Part 10
„Olyan ez a szerelem az én életemben, mint az utolsó postakocsi, amely egykor elindúlt megrakodva múlt századbeli utasokkal a fogadó udvarából. Holdvilágképű nők, beesett, arcú férfiak, érzelmes szivek, régimódi szerelmek sirigtartó hűségek foglaltak helyet a postakocsin, amely utoljára hagyta el a várost. Elment a póstakocsival a múlt század minden regényessége. A kocsis fején az utolsó postillionkalap. A kocsi tetején az utolsó táska, amelyet ripszből, virágos szövetből varrtak nagyanyáink. A kocsi belsejében az utasok, az utolsó érzelmes, rajongó férfiak és nők, akik elmenekülnek a városból a közelgő modern élet elől. Erre az utolsó kocsira pakkoltak fel mindent Pesten, ami szentimentális gyöngédség, finom érzelmesség, bölcsődal enyheségű álomszerűség, önfeláldozó hűség volt a városban. Ez a kocsi vitte el a városból azokat a nőket, akik utóljára szerettek…“
Kisilonka Jácint csendesen füttyentett:
„Fogj be, János. A gyógyulás utján vagy. Menj a Borz-utcába és nézd meg mit csinál ott szerelmed.“
* * *
A kapu kéznyomásra engedett. Rezeda ur dobogó szivvel, macska-léptekkel haladt végig a szőnyegeken, mert eszébe jutottak azok a nők, akik itt évtizedek alatt megfordultak. Hogy csuklottak az ijedezéstől, hogy repültek a félelemtől, hogy dugdosták a fátyoluk alatt kétségbeesett zokogásukat azután úgy elfelejtettek mindent, mint egy régen hallott valcert. De most nem tudott e régi szépekre gondolni, se mosolyogva, se megbocsátással. Friss parfőmjük, hófehér ingük, választékos szavuk, ünnepélyes harisnyakötőjük, titokzatos fátyolkájuk gyülöletes volt előtte, mert ugy érezte, hogy ő az a férfi, akit ezek a régi nők odakünn hagytak a Dunaparton ácsorogni, amint „szabónőjükhöz“ egy percre felsiettek, ő az a férfi, aki Nagy-Kristóf-szobránál türelmetlenül, nézegeti az órát, vagy a suszterszagu párisi-utca kirakatait szórakozottan szemlélgeti kedvesére várván… Ő volt most mindazon férfiak eggye, akiket ebben a házban megcsaltak.
A szerelmesek teljes biztonságban érezték magukat. Sokáig nem vették észre, hogy Rezeda ur a lakásban tartózkodik. Átadták magukat annak a mohó szerelemnek, amelynek emlékeit Pompei és Herkulánum házaiban is feltárták már az ásók, találván a romok alatt összeölelkezett párokat, akik nem vették észre büvöletükben, hogy a Vezuv lávája szakad be a háztetőn.
A fali szőnyegeken a vadászok és kutyák tovább üzték a szarvast. Alvinczi Eduárd olajban megfestett képe keleti büszkeséggel állott. A karosszékek, asztalok a legnagyobb közönnyel maradtak helyükön, a szőke osztrák ezredes arcképe mindig a távolba nézett, a fehér cserépkályha-szobor nyugalommal hallgatott arról, hogy előtte téli délutánokon borongó férfiu üldögélt, a régi metszetek el voltak foglalva a maguk korával, a maguk korabéli emberekkel, akiknek hajlamait és szenvedéseit ki kellett szolgálniok mindaddig, amig élnek, Gavrani rajzain mindvégig sétálgatnak az ópestiek, lengő szoknyákban a nők és kürtőkalapban a férfiak a Muzeum előtt, vagy a borus Dunaparton, és a kutyák is gondtalanul szaladnak a járókelők lábai között… Állt itt a világ kereke e csendes házban és ügyet sem vetett a csend arra a jelenetre, amely isten tudja hányadszor játszódik le a falak között, siket volt itt a pamlag a szerelmes szavak, kacajok, édeskedések iránt, mint egy régiségtől megfeketedett gyóntatószék a mindennapi bünök iránt. A szétvetett lábu fotelek nem csodálkoztak az észbontó csókokon, a szőnyegek szürkén nyultak el, mint a sivatag, amelyen épen az imént vitték át teveháton a földkerekség legszebb nőjét. A versenyparipák és zsokék képmásai a levegőbe bámultak, megszünt részükre az élet, mióta utolsó versenyüket nyerték. Az asztalfiókban heverő halott levelek nem zizegtek, hisz tudták ők azt régi időből, hogy mily bolondok a férfiak, mily önfeledtek a nők.
Rezeda ur, aki a spanyolfal megett üldögélt, oly mozdulatlan volt, mint egy indiai bálvány.
Végre eltávozott Engelbert, fütyörészve, bucsu nélkül, a folyosóról behallatszott köhögése, a kapu zárult.
Antónia kerekre nyitott szemmel bámulta a spanyolfal megül előlépő Rezeda urat. Nem ijedt meg, nem takarta el az arcát, sem mezitelen keblét, csak piros papucsát kapta le lábáról védekezően.
Rezeda ur hosszu léptekkel ment végig a szobán. Nem mert a leányra nézni, nem merte felvetni a fejét, lélekzetét visszafojtotta, öklét szorongatta, a szive ugy nyilallott, mint a gyönyör szenvedése, amelyet a vértanuk érezhettek, az ajka csaknem kirepedt a szomjuságtól. Szótlanul odavetette magát Antónia lábaihoz, hevesen, őrjöngve hörögve kapta el a leány mezitelen lábait, nem lehetett tudni, megöli vagy megőleli a leányt… Antónia mindenesetre a fejére ütött a papucsával.
„Te átok! – üvöltött Rezeda ur. Te átok gyermeke.“
A leány zokogva, kétségbeesetten védekezett Rezeda ur ellen.
„Nem bántalak,“ – szólt Rezeda ur oly hizelkedve, mintha megverték volna. „Törjön le a kezem, ha egy ujjal is nyulok hozzád. Pusztuljak el, ha kivánom halálodat. Szeretlek, mert megtébolyitottál.“
Antónia e napon szőke volt és ugy világitott kék szemével, hattyu vállával, mint a drágakő, amelyet hosszu rabság után elővesznek a láda sötétjéből. Fényesség áradt az ujja hegyéből, a kebléből rubint villant elő, üvegharang csengett a feltörő zokogásából, paradicsomi bün párázott a térdén, Venus-konytyából füstölgött a bün, a lábhajtásán vékony selyemszálak voltak, amelyekre szakállas férfiak felakasszák magukat. Nő volt, vampir-élességgel nyilott fel a szája, midőn Rezeda ur félőrülten zokogni kezdett a térdei között.
„Ne sirj, nem történt semmi, hisz téged szeretlek egyedül az egész világon,“ – huzta a gyönyörü hegedühangot Rezeda ur fülébe.
Rezeda ur elhomályosult tekintetét felvetette. Az ujját a leány kinyitott tenyerébe tette, végigsimogatta az ujjait és zokogva mondta:
„Ez elment vadászni,“ mondta az Antónia nagyujjának.
„Ez meglőtte,“ szólt a mutatóujjhoz. „Ez megsütötte,“ folytatta tovább a gyürüs ujjhoz intézve szavát.
„Emez pedig megette,“ nevetett közbe Antónia, mint a csengetyü. „Te nagy kópé!“
Rezeda ur elhallgatott, mintha nem jutott volna eszébe a játék további folytatása.
Antónia segitett neki, figyelmesen a Rezeda ur szájába tette a kezét mint egy jó tanitónő.
„Kerekecske, dombocska…“
Rezeda ur alig hallhatóan ismételte:
„Kerekecske, dombocska…“
„Tovább, te nagy kópé! – folytatta pajzán kedvvel Antónia.
„Nem tudom.“
„Figyelj, majd megtanitlak.“
Szótagolva folytatta Antónia. „Kere-kecske, dombocska, merre szaladt a nyulacska?“
Rezeda ur felnevetett és ismételte Antónia szavait.
Aztán elnémult és Antónia bámulatába fogott. Mintha ez az egy női lény egyesitette volna magában mindazokat a nőket, akik Rezeda urat szerették és megcsalták, mindazokat a nőket, akiket Rezeda ur szeretett és soha el nem felejtett, az érzelmes barnákat, könnyed szőkéket, kékszemü vöröseket. Kerekre nyitott szemmel nézte a leányt, mint a női szentképet nézegetik elhagyott kolostorokban világtól elvonult szerzetesek. Rámeredt, mintha e naptól kezdve élete végéig többé nem láthatna szemeivel más nőt, mindig csak ez egyetlent, e gyönyörüt, e tragikust, napsütésben és éj setétjében, a sárga őszi fák alatt és hulldogáló hópelyhekben, az utazás elsuhanó tájain, valamint az elmebetegek csendes házában.
Vége.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Lásd: az Őszi utazások a vörös postakocsin cimű regényt.]
[Footnote 2: Lásd: A vörös postakocsi cimű regényt.]