Part 5

Egy Habsburg-főhercegnő volt élete álma a sok pesti izraelita-asszonyság pártfogása után. Hivják bár Annunciátának, vagy Eleonórának, legyen bár hervadt, mint a József császár Burg-szárnyában az ablakok, vagy csinos arcu, mint a kertek Schönbrunnban, ostoba, vagy okos, skroflis vagy egészséges: csak habsburgi vér járjon az ereiben! Oh, hányszor nézte őket megfakult képeken egy dervis rajongásával. Oh, hányszor bámult hintójuk után, amelyekben lila és rózsaszinü fátyolok alatt üldögéltek, hányszor merengett a kirakatok tükörablakában a bécsi Grabenen, ahol az imént zefirt, vagy szalagot vásároltak a Burg hölgyei egykedvü, fehérkabátos udvari tisztek vagy elsavanyodott kedvü, gyönyörü keztyüs udvarhölgyek társaságában! Sohasem tudta még csak a parfőmjüket sem megérezni, sohasem láthatta őket setétboltozatu termeikben, lefüggönyözött ablakaikban, bár annyit csavargott keresztül-kasul a bécsi Hofburgon, mintha betörést tervezne a néma, pókhálósnak látszó emeletekre. Járt ott nyári reggeleken, mikor az első harangszó csilingelt középkorias harmóniával a Burgtemplom tornyában, figyelő szemét a függönyökre irányitotta ebben az órában, amikor minden nő a világon, szüz vagy férjes szerelemmel álmodik; talán valamely ablakból jelt ád az udvari lakáj és titkos lépcsőn vezeti az elszánt gavallért; járt ott szeles nagyböjtben, amikor a József-udvar szoborcsoportozata mellett foglalt állást, mert bécsi ismerőseitől hallotta, hogy nagyböjti litániára a József császár egykori folyosóin suhannak el a főhercegnők, hogy az udvari kápolnába juthassanak, hol magas karzataikról bünbánólag hallgatják a zsolozsmát; végignézte a déli csengő óraütésre lejátszódó katonai parádét, midőn az alföldi bakák oly feszesen lépnek az udvaron, mintha fából volnának faragva, irigyelte a fehérnadrágos jóltáplált Burg-zsandárokat, akiket jeles koszton tartottak, hogy szép férfi-példányok diszitsék a várat, hatalmasok, mint akár a kapuboltozatokat tartó mezitelen szobrok, a három-négy embernyi nagyságban alkotott lovasok; sőt irigyelte a bronzbaöntött régi tábornokokat is, akikről azt rebesgeti a históriai pletyka, hogy közeli ismeretséget kötöttek Mária-Teréziával. Lett volna női szabó, vagy cipész, ha ilyenmódon megközelithette volna az imádott hercegnőket. Ugy rajongott e magasrangu, elérhetetlen nőkért, mint egy középkori lantos, aki korgó gyomorral énekel a bástya alatt. Oh, Rezeda ur buzgó királypárti férfiu volt, szivesen tartotta volna hátát, hogy azon végighegedüljön egy hercegasszony.

Most pedig itt állott közöttük, barátjával a doktorral (aki azon törte a fejét, vajjon hogyan ajánlhatná fel találmányát Éva e kiváltságos, de bizonyosan normális életet élő leányainak), mig Rezeda ur remegő orral, verejtékező homlokkal, tágult szempillával vette vizsgálat alá a habsburgi hölgyek hosszukás apácás orrát, keskeny ajkát, üvegházi növények bágyadt szinével hasonlatos arcpirját, szőkés-barna haját, amely mintha attól a fénytől lett volna tompa szinezetü, amely a szentképet mindig körülveszi, derekát és keblét és lábszárát és kezét, amit egy izgult férfiu észrevehet a nőkön. Nem tudott választani közülük, mindegyik megnyerte férfi-tetszését, még az idősebbek is. A keztyüik oly simulékonyak voltak, mint semmiféle szinésznőé; a szemük oly tiszta és hüvös volt mintha még sohasem ereszkedett volna látásukra a kéj biborpiros és álomban látott képekkel behimzett függönye; a nyakszirtük oly méltóságteljes volt, mintha sohasem görnyedt volna férfi izmos karján. A fülük kicsiny és érintetlen tisztaságu, mint a kagyló rózsaszine; ha tudtak is e fülek szemérmetlen szavakról, szeplőt nem hagytak a hallomások és a kezük mily tiszta lehet! – mintha sohase nyultak volna tisztátalansághoz, csak imakönyvhöz vagy selyemhez! Oh, bármiként fürösztik, csiszolják, borotválják, nyirják, frissitik magukat a divatos fekete orrlyuku és fehér testü pesti nők, sohasem közelíthetik meg e nőket, akik ambrát lehelnek és nem azt, ami gyomrukban van. És a szerelem hevében sem ismétlik az unalomig azokat az izgatóan közönséges szavakat, amelyekre romlott férfiak tanitják a pesti nőket, hogy már az első pásztorórán meg lehet állapitani, hogy kinek voltak azelőtt kedvesei, ki volt az a gavallér, aki e különös szavakra, kifejezésekre tanitotta öket…

A főhercegnők kivontatták uszályaikat mint napsütésben a pávák. A Mátyás-templom sekrestyéje mindenféle illatokkal telt meg, leheletekkel, rizsporokkal, párfőmökkel, amelyeket Rezeda úr sohasem érzett a pesti cukrászdákban, ahol holdváltozáskor olyan jellegzetes illatuk van a helybeli szenvedélyes úrnőknek, hogy a kandúr bejön a konyhából, a lusta tűzhely mellől és a szoknyához dörzsöli tüskés hátát.

A veresbajuszu detektivfőnök vetett véget Rezeda ur ábrándozásának, karonfogva kivezette őt a sekrestyéből, mint nem oda valót. Rezeda urnak ezután meg kellett elégednie azzal, hogy a templom bejáratánál segédkezzen ismeretlen urnők uszálya kibontásánál, (mintha erre a célra volna rendelve), és boldog volt, ha megérinthette egyik-másik előkelő asszonyság bokáját.

A doktor rosszkedvüen dörmögött.

„Vajjon, mikor lesz értéke találmányomnak, ha már a koronázási szertartáshoz se igyekeznek visszanyerni a nők ártatlanságukat!“

A koronázási szertartás után, midőn a budai utcákban déltájban hömpölygött az előkelő nép, Maci egy utcafordulónál elcsipte Rezeda urat.

Maci szenvedélyességében kipirultan, lengő tollbokrétával, apró léptekkel közelgett Rezeda urhoz és hatalmasat csipett a karján. Rezeda ur megijedt az esetleges botránytól, ezért igy kezdte beszédét:

„Hova lett a mai nőkből az idealizmus, amely ősanyáinkat diszitette? Ilyen napon, mint a mai, minden honleánynak felmagasztosult szivvel kellene hálát adni a mindenhatónak, hogy uj ifju királyunk van az öreg helyében. A nemzeti históriának ily pirosbetüs napján felejthetné minden honleány a maga aprócseprő ügyeit. A történelem kerekei forognak felettünk. Bezzeg a régi, gyönyörü nők együttéreztek a hazafiakkal, együtt dobogott a szivük a nemzeti lelkesedéssel, együtt imádkoztak nemzeti jobblétünkért a férfiakkal. A Szentháromság-téren még csak most kezdik a Himnuszt énekelni, nagyságod pedig már itt van?

„Távolról követtem. Mert ön engem szerencsétlenné tett.“

„Mily boldogtalan korszakban születtem én! – fakadt ki Rezeda ur. Lettem volna egy-két nemzedékkel előbb, midőn a magyar nők szivét a honszerelem világitotta és idealista lelkek gyönyörü eszméket ültettek a nők szivébe! Lettem volna bár akkor, midőn nemzeti öltözetben mutatkoztak hölgyeink, a haza bus gondjait megosztották a férfiakkal, együtt busultak a busulókkal, együtt reménykedtek a hajnal-csillag keresőkkel, könyes szempillával énekelték Lavotta dalait és rejtegették a bujdosókat hálókamráikban. Lettem volna az ötvenes években, midőn szerelmeseiket az urnők azzal biztatták, hogy lesz még szőlő, lágykenyér, midőn a költőknek kivételes helyzetük volt, midőn a nőknek nem jutott eszükbe a maguk jelentéktelen bajaival megzavarni a hazafiak elmélyedését. Az idealizmus, az önfeláldozás korszakába való vagyok én, nem pedig e sivár évekbe, midőn világ háboruságában és királykoronázás napján egy urnő azzal merészel megszólitani azon az uton, amelyen egykor Virág Benedek andalgott, hogy én szerencsétlenné tettem őt!“

Maci keserveseket nyelt és égő szemét tigrisként szegezte Rezeda urra:

„Nem akarok kitérni szenvedéseimre, szólt mindig emelkedő hangon. Nagyon jól tudja, hogy még mindig szeretem önt, ámbár ezt nem érdemli. Csak néhány szóval akarom vázolni nyomoruságomat. Férjem tudni sem akar azóta felőlem, mióta ördögi barátja ama jól sikerült operációt végezte. Más férfiak… Engedje meg, hogy ne valljak be önnek pásztorórákat, amelyek eredménytelenül végződtek és sulyos megszégyenitések maradtak emlékbe. Azt hittem, hogy csodálatos szerencse történt velem, midőn ártatlanságomat visszanyertem, holott azóta olyan vagyok, mint a megátkozott. Mindenről le kellett mondanom, ami eddig kárpótolt elhibázott házasságomért, megnemértő férjemért. (Hisz tudja, hogy férjem indolenciája kergetett egykor a maga karjaiba!) Az, ami más asszonyoknak egy percnyi habozás és meggondolatlanság után rendelkezésre áll, az a pár pillanatnyi öröm, amellyel a legtöbb barátnőm (hisz tudja!) elviselhetőbbé teszi az életet a saját számára a sok szomoruság közepette: gonosz barátja közbelépése óta részemre elérhetetlen. Vágyaim, álmatlan éjszakáim reggeli elképzeléseim, ábrándjaim, izgalmas gondolataimnak kielégitései oly elérhetetlenek, mintha egy ölesfalu apácakolostorban őriznének. Nincsenek már férfiak Pesten, hogy izzó, lüktető szivvel hagynak szaladgálni egy javakorbeli, csunyának sem mondott asszonyt?… Itt önnek kell segiteni Rezeda, akiért feláldoztam magam.“

„Majd beszélek a doktorral, felelt Rezeda ur és lesütött tekintettel fogadta Maci mélységesen megvető pillantását. Rezeda ur igen boldognak érezte magát, hogy a következő utcasarkon sikerült a tömegbe vegyülnie Maci félelmetes tollforgói elől. Hálát adott istenének, hogy nem lett nagyobb botrány a találkozásból, csupán néhány vidéki méltóságnak akadt össze ijedten a sarkantyuja, midőn Maci meglehetős hangos szóval előadott panaszát hallotta.

A doktor Rezeda ur könyörgésére, néhány nap mulva valóban lerombolta nagyszerü találmányát és ezzel körülbelül vége is lett Pesten annak a lelkesedő hangulatnak, amellyel a királyságot ünnepelte a publikum. A diszmagyaros, méltóságteljes férfiak, akik a régi Magyarország pompájával és emelt fejtartásával jöttek át néhány hétre a multból, hogy a históriai szinpadon statisztáljanak, mint Shakespeare lordjai, hamarosan kimentek a divatból. Az aranyos és gyászos fejkötőket még darab ideig viselte néhány facér szinésznő, amig jobb kalapra szert tett. A kiegyenesedett dereku, uszályukat páva módjára illegető dámák, akik a koronázási templomot olyan illattal töltötték meg, mint Első Ferenc-József idejében, fáradtan, meggörnyedve ültek hintóikban, vagy szürkén, megvetéssel elsuhantak a bástya sétányán.

Tulajdonképen egy napig tartott csak a hosszufüző divatja Pesten, a barhent alsókat is csak a lucskos, influenzás decemberi reggelre vették elő a nők, akiknek órák hosszáig a Mátyástemplom kövezetén, vagy a szabadban emelt tribünön kellett tartózkodni. Az éjjeli és nappali munkában félig megvakult varrónők, himzőnők, füzőnők, izgalomtól megbetegedett szabónők ismét a párizsi divatlap mustráit, vették elő. A főhercegnők nem töltöttek még egy éjszakát Pesten a vár hideg vendégágyaiban, bár a szertartás végeztével kimerültebbek voltak, mint bármely udvari bál után; a különvonatot befütötték és az egykedvü udvari tisztek Bécsbe kisérték Rezeda ur szerelmeit; egyik másik földöntuli dáma ittfelejtett tán egy harisnyakötőt, vagy egy ruhakapcsot, egy álmatlan éjszakát, vagy egy türelmetlen szót a hajnali fésülködésnél, egy pletykát, hogy a vár fürdőszobáit nem lehetett kellően kifüteni, ezért csak Zita fürdött ezen a reggelen, ami sok megjegyzésre adott alkalmat az udvar többi hölgyeinél. Elmentek anélkül, hogy keskeny cipőiknek talpát letették volna a pesti aszfaltra. A térdigérő mider ismét csak a negyvenes nők viselete maradt, akiknek testi hibákat kell elfedni a halcsontos páncéllal, a barhent nadrágot azok a nők viselték továbbra is, akik nem féltek sem villamoskocsi-balesettől, sem egyéb vak véletlentől.

A háboru tovább tartott, a zsidók mérhetetlenül gazdagodtak, a keresztények nem akarták eladni a borukat, a hirlapirók hazug hadi tudósitásokat irtak, a frontok mögött levő tisztek érzelgős dalokat énekeltek, vándorszinészeket vendégeltek, mig odakünn a vesztőhelyen, a lövészárkok közelében némán, hosszan elgondolkozva néztek a vigasztalan setétségbe a katonák: mit gondoltak magukban, megmutatták a későbbi esztendők.

A doktor valóban megsüthette találmányát. Egy-két menyasszonyon kivül, aki történetesen vőlegényét várta vissza a harctérről, senki sem kereste fel őt segitségért. Maci rémületesen mesélte barátnőinek a két operáció viszontagságait és szert tett egy nagy Ádám-csutkás, zörgő lábu gavallérra, akinek pártolásában sok időt eltöltött.

V. Égi lény a Borz-utcában.

Rezeda ur nemes barátja és pártfogója Alvinczi Eduárd engedélyével több nyárilaknak birta kulcsát, amely nyári házak a főváros különböző részein foglaltak helyet. Igy: szabad bejárása volt Rezeda urnak a Svábhegy ódon kerti házába, amelyben egykor Kemény Zsigmond, a regényiró bujdosott el az emberek elől és oly szomoru volt a ház, mintha a regényiró eltávozása után is itt maradtak volna a kisértetek, amelyek éjszakánkint a különböző regényeket mondták tollba az irónak. Kulcsa volt egy zugligeti és egy margitszigeti villához, amelyek évek óta lakatlanul állottak. Ámde található volt a Borz utcában is egy földszintes ódon ház, amelynek alacsony kapuján egykor Alvinczi ur besurrant hölgyekkel, akiket a régi álarcosbálakról szöktetett meg, és most már évek óta legfeljebb Rezeda ur látogatott el a néma házba, hogy meghuzogassa a muzsikáló óra zsinórját. Ezeket a házakat és villákat a gazdag Alvinczi ur még abban a korban szerezte, mikor Magyarországon a romantikus szerelem volt divatban és az előkelő urak kedveseiknek házakat, földbirtokokat ajándékoztak. Egy későbbi szegény korszakban el sem képzelhető, hogy voltak szeszélyes dámák, akik egyetlen pillantásukkal megparancsolták a férfiaknak, hogy érettük könyökig nyuljanak pénzes erszényükbe. Sőt ebben az időben nem ritkaság, hogy becsületet is áldoznak a férfiak a nők tiszteletére; szegény sikkasztók elmélkedhetnek erről a börtönökben és Amerikában. Alvinczi házai is természetesen női szeszélyből kerültek a régi birtokosok kezéből az uj birtokoséba. A hetvenes és nyolcvanas években, amikor a női divatban a turnér szerepelt, hatalmas strucctollak lengenek Rembrandt kalapjain, a kaméliás hölgy szentimentálizmusa a szivekben és az osztrák birodalom koronahercege jár elől jópéldávál, hogyan kell nőkért szenvedni és meghalni, Alvinczi Eduárd is hódol a divatnak és olykor rabszolgájává szegődik egy-egy dámának, bár természete inkább a rideg parancsoláshoz szokott. Őregasszonyok és memoárok őszinte vallomásaiból tudjuk, hogy a pesti turf zöld gyepén, a társaság nagyvirágu selyemmel bevont butorzatu szalonjaiban, a Stefánia-ut lovaglók részére fenntartott utján, az akkoriban divatos drótsziget majálisain, a Hatvani-utca aszfaltján, a Szervita-tér virágos boltjaiban, Monasterly és Kuzmiknál, ahol a legszebb ruhákat a legszebb varrónők varrják, a népszinházi kórusban és a józsefvárosi házmesterlakásokban: mennyi nagyralátó és nagyravágyó fiatal nő szerepel, aki a ponyvaregények hercegeiről álmodozik és szerencséjét formás bokája révén véli elérni. Ártatlanságukat nem adják olcsóbban, mint egy házért; regényességükben (miután már nem küldhetik a férfiakat az oroszlánketrecbe), áldozatok megtételével teszik próbára a férfiakat. Leginkább házakat kértek ajándékba a nők ez időtájt. Senki se gondolta, hogy nem messzi a korszak, midőn meg kell elégedniök egy kék bársony tokban villogó ékszerdarabbal, amely ugyan „jól fest“ a váci-utcai ékszerész esti kirakatában, de a zálogos alig ad rá valamit; még későbben egy ruhácska tarka rongyai, vagy egy pár cipő jelentik, hogy a férfiak áldozatkészsége hanyatlóban.

Alvinczi természetesen ugyancsak nők részére vásárolta a különböző villákat és házakat. Vett házat Pesten és környékén, vásárolt Bécsben és Badenben, amint ezt a hölgyek szeszélye parancsolta. Egyik szerelme olyan házat akart a pesti munkásnegyedben, amelyben csupa kis lakás van és jó áron lehet bérbe adni a szegény embereknek; egy másik delnő a Margitszigethez kötötte magát, ahol majd öregségére meghuzódik és Szent Margit történetét olvassa, de addig is jó áron bérbeadja nyaranta gazdag pesti polgároknak. Egy harmadik urhölgy csak oly feltétel alatt hallgatta meg Alvinczi Eduárd esengését, ha a Borz-utca táján gondoskodik szerelmi fészekről, mert ezen a tájon lakik a varrónője, tehát feltünés nélkül mehet végig a belvárosi utcán. A negyedik szerelem a késő őszi napokban a Svábhegy aranylevéllel behintett utjain kivánta ernyője hegyére tüzni Alvinczi szivét, az ötödik Badenba vágyakozott. Alvinczi gáláns férfiu módjára szivesen eleget tett a nők kivánságának, utóvégre ez volt a divat a Kaszinó-erkölcs. Ámde Alvinczi szeszélyesebb volt mint a nők. Többnyire kiábrándult a nők bolondságaiból, elmenekült orsójukról, mielőtt végkép felgombolyitották volna. A házvételek után gondolkozóba esett: vajjon a házak tulajdonjogát valóban átirassa-e a nők nevére és ha Alvinczi gondolkodott, mindig józan esze győzedelmeskedett. S igy ez időtájt, mikor Rezeda ur gyertyácskájának fénye szürődött ki a leeresztett redőnyök közül a Borz-utcában, vagy a svábhegyi ódon villából: elmendegéltek arra öregasszonyok, akik azt regélték, hogy e házak az ő tulajdonuk lehettek volna, ha botor ifjuságukban nem hallgatnak a szivük szavára; vajjon, kinek világitja meg szerelemtől önfeledt arcát odabent a gyertyácska?

Rezeda a kulcscsomagból azt a kulcsot kereste elő, amelyen kereszt volt, mint a családi kripták kulcsán és a Borz-utcai ház kis kapuját nyitotta. Ezt a házat valamikor egy erdélyi uraság épitette, aki hetekig utazott ide hazájából forsponttal, póstakocsival, hogy itt az esztendő bizonyos napján egy külföldi énekesnővel találkozzon. Az énekesnő néha egy messzi külföldi városban hagyta abban szereplését, hogy pontosan Pesten lehessen. Egy napot töltöttek az ódon kis házban, aztán az egyik utazott kelet felé, a másik nyugatra. A mult században voltak ilyen regények, amelyeknek hallatára ma érthetetlenül csóválja a fejét az ember.

Alvinczi, mint hü királypárti a mayerlingi katasztrófa óta nem fogadott vendéget ebben a házban. Aludtak a szobák, Alvinczi gyászolta Rudolfot. A szalón egyik asztalán ugyanis Rudolf sajátkezüleg aláirt arcképe állott, amelyet Alvinczi egy vadászaton emlékül kapott a trónörököstől. Az ezredesi egyenruhába öltözött szőke férfiu most már örökké kihunyt szemmel nézett az elhomályositott szobába. A régi királyság utolsó nagy regényese, a szerelmében tragikus halált lelt koronaherceg: ugy ment el a monarchiából, mint az utolsó habsburgi lovag, a második József császárok, Miksa császárok, Orth Jánosok utóda. A pesti pékek még sütötték darab ideig a Stefánia kifliket, majd azok is kimentek a divatból.

Rezeda ur szerelmes korszakában szeretett a Borz-utcai ház csendességében elüldögélni. A hegyes lábu iróasztalkáról lefujta a port és az irómappából megsárgult szinü, lobogós cimerü levélpapirost vett elő. (Az itatós papiroson még nyoma látható a delnő ideges kézirásának, aki itt utóljára hiába várta Alvinczi Eduárdot.) Rendesen itt irta meg hosszadalmas leveleit nemes barátjának és pártfogójának, Eduárdnak, aki már több esztendő óta Bécsben tartózkodott. Ezekben a levelekben szó volt magyar politikáról és a pesti nők magaviseletéről, a váci-utcai divatról és az ismerősökkel történt eseményekről, a városi pletykákról és a nagy kártyások sorsáról, zsidóasszonyokról, akik legujabban kikeresztelkedtek és kokottokról, akik merészségükkel és botrányukkal feltünést keltettek, a legujabb párbajokról és bravurokról, Reiszné ezer koronás kalapjáról, amely napokig közszemlére volt téve egy belvárosi kereskedésben, Daisyről és K. grófnőről, a legujabb kuplékról és utcai kifejezésekről, amely dolgokról Bécsben Alvinczi ur bizvást értesülhetett, akár a Pesti Hirlapból, de ő régi emberek módjára: inkább kedvelte a levelezést, mintha dilizsáncok vinnék a hireket napjainkban is.[1]

A három egymásba nyiló szobában néha hosszu délutánokat töltött el Rezeda ur. Elábrándozgatott a mult idők emberein és hölgyein. Képzeletében felnyilott az ajtó és rövid álarc alatt jelentek meg titokzatos dominók a küszöbön, mintha farsang volna Pesten: a nagyvirágos foteleken fátyolos kalapu, titokzatos illatu urnők ültek keresztbe rakott lábakkal; ruha nélkül, csupán papucsban és kalapban futkostak kurtizánok; a harmóniumon szent dalokat játszott, az őszbecsavarodott erdélyi birtokos énekesnőjét látta… A falakon régi metszetek, Léda hattyujával a széles ágy felett; kölnivizes üvegek, kefék és fésük a tükör alatt; a hármas függönyökön át egy másik, messzi világból a ritka utcai kocsirobogás. Az ajtók jól záródnak és a spanyolfal mögött füzőjét, amelynek pattogása hallatszik, bontja valaki. Nagyuri kéjtanya, amelynek csendességét nem zavarták kétségbeesett zokogások, sem botrányok. És ha lelt is összetépett zsebkendőcskét a házmesterné takaritás közben a diványon, bizonyára más jelentősége volt annak, mint az összetépett zsebkendőknek általában szokott lenni.

Rezeda ur felvonta Alvinczi papucsát, magára öltötte puha kelméből való házikabátját, a szekrényben mindég talált egy üveg francia likőrt vagy hollandus pálinkát, amelyből gondolatait kiszinezhette. A cigaretta-füstbe nézett és addig leste a mezitelen Lédát, amig az Antóniához lett hasonló. Addig tartotta behunyva szemét, amig a mellette álló fotelbe fátyolos kis kalapjával, izgult-keztyüs kezével, kutyácska nyugtalanságával előnézegető cipőjével, az ijedelemtől és várakozástól fojtott hangjával letelepedett: Antónia. „Senkit sem szerettem soha, csak téged“, mondja a túlvilági hang és e sokat látott spanyolfal, a régi metszet, az ezüstdarvak kinyujtott csőrén álló hamutartó nem szólalnak meg, hogy már egyéb alkalommal is hallottak ily szavakat hölgyek és urak szájából. Majd bujtogató kacaj, megelégedett nevetés hangzik az ágyasházból és hosszu ingben ül az íróasztalnál Antónia, hogy a leveles-fiókot kikutassa. Az itt felejtett kartonokon a halvány lila szinü tinták még mutatják a régi izeneteket. „Hatórakor ott leszek nálad!“ vagy: „Csak holnapután jöhetek, mert vendégem van!“ A szöveg majdnem mindig egyező, csak a levélpapir, tinta és kézirás más, mintha századok óta nem tudnának uj szavakra szert tenni a találkára járó nők. A délutáni litánia után a kék hóban a ház felé voltak forditva a cipőcskék orrai, mig azon időben, mikor az angyali üdvözletet huzták el a sánta öreg harangozók a belváros templomaiban a lábnyomok visszafelé mennek a gyalogjárón, hogy talán csak évek multán jöjjenek ismét a Borz-utcába és szemrebbenés nélkül menjenek el a ház előtt, amelyben egy drága óra emléke maradt. Vajjon, hogy koppanna Antónia cipője, ha egyszer, tétován elmenne az ablak alatt? Ebben a percben meglendült alig hallható hanggal a folyosó csengője. (Régimódi húzos csengetyü volt a kapu mellett.) Rezeda urnak a torkában vert a szive, amig ajtót nyitott. Antónia állott előtte.

„Bocsánat, hogy leskelődtem maga után. Sokáig maradt a házban, azért bátorkodtam a csengőhöz nyulni. Nem tehetek róla, hogy csengettem. Akaratom elhagyott, csak azt éreztem, hogy egész életemre szerencsétlen volnék, ha nem érinteném meg kezemmel az oroszlán szájából kilógó karikát.“

Rezeda ur bevezette a házba Antóniát, leültette az előre kiszemelt fotelba és féltérdre ereszkedett lábánál.

„Igy gondoltam, én kedvesem, rebegte boldogan, mert még nem tért magához e váratlan esemény folytán.

Antónia e napon szőke volt, de szőkesége nem hasonlitott se Augusztáéhoz, se a vaniliafagylaltéhoz, Rezeda ur eddigi szőke ismeretségeihez, akik az elmult években világitottak a szivében, mint zsalugátereken beszürődő napsugarak. Antónia olyan szőke volt, mint a nőstény oroszlán. Dus haja Cleo de Merode módjára volt fülére fésülve (amely hajviselet azért ment ki Pesten a divatból, mert a hölgyfodrászok ráfogták, hogy tüdővészt okoz), ezenkivül lila fályol volt kis fácántollas kalapjára igazitva és álla alatt szorosan összevonva, hogy nemes orra kiemelkedett mint a liliom. A fátyol alatt szemei oly mélyen kékültek, mint Trieszt felett az adriai öböl. Szájából titokzatos melegség áradt, mintha a fogak között már fehéren izzanának azok a szavak, amelyek, midőn elhagyják helyüket ugy szállnak, mint a tüzmadarak a szélben, hogy lángra lobbantsák a jámbor szénaboglyákat.