Part 2

A rántott csirke olyan izes volt, mintha nem is korcsmában készült volna, hanem azoknak az asszonyságoknak az elemózsiás kosarából való, akik egykor háznépükkel a budai hegyek közzé kirándultak és a zöld gyepen zsiros papirost hagytak hátra. A frissen csapolt sárga ser habja ugy ment fel és alá a füles poharakban, mint a harmónikát huzzák boldog népies mulatságokban. A bor piroslott a talpas poharakban és boldog mámort igért kacsintó szemével, amely mámortól egykor már a régiek is elfelejtették mindennapi gondjaikat, szerelmesek lettek az öregek, pajkosak a dámák, önfeledkezők a kisasszonyok. Retkek vöröslöttek, mint falusi kisasszonyok. Fagylaltok illatoztak, mint ifju delnők. A sajt, mint egy elővigyázatos öreg ember cugos cipőben, meggondoltan ballagott mindenféle ennivaló után. Damasztiné, mint aféle vérmes asszonyság, elment igazitani a füzőjén, Rezeda ur bonvivánt hangulatokban ringatózott, a tánc szakadatlanul tartott az udvaron, mintha csak igy volna érvényes a tavasz, a szerelem, a sóhajtás, a vágy amely nagyobb szekereken jött a városból a Fácánhoz, mint amilyenen a sörös hordókat szállitják. A bomladozó kontyok, az izzadt nyakszirtek, a megzavart toalettek, egykor mind emlékei leendenek a majálisnak; a levetett ruhácskák és ingek szerelmes szavakat potyogtatnak ki magukból, midőn lefekvés előtt otthon kirázzák őket. A szoknyák, bár még ezidőtájt hosszuak és bővek voltak Pesten (a háboru hosszadalmasságában rövidültek meg évről-évre a szoknyák), mikor aludni mennek, elmondogatják egymásnak, hogy mit hallottak és láttak a majálison; még a szemérmetes alsószoknyának is van ilyenkor regélnivalója, hisz ő is többször kivillogott a forgatagban titkos helyéről. A cipők ezernyi lépésről tudnak, (midőn fáradtan haza kerülnek), amely lépésekhez eddig nem voltak szokva: tudnak sétákról a tánc után, az erdő rejtett részeiben, tudnak heves és kiszámithatatlan mozdulatokról, – egy kis füles (egy fehérke) a padra állott, hogy elérhesse a fiatalember száját… Az erdő meghallgatja a csókokat, legfeljebb a madarak éneklik el másnap, akiknek ugysem érti senki a szavát Pesten.

Lám, Rezeda ur is merengett az asztalmaradékok felett, egyedül maradván a tornácon egy sajthéjjal és a kiüritett seres kriglivel, midőn is tavaszi esőfürgeségü léptek hangzottak fel a háta megett, pántlikás kis cipők oly gyorsan hoztak erre valakit, mint a bárány szalad a zöld mezőn, ibolya illat jött egy nagy nyitott ablakon át az erdő mélyéről és valaki, hátulról befogta Rezeda ur szemét és gyorsan megcsókolta bal oldalról az arcát. Édes kis csók volt; melegebb, mint a fülemülefészek és mohó, amint a kis hal ugrik fel a folyóból a napsugár után.

Rezeda ur nyomban sejtette, hogy a csókolózó nem lehet más, mint az egyik jólnevelt Damaszti kisasszony. Ámde Antóniára nem mert gondolni, holott mégis csak ő volt a kis bünös, amint Rezeda ur hirtelen hátrafordult.

„Kérem, ne haragudjon rám.“ szólt a leányka szemérmetes fojtott hangon.

Rezeda ur fölényesen mosolygott, de mikor megszólalt, észrevette, hogy csuklik a hangja.

„A világért sem, gyermekem… Köszönöm, hogy eszébe jutottam, mert én kegyedet nagyon szeretem.“

„Én is szeretem.“ felelt Antónia és kezét gyorsan kiszabaditván Rezeda ur kezéből, elillant a tornác űvegajtóján át, hogy senkisem vehette észre megjelenését. Egy pár perc mulva egy kefehaju hadnagy karján lejtette a csárdást és táncosa vállán át tőbbször és titokzatosan pillantott az egyedül maradt Rezeda urra, holott a kefehaju meglehetősen tartotta szóval: még a levegőbe is emelte, amint ez divat volt.

Rezeda ur öreg gavallér módjára először mély megindultságot érzett a fiatal hölgy megfeledkezésén (néha sajnálta a nőket, a szegény áldozatokat, akik mindenüket odaadják a férfiaknak, mig ezért többnyire a bókok és hazugságok hamis pénzeit vágják zsebre). Későbben elfelejtette korát, tekintélyét, deres haját, bölcsességét és a kisasszony harmadik titokzatos pillantására számolni kezdett azzal a gondolattal, hogy vénségére bizonyos szerelmi kalandba keveredett.

Természetesen hallott ő is, mint minden vénülő férfi az igen fiatal hölgyek titokteljes vonzalmáról az öregebb férfiak iránt. Igy van az oroszlánoknál is. A legöregebb himoroszlán veszi feleségül a fiatal nőstényeket. Ámde magánéletében még nem tapasztalta, hogy őszülő fürteinek különösebb varázsa lett volna. S bolond férfi módjára (ahelyett, hogy megtöltötte volna a poharát ó sashegyivel, hogy felejtse a világi élet hiábavalóságait), félig behunyta a szemét és tünde képeket festett maga elé Antónia bájairól. Rezeda ur lelkével ismerősek sejthették, hogy Antónia szemeit azon régi szép nők élveteg szemeihez hasonlitotta, akik manapság már csak olajfestményekről, vagy amulettek kis képeiről nézegetnek vissza soha el nem muló kéjes mosollyal; férfi sorsokat fujtak el az ajkak egy lehellettel; a nyak vonalai éjfélkor is kirajzolódnak a sötétségben az álmatlan szemek előtt; a tenyérnek kis fészkei évekre melegséget hagynak a férfiak kezében és a lágyan domborodó lábszárakat semmiféle táncosnő lába nem tudja elfelejtetni.

Rezeda ur néhanapján hitt az álmokban, a nők boszorkányos tudományában, a jó és a rossz szemekben, a szavaknak varázslatában, a hangoknak másvilágias eredetében. Ugyanezért feltette magában, hogy szivesen átengedi magát Antónia varázslatának, akinek alakjában most, negyvenedik évén tul bizonyosan egy régi nő jön bocsánatot kérni, akit egykor hiába várt a Jánoshegyen, Talán a postamesterné lesz ő, akihez hiába utazott el egykor a Verhovinára öles hóban, moszkvai télben… Tán inkább a kereskedőné lesz, aki hajszálat ajándékozott egy vidéki állomás várótermében és nem jött el a megbeszélt napon a császárfürdőbe. Vagy… ez, vagy amaz, a nők közül, akik szemmel-szájjal, kézzel és lábbal mindent igértek és semmit sem tartottak meg, amint az más férfiak életében is előfordult, nem csupán Rezeda Kázmér uréban. Antóniának egy ilyen régi nő vétkéért kell vezekelnie és ifjuságát feláldozni. Lehetséges, hogy talán anyja volt az, aki egykor bolonddá tartotta hősünket… Rezeda ur elhatározta, hogy gyöngéd és tisztességes lesz, ha a várt szerelmi óra elkövetkezik és a kis lábak majd elhozzák drága terhüket a megbeszélt találkozóra.

Alkonyodott és a pincérek vendégek, cigányok többé-kevésbbé leitták magukat; mindenféle nótákat gajdoltak borvörös arcu öreg emberek, mintha a kakukos óra szólalna meg, a söröshodókat ugy guritgatták elő a jégveremből, mint cinkostársakat; a kucsébert barátságosan fogadták az asztaloknál, mint egy várva várt vendéget, idegen emberek koccintottak egymással, mig a női ruhatár táján elcsattant egy pofon, amelyet sürü egymásutánban több követett azokon a helyeken, ahol féltékeny, vagy sértett férfiak tartózkodtak, a táncmulatságot nem zavarta semmi. Boldog kacaj viháncolt, midőn egy törpe szolgalegény a lampiónokat kezdte felgyujtani és Piros Flórián oly andalogva és szemforgatással gyujtott rá egy keringőre, amint azt Pesten jártában megleste az Emke kávéház ablakán át fővárosi kollégáitól. (Akkoriban kezdtek a pesti cigányprimások, mint amorózó szinészek mutatkozni hallgatóik előtt.)

De nem csak a Fácán udvarán andalgott a zene, hanem megszólaltak hangszereikkel azok a láthatatlan muzsikosok, akik csábitó dallamokat vonnak, azzal a célzattal, hogy fiatal nőket és férfiakat sötét erdei utakra, elhagyott padokra, bokrok sürüségébe, fák lombjai alá hivogassanak és ott megismertessék őket a magányban felébredő bátorsággal, az addig sohasem képzelt vakmerőséggel, álomból is alig ismert gyöngyörrel. Az erdőben, a sötétben nincsen tükör és igy a nők nem látják, hogyan lesz csapzottá a hajuk a bátran viszonzott öleléstől, hogyan bomlik fel ruhájuk, amelyet a vasárnap délutáni óraketyegés mellett oly gondosan és figyelemmel adtak testükre öregasszonyságok, hogy még azt se vették volna észre, ha a szájukban tartott gombostüt lenyelik. Nem láthatták, hogy máskor nyugodt, sőt visszautasitó tekintetük mikor válik kancsalitóvá, mintha e váratlan kancsalsággal a mohón élvezett csókok, kiszáradt ajakkal felszürcsölt kéjek, többé el nem felejthető szerelmi emlékek hagynák itt nyomukat… Rezeda ur régi ember volt: igen jól tudta, hogy mit jelent a nők kancsalitása, midőn az erdőből előjönnek; a vetőkártyában ettől az órától fogva mutatkozik mind gyakrabban a pap és a bába figurája, mind közelebb kerülve ahhoz a kártyához, amely saját magát az embert jelenti.

A táncosnők eltünedeztek táncosaikkal a lampiónok alól, amig odafent az árkádok alatt az öregek arról beszélgettek, mi történt 1848ban, vagy még régebben. Damasztiné is ezt cselekedte egy vajszinüre festett bajuszu gavallér társaságában, akit a jószerencse hozott elő valahonnan, hogy Damasztinénak ékes szavakban magasztalja férjét, az egykori igazgatót, valamint ennek jóságát, béketürését és megbocsájtását. Damasztiné jólnevelt kisasszonyai felhasználták az alkalmat és eltünedeztek a közeli erdőben és ezt előre nem jelentették. Csak a Rezeda ur éles szeme volt helyén és nyomban észre vette, midőn Antónia kivállott a táncosok forgatagából.

„Ismét megcsalnak a nők,“ gondolta magában az okos Rezeda ur és szive a torkában dobogott.

S nyomban elindult az erdei uton, amelyen eldobált cukorkapapiroskák (Nefelejts! felirással), félig lerágott almacsutkák, elhullajtott hajtük, lepattant ruhakapcsok, elveszitett fodrocskák és elhányt zsebkendők (amelyekbe susztercsirizt sirt valaki), alig elszivott cigaretták, tarka-barka kucséberdobozok jelezték, hogy erre kell járni a szerelmeseknek.

A bokrok megrezzentek, mint büntársak, a haraszt zörgött, mint lesbe állitott szolgáló, a sötétségben mormoló hangok elbujkáltak, mintha nyitott késsel jönne valaki a felkutatásukra. Ha nem alusznak vala ez időtájt a vadgerlék, azt lehetett volna hinni, hogy ők búgnak közel és távol az erdőben. („Nem,“ mondták itt-ott világosan, de mindenki tudta, hogy ez a nem „igent“ jelent. „Ne bántson!“ – szóltak valahol ijedt suttogással, de a legkisebb vadsóska is sejtette a zugligetben, hogy ez az ijedelem gyorsan elmulik. A padok, e régi cinkosok, amelyek napközben oly közönbösen mutatják a beléjük vésett sziveket, neveket, emlékezetes dátumokat, mintha öreg bogarászók unalmukban vésték volna testükbe e hieroglifeket, megmelegednek ölükben pihegő szerelmektől. (Vajjon, mit érez egy családanya, amikor gyermekei társaságában letelepedik a zugligeti padra, amelybe az ő monogrammja van belevésve?)

Antónia, mint egy meleg álom ütközött a leskelődő Rezeda ur karjaiba.

„Engem keres?“ – rebegte. „Vártam. Annyi sok jót és szépet beszélt önről nagyasszonyunk az elmult tél hosszu estéin, (midőn tollfosztás helyett a saját élete történetével ismertetett meg, amit nem lehet tőle rossz néven venni, mert már olyan öreg, hogy nincsenek titkai.) annyi nagyszerüt mondott, hogy már ismeretlenül szerettem önt.“

„Köszönöm, gyermekem,“ felelt Rezeda ur bánatos hangon. „De vajjon, ki az a fiatalember, akivel az erdőben bujkálsz?“

„Ó, senki. Táncosom. Nem is tudom, csak ugy gondolom, hogy Engelbertnek hivják.“

Az erdei ut sötétjében ugy tapadt Antónia Rezeda ur karjaiba, mintha épen most csalta volna meg Engelberttel. Rezeda urnak borus sejtelem szállongott a szive körül, mint öreg ember feje körül a pipafüst csak reszkető kézzel simogatta a leánykát. (Ez a reszketés nem volt igazi, bármely pillanatban végét vethette volna, de Rezeda ur régimódi gavallér volt, aki ugy tanulta, hogy a nőkhöz remegve illik közeliteni.)

„Jönnek. Isten vele!“ – rebbent fel Antónia és álomszerü gyorsasággal hagyta egyedül Rezeda urat.

Senki sem jött az uton, a vadgerlék tovább mondogatták imádságaikat, a bokrok tovább titkolóztak és Rezeda ur ugy állott lehajtott fejjel a sötétben, mint aki nem győzi végiggondolni mindazt, ami vele történt. Mert már a régi Antóniával is ugyanez a balesete volt. A régi Antónia is mindig megcsalta és mindig jobban szerette. Házasságtörő asszonyok régi szokása ez, akik férjeiktől titokban igy kérnek bocsánatot.

Rezeda ur helyén maradt, mint egy sétapálca, amelyre a kalapot akasztották, amig az ifjak az erdő belsejében ibolyát keresnek. (A régi Budán vagyunk, Rezeda ur nem kerülhette ki a a németes hangulatokat.) De a sétapálcának még nem halt meg végleg a szive és fájdogált, sajgott és még nem is egészen ugy, mint az öreg csontok szoktak időváltozás előtt, hanem rendesen, akár a költőké, akik ilyenkor költeményből készitenek kenőcsöt, hogy vele az égő sebet enyhitsék. Rezeda ur nem volt költő, de értett valamit a kuruzsoláshoz s ezért ezt mondta magában:

„Eh, csak egy szőke volt, mint a vanilia-fagylalt, amelyet Valériával, Krisztinával és más osztrák főhercegnőkkel a várbeli cukrásznál fogyasztottam. Igaz, hogy ezek a szőkeségek hónapokig megvilágitották a szivem éjszakáját, mint az őrjárat lámpásai, amelyek létünk felett őrködnek, de végül mégis csak mécsesekké váltak a harangozó kezében, aki az utolsó kenetet feladó papot kiséri. Nem akarok többé meghalni szőke nő miatt, elég volt e macska-csalfaságu fajzatból.“

(Ne csodálkozzanak olvasóim, hogy Rezeda ur itt-ott oly régies szavakban és képekben gondolkozott. Bár a kalendáriumokon az évszámok nem mutatnak nagy messziséget a jelentől, a boldog multban járunk mindig, amelyre a lábtöröttek és a divatból kimentek mindig oly áhitattal gondolnak vissza, mint a bucsujáró Máriájára.)

És midőn Rezeda ur néhány lépést tett, hogy elhagyja az erdőt és a szőke nőket, ismét csak eléje lebbent Antónia.

„El akart menni? Pedig arra kértem, hogy megvárjon. Nem érzem magam biztonságban az erdőn, ha ön nincs velem. És nagyasszonyunk is sokkal nyugodtabb, ha önt a közelemben tudja. Miért akarja, hogy sirjak, szenvedjek ön miatt, egyetlen drága jó barátom?“ – mondá Antónia oly hévvel, hogy Rezeda ur elfelejtette előbbi feltevését. Boldogan szoritotta ismét karjai közzé a visszatért szerelmet és hajfodrocskáival olyan játékot kezdett, mintha egy sohasem érintett, csak messziről csodált és forrón kivánt nőt és annak drágalátós hajzatát adná kezére a véletlen. Igen, ő volt a régi Antónia, akinek lengő fehér szoknyájától nyár szakán mindig hajlandó volt megbolondulni, akinek fehérharisnyás bokái után ugy nézett, mintha a susztert itélné Pest legboldogabb emberének, aki e lábakról mértéket vesz, ő volt, akit mindig szeretett volna megérinteni, megszagolni a templomokban, ligetekben: Ő volt az ismeretlen, elérhetetlen nő.

„És ki az a fiatalember, akivel az erdőben bujkál?“ – kérdezte Rezeda ur olyan félénken, mintha halálos itéletét várná.

„Senki. Unokatestvérem, azt hiszem Balthazárnak nevezik, de ez nem is fontos. Ám lépteket hallok, vigyázzunk.“

S Antónia ismét eltünt az erdő sürüjében, amelyből ugy sóhajtott a szél, mint egy leányiskola hálóterméből.

„Nem, többé nem kezdek ki barna nökkel,“ védekezett Rezeda ur a szivfájdalom ellen, amellyel hirtelen ismét szemközt találta magát, a bánattal, mint egy madárijesztővel. „Nem kellenek a barnák, akik külsőleg oly méltóságteljesek, mint a Halál angyala a tragédiákban, mig szivükben paráznák, mint a keleti zene, amelyet lélekzetfogytáig, csurgó verejtékig, végkimerülésig fujnak szájjal, megdolgoznak kézzel és lábbal, csörgővel és önfeledt asszony módjára sikkantó fuvolával a zenészek, akik a szertartáshoz olyan nagy sárga süveget nyomnak a fejükbe, mint a lámák Ázsiában… De megálljunk csak, már ezentul azért sem kellenek a barnák, mert szemük oly alázatosan tekint mindenkire, mint a cigány táncosnőé, amint őt házadba bocsátottad, ott aztán összeszed minden megmozditható tárgyat… Egy kézmozdulattal sem hivom őket többé, hogy árnyékos orrlyukukon át elszivják a levegőmet, melyben oly könnyedén mozogtam, mint egy lyukasszivü táncos; nem akarok álmodni se göndör fürtü nyakukkal, se lágy ölükkel, se játékos térdükkel, se lábukkal, se cserebogár hátukkal, amelyet ugy rengetnek, mint valamely jelvényt a férfiak előtt… Elég volt nyugtalan kezükből, sovárgó lábérintéseikből, hosszadalmas szembenézésükből, amikor a szemük szivárványhártyáján mindég az utolsó órámnak a mutatóját látom, amely lassudan lefelé hajlik. Buskomoly férfiu leszek, aki nem fordul a másik oldalára sem, ha nyári éjszakán barna nők kacagása és fehér harisnyás lépte hangzik fel az ablaka alatt.“

Rezeda Kázmér ur most már elindult, hogy megvalósitsa elhatározását, a kis flóták, amelyek láthatatlanul fujdogáltak a pünkösdi éjszakában, fájdalommal, irigységgel töltötték el a szivét. Eszébe jutott, hogy milyen régen nincs már jókedve, mily hosszadalmas évek óta ül nyakán a gond és szomoruság lovagja, mily régen gyülöli azokat, akik bátran és ifjan felkacagni tudnak. Mily régen nem nézett bátran az erősebbek szemébe! Mily régen nem találkozott egy arccal a városban, amely örömöt okozott volna. Ime, most Antónia is megcsalta, holott már azt kezdte hinni, hogy végre valahára találkozott azzal a nővel, aki el tudja véle hitetni a legnehezebbet: ifjan, könnyed szivvel, háládatos szemmel, áhitatos füllel egy másik korszak másik Pestjében él, ahol csupa kedves és naiv emberek mászkálnak, ahol a szemek szelidek, lesütöttek, szemérmetesek, mint a szoknyák, ahol a harangok boldogan csengnek-bongnak az orgona virág illatu vasárnapi miséhez. Nem, többé nem bocsájtja meg Antóniának, hogy gunyt üzött hiszékenységéből.

„Ezentul csak a fürdőház deszkafalán át nézegetem a nőket, mikor egyedül, és láthatatlanul hiszik magukat, ugyanezért természetesek, mint pártfogóm, az öreg Karmolin tanácsolta.“

Lehetséges, hogy hangosan beszélt Rezeda ur, mint a régi szindarabokban mondják a monológot, mert hirtelen szétnyiltak a bokrok és Antónia lépett elő, méltóságteljesen kiegyenesedve és sértett hangon igy szólt Rezedához:

„Uram, ön máris megcsal, mielőtt valóban megajándékoztam volna szerelmemmel; bizonyosan tudom, hogy más nők képeit forgatja a képzeletében, uj ismeretségekre vágyik, leskelődni arra a helyre jár a nők után, ahol a szegény nők kénytelenek megfeledkezni a társadalmi illemről, ahova a király felesége is gyalog jár. Menjen tehát békével, köszönöm önnek, hogy idejében kiábránditott illuzióimból, adja vissza a legyezőmet, amelyet a mai éj emlékére önnek akartam ajándékozni.“

Rezeda ur a váratlan cseles támadástól némileg megzavarodott és nem jutottak eszébe a kellő szavak, amelyekkel megtorolhatná e női igazságtalanságot. Különben sem volt erőssége a szóharc, hölgyekkel szemben pedig megbénult nyelve minden igaz szóra.

„Királynőm, nem tudok önnek mást válaszolni, mint azt, hogy gyanusitásával Pest legszerencsétlenebb emberévé tesz.“

„A legyezőmet! – felelt erőszakosan Antónia és levette Rezeda ur karjáról a selyem csipkéből és illatos fából való kis szerszámot, amelyet vékony aranyzsinórral csuklójára akasztott.

Mikor a legyezőtől megvált, akkor érezte Rezeda ur, mily illatos, különös, izgalmas gyönyört veszitett el, amelyet bizonyosan megnyer vala a legyező tulajdonosnőjénél, ha okosabban viselkedik és nem bősziti maga ellen a kancsi Antóniát, aki hosszu szempillái alól gyülölködve, megvetéssel, dühtől remegve mérte végig.

„Én a komoly, megbizható, bátor férfiakat szeretem, nem pedig a szerelmi koldusokat. Én akarok sirni, én akarok szenvedni, én akarok a megcsalt kifosztott áldozat lenni a szerelemben. Én irom a könyörgő, könnyes leveleket, mert én vagyok a gyönge. De ha magamnál gyöngébbet találok, azt kegyetlenül felrugom, eldobom. Az kellene, hogy egy siránkozó férfit vegyek a nyakamba!“

Igy szólt Antónia és a legyezővel olyan mozdulatot tett, mintha arcul ütni akarta volna Rezeda urat, aki nagy élettapasztalata mellet sem tudott eligazodni e váratlanságban.

„Majd, ha leszokik arról, hogy utánam leskelődjék, hogy féltékeny legyen minden vándorló legényre… Majd, ha megtanit sirni, álmatlanná, boldogtalanná lenni… Majd, ha öngyilkossággal fenyegetőzöm és felelet helyett pisztolyt ád ajándékba… Ha megtanit az édes, keserves szenvedésekre, a templomjárásra, a karácsony előtti, alkonyatig tartó himzésre, a naplóirásra, más férfiak megvetésére, az ön által eldobott gyufaszál megőrzésére, az utcasarkon való álldogálásra, amerre önnek kellene elhaladni, de nem jön… Majd, ha gunyos mosollyal mutat be fiatal gavalléroknak és szélesen hátatfordit, amikor a fiatalemberekkel az erdőbe megyek… Majd, ha nem nyit ajtót a lakásán, ahova egy zivataros délután látogatóba akarok jönni… Majd, ha leszakitja a körmöm, amellyel görcsösen kapaszkodom kabátjába… Ha ajándékba ád egy szót, s kijelenti, hogy más nőre gondol, mialatt engem ölel…“

Rezeda ur megmerevedett nyakszirttel, kitágult szemmel hallgatta a szenvedélyes szavakat. Olyan férfi volt, kinek jól esett a korbácsütés a női kézből. Nyelve is felmondta darab időre a szolgálatot, remegő lábszárain lépni sem tudott.

„Ó, Antónia, nem bánom, ha többé sohasem látlak, de most engedd meg, hogy a szoknyád szegélyét megcsókoljam, hogy térdedhez vessem a fejem, hogy örökre velem maradjon testednek jó illata,“ rebegte Rezeda ur.

Antónia válasz helyett felemelte kis lábát, amelyet oly ártatlan cipőcske fedett, mint azokét a régi asszonyokét (galanddal a bokához kötözve), akiket napjainkban mind szenteknek, megdicsőülteknek, legártatlanabbaknak itélünk, felemelte a lábát, mint egy ballerina és könnyedén megrugta középen Rezeda urat. S ezután nyomban otthagyta a rajongót.

„Ő az, Margaréta!“ – kiáltott fel Rezeda ur és elmult életéből elébe állott egy fekete, kondorhaju szenvedélyes menyecske, aki ugyanezt tette vele a császárfürdőben, mikor végre megjelent a szerelmi légyotton. Ugy látszik, a nők nem változnak. Egyformán csókolnak és rugnak az unokák az ősanyákkal, vagy az is meglehet, hogy bizonyos nők, akik egy férfi változatos életében előfordulnak, többször cserélnek ruhát, külsőt, hajzatot és arcot, hogy vissza-vissza járjanak megkinozni ugyanazon férfit. Rezeda ur szintén meg volt győződve, hogy a legyezőt nem a szelid és adaadó Antónia csavarta ki kezéből, hanem egy bizonyos Margaréta nevü hölgy folytatja szerelmi boszuállását és nehány percre kölcsön kérte a mit sem sejtő Antóniától annak ruházatát, hajzatát, hangját, és egyéb jelvényeit, amelyek által a nők megkülönböztethetők egymástól.

(Margaréta, ez a kancsal szivszerelem, aki többet kinozta Rezeda urat már akkor is, mikor még szerette és kincseivel megajándékozta, már sokszor lecsapott Rezeda urra az élet folyamán, midőn más nők szoknyája, rokkája és tollas kalapja mellett védelmet keresett és biztonságban hitte magát. Margaréta volt az egyetlen nő, akivel Rezeda ur szakitott, akit ő hagyott el, mintegy elmenekülve észvesztő varázslatából. Nem rettent meg Rezeda ur a névtelen levelektől, amelyekkel Margaréta mindazokat a nőket elárasztotta, akiknek a társaságában Rezedát látta, nem jött meg az esze a „dühös emberek“ támadásaitól, akik uton-utfélen megtámadták Margaréta biztatására, sőt akkor sem tért vissza Margarétához, midőn az ál-öngyilkossági kisérletet követett el barátnőjénél, aki kéznél volt, hogy az öngyilkost levágja a kötélről. Margaréta tehát nem hagyott fel Rezeda ur üldözésével és igyekezett mérget keverni örömének poharába. Most is Antónia alakját öltötte magára, hogy boszut álljon. Hisz az igazi Antónia szelid és alázatos, rosszra képtelen.)

„Majd elválik minden a reggeli harangszóra.“ gondolta babonásan Rezeda ur, aki már hosszu évek óta a reggeli harangszótól tette függővé kedvét, életét. Amig csilingelve, bugyborékolva, dalolgatva érnek el hozzá a reggeli harang hangjai, addig nincs baj. Ámha egyszer majd nem hallja e jótékony ébresztőt süket fájdalmában, vagy csukló zokogásában, akkor… remélhetőleg még messzire van ez az időpont.

Némileg megnyugodva tért vissza az erdőből és Damasztinéhoz tartott, akit néhányszor megölelgetett és meghallgatott, mintegy hálából a mult időkért. Damasztiné nagy kebele megremegett, ajkszéle meggörbült, hangja megcsuklott, amikor közölte Rezeda urral, hogy elvesztette az egyik harisnyakötőjét és szeretné megtalálni azt az erdőn.