Part 5

Az imádat azonban csakis mint összeségre, mint társadalomra vonatkozott ránk. Engem speczialiter nem akart imádni, pedig erre többször és a legerélyesebben felszólítottam. Nagyon szeretett mulatni velem, de – ennyi volt az egész. Turóczi ur is udvarolt neki. Unottan beszélgetett vele s azalatt halványkék, hogy ne mondjam: vieux-bleu szeme rajtunk kalandozott. Turóczi ur nem vicczelt vele. Komolyan és unalmasan beszélt neki. Az időjárásról fejtette ki nézeteit. A divatról értekezett. A gazdasági viszonyokat ecsetelte. S mikor mi távozóban odakiáltottunk Emmának, hogy:

– Szervusz, angyal!

Vagy ezt:

– Jobb erkölcsöket!

Avagy:

– Csókolom a plombját!

Turóczi úr udvariasan levette kalapját és így szólt:

– Kezét csókolom, nagysád.

Mi ezen mulattunk. Ez a csiszolt polgár nagyon komikusan hatott a rongyosok közt. Kirítt közülünk. Emma azt mondta:

– Minek barátkoztok ezzel?

Mi vállat vontunk. A többi nem törődött vele, de engem bántott a jelenléte. Nekem a szerelmi czirkulusaimat zavarta Emmánál.

– Udvarol neked, – mondtam.

– Hadd udvaroljon, – felelt, – én mégis csak titeket imádlak. Ezt a hosszú hajatokat, ezt a nagy nyakkendőtöket szeretem. Meg azt, hogy gorombák vagytok, mint a pokrócz… meg azt, hogy nincs pénzetek…

És megszorította a kezemet. De semmire se mentem vele. Egy napon aztán elhatároztam, hogy minden apropó nélkűl délután meglátogatom a lakásán és az eddigieknél sokkal erélyesebb intézkedéseket fogok tenni arra nézve, hogy viszont szeressen. El is mentem hozzá. Az Üllői uton lakott. Becsöngettem. Nem jött ki senki. A házmesterné hozzám sompolygott.

– Nem lehet bemenni hozzá, – mondta. – Ilyenkor mindig nála van a barátja.

– A barátja? Hát van barátja?

– Hogyne! Már egy éve.

– Kicsoda?

– Egy hivatalnok. Turóczinak hivják.

Majd, hogy a falnak nem szédültem. Épp azt akartam kérdezni, hogy melyik Turóczi, micsoda Turóczi, mikor kijött az ajtón Turóczi. Az én Turóczim. Az elegáns.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Sárbogárd! – kiáltotta a kalauz.

II. Sárbogárdtól Dombovárig.

– Tudod, – folytatta a panamakalapos, – hogy nálam nem tartott sokáig, a mig kijózanodtam a bohémségből. Nálunk Pesten nem intézmény, vagy kaszt a bohémség, mint Párisban, hanem gyerekbetegség. Valami bárányhimlő-féle. Nálunk ebből ki szokás gyógyulni. Hamar megkomolyodtam, folytattam a tanulmányaimat, a versirást végleg a költőkre biztam s beállottam a bátyám ügyvédi irodájába. Most már én is elegáns emberré lettem. Sutba dobtam a nagykarimás kalapot és a félárboczra eresztett nyakkendőt. Kamgarnban jártam, mint a többi, duplagallért viseltem vékony diskrét nyakkendővel s czilindert nyomtam a fejemre. Gondot viseltem a fehérnemüimre és a modoromra. A sógornémnak sok baja volt velem, a mig leszoktam a tolvaj-nyelvről. Kigyógyultam abból, hogy a szobaleányt «öregemnek», a szakácsnőt «angyalnak», a hordárt «apám»-nak szólitsam. Öreg uraknak nem mondtam többé: «pá» és a levélhordótól nem kérdeztem: «van-e levelem, mester?» Majdnem azt merném mondani, hogy világfi lett belőlem. Éjfél előtt tértem aludni s reggel kilenczkor már a törvényszéknél tárgyaltam. Tömören szólva: megkomolyodtam.

És társaságba kezdtem járni. Ez jól esett csapszékekhez, orfeum-kávéházhoz és egyéb lebujokhoz szokott szivemnek. Ah, a finom, selyemruhás asszonyok, a kedves fehérkeztyűs dámák, a finom kis urileányok, a diskrét, előkelő tónus… Mint minden igazi lump, halálosan beleszerettem a szép, nyugalmas polgári életbe. És a modorom gyönyörűen megcsiszolódott. Ugy beszéltem a nőkkel, mint a Pailleron darabjaiban a grófok és a diplomaták. Ha rólam volt szó, azt mondták:

– Jómodorú ember. Komoly ember.

Végül arra kezdtem gondolni, hogy nősülni is kell. Boldog, szép családi élet… Nyugalmas otthon…

És beleszerettem egy leányba. Az apja jómódú ember volt, magasrangú hivatalnok a miniszteriumban. Nagyszerű család. Ugy éltek, mint a grófok. Fehérkeztyűs inasuk volt, nagyon előkelő estélyeket rendeztek, melyen minden második ember méltóságos ur volt. A leányuk tipusa volt a finom, kedves, jelentéktelen urileánynak. Zárdában nevelkedett és kis fehér kötényt viselt. Vattában nevelték, dédelgették. De bájos teremtés volt, valóságos kis herczegnő, sőt királykisasszony. Komolyan, szinte daczosan hordta a fejét, melyre diadém kivánkozott. És a beszédje is komoly, csöndes volt. Maga volt a nyugalmas tisztaság, vagy mint költőkoromban mondtam volna: tisztavizű, csöndes tó az erdő rejtekén.

A dolgom jól haladt. A leány nagyon szerette a társaságomat s hosszasan szoktunk beszélgetni. Másoktól hallottam, hogy komoly, karakteres embernek tart, a kivel élvezet és tanúlság diskurálni s a kire minden apa rábízhatja a gyermekét. És boldog voltam.

Egy napon, a jégen, – mert korcsolyázni jártam, quae mutatio! – azzal fogad a leány, hogy tegnap egy barátnőjénél megismerkedett egy Turóczi nevű fiatal emberrel, a ki rögtön udvarolni kezdett neki. Most mosolyogtam. Azt gondoltam magamban: «Ezuttal én főzlek le, Turóczi, mert ebben a környezetben fütyűlnek a te tiszta manzsettádra, a minél egyebed nincs. És még polgári komolyság dolgában is fölveszem veled a versenyt! Komolyabb vagyok, mint te, elegánsabb, jobbmodorú, bizalomgerjesztőbb.»

– Roppant kedves fiú, – mondta a leány.

Meglepődtem.

– Ismerem, nagysád, – mondtam, – és nagyon csodálom, hogy az ön tetszését sikerült megnyernie. Jelentéktelen, sótalan embernek tartom, a kiben az egyéniség elolvadt a banális jómodorban és a legujabb divatban.

A leány rám nézett:

– Akkor nem ez az.

– Turóczi Endre.

– Igen.

– Hivatalnok a Kereskedelmi Bankban.

– Igen.

– Barna, nyirottbajszú, pirosarczu fiu.

– Igen.

– Hát persze, hogy az

Az mondja a leány:

– De nem olyan banális ember, mint maga mondja. Roppant eredeti ember. Mikor bemutattak neki és meglátta az aranyplombot a fogamban, azt mondta: «csókolom a plombját.»

Most megint szédülni kezdtem. A leány folytatta:

– Nem olyan közönséges tuczat ember, mint maguk. Neveletlen, rosszmodorú, folyton tréfál, semmit se vesz komolyan, a szobaleánynak azt mondja: «apám» és tőlem úgy bucsuzott, hogy «jobb erkölcsöket.»

Csak bámultam.

– Igen, – mondta a leány, – sok rossz tulajdonsága van, de végre valami más, valami különös… Nagy, rojtos nyakkendőt hord, rendetlen, de zseniális, érdekes…

– Turóczi?

– Igen.

Most már kezdett bennem derengeni a dolgok értelme. Turóczinak itt is szerencséje volt a nők körül. Turóczi itt, ebben a polgári környezetben bohémre játszotta magát. Néztem a leányt. Villogott a szeme, a mikor Turócziról beszélt. Felragyogott benne annak a tűznek a világossága, a mi lobbot vet a polgárleányban, mikor megérzi a bohémben a társadalmonkivüliségnek, az édes rendetlenségnek, a szabadság okozta élet-ittasságnak, a gondtalanságnak, a filozófiává vált tréfának azt a csábító hangúlatát, a miben minden megvan, a mi csak az ő zárdában nevelt szivét érdekli és izgatja. A pillantásával, a hangja reszketésével védte Turóczit a bourgeois társadalommal szemben, már az ő pártján volt, már szembeszállott volna érte az egész világgal, már Marlitthősnő volt, már szerette… És nem csalódtam. Megtalálta benne azt, a mi neki új volt. Beleszeretett és hozzá ment feleségűl. Most lenézéssel beszél a polgári társadalomról s úgy él a bankfival, mint Mimi Rodolpheal. Kis korcsmákban vacsorálnak és vasárnap kimennek a vurstliba. Boldogok s erről a boldogságról Turóczi verseket ír egy szerényebb hetilapba. Ilyen az élet és ez volt az én esetem. Azaz jobban mondva, ez volt Turóczi esete. Vonj le belőle olyan konzekvencziákat, a minőket akarsz.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Dombovár! – kiáltotta a kalauz.

Az éjszaka fia.

Volt egyszer egy fiatal ember, a ki lassankint belesápadt és belebetegedett abba, hogy mindennap reggel feküdt le. A fiatal ember tulajdonképpen nem volt lump, ha a lumpság fogalmát a női elemtől és az elfogyasztott italok alkoholtartalmától teszük függővé. Az egyre halványabb és álmatagabb ifju az éjszakának kóbor ebe volt, a ki gyöngébb akaraterejü pajtásait kávéházról-kávéházra vonszolta, s mikor már nagyon sok volt a torkában a nikotin, kisétált az Andrássy-uton a liget felé, a hol a szép kertes utczák kezdődnek és a hol az emberiség villákban lakik.

Ilyenkor az ifju lakást keresett. Az ifjunak az volt a legfájdalmasabb bolondsága, hogy nyolcz esztendő óta egyebet se tett, mint a rendes élethez készülődött. De ennek a készülődésnek minden fázisában megbukott. Egyszer már eljutott odáig, hogy szépen berendezte a lakását, de akkor ruházat és koszt dolgában oly nagy rendetlenségben élt, hogy nem lehetett tudni, rongyosabb-e, mint a milyen éhes, vagy éhesebb-e, mint a milyen rongyos. Majd az öltözködési ügyet hozta rendbe; jó szabóval dolgoztatott, de akkor már egy harmademeleti lyukban lakott, langyos kávét ebédelt és igen sokszor vacsorált szivart. Egy szóval, az általános és győzelmes rend sohasem lett urrá a fiatal ember életében és mindez nem volt egyéb, mint az éjszakának hozott áldozat.

De még az éjszakázásban sem volt rendes. Mikor néha feltette magában, hogy ő is ugy fog élni, mint a többi milliók: reggeltől-estig, akkor egyáltalán nem feküdt le aludni, csak azért, hogy másnap este korán tudjon lefeküdni. De nem sikerült neki ez se. Ilyenkor már délután elálmosodott, lefeküdt a szerkesztőségi kanapén és husz órát aludt egyfolytában.

Ezzel az ifjuval történt meg aztán egyszer az, a mi az előre bocsátottakból majdnem önként következik, hogy meg akart nősülni. Egyszerű, bájos, polgári leánykát nézett ki magának, a kinek nem volt pénze, de a ki ebből a világból semmit se ismert. Se zsúrokra nem járt, se a művész-koloniával nem volt ismeretségben.

Mindattól, a mi az ifjunak megszokott környezete volt, igen távol állott. A dolog nagyon egyszerüen ment. Egy napon a fiu, mikor este hat órakor fölkelt, megfürdött és megborotválkozott, friss erőben érezte magát, megivott egy langyos kávét, rágyujtott és elment a kedves leányhoz. A leány egyedül volt otthon.

– Azért jöttem – mondta az ifju – hogy megkérjem a kezét. Szeretem.

A leány nem szólt semmit, csak nézte.

A fiu folytatta:

– Engem egyetlen dolog menthet meg az élet számára, s ez az, ha megnősülök. Most találtam valakit, a kivel szivesen tölteném el az életemet. Mentsen meg… legyen az enyém, csináljon belőlem embert.

Ennek a tizenhétéves leánynak a szive mélyéig szaladt ez a beszéd. Valami fájdalmas boldogság áradt el benne arra a gondolatra, hogy ő most meg fogja menteni azt, a kit szeret. Végignézett a sápadt, nagyszemű, halk beszédű fiun és szerette volna egészséges leány melléhez szoritani azt a bünös fejét, szeretett volna a maga piros, friss véréből inni adni neki, a kinek Isten tudja, hol folydogált a vére, mert sem az ajkán, sem az arczán nem látszott meg, hogy vér is van benne. Ápolni, jól etetni, szabad levegőre vinni reggel…

Nem felelt, csak a mellére borult. És a fiu sirni szeretett volna, mert könnyü sirásu legény volt, amolyan kis kezdődő neuraszténia kergette a könyeit a szemébe és a halálos elérzékenyülést a szivébe.

– Igen – mondta elfuladt hangon a fiu – és én megemberelem magam. Ma este már korán fekszem le. Meg fogom szokni a rendes életet. Mindennap pont egy órakor fogok ebédelni és pont nyolczkor vacsorázom. Reggeli után sétálni fogok sokat. Higyje el, csak ez hiányzik nekem. És az irásaim is jobbakká válnak. Drámát fogok irni. Tudja, rájöttem, hogy a ki éjszakázik, az nem tud konstruálni. A részleteket jobban irják meg a lump irók, de szerkeszteni, építeni csak az tud, a ki este fekszik és reggel kel. És a jelzőknek se jó az éjszakázás. A ki bágyadt, az nem tud uj jelzőket találni. Belenyugszik a régiekbe. Igen. Uj élet következik!

És ezzel az elhatározással ment haza. Boldog volt. Szerelmes volt és érezte, hogy most már a rendes, nyugodt élet következik, a mikor ő is látható lesz az utczán, és a mikor estefelé szépen elfárad, mint a többi ember, mint a gyárból hazasiető munkás, mint a hivatalból megtérő hivatalnok. És korán fog kelni és sétálni fog a napfényben, a napon, a melynek sugarát lelke minden porczikájával imádta…

És el is kezdte.

De már az első éjszakán nem tudott aludni. Hiányzott neki az ablakon át csöndesen beszürődő utczai moraj, a mely nyolcz esztendőn keresztül ringatta álomba minden reggel. Ez a városi muzsika, az ébredő utczák szerény lármája volt az altató dala, s most, hogy este feküdt le, nagy némaság, valami nyomasztó csend borult köréje, s ez a csend nyugtalanitotta. El-elszunyadt néhány perczre, de a nagy csend felriasztotta. Felült az ágyában, czigarettára gyujtott, olvasott, aztán megint megpróbálta az elalvást. Nem ment sehogyse. Éjjeli konflisok zörögtek végig az ablaka alatt. Ugy gondolt reájuk, mint az idegenben élő vándor a távozó darvakra, a kik az ő hazája felé röpülnek. És nyugtalan fészkelődés vett rajta erőt. Az ágya felmelegedett, a feje izzott. Ugy érezte, hogy láza van. De erőt vett magán és hajnal felé elaludt. A gazdasszonya reggel nyolczkor felköltötte és az ifju ekkor felöltözött és kiment az utczára a napon sétálni.

Szerényen ment, bujkált az emberek közt. Nem szokta meg, hogy ennyi embert lásson az utczán. Oh, az éjszakának egyik édes, megnyugtató érzése, hogy kevés embert látni az utczán és a kit látni, az is mind, mind jó ember. Vagy valami szegény, züllött teremtés, – és ezek mind jó szivüek, mint a bukott angyalok – vagy valami részeg ember, a ki mindig rokonszenves, mikor csöndesen motyogva támolyog és monologizál.

Ez a sok idegen, siető alak bántotta. Szaladt közülük ki, a város végére. De akkorra már dél lett és ezrével jöttek a munkások a gyárakból.

– Mennyi ember – gondolta az ifju és visszafordult. Menekült előlük, de unos-untalan emberekbe ütközött. Mikor a kocsiuton átment, majdnem elgázolták. Éjjel nem jár csak egy-két kocsi, s ez a nappali robogás, hajsza olybá tünt neki, mintha valami versenyen lett volna, a hol azé a dicsőség, a ki elébb ér valahová. Megállt kirakatokat bámulni, de ez meg elkeseritette. Mindent meg akart venni. Látta, mi minden csábitja az emberiséget arra, hogy bemenjen a boltba és otthagyjon néhány forintot.

– Levélpapirom sincs – gondolta.

Majd szép nyakkendőket látott. Egy jó czilinder ragyogott feléje az egyik kirakatból.

– Sok minden kellene – sóhajtott és ebédelni ment.

Nem volt étvágya és ebéd után rettenetesen elálmosodott. Gondolkozni kezdett:

– Ebédután – mondta magában – a rendes emberek is alusznak egy-egy órácskát.

És hazament, lefeküdt a kanapéra. Az ablakon túl zsongott az utcza, a kocsik muzsikálták az ő altató nótáját. Édesen, könnyen szállott az álom a szemére. Elaludt.

Mikor fölébredt, hat óra volt. Alkonyodott. Fölkelt és kinézett az ablakon. A lámpákat most gyujtogatták az utczán, s a szemközt levő ház ablakaiban egymásután csillant fel egy-egy kis fénypont. Ugy érezte, hogy most kezdődik az este, most készülnek az emberek a sötéthez, lámpákat gyujtogatnak, rollókat eresztenek le.

– Még nincs este – mondta és visszafeküdt a kanapéra. Ujra elaludt, ezuttal mélyen.

Mikor ujból felébredt, tiz óra volt. Kinézett az ablakon és most már büszkén ragyogtak a lámpák az utczán, és az ég vaksötét volt. Megmosakodott, rágyujtott, elment vacsorázni. Most friss volt, s mozgékonyságot érzett minden tagjában. Az ismerős pinczérek köszöntek neki és az éjjeli kocsisok kalapot emeltek előtte. Éjszaka minden szegény ember ismerte, még a virstli árus is a nevét mondta, mikor köszönt neki.

És a hogy vacsora után mindent feledve ujra nekiindult az éjszakának, ugy érezte magát, mint valami király, a ki számüzetés után végre ismét visszatért a birodalmába. Most megint az övé volt az egész gyalogjáró, mind az a sok aszfalt, a melyen nappal piszkos emberek százai hemzsegtek. A boltok redőnyei leeresztve, a kapuk zárva – minden és mindenki mintha respektálta volna az ő ember és világiszonyát, s mintha ő az ő szomoru lelkét épp ugy sétáltatta volna itt a lecsukott szemű házak közt, a kongó, üres városban, mint a hogy régen lady Godiva lovagolt végig meztelenül az utczákon, mikor minden polgár leeresztette az ablaka redőnyét és bezárta a kapuját, hogy a szép asszony szemérmetes testét egy pillantás se sértse.

És e pillanatban tisztán érezte, hogy soha nem fog megnősülni…

Bement egy kávéházba, tintát, tollat kért és megirta a kis leánynak a lemondó levelet. Rögtön bélyeget is ragasztott rá és bedobta a levélszekrénybe, hogy valahogy meg ne bánja.

Aztán föllélegzett, felvidult, belebujt a téli kabátjába és nekivágott az édes, csöndes éjszakának, a melyben az ember magamagának él, a melyben nincsenek vágyak, kötelezettségek és robogó kocsik, a mik végig gázoljanak rajtunk, a melynek csak nyugalmas csöndje, barátságos árnyai vannak, és a melyben jólesik virasztó embert találni, mert hisz ilyenkor olyan kicsi, olyan szűk, olyan kevés emberből áll a társadalom, hogy bánat nélkül lehet benne élni…

A csillagok ragyogtak a feje fölött és a döczögő konfortábli bakjáról leköszönt neki a kocsis.

– Jó estét, nagyságos ur – mondta vígan a virstliáruló ember és a fiu, az éjszaka magányos, gondtalan, hol bús, hol vidám, fia ugy meg volt hatva, hogy megint majdnem sirt, mikor ezt felelte neki:

– Jó estét, édes jó öreg barátom!

A Ribiszke.

I.

Ijesztő és csekély személyemre feltétlenül a patologikus eset benyomását teszi, a hogy különösen a törvényes koron alul levő fiatal irók szép nőket leirnak. Elvégre megbocsátható a költőnek, ha a szive vérével és az agya velejével fest meg egy alakot, de mióta az emberi idegrendszer betegségeinek ismerete úgyszólván egyetlen művelt család asztaláról sem hiányzik, sok ifju tehetség keveredik abba a gyanuba, hogy férfiui idegéletét a kéziratpapiron éli. Ez magánügy lévén, a ravaszabb olvasót a czivilizált undor egy nemével tölti el, a pszikopatológus érdeklődését pedig nagy mértékben fölkelti.

A nőnek tehát, a kiről itt szó lesz, nem reszkettek kéjesen az orrczimpái, nem vonaglott érzékileg a szájaszéle, s szemében nem villódzott ama macskásan révedező, zöldes szürke fény, mely olyannyira jellemzi a «nouvelle volupté» szenvedélyes keresőjét.

A Ribiszke régimódi kis kövér nő volt, egyszerű szép. Okos, talán tulságosan kicsi, mondhatnám: malaczosan apró szeme volt, az arcza kerek és egészséges, szája rendes, orra rendes, fogai épek. A Ribiszke az énekhangjából élt, még pedig többedmagával, mert ha egyedül énekelt volna, ebből nem tudott volna megélni. Összeálltak tehát többen, csupa ilyen Ribiszkék és minden este együtt énekeltek. A szinháznál, a hol szerződve voltak, ezt női karnak hivták, de ők tudták, hogy ez nem női kar, hanem ez az, hogy egy jóhangú hölgy énekel és ők, a többiek, ugy a hogy vele tartanak.

Hiába kerülgetném, előbb-utóbb ugyis ki kellene vele rukkolni, hát essünk túl rajta: a Ribiszke feslett életű nő volt. Élete már kora ifjuságában fölfeslett, s akkor nyerte az Erzsébet név helyébe a Ribiszke nevet, mely azóta rajta is ragadt. Kifejező név volt: Erzsébet piros volt és teli, mosolygós, zamatos és kicsike. A szinpadon mindig utolsónak állott a sorban. Ő volt a legkisebb nemes apród, eprészleány, parasztnő, udvarhölgy vagy halászfiu, a szerint, a milyen operettet adtak. S miután Ribiszke mindig a sor szélén állt, neki nyilott a legtöbb alkalma a proszczénium-páholyba nézni, a mi oly közel van a szinpadhoz, hogy gukkerezni már szemtelenség. A proszczéniumpáholyhoz való közelségéből aztán szépen megélt a Ribiszke. Ékszerei is voltak, a melyeket finom érzékkel nem aggatott folyton magára, hanem gondosan eltett a zálogházba, hogy meg ne egye a moly. A moly ellen különösen ama szép gyöngyfülbevalót óvta meg, melyre Friedmann szó nélkül adta meg a hatvan koronát, s a mely oka lett annak, hogy Ribiszke pénzzavar esetén mindig a füléhez nyult. Haekelista barátaim méltányolni fogják Ribiszke utódjainál ezt a mozdulatot, mely oly gyakori volt, hogy fölvétette magát az örökölhető reflexmozgások közé. A Ribiszke fia, ha megnő és nem lesz pénze, a füléhez fog kapni s nem fogja tudni, miért. De mi nevetni fogunk, mert mi tudjuk.

Szóval jól ment Ribiszkének. Még azok is szerették, akik nem vitték fölhajtott fedelű fiakkerben vacsorázni, mert maga volt a vidámság, a csapongó jókedv, a rugdalódzó életöröm. Tele volt csirkefogó-allűrökkel. Kis fiukat elpáholt az utczán s képes volt egy-egy kis mezitlábos után kivágtatni a Városligetig, ha az utána kiáltott valamit, csakhogy meghúzhassa a fülét.

Egy este, mikor a szinházban «Pörtschach gyöngyét» adták és Ribiszke ismét utolsónak állott be a gyopárszedő leányok karába, két jól öltözött úr jelent meg a proszczéniumpáholyban. Az egyik, a ki még jobban volt öltözve, mint a másik, azonnal gukkerezni kezdte Ribiszkét. Ribiszke rámosolygott, s az ügy ezzel el volt intézve. Kissé túlzok, mert az ügy már akkor el volt intézve, mikor a jól öltözött úr a gukkerhez nyúlt, de tartozom Ribiszkének annyi lovagiassággal, hogy a konstatálás előtt megvárjam az ő beleegyezését is.

– Ah! – suttogta diszkréten a jobban öltözött a jól öltözöttnek. – Tehát ez a Ribiszke!

– Ez!

A jobban öltözött jól belenézett a Ribiszkébe s olyan mosolylyal, oly finom vonalban nyitotta ki a száját, mintha azt akarta volna mondani: «Ez a kis angyal a pajkos báj elragadó inkarnácziója.» De nem volt franczia, hanem pesti, tehát csak ezt mondta:

– Jó bőr.

A másik intett:

– Jó.

– Megvan! – suttogott a gukkeres. – Ez az, a mit keresek! Ezzel a kis leánynyal fogok elutazni Abbáziába. Holnapután kezdődik a szabadságom. Hetek óta keresek valami vidám kis nőt, a ki erre az útra elkisérjen… de most megvan!

Jött a finálé. A kóristák úgy ordítottak, mintha fizették volna őket érte, pedig azt igazán nem lehet fizetésnek nevezni, a mit kaptak. Ribiszke a sor szélén állott s vonzalma jeléül a két jól öltözött felé énekelte, a többivel hogy: «Menj hát, menj hát, menj hát, menj, menj, menj, mehenj háhát!» – s ezzel legördült a függöny.

A jól öltözött úr – Stern – néhány szót váltott a páholyos asszonynyal, majd könnyed főhajtással üdvözölte a nézőtéren levő mondain ismerőseit, a kik bájmosolylyal köszöntek neki vissza s közben ezt mormogták: «akaszd föl magad.» Aztán hanyag előkelőséggel simította végig Bay Rummal mosott, brillantinnal fényezett haját, mondván:

– Igen, ah, igen! Elég volt a feszes nagyvilági életből, a folytonos bókokból, finomkodásokból, udvariaskodásokból, a sok formából és unalomból. Egy hónapig szabad leszek, mint a madár és vigan fogok élni ezzel a kis csirkefogóval. Ah, milyen jó lesz neveletlennek, szabadszájunak lenni, ingujjban ebédelni, pikáns nótákat énekelni…

A páholyos asszony diskréten nyitott be:

– Ő nagysága azt üzeni, hogy igen.

II.

Julius elsején a fiumei gyorsvonatban ültek. A nagy mozdony felszáguldott velük a Karszt tetejére s ők a kopasz hegyeket nézték.

– Itt nincs fű – mondta kevés tudományos készültséggel a Ribiszke, – mert nagyon fuj a szél.

– Úgy van, – mondta az előkelő Stern és egy koronát adott a kalauznak. Azzal odaugrott Ribiszke mellé és megfogta az orrát.

– Olyan orrod van – jegyezte meg – mínt egy gomb.

Ribiszke eltolta magától:

– Pardon. Ne szorítsd az orromat.

– Miért ne? – kérdezte Stern. – Az orrod olyan, mint egy gomb és ha a télikabátom itt volna, rá is gombolhatnám.

– Ez nagyon buta, – mondta Ribiszke.

– Igen? – kérdé az ifjú és meg akarta csókolni a Ribiszkét. De a lány dühbe jött.

– Maradhasson!

– Ugyan, ugyan! ne add a bankot. Légy víg, te kis csirkefogó.

Ribiszke félrehúzta a száját:

– Én nem tudom, – mondta – mi ütött magába. Eddig olyan finom volt, mint egy buta ember. Most egyik csunya szót a másik után mondja. És mért nem veszi föl a kabátját. Még bejön valaki és mit gondol, ha ingujjban látja?

Az ifju nagyott nézett.

– De édesem – szólt – csak nem fogsz itt nagyúri kivánalmakkal föllépni! Hiszen mulatni megyünk, kirúgni a hámból, neveletlenkedni, vihánczolni!

– Vihánczolni?

– Azt. Azért hoztalak magammal, hogy vidáman éljünk!

És torkaszakadtából kezte énekelni a «Csipd meg bogár» kezdetü magyar népdalt, mely egész télen át aludt a lelkében.