Part 4

– Emlékszem.

– Hát tudod, – mondja egy kellemetlen grimace kiséretében, – kezdem unni ezt a Csókait.

– Ugyan, ugyan.

– Besavanyítja az életemet. Most már akármit csinálok, folyton Csókairól van szó. Szerdán, mikor elmentem hazulról reggel, elfelejtettem megcsókolni az asszonyt. Hát utánam kiált: «Majd megcsókol Csókai.» Tudod?

– Tudom.

– Ugyanaznap este későn jön haza. Bizom benne, eszemágában sincs megkérdezni tőle, hogy hol járt délután, de tudod, éhes voltam, várni kellett a vacsorára. Hát – bevallom – kissé szigoruan szóltam rá: «Honnan jösz ilyen későn?» – A világ legnyugodtabb hangján feleli: «Csókaitól». Tudod?

– Tudom.

– Na már most… tudja Isten… hiszen agyonlövöm még azt is, a ki azt meri mondani, hogy gyanakszom rá… de máskor mindig egyhuzamban alszom este tiztől reggel nyolczig… aznap felriadtam félkettőkor, mert azt álmodtam, hogy Csókai ott áll az ágyam mellett és azt mondja a feleségemnek: «Csöndesen, édes, úgy jöjj ki, hogy az öreg föl ne ébredjen.» Álmomban azt feleltem neki: «Felébredek, fel fogok ébredni, majd megmutatom én neked!» És fel is ébredtem. Nagyon szégyeltem magam. Az asszony ott aludt mellettem, nyugodtan, boldog mosolylyal, mint valami anzix-kártyán a «pihenő Vénusz». De… mégis… szóval… tudod?

– Tudom, tudom.

Elhallgatott. Bennem az agglegény káröröme motoszkált. Valami olyan «ugykellnektek» érzés. Nem kellett nagy lélektanárnak lennem ahhoz, hogy megállapítsam most már teljes bizonysággal, ki az a Csókai. Csókai a férj lelkiismerete. A jóllakott emberé, a ki ebéd előtt szerelmesen, figyelemmel olvasta az étlapot, az árakat meg se nézte, s a ki ebédután félrelöki ezt a papirost, vagy ha a kezébe is veszi, azért veszi, hogy megnézze rajta az árakat. És magam is elképzeltem Csókait, az örökké éheset, a figyelmes, udvarias, fürge, szerelmes ifjut, a prózából verssé finomult lényt, a desztillált férfit, a barátom lelkiismeretének furóját, a barátom feleségének itt-ott elpotyogtatott illuzióiból összesürüsödött valakit.

– Tudod? – mondta aggódva.

Megvakartam a fejemet. Bevallottam a barátomnak, hogy nem tudok tanácsot adni. Hogy miért, azt nem mondtam meg neki. De azért nem tudtam, mert ha Csókai ember lett volna, hamar lehetett volna végezni vele. De Csókai gondolat volt, és a gondolatnak rettenetes az ereje, nemcsak akkor, ha Jézusnak, Galileinek, Luther Mártonnak, Kossuthnak, vagy Marxnak hivják, hanem – oh, örökbüszke hatalma az ember vágyainak – még akkor is, ha olyan szerény, rongyos, komikus neve van is, mint: Csókai.

III.

Körülbelül hat héttel ez után a látogatás után találkoztam az asszonynyal a Műcsarnokban.

– Hogyan? – kérdeztem – nagyságos asszony most a művészet iránt is érdeklődik?

Zavartan felelt valamit, a minek az volt az értelme, hogy azért jött ide a képekhez, mert összezördült az urával.

– Most már tűrhetetlen – mondta. – Most már nem én fenyegetem őt Csókaival… oh, erről végleg leszoktam. Most ő beszél róla mindig. Ha megjegyzést teszek arra, hogy a ruhája lompos, azt mondja: «Csókai vasalt nadrágban jár.» Egyebet se hallok, mint: «Mit csinál Csókai?» – «Vár ma délután Csókai?» – «Ha elválunk, feleségül vesz Csókai?» – Most már hadikiáltássá lett köztünk ez a név. Most már ugy kialakult, ugy megtestesedett, a miért annyit beszéltünk róla, annyit faragtuk, csiszoltuk, pingáltuk, hogy most már teljesen látjuk a képét, már olyan, mint valami önműködő bábu a Coppélius mester titokzatos műhelyéből, a melynek emberformája van, jár, kel, énekel, beszél, tánczol – csak éppen, hogy még nem él. Ugy, hogy most már nem is merek róla beszélni. Nem merem kimondani a nevét, mintha igazán a szeretőm volna. És az uram dühös rá, megfojtaná egy kanál vizben, csufolja, bántalmazza; szóval, nevessen, ha mulatságosnak találja, de az uram féltékeny Csókaíra.

Elgondolkoztam. Valóban az emberek addig ijesztették a gyerekeket a krampuszszal, addig mondták róla, hogy vörös nyelve van, puttony a hátán, jobbkezében virgács, balkezében láncz, a mig végül a játékgyárosok összeszedték mindezeket az adatokat és teremtettek egy krampusz-tipust, a mi most már oly ismeretes és oly klasszikus, hogy semmit se szabad változtatni rajta. Tudja Isten – gondoltam – hátha a legelmésebb játékgyárosnak, az életnek egyszer eszébe jut, hogy a barátomék Csókaiját meg is csinálja ennyi adat alapján.

Mondtam néhány vigasztaló szót az asszonynak, azután elbucsuztunk. De mielőtt elváltunk, ezt mondta az asszony:

– A legfurcsább a dologban, hogy engem dühössé tesz, mikor csufolja a Csókait. Fáj, ha bántja.

Nagyot néztem. Hogyan? Az asszony már titokban szolidaritást érez ez iránt a Csókai iránt? Hiszen akkor ez az asszony szereti Csókait, és ha Csókaiból még csak az az egy hiányzott, hogy éljen, akkor a baj már nagyon közel van, tekintve ama megrögzött hitemet, hogy a mit egy emberi lény szeret, az már félig él. Vagy talán a Messiás megszületésének nem az a története, hogy az emberek addig és annyira szerették, hogy egyszerre csak elkezdett élni?

IV.

Most már csak néhány szót kell mondanom azok kedvéért, a kik a történetek végére utaznak. Mert a történet szakemberek, helyesebben ember-szakemberek részére már az előző káputban befejeződött.

A barátom egy napon nyugtalan volt, lecsapta a hivatalban a dolgozókabátját és hazarohant. Az asszony nem volt otthon. Megvadult és nekiesett a fehérneműszekrénynek, s az abban elhelyezett ékszer-kazettáknak. Feltörte és egy czimet talált benne. A czimet megmondta egy kocsisnak, s azzal elvágtatott. Tiz percig várt a kapu alatt, s akkor jött az asszony. Az asszony sikoltott egyet, aztán félájultan – ezuttal életében először – konflisba ült és az anyjához hajtatott. A barátom még öt negyedórát várt, s akkor lejött az emeletről egy úr, a ki nem volt szőke és magas, mint Csókai, nem viselt vasalt nadrágot, szürke zsakettet és oldalt felcsapott Panamát, mint Csókai, de a kiben a férfi szimat mégis oly minden tévedést kizáró módon érezte meg a csókaiságot, hogy a barátom minden habozás nélkül verte le a fejéről a kis zsirardi szalmakalapot.

Névjegyet cseréltek s ekkor kitünt, hogy Csókait Kellernek hivják.

Mint utóbb, néhány évvel a válás után a barátom egy szép nyári éjszakán a Zugligetből hazajövet elmondta, az asszony még nem volt bünös. Ez lett volna az első találkozásuk. Ez feltétlenül bebizonyitódott.

– A legérdekesebb a dologban – tette hozzá – az, hogy ez a Keller egy csöppet sem, de abszolute semmiképpen nem hasonlitott a képzeletbeli csinos, elegáns Csókaihoz. Polgári megjelenésü, köpczös, értelemhiányra valló arczu emberke volt…

S a hogy igy jellemezte, leszidta, kigunyolta és szivből kinevette ezt a szegény, gyatra Kellert, egyre összehasonlítván őt a daliás és csábító Csókaival, eszembe jutottak azok a franczia szobrok, a melyekben a forradalom gondolatát hatalmas, csodaszép géniusz ábrázolja, a feltámadt nemzeti erőt pedig égi haraggal teljes, fenkölt arczu félisten, holott Arouet de Voltaire egy sovány, göthös, hiu, féltékeny, szószátyár vén kóró volt, Mirabeau pedig szörnyszülött: görbevállu, ragyás, borostás, ferdeorru, bozontos, sőt a legujabb kutatások szerint megvesztegethető is.

Téli reggel.

A gőzfürdő előtt a villamos ivlámpa mesterséges éjszakát csinált, de odébb, a Kerepesi-ut felől már piszkos-vörös pára szállott fel az égre. Valahol messze már jött, sietett felénk a Nap.

A nagy ház még be volt zárva. Tejüvegablakai mögött fehér fény villódzott, kigyultak benn is a lámpák. Árnyak jöttek-mentek. A frakkos fiu künn állt a kapu előtt még, vagy nyolcz-tiz emberrel. Fel volt türve a gallérjuk, szemükre huzva a kalapjuk, a kéz a zsebben. Mind maga elé bámult, várta a kapunyitást, várta a megváltó meleg vizet. Kettő nekidőlt a kapufélfának jobbról-balról, s majdnem aludt. Az egyik a leggyüröttebb pofa volt, a mit a frakkos fiu életében látott. Valami nagyon utolsó züllött ember lehetett, ámbár prém volt a télikabátján. De sárga, fáradt arcza volt, s a szája körül undor és fájdalom játszadozott. Kávéházi levegőn füstölt fej volt ez, dohányban páczolt arcz, bután merengő szem, a melyben olyan kifejezés ült, a mit a külföldi illusztrált lapoknak husz éven át való felületes és unott nézegetése ad a pesti kávéházi állatnak. Nagy pinczér-túlélő lehetett szegény, az a fajta, a ki alól minden reggel kidől az éjjeli pinczér és a ki – ámbátor vacsora után ment be a kávéházba – a reggeli pinczérnél fizeti az utolsó konszommáczióját.

A másik kariatid pedig egyenesen éjjeli pinczér volt. De az már el is aludt szegény, állva.

A frakkos fiu didergett. Csöndes, alattomos kis szél járt az utczán, a füle mögé fujt, a manzsettája alá fujt, besurrant a czipője főlött a vékony frakknadrág alá. Vágyó pillantást vetett a nagy, homályos ablakokra, a melyek mögül fehéren sugárzott a gőzfürdő erkölcsi tartalma: a melegség, a tisztálkodás, az olcsó borbélyparfüm szomoru és mégis tisztaságot jelentő illata, a pihenés, a csönd, és az az édes forróság, a miben egy pillanatra fuldoklik az ember, de a mi aztán megdolgozza, úgy, hogy azt érzi, mintha kipárolna, kiolvasztana belőle mindent, a mi rossz és fájdalmas.

Még többen jöttek. Szemben pálinkamérés volt, transzparenssel a kirakatában. A transzparensen ez állott: «Itt fürdő Jegyek.» Jöttek a boltból hárman, zöld jegyekkel a kezükben.

Aztán egyszerre kinyitották a kaput. Észre se vették. De aztán mégis elkezdtek befelé menni, a kávéházi állat büszkén, katonásan, az alvó pinczér őszintén tántorogva. A frakkos fiu szerényen ment köztük. A három, a ki a pálinkamérésből jött, vígan kiabált és ismerősként üdvözölte a pénztárkisasszonyt. Aztán lábdobogás hallatszott, ment fel a raj a vaslépcsőn a labirintusba, és eltünt a sok száz kabin közt a fuladt melegben.

A frakkos fiu lassan vetkőzött, meg is borotválkozott elébb. Mire ő bement a nagy medencze-csarnokba, már benn ültek a fehér békák a meleg pocsolyában. Forró, sötét nedvesség ült a tüdejére. Meg kellett állnia a gőzös, párás teremben, mert nem látott. Aztán megszokta a szeme a sötétet. Leült az első lépcsőfokra és szétnézett.

A medenczében köröskörül ültek az emberek. Nem láthatták őket jól, mert a meleg köd, a mit bezártak ebbe a csarnokba, fátyolt huzott minden akt elé. Két-három kis sárga villamos lámpa világolt a sarkokban, mindeniknek udvara volt a sűrü gőzben. A fiú úgy érezte, mintha itt minden izzadna. A barna falakról csöpögött a langyos viz. Az oszlopok megcsillantak. Fenn, a kupola, a melyen négy-öt piczi szinesüveg-ablakocska volt, egymásután csöppentette homlokára a maga hideg kő-izzadságát. Ugy látta, még a kis villamos lámpák is izzadnak valami sárgás gőzt, a mi szétáradt belőlük, el-elgomolygott a többi pára közé.

És csönd volt. Itt most a viz volt az ur, mindenki másnak a neve: hallgass. Fülelt a fiu. A szomszéd medencze felől pocskolás, csurgás zaja jött. Valahol messze zuhogott a viz olyan zúgással, mint valami vizesés. Valaki szaladt: csattogott meztelen talpa a vizes kövön. Hátul, az oszlopok mögött kis záporok verték a követ: a tussok zúgtak, csattogtak, el-elálltak hirtelen, majd megint megeredtek, egyik a másik után. És közben egyre, folyton, mindenünnen csöpögött a meleg viz. Ha egy pillanatra csönd lett, akkor is lehetett hallani a verejték-csöppenését ennek a nagy háznak, a melyet kivül fagyosra fujt az éles, száraz téli szél, s a mit itt belülről főztek, pároltak már húsz év óta minden nap, éjjel-nappal szakadatlanul.

Egyre jöttek. A kis vasajtók nyikorogtak, ujabb meztelen alakok léptek be a párába. Csupa csöndes ember. Csupa komoly arcz. Sorjában ültek a medencze szélén, térdig a vizben.

A frakkos fiu – most már ő is csak akt volt, mint a többi – álmosan ült köztük. Belülről ő is fázott. De megindult és vállig ment be a meleg vizbe.

És akkor ő is megértette, hogy miért kell ide jönni. Szétnézett. Mellette állott a kávéházi állat, szomoru arczán valami mosolygásfélével. De még ebben a mosolyában is benne volt az undor, a mi kisérte őt és minden gesztusát, minden grimaceát, minden tekintetét, a mi állandó és őszinte kritika volt valami fölött: talán a többi emberek, talán az egész ország, talán még ennél is nagyobb, mindent összefoglaló valami: önmaga fölött.

A kávéházi nyakig volt a vizben. A feje úgy uszott a medencze tükrén, mint egy nagy, fáradt, fájdalmas, hervadt, sárga virág. A frakkos fiu, a kinek jómódu szülei voltak, s a ki finom házibálból jött ide, egy kis szomoru szerelemmel a szivében, megijedt tőle. Aztán úgy látta, hogy megmozdul a szája az embernek. Mondott valamit.

– Tessék? – kérdezte tőle ijedten.

A hervadt virág feléje siklott a vizen:

– Jó ez a meleg viz, – mondta.

– Igen.

Körülnéztek. A kik az imént még a medencze partján ültek, most már mind nyakig állottak a vizben, főttek ebben a nagy lábasban, a mely e pillanatban olybá tünt, mintha belső földi tüzek melegitették volna alulról, és mintha valami nagyon okos, nagyon bölcs, nagyon elmés és nagyon szomoru ördög föltette volna magában, hogy megfőzi az emberi nyomoruság levesét ebből a sok virrasztó, éjjel bujó emberből, szegény hatodrangu, tuberkulotikus pinczérekből, urakból, a kik alól kihuzták a gyékényt, peches kártyásokból, beteg betüszedőkből, félbolond ujságirókból, a nagyvárosba szédült kishivatalnokokból, a kik a legpiszkosabb szerelmi éjszaka emlékét hozták ide a vizbe, ebből a sok sárgabőrü, kiálló-lapoczkás, furcsa emberállatból, a csontosból úgy, mint a pókhasuból, ezekből a szomoru fejekből, ezekből a semmitmondó bus emberszemekből, – alájuk tüzel, főzi a rettenetes, keserü levest ebben a háromemeletes fazékban, és ezt egyik se tudja, mert mind boldogan fől a meleg vizben, félig lehunyja a szemét, érez a fejében valami édes, bús kóválygást, érzi a teste körül a jó, puha, áramló, simogató forróságot, és nem hall mást, csak csurgást, zuhogást, egy-egy eltévedt, visszhangzó emberhangot, és átadja magát ennek a forró szédülésnek, keblére borul a meleg viznek, érzi, hogy könnyen lép benne, szinte lebeg, érzi a hátán, a mellén, a nyakán, elandalodik tőle, egy kicsit elfelejt mindent, bután mosolyog, lehunyja a szemét és szeretné a fejét ráhajtani a viz szinére ebben a boldog fél-öntudatlanságban, a miben párává kavarodik előtte minden, hang, szin, forma – nincs többé gond és gondolat, csak boldog szédülés van a jó, forró vízben.

Igy lehet megrészegedni viztől is. Az éjszaka kóbor kutyái minden reggel berugnak tőle. Csak más a teknikája, mint a bornak. Ő iszik meg bennünket.

– Tessék? – kérdezte megint a fiu.

A sárga fej kinyult a vizből.

– Nézze… – szólt.

Az orrával intett az oszlopok felé. Az oszlopsor mögött, a gőzpárában két masszőr szaladt. Aztán egy harmadik.

Egy kövér zsidó czuppogott utánuk.

– Semmi, semmi – mondta neki a masször. – Csak tessék visszamenni a vizbe.

Kicsit a viz felé tolta. A nagytestü, fehér zsidó féllábbal belépett a vizbe, de gyanakvólag nézett arra felé, a merre a masszőrök szaladtak.

Két kiváncsi fej nyult fel a sötét vizből:

– Mi az?

Ijedt szemmel néztek a zsidóra.

– Valami… – mondta ez – Valaki…

És leszaladt a vizbe. Nyakig merült belé. Menekült, szaladni akart a vizben, de csak nehezen eviczkélt benne.

A masszőrök hoztak valakit. Ketten fogták közre. Az a valaki azonban nem jött, hanem huzatta magát. A feje oldalt billent.

A két kiváncsi fej mereven állt ki a vizből. Egy szót se szóltak. Nagy volt a csönd, csak a zsidó csapkodta a vizet, a mint szaladt benne; nem akarta látni az egészet.

A fejek mind kinyultak a viz szine fölé. A frakkos fiu megijedt.

– Mi az?

Ott hozták az embert mellette. Az egyik szeme le volt hunyva, a másik nyitva volt, de nem nézett vele. Siettek a masszőrök. Beszéltek vele:

– Jöjjön, nagyságos ur, majd kint jobban lesz.

– Rosszul lett? – kérdezte a frakkos fiu. De visszahőkölt, mert meglátta a lyukat az ember halántékán.

A masszőrök kihurczolták. A fiu még egyszer látta, a küszöbön. A két masszőr vörös, egészséges hátát látta, s köztük ezt a szegény, vékony, görbe kis hátat, a nagyságos ur sárga hátát.

A vasajtó csattant. Künn voltak. És most megmozdult a sötét viz. Sárga, fehér, vörös, rózsaszinü, szőrös szörnyek másztak ki belőle, nagy locsogás, paskolás hallatszott. Mindenki a parton volt. Csattogtak, locskoltak, a hogy kiszaladtak a vizből, ijedten, kiváncsian.

– Semmi, semmi, – mondták a fűrdős emberek.

– De hogy a durranást nem hallottuk – mondta egy ember.

És magára maradt a sötétzöld viz a medenczében. Lomhán hullámzott, gyürüzött. Moraj kelt mindenfelől. Hangok jöttek. Sokan beszéltek egyszerre. Csak a viz hallgatott most, mindenütt. Ez az emberek ügye volt.

Aztán egyik a viz felé fordult. Aztán a másik. Majd a harmadik, negyedik. Fáztak künn. Visszakivánkoztak. És lassan jött le ismét a raj a lépcsőn. És ujra beleültek, egy percz multán benne voltak mind az éjszaka fiai a boldog melegségben. De most némán, mozdulatlanul kuksoltak. Pislogtak, mint a békák. Két pinczér ült egymás mellett egy kőoroszlánfejnél… Ezeknek rémület volt az arczukon. A kávéházi ember gondolkozott. De az undor ott volt az arczán. A frakkos fiu összeszoritotta a fogát és a korláthoz kapaszkodott. A nagy, fehér zsidó belenézett a vizbe. Most egy kicsit meg voltak ijedve a legények, mind, mind.

Aztán végleg csönd lett megint. Csak a viz zúgott tompán a föld alatt, a falakban, mellettük, alattuk, sziszegett a gőz, csurgott, csöpögött a falak verejtéke, vagy csövekből titkos bugyborékolás hallatszott és az emberek hallgatták ezt a furcsa, andalitó neszt, most már álmosan, bágyadtan, teleszíva magukat forrósággal, s kábuló agygyal, a miben eltörlődött a nagyságos ur szegény, sovány hátának az emléke – főttek megint.

– Aludni, aludni… – mondta a kávéházi ember.

Kiment a vizből, gőgös mosolylyal.

Nyilt a vasajtó.

Egy kis zömök, erős ember jött be. Nem duzzadtszemü, félig alvó, mint ők, hanem nyilt tekintetü, jó, egészséges, buta arcz. Ez most kelt föl. Mind e közt a negyven-ötven ember közt ő volt az egyetlen, a ki ágyban aludt az éjjel, most félhatkor fölkelt és most hatkor már itt is van a fürdőben. Ugy jött be, mint az élet. Ismeretlenül, idegenül nézett szét. Aztán leült a vizbe és frissen, gyorsan mosta meg az arczát benne. Prüszkölt is hozzá. Mosolyogva nézett szét a puffadt, pirosra gyúlt, részeg, kimerült arczok közt.

Aztán a tuss alá ment.

A kávéházi ember eltünt. Többen mentek már el. Most aludni mentek mind, részegen, félig-meddig boldogan, szegény megrugott, eltiprott, pénztelen éjjeli figurák, szégyelték magukat a friss kis ágens előtt, a ki most kelt föl, még a frakkos fiu is szégyelte magát. Rögtön más képe lett a fürdőnek. Menekültek szegények, ezt az embert nem állhatták. Kiáltások hangzottak. Ujabb emberek jöttek. Villamos csengő szólt. A frissen jöttek beszéltek, mulattak, a tuss alá mentek, kiabáltak: «masszőr! masszőr!» Elfoglalták az országot, és a régiek a kis ajtókon fordultak ki, eltüntek, egy percz – és már egy se volt ott közülük.

Az ujak pedig már nem tisztelték áhitattal a vizet, szemtelenkedtek vele, kezelték, öntötték, birtokukba vették. Csapokat nyitottak, tussokat zártak el, csöveket igazgattak. Ez már egészen más volt. Félóra mulva már százan-százötvenen hanczuroztak, orditoztak, terrorizálták a medenczét.

Ekkor már a szegény viz-imádók fenn aludtak a nagy hálóterem egyik sarkában, a pamlagokon, fehér köpönyegben, fehér kendővel a fejükön, nyitott szájjal. Egyik-másik még czigarettázott. Egy csomóban aludtak mind, mintha összebujtak volna ebbe a sarokba a többi ember elől, mint valami szomoru kis szekta, bánatos, nagyon tiszta, nagyon elzüllött kis nyáj, csupa rossz, beteg gyereke ennek a piszkos városnak, drága, szegény, jó, szomoru fiuk, a kik bujnak az élet elől, mert kikaptak tőle, a kik besurrannak minden olyan házba, a hol egy kicsit el lehet felejteni mindent, rongyos, bússzemü, mezitlábas kis fiai ennek a czifra város-anyának, a ki tollas kalapban mulat a szeretőivel és elfelejtette őket.

Édes, jó testvéreim.

Turóczi.

Ha hosszabb útra megy az ember vonaton – s ha történetesen az ember nem beszédes ember, aféle gyors-ismerkedő causeur, hanem szeret a néma megfigyelés álláspontjára helyezkedni – az ötödik állomásnál rájön, hogy a vonat olyan, mint a hirlap. Mentél már végig, nyájas olvasó, valami hosszú vonaton, az utolsó vaggonból az étkező-kocsiba, mely a mozdony szeneskocsija mögött terjesztette a kellemes zsirszagot? Ha igen, akkor be is néztél mindenik fülkébe, a mely előtt elhaladtál. S akkor rájöttél, hogy a fülkék olyanok, mint a hirlap rovatjai. Az egyikben a háboruról beszélnek, a másikban politikáról; a harmadikban földbérlők utaznak s közgazdasági rovatokat mondanak el; a negyedikben külpolitikáról van szó, az ötödikben a rendőri krónikák rémes eseteit hallod. S ahogy útas ember minden rovatnak megtalálja a maga fülkéjét, úgy arra is rájön, hogy tárcza-fülkék is vannak, a hol az emberek nőkről beszélnek és szerelmi történeteket adnak elő, sőt néha a nagy port vert botrányokat vigjátékokká vagy drámákká nemesítik.

Itt hallottam, a mint egy panama-kalapos úr egy másik úri-kalapos panamistának a következő tanúlságos történetet beszélte el, melyet minden rangú és rendű férfiak okúlására hiven közlök. A történet két részből áll. Az egyik rész Kelenföld és Sárbogárd közt hangzott el, a másik rész Sárbogárd és Dombovár közt. A történet Kelenföldnél még unalmas volt, Szakály-Högyésznél volt a legérdekesebb s tíz óra negyvennyolcz perczkor Uj-Dombovárnál tanúlságossá vált.

I. Kelenföldtől Sárbogárdig.

– Nézd, kérlek, – mondta a panamakalapos, – az nem úgy megy, a hogy te gondolod. A nőket nem lehet paragrafusokba szedni. A nő és a férfi közt olyanforma a külömbség, mint a hegedü és a zongora közt. A zongora temperált hangszer, mint a férfi. A cé után cisz következik rajta. A hegedűn a cé és a cisz közt még a mi brutális kezünk is megtalál négy-öt hangot. Nekem volt egy esetem, a mit, ha elmondok, mindjárt megértesz valami keveset abból, a mit nő és férfi közt való viszonynak neveznek.

– Halljuk! – mondta a másik.

– Mielőtt ügyvédi irodát nyitottam, tudod, hogy újságíró akartam lenni. Ifjukoromban verseket, novellákat irtam és éreztem, hogy mozog bennem valami, az a valami, a miről Mikszáth azt mondta, hogy rendszerint nem tehetség, hanem giliszta. S abban az időben mi fiatalok egy kávéházba jártunk esténkint. Valóban olyanok voltunk, a milyeneknek a könyvekben leírják a bohémeket. Hosszúhajúak, borzasak. Nagy kalapokban jártunk, lompos fekete nyakkendőket viseltünk, szakadt volt a czipőnk, kitérdelt a nadrágunk, s a kabátunknak lefigyegtek a zsebei, mert mindig könyveket czipeltünk bennük. Egy azon ruhában eljártunk egy esztendeig s hogy tömören fejezzem ki magamat, valamennyien: költők, festők, mind rongyosak és piszkosak voltunk.

És volt abban a kávéházban egy Emma nevü kaszirosnő. Némi viharokon átment, helyőrséggel ellátott városokból jött nő volt, a mi kaszirosnőre nézve egyszerűen az életrajz jellegével bir. És én szerelmes voltam Emmába.

Járt oda közénk egy ur, a ki se költő, se piktor nem volt. Hivatalnok volt egy bankban, s nekünk mindenben ellentétünk. Nem volt vidám fiú és pokoli előkelőséggel öltözött. A czilinderén nyolcz reflex, a nadrágja élre vasalva, mint a kés, a nyakkendője vékony, mint a czipőzsinór, a czipője lakkos és hibátlan, a zsebkendője sarkában patkó… Finom ember volt. Turóczinak hivták. Nem felejtem el a nevét soha. Állandóan «cuir de Russie» illata volt és ugy fésűlködött, mint az angol miniszterek fiai. Egyszóval nem volt közibénk való és mi nagyokat mulattunk rajta. De az a híre volt, hogy szerencséje van a nőknél, s ez némi kis érdekességet adott neki a szemünkben. Emmával sokat beszéltünk róla és Emma, az édes és viharvert Emma kinevette, velünk együtt. Édesen kaczagott, mint a régimódi irók irták, s ilyenkor elővillant piros ajkai közül hófehér fogsora a finom aranyplombbal, melyet egy főhadnagy költségén egy egyszerű kassai fogorvos ékelt picziny egérfogába.

– Csókolom a plombját, – mondtuk neki, s ő imádott minket.

– Az én fiaim vagytok, – mondogatta, – még soha sehol ilyen jól nem éreztem magamat, mint köztetek. Imádom a bohémeket!