Part 1

Note: Images of the original pages are available through HathiTrust Digital Library. See https://hdl.handle.net/2027/hvd.32044011891215

NAGY KÓPÉ

REGÉNY

IRTA

KRÚDY GYULA

PEGAZUS KIADÁS 1921

W. Hamburger, Wien.

I. Május.

„Tegnap este tiz órakor érkeztem meg a gőzhajóval és még csak annyit ismerek Budapestből, amennyit az állomás melletti kis vendégfogadóban, a Piros almában láttam; kedves arcu öreg korhelyeket, magukban mosolygó sörivókat, forró szájukat hideg borral öblitgetőket… Valamint nem ismerek többet a városból, mint a cipőket, amelyeket éjjel a szálloda folyosóján láttam a bezárt ajtók előtt és ezek a cipők külsejükkel elmondták, hogy alvó gazdájuk boldog, vagy boldogtalan,“ gondolta magában Rezeda Kázmér borus reggeleken, amikor szomoru álmából felébredt és ezüstlakodalmat ülhetett volna a bánattal…

Huszonöt esztendeje lakott Pesten és akkor érezte magát legjobban, amikor feltette magában, hogy csak ezután ösmerkedik meg a várossal, a városi emberekkel. Rossz álom volt minden, amit Pestből látott. Uj szempontból, uj látószögből kell nézni az embereket és a világot, a pesti körútakat, a boltokat, a nőket. Félre kell tenni a gyanakvást, az embergyülöletet, a fölényt, az unalmat, amellyel hosszu pesti tartózkodása alatt felvértezte magát, a mindennapi élet kellemetlenségei ellen. Meg kell fiatalodni, előlről kell kezdeni mindent, el kell felejteni dolgokat, amelyeket huszonöt esztendő előtt sikerült megtudni az emberekről… Oly naiv bizalommal, gondtalan jókedvvel, sugárzó életörömmel kell kilépnie reggel az utcára, mintha valóban csak tegnap érkezett volna a Tisza mentéről Biasini ur gyorskocsijával és a várost olyan állapotban leli, amint régi metszetekről ismerte. Egy reggelen mindent le kell rázni, ami addig történt, ki kell seperni a szobából az embergyülöletet, az életuntságot, olyan inget kell felvennie, amely eddig nem volt a testén. Fiatalnak és jámbornak kell átváltoznia, hogy tovább folytathassa az életet. Tudniillik: végét járta.

Lehet, hogy más ember életében is előfordulnak olyan reggelek, amikor megbánás nélkül, pusztán feláradó életösztönből egyszerre felejteni akarja a multat; Rezeda ur oly komolyan vette ezeket a ritka reggeli hangulatokat, mint a szerelmesek kedvesük levelét, vagy boriszszák a rózsaszinű mámort, amelyben elfelejtik minden nyomoruságukat.

Rezeda ur ugy érezte, hogy az esőcseppek olyan régi hangon kopognak az ablakon, mint fiatal korában hallotta az esőt, az udvaron ugyanaz a régi levélhordó tudakozódik utána, aki első szeretője leveleit hozta.

A háztetők, a kémények, az ablakok, amelyeket ablakából látott egy idegen város tartozékai…

Talán nem is Pesten van, hanem Bécsben, vagy egy más nagyvárosban, ahol rövid ideig tartózkodott és ugy gondolt vissza a városokra, amint a házasságtörők a nászutjukra.

A kapun kilépve egy napsugáras várost lát, amely most szárad a májusi nedvességtől.

A Dominó utca – egy régi belvárosi utca, amely nem sokat változott a 48-iki forradalom óta – különösen jószagu e reggelen.

A fehér függönyöket a földszintes ablakokon tegnap vasalták, a boltosok felvidámodva tekingetnek kis boltjaikból, amelyeknek többnyire péksütemény és szalámi-szaguk van, a háztetőkön át a dunai gőzhajó oly sokatmondólag, fantáziásan tülköl, mint Rezeda ur ifjukorában, mikor még azt hitte, hogy a gőzhajóval csupa szerelmesek, boldog emberek utaznak.

A pénzügyi tanácsosék ablaka nyitva van és virágcserepeit rendezi Zefi, a vörhenyeges haju kisasszony. A házmesterek megborotválkoztak, a mély belvárosi udvarokon a szivattyuskut maradványa körül zöld növényzet látszik; a kikoptatott kockaköveken ugyanazok a lábak járnak, akik már egyszer meghaltak, most visszajöttek, hogy folytassák félbenhagyott szerelmeiket. (Rezeda ur ezeken a reggeleken ugy képzelte a régi Pestet, hogy benne mindenki szerelemmel töltötte az időt.) Megelégedettnek, vidámnak látszott mindenki, akivel az utcán találkozott. A nyugdijas öreg urak harmónikás nadrágjukban, fehér gallérjaikban, tekintélyes sétapálcáikkal mendegéltek a sétatér felé, ahol ebédig eltöltötték az időt; s kedélyes leereszkedéssel fogadták Rezeda ur köszöntését, mintha az valóban nagyon ifju ember volna. A piacról hazatérő szakácsnék kosarából üdén zöldelt a petrezselyem, piroslott a kakas taréja és a szobalányok urnőiktől tanulták a kecses járást, amidőn a tőlük ajándékba kapott francia sarku cipőben siettek a füszereshez és frufrus fejükkel észrevették a csinos fiatal embert, (Rezeda urat). A jóálomtól felüdült arcu polgárasszonyok régi keztyüvel kezükön rázták ki a portörlőt a tegnapi bánattal és itt-ott már megszólalt a zongora a nyitott ablakok mögött, ahol kisasszonyok gyakorolták magukat a billentyük fogásában.

Reggel kilenc órakor és májusban olyannak látszott a Dominó-utca, mintha senkisem töltötte volna benne álmatlanul az éjszakát, bortól, vagy szerelemtől betegen, hogy egyéb testi nyavalyákról ne is beszéljünk… A régi Pest boldog, vagyonos polgársága lakott itt, a butorokat még a nagymamák tették helyükre, a képeket régen elporladt kezek akasztották a falra és levendula (a bolhák ellen), s egyéb ártatlan illatok voltak a szekrényekbe zárva. Ha elvisznek egy teritéket az asztalról, darab idő mulva ujjal pótolják. A plébánia-hivatalban nemapad a hivők száma, annyian házasodnak, ahányan meghalnak.

Rezeda ur boldog áhitattal nézett fel az ablakokra. Itt laknak azok az ódivatu cilinder-kalapos férfiak, bőszoknyás, kis kalapos, karcsu dereku dámák, akik a régi fametszeteken egyebet sem csináltak, mint mindig a muzeum előtt, vagy a Duna parton sétálgattak.

Itt maradtak ifjan, redőtlen ábrázattal, éberlasting cipőben, régi korok divatos dalait dudolgatják magukban és a házibálon a negyvenes évek táncait lejtik. Erzsébet királyné koronázásakor résztvettek a pesti iparosok és kereskedők bálján és mostanában is oly áhitatosan mosolyognak, mint akkoriban, amikor Andrássy Gyula bemutatta őket Ferenc Józsefnek. Ha véletlenül el is költöztek volna darab időre a temetőkbe, mindig visszatérnek, ha unokáik a fenmaradott régi képeket nézegetik, az albumokban lapoznak, Daguer fotografiáit előveszik, ahol diszruhájában áll a nagyapa, vagy a nagymama. Óh, ezek az emberek nem ismerték az észbontó szenvedélyeket, a csuf bünöket, a házasságtöréseket, az örjöngő féktelen vágyakat… legalább ilyesmit nem jegyez fel róluk a méla emlékezet; mindig illatosak és áhitatosak voltak ők, mint a virágok Urnapi oltáron.

Ezekhez a férfiakhoz és asszonyságokhoz indult el egykor, huszonöt év előtt Rezeda Kázmér a Tisza mellől Budapestre. Ezeket a pestieket kereste mindig, akikről egy vidéki udvarház őszi bolthajtásai alatt a könyvekben és régi ujságokban olvasgatott. A mult század gyönyörü és ábrándos Pestjét kutatta a belváros szük utcáiban. S boldog volt némely májusi reggelen, amikor néhány kis hangulatot vélt lepkevadászként elfogni az ódon házak között. (Óh, bár jönne szamaras kordéjával a vizárus és Dunavizet kinálgatna nyitott kapuk előtt!)

Mindig ugy érezte magát, hogy megcsalták, amint az évek folyamán mindmesszebb tünt az utcákról a régi Pest. A sok kiábrándulás, az életuntság, a magányban érkező bus gondolatok berozsdásitották lelkét, mintha végkép eltünt volna az élet folyamának lerakodó fövenye alatt az ifju Pest és Rezeda ur. De jöttek májusi áradások, amikor a negyvenesztendős Rezeda ur felébredt, kiemelkedett lelke a porrétegből és megifjodva látta magát tükrében, mint egy lomtárból elővett képet, amelyet ügyes kéz lemosott.

Hazugság volt minden, ami eddig történt vele, amit eddig látott. Csak az utcák változtak, a boltok szaporodtak, a házak nagyranőttek, uj palotákat épitettek és régi utcákat eltüntettek… de odabent a házak belsejében, a befüggönyözött ablakok mögött tovább él a régi Belváros, ápolják az ódon erkölcsöket, szokásokat. A boltok mélyében láthatatlanul, üldögélnek az egykori kereskedők és az órások ugyanugy igazgatják az órákat, mint a hatvanév előtti Pesten. A légsulymérő se mutat mást valamint a kalendárium hónapjai is a régi rendben következnek. Májusban bizonyára kirándul képzeletben minden régi polgárcsalád a Gellérthegy orgonabokrai alá a nagy elemózsiás kosarakkal és a gyepen visszamaradó ujságlapokat Emich Gusztáv betüivel nyomtatták. Az asszonyok fürdeni a Rudasba járnak és a vig kisasszonyok a császárfürdő aranyárnyékos platánjai alatt találkoznak a fiatalemberekkel. Sokan csodálkoznak, hogy nem hallják déli tizenkettőkor Budáról az ágyulövést, de a harangok ugyanazon hangon kondulnak meg a temetésekre, délben és este; a budai harangoknak uj lendületet ad a hegyvidék és valóban olyan messzi utat futnak be, mire átérnek Pestre, mintha a mult századból hangoznának.

Reggeli sétájában Rezeda ur az Andrássy-utig ért és azokon a helyeken, azok előtt a modern paloták előtt, ahol nem tudta maga előtt felidézni a régi Pestet és vele a mult idők hangulatait, szinte lehunyt szemmel ment el. Az Andrássy-ut elején azonban jól kinyitotta szemét.

A májusi ragyogásban fürdőző ut Bécset juttatta eszébe, ahol darab ideig boldog volt és a Ringen karonfogva sétálgatott az ismeretlenek között.

A faburkolaton robogó kocsik között, az operai szfinxek előtt, a csinos ruházatu, gondtalan arcu járókelők mellett valóban olyan hangulatot érzett Rezeda ur, mintha egy ismeretlen, jókedvü, boldog városba tévedt volna; husz esztendős, pénz van a zsebében, szerelem a szivében és tegnap hallott egy dalt, amely ötpercenként visszatér az emlékezetébe.

A Bajza-utcáig ment és senki sem zavarta meg jóizü hangulatában. A leveleikkel legyező fák uj levegőáramlatokat hoztak az esőben megfürösztött városba, a Körönd palotái ragyogva állottak, mint a soha el nem muló gazdagság. A kitárt kapukon nem járt be a gond szürke vándorlegénye, mosolygó nők jőttek le a házak lépcsőin, hogy keztyüiket gombolgatva tavaszi sétára induljanak. A falombokon ugy ragyogtak az esőszemek, mint a madárszemek. Mintha senkinek se volna otthon betege, szegénysége, szivtépő gondja: oly boldogan mendegéltek a sétálók az Andrássy-uton. Minden szerelmes megtalálta párját, egyetlen menyasszonyt sem hagytak cserben, mindenkinek ki van fizetve a házbére.

Egyike volt azon csodálatos napoknak, amikor az ember nem látja meg a szenvedés és bánat konokul üldögélő fekete madarait a szembenjövők vállán. Az arcokat kivasalta a tettető szabólegény, a gyomrok elfelejtették a korgást, a zsebekben erszények vannak, amelyek kifogyhatatlanok. Tétovázó járásával senki sem irja fel az aszfaltra legbusabb gondolatait, a cipősarkok hetykén kopognak, a fogatokban milliomosok nyájasan ülnek és bizonyosan szerelmes dolgokat beszélgetnek egymás között a járókelők, hisz mindig mosolyognak.

Rezeda ur más alkalommal tán fontolóra vette volna, hogy a város leghazugabb negyedébe tévedt, ahol az illemtanároktól tanulták meg a lakósok a kellemes magaviseletet, mig bensejükben épenugy szenvednek, szomorkodnak, jajonganak, mint a legnyomorultabbak. Észrevette volna, hogy a nők ruházkodásának gyakran gyanus az eredetük, a férfiak éjjel a börtönre gondolnak… a szegény pesti gazdagság mutogatja itt szélhámos selymeit. De ezen a napon Rezeda urnak jó kedve volt… A kétférjes asszonyságok mellett, akik e májusi délelőttön mindkét férjüket, valamint ölebeiket is sétálni vitték, tiszteletteljes arckifejezéssel haladt el, holott tegnap még gunyos megvetéssel nézte ezeket a mindenki által ismert pesti dámákat, akik többnyire büszkébbek voltak a szeretőjükre, mint a férjükre. Ámde ma megbocsájtás van a szivében. Bizonyosan besorozta őket azon szegény, sajnálatraméltó régi delnők közé, akik a temetőben igy védekeznek a sirhalmukra telepedett vádaskodó emlékezet előtt: „Bocsássatok meg, hogy vétkeztem, nem tehetek róla, az uram meg nem értése, ridegsége, durvasága, hidegsége kergetett, hogy egy megértő meleg szivet keressek… Bocsássátok meg, hogy nem áldoztam fel fiatal életemet az önzésnek és szomoruságnak!“ Amint a házasságtörő asszonyok évszázadok óta védekeznek. Nem haragszik a legismertebb szélhámosokra sem, akik szemérmetlen mosollyal ültek a nyitott fiákerekben. Vig és elmés gavallérok ők, a hires Zrinyi-kávéház hőseinek maradékai. A mohó, erőszakos tekintetü és szemtelen magaviseletü fiatal nők, akik szerencséjüket az utcán keresik, nem mérgesitették, mint tegnapelőtt. A jó isten árvaleánykái ők, akik a negyvenes években költőket szerettek és ápoltak. Tavaszi nap volt, Rezeda ur elandalgott, boldognak szerette volna magát érezni… A világháboru előtt voltak ilyen tavaszi napok Pesten, megifjodtak az emberek, midőn a városerdő vadgesztenyefái kivirágzottak; álomvárossá lett Budapest áldozócsütörtök napján, a mely napon mindenki azt álmodhatta, amit akart. Őregek ifjunak gondolták magukat, asszonyok megszépültek, ablakok fénylettek, tornyok ragyogtak… Lám, még az öreg Rezeda Kázmér ur is boldognak érezte magát. Elhatározta, hogy délután lóvasutra ül, végigutazik a budai utcákon, meghallgatja a földszintes korcsmaházak udvarairól kihangzó harmónikákat, megnézi, hogyan piroslik a bor és az emberek arca a veresteritékes asztaloknál; majd végigkocsizik a zugligeten, amely ünnepnap délutánokon szerelmes párokkal és vak hegedüsökkel van telve, stációt tart a város legszebb mulatóhelyén, az öreg Fácánnál és végiggondol régi ifjuságán.

II. Pünkösd.

A Fácánnál majális volt.

A tabáni és vizivárosi tornyok litániai harangszava, valamint a Retek-utcában kiragasztott zöld cédula közölte a fiatal nőkkel, hogy ezen a délutánon táncmulatság van a Fácánnál, amelyhez Piros Flórián zenekara szolgáltatja a tánczenét; a kitünő italokról és ételekről az ismert vendéglős gondoskodik.

Eljöttek tehát a rózsaszinü és kék ruhák a budai utcák öreg házikóiból, s az ifju fürge lábak ugyanazon nyomokba léptek a kopott kövezeten, az erdei avaron, a kanyargó gyaloguton, amelyet egykor a nagymamák hagytak hátra. A vak hegedüsök, lábatlan harmónikások, akik a keresztutaknál ugy helyezkednek el, mintha a várostól örök időkre kibérelték volna helyüket, ugyanazon nótákat vonták, amelyeket a majálisi fiatal nők anyáinak huztak, amikor azok először jártak májusban az erdőn. A szőke és barna kontyok, a hullámos hajak, a szivben repdeső jó kedvek, a pajkosodó nyelvek, a játékos szemek, a bérmálás tömjénillatát őrző fehér harisnyák, vállalkozó kis cipők, felhevült szalagok, pontosan illeszkedő harisnyakötők, álmok, szerelmek, ismeretségek, találkák és rügyező vágyak eljöttek a Fácán ódon udvarára, végigjárták a bolthajtásos folyosókat, felszaladtak a ropogó lépcsőkön, belenéztek a kopottaranyozásu tükrökbe, amelyekben régi dámák arcai rejtőznek, mint a folyam mélyében az eldobott gyürük, amulettek…

Felcsattogtak a kedvek, mintha egy láthatatlan karmester tapsolva jelt adott volna a mulatság megkezdéséhez, a varrógép mellett töltött éjjelek remekmüvei, a lengedező szoknyácskák valamely fuvalom révén megmozdultak és repkedni kezdtek; a gondban, házi munkában, ódon padlók járásában megszokott leánylábak meginogtak, mint az alkonyi szélben a virágszálak; számtalan kis hegedüs telepedett a falombokra és a szivekbe és egy meleg lehelet szétfujta a Fácán felett azokat a tavaszi virágmagvakat, amelyekből a szerelem terem. A hüvös kis kezek, amelyek tán még a délelőtti mise imakönyvétől voltak hidegek, vagy fáradtak a főzőkanáltól, felmelegedtek, amint kinyultak a táncosok felé. A jó táncosnők oly elbizakodottan vetették magukat a tánc áramlásába, mint az uszók a hullámokba. Lángban állott a szende szüz, a fogak lezárt sövényei megől visszafojtott hangok törtek elő és Karmolin, egy öreg budai kéjenc már ott guggolt a lyuk mellett, amelyet annak a kamrának a deszkafalába furt, ahová a leányok ruháikat mennek megigazitani.

Eljött a majálisra Damasztiné is a leányaival és ott szokás szerint feltünést keltett.

Damasztiné, „igazgató özvegye“, mint névjegyein olvasható, azoknak a a negyvenes évekbeli öreg, előkelő uri asszonyságoknak a hivatását választotta életpályául, akik egykor a régi Pesten és Budán minden utcában feltalálhatók voltak: vidéki kisasszonyokat fogadott el kosztra és kvártélyra, atyafiságos indulattal vezette a lányok nevelkedését. Zenére, francia nyelvre, illedelemre és nagyvilágias társalkodásra oktatta Damasztiné a gondjaira bizott leányokat. Soha sem szökött meg egyik se szinésznőnek, vagy légtornásznőnek, ámbátor a fiatal hölgyeknek nagy kedvük van e pályákhoz. Inkább némi kis szerelmet vittek haza tornyos falusi otthonukba a Damasztiné leányai, amely szerelmek gyakran házassággal is végződtek. Sok szegény budai fiatal ember, istentől elhagyott kishivatalnok, városi tisztviselő (különösen, ha már „kinevezett“ volt,) köszönhette Damasztinénak, hogy módos feleséghez jutott. Az asszonyság tekintélynek és megbecsülésnek örvendett a vizivárosban, holott a budai anyák nem mindenben helyeselték Damasztiné nevelési módszerét. A Damasztiné kisasszonyai – a vizivárosi vélemények szerint – sokkal többet engedtek meg maguknak, mint más polgári kisasszonyok. Az „igazgató özvegye“ bizonyos mágnásos allürökhöz szoktatta a falusi virágszálakat, különösen öltöztette őket, megengedte, hogy vasárnap délutánonként fiatal emberek jelenjenek meg a háznál és a zongora körül megforgassák a kisasszonyokat; Damasztiné aranyos fejkötőben, és bombassin-selyemruhában trónolt az összejöveteleken és nyomban észrevette, ha a kisasszonyok a fiatal emberrel a mellékszobába vonultak. A litániáról jövő budai asszonyságok megjegyzést tettek, midőn a zenétől, énekszótól, vigságtól hangos vizivárosi ház mellett elmentek. De Damasztiné azzal pipálta le őket, hogy minden esztendőben férjhez adott egy-két leányt a gondjaira bizottakból.

Természetesen a Fácánbeli majálison is a Damasztiné kisasszonyai voltak a nyertesek. Ők tudták legjobban a polkát, nem hibázták el a négyest, a walzert ugy táncolták, mintha hatvanas évekbeli katonatiszti bálokon tanulták volna. Szemükkel és legyezőjükkel ugy játszadoztak, mint a legelőkelőbb dámák az operai páholyban. A frizurájukat készitette és ruhájukat mindenféle szalagokkal diszitette Damasztiné, amihez csak neki volt izlése.

Négy leánya volt ez időtájt az asszonyságnak. „Akármelyik megér egy második kerületi házat, vagy akár egy állami tisztviselőt!“ – mondogatta Damasztiné. Ám a leányok között volt egy bizonyos Antónia nevezetü, akiről némelyeknek (igy Rezeda urnak is) az volt a felfogása, hogy a budai ház mellett még egy sashegyi szőlőbirtokot is felér értékében.

Antónia ötven esztendeje járt a Fácánba majálisra.

Ő volt az, akiért párbajokat vivtak kék cilinder-kalapos, lilaszinü gérokkos, fehér pantallós gavallérok (akik manapság a családi arckép albumok ábrándos fotográfiái közül nézegetnek) fehér köpenyeges katonatisztekkel. Ő ment végig pillangós cipőiben azoknak az öreg embereknek a mellényén, akik manapság félig megvakulva és szótlanul tartják kezüket poharaikon a szarvas- és kereszt-téri kis korcsmák sötét, pókhálós sarkaiban. Ő hagyta ott ibolyaillatát a Fö-utcai templom előtt a padokon, hogy még napjainkban is megszerelmesedik a fiatal ember. A Bástya-sétányon ő andalgott alkonyatokon, mig lenn egy kis udvari korcsmában a Seckingeni Trombitás dalát fujja valaki. Az ő lábát érezték a régi cukrászda szük asztalkáinál a gavallérok. Ő jutott eszükbe a magányos férfiaknak, midőn a Mátyástemplomon toronyzene volt. Ő pergette a varrógépet zöld cserepes növénnyel berakott ablak megett, a félig földbe sülyedt tabáni házikóban. Ő róla álmodtak szegény, kopott költők, midőn a budai leányt ábrázolták munkájukban.

Ő ment fel szeliden a holddal a Gellérthegyre, az ő szava hangzott a tabáni torony harangzengésében, ő könyökölt ki a magas ablakon midőn az őszi bortól boldoggá és boldogtalanná lett fiatalemberek éjszaka énekeltek a mély utcában, ő csalogatta maga után a bolyongókat a jezsuita-lépcsőn, ő kapta azokat a szerelmes leveleket, amelyeket csendes délutánokon valakinek irni szeretnének a költők, ő ment oly illatosan vasárnap délelőtt a templomba, mint a májusi oltárok, őt dicsérték a régi terek, kanyargós utcák, mohos házak a pestiek előtt, akik némi kis romantikát szivni mennek át Budára (nővel a karjukon, vagy nő nélkül a szivükben), ő jutott eszükbe a köszvényes öreg uraknak a császárfürdő platánjai alatt, amikor a bosnyák katonazenekar déli zenét játszik, ő volt az a nő, akit sohasem lehet elfelejteni és mindig ifjan, üdén, bájmosollyal áll a férfiak szive oltárán.

Rezeda ur azt hitte, hogy már nagyon régen ismeri Antóniát, vagy legalábbis anyját, vagy nagyanyját vitte sétálni, táncolni, kisérte templom után, csalogatta a meredek erdei uton, amely a Svábhegyre visz és kellő időben megtalálta a vigasztaló hangokat, vagy a mulatságos szófordulatokat.

Tudott-e Antónia e régi szerelemről?

A nők, bármily fiatalok és tapasztalatlanok, mindent tudnak, amikor egy öreges, rajongó gavallért bemutatnak nekik, mint Rezeda urral tette Damasztiné, midőn szünet lett a táncban és Antónia hizelkedő mosollyal kereste fel nevelőanyját. Egy pillanattal tovább felejtette kezét Rezeda ur kezében, s szemével végigsimogatta a gavallér fehér mellényét (amelyet egykor egy hölgy himzett) és öntudatlan kacérsággal perditette rózsaszinü szoknyáját Rezeda ur térdéhez, mintha régi szerelmi viszonyt óhajtana felujitani.

„Valóban nem tudnám megmondani, hogy mi lett abból a leánykámból, aki iránt érdeklődik Rezeda ur. Annyi bizonyos, hogy nem volt boldogtalan, mert a boldogtalanságról én leszoktatom a gyermekeimet,“ folytatta a beszédet Damasztiné.

(„Ó, én már tudom, mit lett betőle,“ gondolta magában Rezeda ur és hosszasan Antónia sugárzó szemébe nézett, mintha ekkor látott volna először életében leányszemeket.)

Antónia még a távolból is visszanézett, azzal a titkolatlan érdeklődéssel, amely zavarba szokta hozni a legokosabb férfiakat is. Rezeda ur félfüllel hallgatta Damasztiné előkelő szavait:

„Az én házamnak olyan hirneve van, hogy a nagymamák is hozzám kommendálják unokáikat, nem felejtenek el, midőn fehér hajjal, merengő fővel andalognak az emlékezés kertjeiben. Oh, én megtanitottam őket, hogyan kell sétálni, járni, fejet tartani, arcot választani, hogy mindig érdekeseknek tünjenek fel a férfiak előtt. Az egész élet nem jelent egyebet, mint annyit, hogy mindig érdekesek legyünk. Azt hiszem, korunkban az a divat, hogy a nők szerelmi boldogtalanságot öltenek magukra és igy hóditják a férfiakat. Mit hallott Rezeda ur a mostani divatról?“

Rezeda ur bár nem volt barátja a felesleges beszélgetésnek, a régi ismeretség révén felelt Damasztinénak.

„Azt hiszem, a harangszoknya a divat… s a bánatos arckifejezés a magános sétán jobban illik a nők arcára, mint a hideg közöny.“

„Tehát azt gondolja, hogy leányaimat neveljem bizonyos mélabús magatartásra? Azt hiszi, hogy a férfiak még mindég szentimentálisok, mint a mi időnkben voltak? Emlékszik, mennyit szenvedtünk, sirtunk egymásért, mert az volt a módi?“…

Rezeda ur veszélyesnek itélte a társalgás folytatását, azt inditványozta tehát, hogy üljenek uzsonnához, amit a jelenlevő kisasszonyok helyeseltek, mig Damasztiné sóhajtott:

„A férfiak sohase áldozzák fel a fehér asztalukat a legszellemesebb nő kedviért sem.“

A Fácán árkádjai alatt volt teritve (mig az udvaron a tánc folyt). A korcsmáros még abból az időből ismerőse Rezeda urnak, mikor szerelmeit télen is a Fácánba hordta szánkán és a meleg vendégszobából ábrándozva nézegették a sürü hóesést, s lélekzetet visszafojtva figyeltek, ha idegen száncsörgés hangzott fel az erdőben.