, elővette csizmadia tudását is és az eldobott rongyos cipőket foltozta ki magának kártyapapirossal, fakéreggel. Igy járt arra az egyetemre, amelynek nagy hírnevét, mint professzor ő maga is emelte! Ez a nyomor és küzdelem nem törte le Linné törekvését, de megedzette azt.

Nemsokára itt is pártfogóra talált. Egy izben, amikor a botanikus kertben tanult, összetalálkozott Celsius nagyhírü tudóssal, akinek méltán föltünt Linné alapos ismerete, tájékozottsága a kert növényei körül. Mikor Celsius meghallotta Linné nyomorát, magához vette őt, lakást, ellátást adott neki és munkatársul szerződtette. Celsius egy hierobotanikán dolgozott, amelyben a biblia növényeit irta le és ebben nagy segítségére volt pártfogoltja, aki ezáltal ismét otthonhoz és könyvtárhoz jutott. Nagy alkalma nyilt itt Linnének a munkálkodásra, tanulásra, a botanikai irodalom tanulmányozására. Tourneforton kivül megismerte Linné a párisi Vaillant műveit is és e két rendszerező gondolataiból táplálkozva mindinkább megérlelődött benne egy új növényrendszer megalapításának eszméje, amelynek a növények ivarszervein, a porzók és termők viszonyain kell fölépülnie. Behatóan tanulmányozta tehát a növények ivari életét, 1730-ban már egy értekezést is irt erre a tárgyra vonatkozó észleleteiről, amely a szakférfiak, különösen Olaf Rudbeck figyelmét is magára vonta. Még ebben az évben történt, hogy a 70 éves Rudbeck vissza akarván vonulni a tanszéktől, megfelelő helyettest keresett és ezt Linné személyében találta meg. Huszonhárom éves volt ekkor Linné és már mint vikárius a növénykertben előadásokat tartott. Ez az új helyzet még inkább kifejlesztette Linné tudását. Előadásai részére kidolgozta növény- és állatrendszerét, megírta a svéd kerti virágok rajzát, amely művében, bár ez nyomtatásban nem jelent meg, fektette le először rendszere gondolatait.

Működése azonban nem volt zavartalan. Az upsalai svéd természetbuvár társaságtól megtisztelő megbizást kapott, amely azonban több nélkülözést és küzdelmet rejtett magában, semhogy kisebb energiáju és kevesebb nyomorhoz szokott tudós elvállalhatta volna, mint Linné. Kiküldték a Lappföld természetrajzi tanulmányozására igen szerény anyagi segítséggel.

Minden természetbúvár tudja, hogy mily fáradságos még ismert területen, művelt környezetben is a természetrajzi gyüjtés, pedig e helyeken nélkülözésről szó sincs. Elképzelhető, mily küzdelmes egy jóformán lakatlan, a természet szeszélyeitől alaposan meglátogatott területet, a lappok földjét kutatni, egyedül, szegényen. Linné nyomorhoz, nélkülözéshez szokott természete, törhetetlen tudásvágya azonban nem ismert akadályt. Szülei meglátogatása után 1732 május 2-án útrakelt. Hátán gyüjtőtáskájával, fehérneműjével, kebelében nagy ambicióval nekivágott a nagy útnak. Az út elejét, amíg tulajdonképpeni céljának területére nem érkezett, lóháton tette meg, a bottni öböl mentén északkelet felé Hernasandig. Innen kezdve egyedül, gyalog folytatta útját a lappok rideg földjén. A folyók, tavak, mocsarak országában metsző hidegben, emberi táplálék hijján barangolt be nagy területeket. Saját följegyzése szerint hallal és rénszarvastejjel táplálkozott, sóhoz és kenyérhez csak nagy ritkán jutott. A lappföld után Norvégiának vette útját és megmászta a svéd-norvég határhegységeket, meglátogatta a gazdag ércbányákat, megfigyeléseit, gyűjtéseit az ásványországra is kiterjesztvén. Augusztus 11-én ért Luleába, ahol egy kissé megpihent, azután Torneán át Finnországba ment; Carleby, Vasa, Kristina, Biorneborg jelzik útját, amelyet Abo egyetemi városig folytatott, ahonnan a bottni öblön keresztül visszatért Upsalába (1732. október végén). Utazása nagy eredményekkel gazdagította a bejárt földek ismeretét. Linné közölt is belőle a svéd akadémia évkönyveiben 1732. és 1735-ben a Florula lapponicat, amelyből később (1737.) a Flora lapponica alakult. Száz új növényt írt le ebben. Linnének ez az első nyomtatásban megjelent műve már eltér Tournefort rendszerétől és Linné eredeti fölfogása tükröződik benne vissza. A Fauna fennica (Finnország állatvilága), mely 1735-ben jelent meg, szintén ez utazás eredményeit dolgozza föl. Nyilvános elismerést is nyert útja után: az akadémia tagjává választotta.

Gazdag tudással, öregbített tapasztalatokkal és nagy lelkesedéssel fogott hozzá Linné ismét 1733-ban az egyetemi előadásokhoz. Növénytant és ásványtant hirdetett. Előadásai oly vonzóak, oly alaposak voltak, hogy példátlan nagy hallgatóságot gyüjtött maga köré. A fokozódó siker azonban irigyeket is termelt.

Az öreg Rudbeck új helyettese, Nils Rosén volt a legféltékenyebb Linnére. Bevádolta őt az egyetemi tanács előtt, hogy diploma nélkül mer előadásokat tartani. Hiába volt a nagy tudomány, az eddigi siker, a tanács consistorium elé állította Linnét és eltiltotta a további előadásoktól. Képzelhető, hogy a lesujtó itélet hogy hatott a törekvő, lelkes, de egyuttal indulatos Linné kedélyére. Az őrülettel volt határos fölháborodása és mély gyűlölete Rosén iránt, úgy hogy amikor ez megelégedéssel elhagyta a consistoriumot, megtámadta őt Linné, kardot rántott és le akarta szúrni rosszindulatu ellenségét. Csak a környezet mentette meg a vádaskodó életét, de Linné további sorsa majdhogynem a bukás volt. Ki akarta tiltani a biróság Upsalából és csak pártfogójának, Celsiusnak sikerült őt ettől megmentenie. Linné és Rosén közötti ellenségeskedés azonban sohasem szünt meg teljesen, még akkor sem, mikor mind a ketten hírneves professzorok lettek.

Megint megfenyegette tehát Linnét a nyomor és reménytelenség réme, amelyet még fokozott az is, hogy nem nyerte el a lundi akadémia megüresedett orvoskari adjunkturáját, amelyre pályázott. Tanítványai körében, akik nagy szeretettel és ragaszkodással vették körül szerencsétlen fiatal mesterüket, egy terv fogamzott meg Linné foglalkoztatására. Tanulmányutat terveztek a bányavidékek fölkeresésére és a kirándulás vezetőjének Linnét kérték föl. 1733-ban el is indultak és meglátogatták Garpenberg, Avestadt, Bitsberg és Fahlun bányavidékét. Fahlunban újabb megbizatást nyert Linné. A tartomány kormányzója, Reuterholm báró, fölismerve tehetségét, reá bizta fiát, hogy egy tanulmányuton képezze ki mineralógusnak. 1734 tavaszán indult el az új kirándulás keleti Dalekaria bányáinak tanulmányozására Linné vezetése alatt, hat tanulóval. A kirándulásnak igen érdekes szervezete volt. Minden résztvevőnek megvolt a maga tanulmányköre és egyuttal belső szolgálata is. Volt leiró geografus, fizikai geografus, mineralógus, botanikus, gazdász, etnografus-megfigyelő és az egyik a titkári, a másik a rendezői, a lógondozói, a pénztárnoki stb. tisztet töltötte be. Az útról pontos naplót vezettek, amelyben minden irányu megfigyelés és élmény föl volt jegyezve. Visszatérve Fahlunba, Linné előadásokat hirdetett a bányászokat érdeklő tárgyakból. Jelentős érdeklődést és ezáltal jövedelmet is biztosított magának. De Linné fahluni tartózkodása még más okból is jelentős pont volt Linné életében. Itt ismerte meg jövendőbeli feleségét, Moré fahluni orvos Sara Lisa leányát. Ez az ismeretség ösztönözte Linnét pályájának további folytatására, oklevelének megszerzésére, külföldi útjára. Moré ugyanis csak abban az esetben egyezett bele a házasságba, ha Linné három év alatt orvosi oklevelét megszerzi és biztos keresethez jut. Segédkezet is nyujtott ebben Linnének, az ő anyagi támogatásával indult Hollandia felé, miután 1734–35 telén elkészítette doktori értekezését. 1735 junius 24-én avatták doktorrá Harrwyckban, a váltóláz okairól írott értekezése alapján.

Megszerezvén a diplomát és megismervén a holland viszonyokat, nem volt inyére rögtön hazatérni és valahol orvosként letelepedni. Tanulmányutra készült, föl óhajtotta keresni a híresebb intézményeket, botanikusokat. Igy előbb Leydenbe ment. Bár szükös viszonyok között tengődött, a leydeni tudósok (különösen Gronov) biztatására egy ideig ott maradt, hogy kidolgozza jegyzeteiben meglevő munkáit. Itt rendezte sajtó alá első nagyobbszerü és legnagyobb jelentőségü munkáját, a természet rendszerét (Systema naturae), amely a növény-, állat- és ásványország új rendszerét tartalmazta rövid áttekintésben. Ez meg is jelent még 1735-ben, nagy föltünést keltve a tudós körökben. E munkától kezdődik Linné reformátori működése, de azt csak a későbbiekben fejlesztette naggyá. Munkája révén összeköttetésbe került a Leyden közelében lakó agg tudóssal, Boerhaveval. A tudós leydeni társaságban nem maradhatott azonban Linné sokáig. Pénze fogytán volt, hazafelé indult Amsterdamon keresztül. Amsterdamban Boerhave ajánló levelével fölkereste Burmann botanikus professzort, aki megismerve Linné tudását, meghivta magához, hogy „Flora ceylanica“ címü műve irásában segítségére legyen. Linné elfogadta a meghivást, egyrészt mert ez egy időre biztosította megélhetését, másrészt mert Hollandiától többet várt, mint hazájától. De Burmannal sem volt sokáig együtt, mert nagyobb szerencse várt reá. Amsterdam hírneves és gazdag polgármestere, Cliffort, Boerhave tanácsára Linnét hivta meg háziorvosául és reá bizta a nagy hartecampi kertjének rendezését és vezetését. Ezzel az állással együtt magas napidíj, teljes ellátás és szabad lakás járt. Nagy örömmel ragadta meg Linné 1736 tavaszán ezt az alkalmat, amely annyira megfelelt az ő hajlamainak és fölül is multa reményeit. Paradicsomnak tartotta és nevezte Linné hartecampi tartózkodását. Gazdag kertészet, kincset érő könyvtár, jólét, szabad foglalkozás volt az, ami Linnét itt marasztotta. Itt dolgozta és adta ki „Fundamenta botanica“-ját, a növénytudomány alapelemeit és elveit, amely művét bővítve 15 évvel később mint „Philosophia botanica“-t tett közzé. Összeállította a botanikai könyvészetet „Bibliotheca botanica“ cím alatt. Ezek a munkák hamarosan nagyhirüvé tették őt. Még az 1736. évben tagjává választotta őt a természetbúvárok társasága, „Második Dioskorides“ névvel illetvén Linnét. Még ebben az évben kiküldötte őt Cliffort Angliába, ahol London és Oxford neves kertjeit látogatta meg és hírneves tudósaival barátkozott össze, mindenütt elismerést aratván tudása és reformtörekvései révén. A következő 1737. év különösen termékeny volt. Ekkor dolgozta ki először „Genera plantarum“ címü művét, amelyben a növényeket szorosabb rokonsági körökbe, génuszokba, nemzetségekbe sorozta és ezeket rövid, latin nyelvü jellemzésekkel látta el. Ugyanekkor adta ki a már említett „Flora lapponica“-t, valamint leirta egy díszműben a Cliffort-féle kertet, a „Hortus Cliffortianus“-t.

Miután egy ideig még Leydenben tartózkodott, nemsokára győzött rajta a honvágy, elhatározta, hogy szakít Amsterdammal és Leydennel, elhagyja paradicsomát, hogy újat küzdjön ki magának, amelyben már párjával keresi a boldogulást. Még egy kirándulást tett Párisba, hogy megismerje annak is hires intézményeit és nagy férfiait, különösen a nagy francia rendszerezőt, Jussieut és mint a párisi akadémia levelező tagja, a francia fogadtatás kedves emlékeivel Rouenből hazafelé hajózott.

Három évi távollét után, 1738 szeptemberében, eltelve büszkeséggel és várakozásokkal, sikerekkel koronázottan lépett szülőföldjére Linné. Büszkeségére szégyen, sikereire gúny és várakozásaira csalódás várt. Hazája nem ismerte el, megtagadta őt. Ő maga irta holland barátainak, hogy vége immár az ő botanikai működésének, letelepedik valahol orvosnak és megkisérli a mindennapi keserü kenyeret a neki kevésbbé kedves úton megszerezni. De amit a botanika megtagadott tőle, meghozta részére az orvostudomány. Mint stockholmi orvos mihamarább oly hírre tett szert, hogy a legelőkelőbb családok, sőt az udvar orvosa lett. Megélhetése biztosítva volt, nősülése elé nem gördült akadály, elvehette Moré leányát 1739 junius 26-án. Hírneve nőttön-nőtt, úgy, hogy az ujjá alakuló svéd tudományos akadémia elnökévé választotta.

Linnét azonban mindez nem elégítette ki. Legmelegebb vágya az volt, hogy a botanikát művelje, mint egyetemi professzor. Erre alkalom is nyilott volna, mikor 1740-ben meghalt az upsalai öreg botanikus tanár, Rudbeck, Linné régi pártfogója. Ennek a helyére pályázott, de az állást nem ő, hanem az a Rosén nyerte el, akire ő egykor kardot rántott. Linné kardja nem érte akkor Rosént, de Rosén sziven döfte most Linnét kard nélkül. Az újabb csalódásra nagyobb tanulmányutban keresett Linné enyhülést. 1741-ben hiveivel Oeland és Gotland fölkutatására indult.