Part 9

Három négyevezős futott a Duna sárguló sikján, mint sirályok, amelyek versenyre kelnek a széllel és messzire elhagyják a lusta habokat. A szines evezők oly erővel merültek a vizbe, mintha nőrabló vikingeket kellene utolérni. Acélsodronyos, megmunkált karok és hátak vágták a tempót. Az alkonyodó nap megaranyozta a fiuk fedetlen fejét, megbarnult arcát. Mintha egy álomvilágból rohantak volna elő a sok felöltözött urinép közé szárnyaló csónakjaikon, fehér ingeikben. A csonakok hegyes orra szinte kinyulni látszott a viz tükörén, mint versenyparipák nyaka a zöld mezőn. Az ifjuság hevületében kinyujtott lábak a világot megrengettek volna, oly erővel feszültek az evezőpadoknak. Regatta! Álom, amely késő öregségig elkiséri a férfiakat a füstös irodákba, a zsákokkal teli raktárakba, az emlékezés óráiba. S a pesti nők szeme, bár ezidőtájt már meglehetősen romlott volt, azoktól a látványoktól, amelyeket a világváros mutogatott a huszadik században, e férfias versenyeknél kitágult, csodálkozással megtelt, mint a sziklapartokon tunyán heverésző hableányoké, akikért vakmerő csónakosok jöttek el egykor északról.

És nem vonta olyan kar a lapátot a Duna sikján, amely ne érezte volna, hogy egy bizonyos női szem rátapad a partokról, aggodalommal vagy büszkeséggel, amilyen helye a csónak orrának van a versenyzésben.

Engelbert, ha ugyan ő volt, lekapta fejéről piros és kék csikos kormányosi sapkáját és meglobogtatta Szent Margit kápolnája felé, ahol Antóniát megpillantotta.

„Most meg fogom csókolni, Rezeda ur, itt, nyilvánosan. Akarom, hogy a fiu kiábránduljon, mondta nyugodtan Antónia és már át is ölelte két karjával Rezeda ur nyakát, lábujhegyre emelkedett, és kétszer háromszor ajkon és arcon csókolta Rezeda urat, miközben hátát forditotta a versenyzők felé.

Rezeda ur ugy látta, hogy a Poseidon egylet eddig veretlen négyevezőse megingott verseny közben és mintha egy csónakhosszal elmaradt volna a többitől. Ám ez lehetett optikai csalódás is. A csónakok tovább futottak a Margithid felé, kisérve a parton álló biztatók kiáltásaitól: „Neptun!“

„Sirály!“ – kiáltottak a lelkesek, „Poseidon!“ – harsant fel Rezeda ur hálatelt szivvel.

Szent Margit kápolnája mellett voltak, ahol rengeteg kőbekarcolt fábavésett felirás, jel, monogramm beszélt arról az időről, amikor a pesti nőknek még jámbor tekintetük volt és óraszámra elnézegették, hogyan karcolja szerelmesük a bazaltba a kezdőbetüket. A csónakosok, akik ifju nőket vittek álmodozó nyári alkonyon a Dunán, itt kötöttek ki, miután a nők virágos, szalagos kalapjukat karjukra akasztották és elénekelték a víznek, amit róla tudtak; nem sértődött meg senkisem, ha a folyamot néha Rajnának nevezték azok a nők, akiknek német müveltségük volt. Ugyancsak ide igyekeztek a sziget minden tája felől a férfiak, akik egy délutánon rájöttek, hogy nagyapjuk, vagy valamely egyéb ősük vándormuzsikus volt és hirtelen megszólaltak a szivükben az örökségbe kapott melódiák. És a kápolna táján a nők is megenyhültek, engedtek a férfiak esengéseinek. Ez a hely a pesti Velence, ahol a legridegebb szivnek is illik néhány negyedórára szerelembe esni. Előkelő hölgyek gondosan felemelték a finom ruhájukat, mielőtt leguggoltak volna a földre, hogy az egykori apácák kincsei után kutassanak a pincefalak között. Esti időben igen kellett vigyázni, ezen a helyen, hogy bele ne botoljon a lábuk valamely szerelmes párba, amely a besötétedést illedelmesen várta meg egy padon. Ha valakinek megadatna, hogy megfejtse az itt emlékbe hagyott monogrammokat, sziv közepibe rajzolt betüket, semmitmondónak látszó évszámokat és napokat: többet tudhatna meg Pest történetéből, mint bármely tudós könyvből.

A kápolna erős faajtaját csak ritkán nyitotta fel az óbudai plébános, hogy az egyház törvényei szerint is megeskesse azokat, akik itt szerelmi hevülékenységükben örök hüséget fogadtak egymásnak a küszöbön. „Halálom napjáig“, „Mindörökké“, „Még a másvilágon is“, és hasonló fogadalmaktól süketültek meg itt a kövek, a tanulékony sárgarigók napközben mindig ezt fujták, mig a cincogó denevér az esti homályban megelégedetten cikkázott, midőn fáradt léptekkel, imbolyogva távoztak innen a párok, hogy a hidnál már unottan elbocsássák egymás kezét. Ismétlem, a főtisztelendő ur Óbudán alig egyszer egy évben kéretett fel arra, hogy Szent Margit kápolnáját esküvőhöz megnyissa.

„De mi itt esküszünk,“ – rebegte Rezeda ur és szinte könybeborult szemmel nézett Antóniára, mint a férfiak szokták ezt sok száz esztendő óta.

Antóniát előre engedte a romok között, a leány megemelintette szoknyáját és Rezeda urnak alkalma nyilt gyönyörködni Antónia remek lábában. Karcsú alabástrom oszlopok voltak ezek a lábak, amelyeket a vak Sámson döntött tán össze a bibliában, de másolatai megmaradtak minden szeretett nő alakján. A cipőcskék oly finomak voltak, mint a rugékony szöcskék, amelyek csupán azért érintkeznek a földdel, hogy a fü növését hallgassák. Ezen lábak láttára Rezeda ur bizvást elhihette a régi költő azon mondását, hogy vannak lábak, amelyek soha sem érintkeznek a föld sarával, máshová lépnek ők, mint az emberek… Valamely alig látható köd ül a füvek felett, a férfiak égő szivének a füstje, amelyben ezek a lábak könnyedén tovább mennek. Boldogság, vidámság, gondtalanság és álmok apró manói ugrándoznak az Antónia lába körül, amely bizonyosan megtalálja a szerencse ösvényét is. És tisztességes volt ez a láb formájával, mint a szőlőtaposó szűzeké, amely mustból az a bor erjed, amely bor késő öregségükre is felvidámitja a férfiakat. Nem, ez a tiszta láb soha sem vetemedhetik annyira, hogy férfiak pipaszagú szájába nyomuljon. Ez mindig csak azokat az utakat járja, ahol a nevető és jámbor emberek járnak. Bizonyos, hogy a cipőcske ujkorában először egy templom kövezetén ment végig, amelyre az imént hullott a szenteltviz.

Antónia bokája oly enyhén domborodott, mint a megadó szerelem. Ezek a bokák nem látszanak tudni arról, hogy csalékonyan összeperdülnének, mint a táncosnőké. Valamint nem gondolnak arra sem, hogy kacéran megzavarjanak öregurakat a sétatéren, akik ott estilapjukat olvasgatják. Karcsúk és mégis teltek voltak ezek a bokák, mint azoké a lányoké, akik régi lépcsőkön felfelé mendegélve, amelyen már anyjuk és nagyanyjuk járt, nem libbentik meg a szoknyát, hogy a lépcső aljáról szemügyre vegye őket valaki. Ilyenek azok a bokák, amelyek sohasem sóhajtanak azért, hogy elfelejtettek kellő időben táncolni, férfiak kezébe nyomakodni, legfeljebb azért sóhajtanak elhervadásuk idején, hogy nem adatott meg nekik az alkalom, hogy éjszaka az ágyból siró gyermekük mellé igyekezzenek. E bokáknak már korán kezdik kötögetni a fehér harisnyát az öregasszonyok, hogy férjhezmenésük után örökre láthatatlanokká váljanak a szoknyák sövénye mögött. A házi gond, az ebéd körüli topogás, az aggodalom a hozzátartozók egészsége miatt: korán megduzzasztják a bokákat és férjhezmenésük után az ily asszonyok szeliden néznek bokáikra, mint révbe ért vándorokra: nem, ők többé sohasem jöhetnek abba a helyzetbe, hogy bortól felhevült férfiak kérésére kinyuljanak az ablakon. A táncosnők bokája gépecske, amely mindenki szemeláttára motolál, mig a tisztességes nők bokája épen olyan háziáldás, mint az imakönyvbe rejtett szentkép, amelyet a szent névnapján megcsókolnak. Bármint változik a világ: ez aprószentek, e láthatatlan bokák soha se mennek ki a divatból és a kesernyés kedvü férfiakat megnyugtatják.

Hát még a liliomszál, amely Antónia csipkés szoknyája alól kivillant, midőn az egykori apáca börtön falára fellépett, majd leugrott. A him-madarak mind megszólaltak a bokrokban és fákon, verset mondtak mint az árva költők, vagy rabok, akik évek óta epednek egy női térd látása után. Halkan domborodott felfelé ez a lábszár, mint akár a rokka nyele, amelyet ősanyák hajtottak lábuk közé szoritva. Ez az a lábszár, amelyet haldokló férfiak látni kivánnak utoljára, mielőtt bucsut vennének a világtól. Férfiak, akik megcsömörlöttek a kéjjel eltelt női meztelenségektől, akiknél lejáratták magukat a szemérmetes nők: ilyen rejtett, egy másodpercig látható lábszárak láttára eszmélnek arra, hogy még van keresnivalójuk a megunt női bájak körül. Ezek a titokzatos csipkék és barchentek mögé bujtatott lábszárak adják vissza a férfiak jókedvét és önbizalmát, amit a szemérmetlen nők már elvettek tőlük.

A barna Antónia ezen a napon meggyőzte Rezeda urat arról, hogy még vannak tisztességes nők, akikre nyugodtan rábizhatjuk az életünket, nem csak a kapukulcsunkat.

„Oly nagylelkü vagy, mint egy király,“ szólt Antónia a régi laknál, midőn Rezeda ur átadta a borzutcai ház kulcsait. Hosszan és hálásan mosolygott a zöld zsalugáterek mögül, mig Damasztiné vidám szakácsné hangja hallatszott az emeletről:

„Lányok vacsorázni.“

A lugasokban, bokrokban, a gyalogutakon e harsány hangra felrebbentek Damasztiné kisasszonyai, mintha a zárda esti harangját hallották volna. Az ábrándozásnak vége szakadt. Erzsébet és társnői bucsut vettek azoktól a férfiaktól, akikkel gondolatban eddig együtt voltak. A lovagok az óbudai tornyok felett feltünedező félhold felé igyekeztek, köddé, párává lettek a Duna felett. Az esti széllel csörögtek tova a bokrok alján. Belebujtak a trombitás csizmájába, aki esténkint a Säckingeni trombitás dalát fujta a kikötőnél. Felmásztak a régi házat körülvevő nagy fákra, hogy a sürü lombok közül integessenek a lányoknak, ha azok éjszaka álmukból felébrednek. Elszaladtak a városba ruhát váltani, hogy tetszetős külsővel jelenhessenek meg éjfél után, midőn lemenőben van a hold.

Az élő lovagok közül csak Rezeda Kázmér állott sokáig az ablak alatt és hálásan emlegette mindazon szenteket, akiknek neve eszébe jutott. Különösen Szent Margitnak tett örök fogadalmat, hogy tiszteli.

X. A nagy kópé.

„Nőül veszem, még ha megcsal is, hisz annyira szeretem,“ dörmögte magában Rezeda ur ezen az estén.

Bár a nyári éj még nem szivta fel az őszibarackok illatát a pesti utcákról, a nyitott kávéházakból kiáradó női parfőm és érzéki zenélés nem győzte le Rezeda urban a szigeti szent érzeményeket, a mellékutcákban, ahol a földszintes ablakok mögött szerette polgárcsaládok horkolását hallgatni: valami azt sugta Rezeda urnak, hogy ne feledkezzen meg negyvenedik évéről, amelyet már betöltött. Mászkált már ő máskor is ezeken a mellékutcákon (hol nem találkozhatik emberrel), mióta szive telve volt. Csak emlékezzünk két régi nagy szerelmére, amely egy-egy évtizednyi pihentetés után úgy rohanta meg, mint a tifusz. Húsz éves korában ott sirdogált egy nőért, ahol senki sem látta. (Még egyik pártfogóját, egy okos asszonyságot is megtisztelt azzal, hogy néha felzokogott arra a bizonyos hütelen nőre gondolva.) Harminc éves korában majdnem öngyilkos lett ugyancsak egy kacér nőért. Most negyvenedik évében ugyan mily viszontagságok várnak rá? A névtelen belvárosi utcák hallgatnak egy darabig. Majd valahol felhangzott egy baktató korhely öreges, dadogó éneklése, akit tán az imént vetettek ki a korcsmából… Rezeda ur megborzongott, mintha a saját sorsát hallotta volna a részeg ember danolásában.

Ment-mendegélt és az éjszakai nyitott ablakok alatt most nem jutottak eszébe azok a finom, elefántcsont-arcu belvárosi nők, akik hálószobáikban álmodoznak, akikre mindíg gondolt, ha a régi postautcán befordult. Az árnyéka csak itt-ott csatlakozott melléje, ahol éjfél után gázláng libegett az utcasarkon. És az árnyék most nem adott semmi tanácsot, mintha örökre elhagyni készülne őt, mint a siralomházban estefelé végbucsut vesznek az atyafiak az elitélttől. Ugy látszik mind közelebb jön az az óra, a fájdalom órája, amelyet minden embernek egyedül kell végigküzdeni, legyen bár annyi barátja, ahány füszál a mezőn. Az árnyék meg-megállott, darabideig ránézett, de többé tanácsot nem adott, mintha felesleges volna minden beszélnivaló azzal, aki már lenyelte a halálos mérget.

„Rosszabb már nem következhetik, még ha szemem láttára szeretkezik is Engelberttel a Borz-utcában, mint eddigi életem,“ – szólongatta Rezeda ur az árnyékot a Szerb-utca sarkán, ahol egy hosszu kerti kőfal kezdődik, az árnyék tehát nem vonulhatott el a kapumélyedésbe. Ha mindennap tizszer is erőtvesz rajta áradó ifjusága, hogy előzetes bünbánattal, madonnai fájdalommal csalja meg, akkor sem tennék egyebet, mint eddig: megszámolgattam hány lépésnyire van a Kerepesi-temetőbeli Saxlehner kripta a lakásomtól. De nélküle már nem élhetek. Inkább legyek cégéres bolond Antónia mellett, mint magányos csacsi, aki szeles időben a szélmalom mellől egyedül bőgte be bánatát a városba.

A Borz-utcai ház felé (amely holnap oly nagy dolgoknak lészen tanuja, hogy Rezeda ur meggyőződése szerint iyesmit még nem is láttak talán Pesten), nem merészelt ez estén ellátogatni Rezeda ur, Bár megfordult a fejében, hogy illendő lenne megnézni a karosgyertyatartókat, vajjon megtudták-e a gyertyaszálak, hogy Antónia és Engelbert utolsó találkozójához világitanak? De mégsem volt elég ereje elmenni arra a helyre, ahol holnap tán megcsufolják szerelmében, vagy felmagasztalják. Elhatározta, hogy reggel minden megjegyzés nélkül, kék pecsét alatt elküldi a rézkapukulcsot Antóniának; aztán történjen, ami akar.

Az est hátralevő részét a Matskássi-féle pincében töltötte a Józsefvárosban, mint annyiszor, mikor szerelmes volt.

Ebben a pincében néha a nagyopera zenekara játszott, pálmaerdőként lengedező, hajladozó külföldi operákat, a nagyralátó és előkelő Rozina idején Sámson és Delilát, mig a szentimentálas Maci idejében Tosca bucsujelenetét, máskor csak egy okarina fujdogált keservesen, amint a nagyhasu bohóc bő ruhájából elővette a hangszert és belisztezett arcán a csorgó könyek gyalogösvényekként futottak. A Matskássi-féle pincébe járt átgondolni azokat a szavakat, amelyeket napközben nőkkel váltott. Olyan volt ez a polgári kedvü, dohos pince a Rezeda ur életében, mint a gyóntatószék, ahol egymaga volt a barát és a bünbánó. Miközben a feje felett, a nyitott ablakon át látni lehetett a lábakat (hallani lehetett a kopogásokat), amelyek itt elmendegéltek, hogy sohatöbbé vissza ne térjenek. Nyári estéken Rezeda ur jól láthatta a lábakat, amelyek oly félénken mentek el a pinceablak mellett, mint az erdei őzek járnak az emberek között a vadaskertekben; de itt tapostak aszfaltot a medvetáncoltatók nehézkes léptei, erre lengtek a kóklerek hintázó lábai, szerencsétlenek magukba roskadtak, ténferegtek, vonakodók gyalogoltak ijesztő sorsuk felé, bünösök futottak, szenteskedők csoszogtak, ragadozók lopakodtak és bátrak jöttek azzal az elhatározással, hogy meghóditják a várost. A Matskássi-féle pince ablakán át látni lehetett a város lábát, amelyek mind különböző, néha alig megérthető célok és állomások felé mendegéltek, majd céltalanul, vagy megrettenve bokáztak.

Ezen az estén, mig Rezeda ur borospohara felett könyökölt, kétszer is látott olyan női lábakat, amelyek Antónia lábaihoz voltak hasonlatosak. Ama tündéri lábakhoz, amelyekről még nem régen azt hitte, hogy egyedüliek a városban és ha elveszitené őket, hát nagy szerencsétlenség érné. Az Antónia lábai felett (a Matskássi-féle pince ablakából nézve) egyszer örömleány tarka-barka szoknyája libegett, mintha jó előre közelegne a vigasztalódás arra az időre, midőn Rezeda urnak megnyugvást kell keresni csalódásában; a másodszor látott Antónia-lábak polgári alsószoknyák vasalt fehérségéből mutatkoztak és szeliden mendegéltek a Józsefváros ama tája felé, hol esténkint a „bakfis korzó“ felvonul, a ferencvárosi és józsefvárosi lányok, akik besötétedés után az Űllöi-út és Baross utca között sétálgattak gondtalan hangos ifjuságukban, örömére a szegény hadnagynak és jogásznak (e tájon olcsó süteményt és cukrot árultak és nyári estéken ingyen szólt a muzsika a nyitott kávéházakban). Rezeda ur a sors jóságos közbelépését látta e lábak megmutatkozásában. Hisz igy találta már meg életében ama nőknek másolatát Budapesten, akikért egykor csalódásában meghalni akart. A városban annyi a könnyelmü sorsu, ledér szép leány, hogy a legtisztességesebb pesti nőnek is akad olajnyomata (másodpéldánya) az utcákon, mulatóhelyeken, rejtett kis házakban, akik a férfiakat mindig szerelemmel várják. A szeretett pesti nők két példányban jönnek a világra. Az egyik napközben templomokba jár, a másik örömtanyákon található.

Körülbelül éjjel volt már, amikor a szenvedő gondolatokat végre lerázta válláról Rezeda ur és a pince lépcsőjének vette utját, hogy néhány órára lenyugodjon. Nehéz napja lesz holnap, szüksége van az idegeire. Vajjon boldogitók lesznek az álmok, amelyeket a vetőkártyabeli piros ablaku házikóból, a korcsmából magával elvisz?

* * *

A Borz-utcai ház kulcsát reggel elküldte Antóniának.

Napját azzal töltötte, hogy Kisilonka Jácintot hallgatta az óbudai parton egy hajóroncson üldögélve. Az orvos sötétkedvü volt, mint a gubacs, amelyből a tintát főzik. Szemöldökével integetett, amikor Rezeda ur bevallotta neki szerelme legujabb eseményeit. Bár Rezeda ur nem tartozott ama gyönge jellemü férfiak közé, akik nyomban eldicsekednek egy kapott csókkal, vagy egy megtagadott ölelést panaszba öntenek, e kritikus napon Kisilonkánál keresett vigasztalást.

„Mondj el minden rosszat, amit tudsz a nőkről! – esengett gondolatban Rezeda ur a doktorhoz.

A doktor méltatlankodott:

„Szégyelhetnéd magad Rezeda bácsi, hogy azt hiszed, veled történik előszőr a világ fennállása óta, hogy a nők megcsalnak. Csak az ostoba férfiak fújják fel a dolgot, életkérdést csinálnak belőle, holott az egész üggyel annyit sem kell törődni, mint a madár-piszokkal, amely egy nagy fa alatt kalapunkra hullt.

„Ez különben gyakori dolog, hogy a nők épen kedvesüktől kérnek kulcsot ahoz a szobához, ahol másik kedvesükkel találkozhatnak. Meg kell köszönni a bizalmat: ennyi az egész. Általában sokat kell járni a napon, akkor nem történhetik semmi baj. Azok a férfiak, akik korán kelnek, korán lefeküdnek, alig szenvednek a nők tüszurásaitól. Csak nyisd ki mind korábban az ablakot, hogy ráeszmélj, mily bolondságokat álmodtál az éjszaka. Azt álmodod, hogy te vagy az egyetlen férfi aki bizonyos nőknek bizonyos szavakat tudsz mondani, és ha reggel józanul kitekintesz az ablakon, láthatod, hogy más férfiak is járnak az utcákon, akik épen úgy birtokában vannak a cseles szavaknak, a mulattató fordulatoknak, a hóditó perceknek, mint jómagad. Egy öszvérhajcsár néha jobb helyen találja el a nőket, mint egy miniszter. A női test és lélek tele van ellenállhatatlanul gyenge helyekkel, amely helyeket nem mindig a legokosabb emberek ismerik. Egyik nőnek elegendő bizonyos kézfogás, hogy szerelemre gyuladjon. A másikat a füle tövén kell megcsókolni, a harmadik a nyakszirtjét ért lehelettől bódul. A negyediknek a ruhája alatt van az a hely, amely nem tud védekezni Az ötödiknek bizonyos szavakat kell mondani, hogy megfeledkezzen magáról, a hatodik a szagló-szervében hordja az érzékiségét, a hetedik a verést kedveli. És igy tovább az egész misztériumon át, minden női szentélyhez meg van a kulcs, amely biztosan nyitja a zárat. A nők legtöbbször maguk vallják be, hol van gyenge bástyájuk. Én azt hiszem, hogy te még nem ismered az utat Antónia szivéhez, mint a költők mondanák Az evezős tán jobban megfejti a rejtélyt. Nem ártana, ha meglesnéd őket, hogy magad is okulhass. Kérlek, ne dobj a Dunába.

„Szörnyeteg! – lihegte Rezeda ur. Azt hiszed, tudnék tovább élni becstelenül, meggyalázva, egyetlen igaz érzelmemben megmérgezetten. Tudnám azután szeretni Antóniát, ha másnak a karjai között látnám?

„Hevesebben, sokkal tüzesebben.“ – felelt Kisilonka Jácint.

„Utolsó szerelmem is aljas legyen?“

„Regény, dohogott az orvos. A férfiak örökké csak gordonkáznának, ha komolyan vennék mindazt, ami velük szerelem idején történt. Megengedem, hogy vannak férfiak, akik lehajtott fejjel járkálnak, szivük búval teli, gondolkozásuk szélütött, lelküket kerüli a vidámság isteni sugara, a bor az országuk, az éjszaka a tanácsadójuk, de nem ezekről a tehetetlenekről kell példát venni, nem a mártirok életét kell utánozni, a regényhősök nyomdokaiba se kell lépni. Nézz körül, hogy milyen sokan vannak a jókedvűek, a boldogok, a mélyalvók, a jóétvágyúak, akik épen olyan sebeket kaptak, de nem törödnek vele.“

„Többen vannak a szomorúak, mint a vigak.“

„Azt senki sem tudja, miután a férfiak hallgatagok. A börtönök, az őrültek házai, az öngyilkosok temetői nem bizonyitanak többet, mint azt, hogy vannak gyönge, nem életrevaló emberek. Mig maga a nagy élet szakadatlanul szünet nélkül pezseg, bármit tesznek a nők a férfiakkal. Napsütésben kell felülni a háztetőre, Rezeda bácsi és onnan nyitott szemmel körülnézni, nem pedig éjszaka, a hold és álmok csalékony világánál.“

„Ó, engem ne tanits az életre, barátom. Én minden esztendőben vetettem és arattam, néha sárkányfogat és boldogtalanságot termettek mezőim, néha azonban olyan füveket gyüjtöttem össze, amelyeknek teájától egészséget nyertem, – felelt Rezeda ur. Soha sem következtek rám egyforma esztendők. Tavaly például csak negédes úriember voltam, aki a negyedik emeleten lakik és kacérkodik a boldogtalansággal, betegséggel. Mig ez évben valóban úgy érzem, hogy valami baj fenyeget. Nem tudok örülni szerelmemnek, amelyet olyanformán találtam, mint a bolond a drágakövet. Nem tudok örvendezni, hogy megifjodtam, száraz fává lett szivem hangot ád, mert a közelgő vihar szele az, amely megrázza a galyakat. Szomorú, vagyok én, mint ahogy ez illik is egy negyvenéves férfihoz. Ne gondold, hogy végleg megvakultam és nem látom a tükörben ősz hajaimat, hervadó szemeimet, fogyatékos kedveimet. Jól látom, hogy utolsó szerelmem olyan tragikus, mint a cirkuszi bohócok hülye játéka, amelynél búsabb emberi tragédiákat nem találtak ki a szinpadon. És nem tudok többé fölényes, megvető, bölcs lenni az eseményekkel szemben, amelyek körülvesznek. Többé nem néző vagyok mint negyvenesztendős koromig voltam, hanem ott ugrálok magam is a porondon és seprő van a kezemben, amellyel magamat és másokat ütlegelek. Elgyengültem, pajtás. Nem tudok többé a hamisjátékosok és bölcsek nyugalmával bólongatni a kutyaugatásos szenvedélyeknek, amelyek megrohannak. Nem tudok többé legyürt kalap alól, közömbös kedvvel nézegetni, mikor a legnagyobb tétem van elveszendőben, nem értek már a kártyakeveréshez, okos emberek gondolkozásához, úgy lengek érzelmeimben, mint az akasztott költő a szegen.

„Idáig álarcoskodás, szinészkedés kedvéért zajongtam a multszázadbeli érzelmes életekért, manirokért, szerelmekért, bohóságokért, kék frakkért és krinolinokért. Magamban mindig tudtam, hogy a régi vizivárosi temetőben fekvő öngyilkos-szerelmesek egy elhibázott korszak szentimentális és képzelgő hatása alatt végezték ki magukat. Komédiás kedvem okozta, hogy azt prédikáltam: legjobb megszökni otthonukból a fiatal nőknek az éneklő lovaggal és padlás szobában tengetni életüket a szerelem mindenhatóságából. Bennem rejtőzött gonoszság vezette a szavakat, amelyeket hiszékeny, beteges hajlamú nők fülébe eregettem, hogy válasszanak titkos szeretőt, mert ugyanigy tettek már a nagyanyáik. Utánoztam multszázadbeli érzelmes férfiakat azoknak szive nélkül. Az állatszeliditő tekintetével mutogattam véres húst az állatoknak, amikor bünös gondolatokra és kivánságokra tanitgattam a nőket. Mindig tudtam, hogy hazudok, szinészkedtem még akkor is, midőn szerelmi szenvedést játszottam. És most végre itt állok festék és paróka nélkül, megvetett helyzetben, mint azok a férfiak, akiket mindig kinevettem: szerelmes vagyok egy érdemtelen nőbe. A ravaszág hidja, amelyen az élet meredélyeit eddig jártam, hirtelen véget ért és lehet, hogy lezuhanok. Úgy ugatnak a bensőmben szenvedélyem ebei, hogy sikolt megrémült szivem, mint a koldusgyermek. Mit tegyek, hogy visszanyerjem régi jóeszemet, kényelmes, hüvös önzésemet, hogy megtaláljam álruhámat, amelyben eddig az emberek között jártam?