Part 2

A fiu pedig bágyadt volt. A városi szervezetnek nem friss erőt jelent a május. A dekadens corpust a márczius kikezdi, az április felbolygatja, a május elbágyasztja. Bennünk nem gyujt életkedvet a tavasz, és az éles márcziusi szél nem lobogtatja a mi szivünkben az öröm lángját. Valami furcsa, édes, mosolygó bágyadtságot hoz, valami morbidezzás állapotot, hogy ugy érezzük, mintha kellemes nyüg ülne a nyakunkon, édes borok gőze kószálna a fejünkben, alapjában véve, mintha az a nyers, vad, erőszakos fejlődés, a mi körülöttünk rohanvást indul meg tavaszszal, magával sodorná ezt a mi anemikus testünket is, a mely nem elég erős arra, hogy a tavasz csikóival versenyt nyargaljon. A fiu különben – és szolgáljon ez mentségül a régi erkölcsök tisztelőinek szemében – délután félkettőtől félhatig egyfolytában csókolta azt a kis szőke leányt, a ki mellette állott. Igy aztán kissé furcsa jelenség volt ez a legény orvosi szempontból. Az arcza halavány volt és hideg, de a szája forró és piros. A leány pedig áhitattal és tudatlanul nézte a vérszegény arczot és ama partiális vérbőséget, melyet a költők az ajkak pirjának neveznek. A leány már jobban birta a tavaszt. Ő csupa egészség volt. És a csókolózást is jobban birta. Az asszony passziv fölénye a szerelmi tusában már ilyenkor kezdödik. Mikor még az egész szerelem abból áll, hogy két különnemű lény farkasszemet néz egymással, már akkor is a férfi hunyja be előbb a szemét.

A leány fehér ruhában volt. Még rövid szoknyát viselt, a rövid szoknyák ama fajtájából, a melyek mintha nőnének. Az érti ezt meg, a ki együtt nőtt fel egy rövid szoknyával. Szép, fehér nyakát matrózgallér vette körül, s hogy ezen mi a sirni való, azt is csak az tudja, a ki még emlékszik arra a mérhetetlen bájra, mely akkor sugárzik a leányból, a mikor még fiús. Talán nagyot tévedek, de reám az egyszerű megfejtések hatását teszi az a tapasztalat, hogy a nő fiatalsága a férfiasság. A pubertást megelőző esztendőkben mintha még nem határozta volna el magát a leány, hogy fiu legyen-e, vagy leány maradjon. És ezt a hermafrodita viselkedést, ama jól sikerült verekedő-kedvet, azt a karakter-tultengést, a fiuruhába való öltözködés amaz örök vágyát, a fiu-játékok után való bánatos sóvárgást aztán a természet rendbeszedi az első komolyan női reggelen, melyre rémülettel virrad a kis határozatlan. Mint az induló vonat, a mely a nagy pályaudvar harmincz-negyven sinpárján ide-oda zökken, egyikről a másikra szalad, jobbra fordul, balra kanyarodik, s csak a város határán túl, a szabad mezőn vág neki annak az egyetlen hosszu sinnek, a mely a czéljához viszi.

Egymásra néztek. És a bágyadt, beteg, fáradt fiu szemében erő villant meg. Az egészséges, friss, erős leány pedig alázattal sütötte le a szemét.

II.

A fiu lement a kőbe vágott lépcsőn, s beleugrott a fehér csónakba. Kissé tántorgott benne, s a csónak billegett alatta.

– Jaj! – mondta a leány a parton.

A fiu félt és a leány sikoltott.

Aztán a fiu eloldotta a lánczot, az evezőt nekifeszitette az iszapnak és a partig siklott. Ott a kezét nyujtotta a leánynak. A leány mosolygott és belépett a csónakba. Gracziózus volt, szépen csinálta ezt az ugrást s akkor talán nem gondolt arra, hogy ezért a könnyedségért harmincz év mulva egy esztendőt adna az életből. És most bennültek a csónakban mind a ketten.

– Én evezek – mondta a leány.

– Nem. Majd én.

– Tudsz?

– Hogyne!

– De később hagysz engem is egy kicsit, ugy-e?

– Hogyne! – mondta a fiu azzal a biztos tudattal, hogy később se fogja hagyni. Hogy itt is előre nézzünk: husz év mulva épp ily rosszhiszemü könnyedséggel fog házasságot igérni egy forró estén. «De feleségül veszel, ugy-e?» – «Hogyne» fogja mondani agglegénységébe vetett rendíthetetlen hittel.

És megindult a csónak, miután ellökték az evezővel a parttól. A fiu ledobta könnyű kis fehér kabátját, valami férfias büszkeséggel, mely azt éreztette a leánynyal, hogy a komoly munka pillanataiban felrugandók a konvencziók. A leánynak tetszett, hogy most oly komoly evezés következik, hogy «pardon» nélkül vetkőzik trikóra a fiu. És a fiu háttal ült a nagy tengernek, mely mögött leáldozóban volt a nap. A leány arczczal fordult a bucsuzó sugárnak: aranyporos lett tőle a haja és két vörös-arany csillag tündökölt a szemében. Mikor nekiszaladtak a viznek, a kisasszony összeborzongott és nekiszegte a homlokát a sós szélnek. A fiu hátradőlt, nekifeküdt és meghuzta az evezőt. Most jól érezték magukat. Siklottak, elsurrantak a parttól, mosolyogtak, örültek. A fiu hátra-hátranézett, irányért.

– Csak előre, neki! – mondta a leány.

És a fiu daczos örömmel rántotta meg ujból az evezőt, nem törődve iránynyal, telve azzal a gondolattal, hogy mily jó volna, ha most egy evezőrántással kivághatná magát az Atlanti Oczeán közepére. És a parton megkicsinyedtek a házak, alkonyi ködbe vesztek a hegyek és könnyű fátyol szállott a völgyekre.

De a csónakot mintha lökte volna valami alulról. Az az érzésük volt, mintha valami nagy hal emelgette volna a könnyű fehér alkotmányt. Hullám semerre sem látszott, a tenger sima volt, sehol egy fodor, sehol egy vizcsipke, semmi. És mégis meg-megrendült a csónak s egy láthatatlan erő birkózott vele.

Meleg volt.

– Mi ez? – mondta szorongva a leány.

A fiu a vizbe eresztette az evezőt és megfordult. Nagy nyugalom borult a kék vizre, s messzi, a hosszugerinczü, alacsony hegyek mögött szétomlott az égen a nap parazsa. Szines tüzek lobogtak a felhők közt s égő foltok folytak szét a párában. Mintha izzó érczet csurgattak volna a tengerbe s az ott tovább izzott volna, szétterjedt volna a tükrén: tócsákban állott a tengeren az égő zöld, a fényes lila és mintha a hegy tetején a hegybe ömlött s a hegylábnál a vizbe folyt volna a hegyből valami kozmikus eredetű tüzes-piros vér, a Nap szerelmes és szinesen párázó vére, a mit a tenger hűvössége sem alvaszt meg, s a mely kanyarogva, kigyózva, máshol széles csikokban patakzott, az égi anyagok villamos könnyedségével áramlott szét az egyre sötétülő viz hátán.

A csónak mintha most emelkedett volna. Aztán megint sülyedt, de akkorát, mint az emeleti lift. A fiu beszedte az evezőket, és felállott a csónakban. Arczczal a nap felé fordult, aztán körülnézett. De megtántorodott és hirtelen leült.

– A sirokkó, – mondta.

Ez ijesztően hangzott a nagy csöndességben. Nekik, szegény városi legényeknek ez olyan volt, mint a karavánok rettenetes ordítása:

– Számum!

És most a fiu fölvette a kabátját, komolyan, szótlanul. Nekiöltözött a sirokkónak. És ez is olyan volt, mint mikor a napon heverésző katona a trombitaszóra a puskája után kap. Itt az ellenség! Egyet fordított a csónakon és nekilátott a munkának.

– Visszamegyünk!

III.

De most már fogta őket a sirokkó. Valóban, a sirokkóban van valami, a mi méltóvá teszi őt a gondolkodó ember rokonszenvére. Minden rendelkezésünkre álló szelek közül ez az egyetlen, a melyben értelem, titokzatosság és drámaiasság van. A bóra néha szemtelen, sokszor rakonczátlan, sőt vad, romboló szél, a melynek azonban a hasába lát az ember, mint a kártyások mondják. Hullámosra veri a tengert, végigszánkázik rajta, falombot tép, háztetőket repít, s ehez a banális szélmuzsikát fujja: süvít, fütyül, zúg, búg. Nem lehet komolyan venni, mint a hogy a csirkefogót, a cirkuszi akrobatát és a dühös embert csak a gyermekek veszik komolyan. A tenger se veszi komolyan. Hullámzik, kellemetlenkedik, nekivág a partnak, elsötétül, fodrozódik, de alapjában véve nem bánja ezt a felületes dühöngőt. – De a sirokkó, az más. Mintha nem is szél volna. Csöndes és komoly. A tenger alatt fuj – mondják a partiak. Lassan jön s nem korbácsolja a tengert, hanem emelgeti. Feszegeti ezt a rettenetes súlyu vizföldet, a mi a földet borítja. És langyos, sőt meleg. A felületekkel nem törődik. Tőle békén maradhat falomb, háztető, mencsikoff-kabát és szalmakalap. És nem átlátszó jellem mint a bóra. Nem tudni mikor jön s a mikor jön, már itt is van. A tenger reszket, ha érzi. Nagyokat sóhajt. Rengeteg melle emelkedik és sülyed, mint a nehezen lélekző betegé. Némán fogadja, mert erősebb nála. És az egész partvidék tiszteli. Az ég elborul, a fák lecsüggesztik az ágaikat s a füvek önként hajolnak meg. A bóra nyakonfogja őket, lenyomja a fejüket. A sirokkó, mikor jön, már alázatosságot talál, mint az igazi király. És csönd van. Semmi részeges lárma, semmi süvítés, zúgás, csikorgás. A bóra dühösen hajszolja és kergeti a felhőket, mint a falu bolondja a gyerkőczöket. A sirokkó felhőkkel érkezik, nagy, sötét kisérettel, hatalmasan ivelt borulattal, melybe az égbolt gyerkőczei ijedten olvadnak bele. A hűvös bóra előtt elbujhatsz a fal mögé, nem ér el. A sirokkó forró lehellete elől nincs menekvés. Megadod magad neki s vársz.

És ha most a partról néznők a tengert, látnók a kis fehér csónakot egy nagy, de nem tarajos hullám tetején. Mint a hogy a bivaly gerincze meggörbül, mikor a nehéz szekérrel nem tud elindulni, úgy domborodik meg a tenger háta, mikor nekifeszül a sirokkónak. Fenn a gerincz tetején volt a kis csónak, aztán mintha legurult volna róla. Nem dobálta a hullám, csak vitte.

A leány megijedt.

– Ne félj, – mondta a fiu és most rosszul kezte magát érezni. A vér leszaladt a fejéből és a halántéka verítékezett. A leány fogta az ülődeszkát és az ajkába harapott. Azt mondta:

– A mig veled vagyok, nem félek.

Tüzesen nézett a fiu szemébe és most érezte, hogy szép. És ennek nagyon örült. És nem bánta, hogy a hegyeken túl megmordult a tenger, mint valami álmából fölvert vad, nem bánta, hogy dél felől is elbődült a nagy viz, jelezve, hogy ott már kikezdte a néma, vad erő. Arra se gondolt, hogy e pillanatban nem a tenger volt többé félelmes, hanem a láthatatlan sirokkó, s hogy most a tengert pongyolában lehetett látni, mint valami nagy, hatalmas embert, a kitől mindenki fél s a ki este, mikor magányosan marad, nyög és hánykolódik és megadja magát a láznak, mely gyötri. Most olyformán kellett félni a tengertől, mint a megsebzett vadtól, a mely már csak a maga bajával törődik és nem bánja, ha hánykolódásközben akármit tör-zúz is össze.

– Szép lehetek most, – érezte a leány, félig lehunyta a szemét és kissé kinyitotta a száját.

A fiu pedig elsápadt és sirni szeretett volna. Szörnyen evezett, hogy partra érjenek, mielőtt utoléri a rosszullét. Nem akarta, nem, inkább meghalt volna, mintsem hogy elveszítse a tisztaságát és a legényes frisseségét a leány előtt. És karikák tánczoltak a szeme előtt és valami saját külön kis sirokkó kezdett dúlni a gyomra körül. Most már a leány is észrevette ezt. És ő is rettenetesen megijedt. Nem attól, hogy baj lesz, s hogy a fiut betegség fogja kinozni, hanem, hogy a szép sudár gyerek csunyáva válik, grimaceokat fog vágni és tisztátalanságot követ el. Mikor már meg tudja bocsátani a leány a rosszullétet a legénynek, akkor már megérett arra, hogy feleség és anya legyen. De a tiszta, igazi, önző és nyers vágyakozás korában ez katasztrófa lett volna. És a fiu halálsápadtan szorította össze a fogát s ereje utolsó maradékával evezett. A leány reszketett és félt. «Csak ezt ne! Csak ezt ne add, Istenem!» – gondolta. És vadul száguldottak a part felé, mely már sötétségbe burkolta magát, repültek a hullámokon, az egyik felrántotta, a másik a part felé dobta őket. Ők azt hitték, hogy ők eveznek, hogy ők viszik magukat biztonságba, de tulajdonképpen a sirokkó söpörte őket. Takarította a tengert, s neki mindegy volt, döglött delfint, törött gerendát söpör-e a partra, avagy egy könnyű fehér csónakot, a melyben két szerelmes gyerek ül reszketve. És a két szerelmes gyereknek is míndegy volt: kinos halál következik-e mostan, a Berceuse Bleue reczipéje szerint, a melyben a «deux amants» végül a tenger fenekén nyugosznak, «sous le linceul bleu des vagues» – avagy küzdelmes menekvés, és sem arra nem gondoltak, hogy összeölelkezve haljanak meg együtt, sem arra, hogy most koczkán forog minden, a mi ebben az életben öröm és nyomoruság, hanem egyesegyedül csak arra, hogy a fiu rosszul ne legyen, mert akkor a fiu örökre megrútul a tüzesszemü előtt, és a tüzesszemű is megrútul a fiu előtt, mert rút helyzetbe kerül: végig kell néznie az emésztés tragédiáját, mely kicsiben – s ez az, a mit ők nem tudtak – épp oly szent, épp oly fenséges és megalázó, mint a mi rongy emberi életünknek legszebb szenvedély-tragédiái.

Megnyugtatom a régimódi lirai lelkeket, a langyos gilicenyögdelések rajongóit, a ledér, kéjhajhászó, perverz és piszkos naturalizmus ellenségeit, ne ijedjenek meg, nem történt baj. Partra értek, pihentek, s a fiunak visszatért a jókedve. Föllélegzettek és összeölelkeztek, mint a kik nagy veszélyből menekültek meg. Abból a veszélyből, a melyről egyik se beszélt, de a melyre mind a kettő gondolt. Csókolták egymást.

És körülöttük, felettük sötét kiséretével lassan jött a sirokkó és az örök tenger a reszkető meghunyászkodásból áttért a daczos és elkeseredett betegek viselkedésére: féktelenül hánykolódott és fájdalmasan orditott bele az éjszakába.

Fernande kisasszony kis fia.

Éjfélután félegykor megindult a hegyoldalról Fernande kisasszony a Duna felé, a kis fiát megölni. A fák néma tömegekben, mozdulatlanul állottak a hegyen, alant a halvány holdfényben olyanformán csillogott a Duna, mintha millió kis ezüsthal hosszan nyuló rajban szállott volna fel a vizszinére, s ott süttetné a hátát a holddal a csöndes nyári éjszakán.

A sovány kis franczia leány reszketés nélkül, szinte merészen jött le a bokrok közt a hegyről, s ámbátor halálba vitte a kis fiát, vigyázott rá, hogy a gallyak meg ne csapják a kis arczát. A gyerek pedig komolyan nézett ki a pólyából, nagy, fekete szemét belemeresztette az éjszakába s a hogy nézett, nézett, buksi feje meg-megbillent vékonyka nyakán. De nem sírt, komolyan, szinte öregesen nézett, mintha tudta volna, hogy meghalni megy, s mintha érezte volna, hogy ennek igy kell lenni s hogy ő reá nézve még most e pillanatban tökéletesen mindegy, hogy él-e, avagy meghal. Fernande kisasszony pedig nyugalommal vitte a viz felé, talán mert ő sem volt sokkal okosabb a fiánál. Jobbra került, balra fordult a magas bokrok közt s csak akkor állt meg, a mikor az utolsó bokor mögül is előkerült, s mikor felcsillant előtte a nagy, fényes-fekete viz, hátán a milliónyi ezüst halacskával.

De akkor aztán nagyon megállt.

Halk zúgással ment alatta a Duna s igy nagyjából úgy látszott, mintha igazuk volna a könyveknek, melyek azt mondják, hogy a folyam méltóságosan hömpölyög. De mikor jól ránézett, látta, hogy a Duna rohan. A hol a kis pikkelyek ragyogtak, ott jól lehetett látni, hogy rohanvást siet s a habot, a mi uszik rajta, kegyetlenül rántja-ránczigálja lefelé. És a méltóságából is leadott. A parton kicsinyeskedett: veszekedett a parti gazzal, tépázta a beléje függő vesszőbokrokat és a maga nyelvén pörölt velük: felcsörrent a kavicsosra, neki locscsant egy nagy kőnek, csurgott, csattogott, paskolt, veszkődött a kövek közt szakadatlanul. Mikor igy éjszaka minden elhallgat és se szekér nem jár a parti uton, se hajó nem sustorog végig a vizen, szél se zúgatja az erdőt, emberszó se hallszik, – akkor csupán a Duna beszél az ő halk, locsogó nyelvén. Megijeszti a mi gyönge szivünket azzal, hogy ő örökkön él, s ha mi nappal túl is orditjuk őt, éjszaka, mikor mi a skatulyáinkba bujunk, a szekereinket a szinbe állitjuk és lármás eszközeinket elcsititjuk, ő évezredekre szóló nyugalommal munkálkodik, diskurál tovább. És mikor így csöndesen zúg, mikor hallani, hogy folyik, akkor ijesztően nagygyá is válik a szemünkben. Érezni, hogy messziről jön és messzire megy. Mert fekete, érezni, hogy mély. Mert nem ordit, hanem ezzel a rettenetes tömegével, nagy, országokra szóló áramlásával is csak mindössze finom, suttogó zúgásra képes, félelmet kelt az erejével. Érezni, hogy nem bömbölő csőcselék, hanem szervezett, rendben vonuló, rémesen erős hadsereg. Mint a hogy nem a sortüz durranása rémes, hanem az a halkan csettenő nesz, mikor hatszáz katona egyszerre kapja a vállához a puskát.

Végigszaladt a hideg Fernande kisasszony hátán. Nem mozdult. Nagyranyitott szemmel, mint a ki a távolba figyel, úgy állott a parton, husz lépésnyire a viztől. A gyereket magához szoritotta és bámult. S mikor föleszmélt ebből a hatalmas varázslatból, a mely alá a nagy viz fogta, elvesztette a gyerekes nyugodtságát és szenvedő emberré vált. Most egy kicsit visszagondolt a lausannei partra, mely épp ily lankásan ereszkedik a genfi tónak. De az csöndes, sima és világoskék volt, annak le lehetett látni a fenekére, az nem viselt álarczot, mint a Duna.

Maga az eset kissé közönséges volt. Ama jóindulatu figyelmeztetések, melyek a svájczi kupékban kitanitják a keletre induló guvernantokat, nem nagyon fogtak Fernande kisasszonyon. A harmadosztályu vaggonból Bécsben szállott ki s onnan hajón jött Pestre. Az állomásnál várta az ügynök, kocsin a pályaudvarra vitte, s innen megint harmadosztályon ment Kassára. Ott egy fél esztendeig volt. Onnan Pestre jött s itt egy évet töltött. Innen Komáromba vitték egy fiskális gyerekeihez. Hogy Komárom katonai góczpont, ez nincs benn a jóakaró figyelmeztetésekben, melyek a svájczi vasutak kupéiban függenek. De nem is kell, mert ezt ugyis megtanulja a helvét szűz, mikor odakerül. A főhadnagyot, a kivel a jó Isten Fernande kisasszonyt végleg elintézte, a galicziai határra tették, Fernande kisasszony pedig már a pesti klinika Mária-utczai részében elhatározta, hogy a kis fiut meg fogja ölni. S ez elhatározása nyugodt volt, sőt nem is izgatta. Akkor sem izgatta, a mikor a viczinálison ült a gyerekkel, sőt este nyugodtan vacsorált Szent-Endrén túl egy kis korcsmában. Mikor aztán gyalogolt vele, be az éjszakába, s még nem látta a Dunát, azon gondolkozott, hogy hajón menjen-e majd vissza Pestre, vagy vonaton.

De most itt a parton megrémült és pityeregni kezdett, eszébe jutott, hogy mindössze tizenkilenczéves, s hogy most e pillanatban a szülei nyugodtan alusznak odahaza, s hogy Dupont ur, a szép fogorvos is édesen szunnyad ott a szomszédban, egy világoskékre festett házban, melynek sarkain széles rózsaszinü szegély huzódik végig, s melynek kapuján kis réztábla van: «Dupont, dentiste americain.» Mindez messze van, valahol arra balra, a hol most vonatok robognak az éjszakában, más országban, a honnan semmi módon senki sem láthatja ezt a kis foltot, a hol ő most áll, a kis fiával a karján.

És most aztán sirt és sirva indult meg a viz felé. Már tépte a belsejét a dráma, a mely eddig ravasz lesben várta ezt a perczet. Most már meg-megrogygyant a lába, most már nem tudott vigyázni a gyerekre, most már nem látott, nem hallott, csak botorkált a viz felé buta félőrületben, a mit a Duna riasztott fel benne.

Lement egészen a kövekig és ugy gondolkozott, hogy kimegy az utolsó kőre, ott letérdel és csöndesen belefekteti a gyereket a vizbe, mintha bölcsőbe tenné. Egy kicsit meg is lóditja majd, hogy az ár befelé vigye, a középre, a hol szalad a viz. Aztán meg fog fordulni, vissza se néz a gyerekre és rohanni fog felfelé azon a domboldalon, a melyről oly tudatlan nyugalommal jött le. Itt nehány vesszőbokor állt a vizben. Megdagadt egy kicsit a Duna, s ilyenkor vizben állnak a bokrok.

Óvatosan lépkedett a kövek közt s aztán egyszerre megállott. Ugy rémlett, mintha valaki motoszkálna a bokrok közt, a vizben. A homlokára tette a jobbkezét, a melylyel eddig a kövek közt balanszirozott és megállapitotta, hogy csak rémlátás volt. És tovább ment, a mig csak ki nem ért az utolsó kőre. Itt letérdelt, a hogy előre megtervezte s csöndesen bele akarta fektetni a pólyát a vizbe.

A bokrok közt megint motoszkált valami. Megijedt és fölkapta a gyereket. Féllábával talpraállott, s körülnézett féltérden. A bokor nagy ágát félrehajtotta valaki. Most már tisztán látta, emberi kéz volt. Aztán a kéz után kar, a kar után egy fej jelent meg a bokor mellett. Egy ember ült egy csónakban, a bokrok tövén, s most a léptek zajára előbujt. Nyugodtan nézett a leányra. Fernande kisasszony egy szót se szólt. Minden vére hidegen szaladt le a lábszárába, a mint a férfi nézte. Jóképü, szelid, szakállas ember volt és még mindig félrehajlitva tartotta a bokrot a félkarjával. Aztán megszólalt, halkan, úgy hogy nem törte meg a hangja a csendet, hanem belesimult a halk éjszakába. Ezt mondta:

– Adjon Isten, kisasszony.

A leány el akart futni. De csetlett-botlott a kövek közt.

– Ne tessék szaladni, – mondta az ember, – nem bántom én. Halász vagyok, kérem, Kisorosziból. Lerakom a spárgát.

A kisasszony föllélegzett.

– Halász? – mondta.

– Az.

Nagy csönd lett. A halász nézte a leányt. És mintha ezzel az emberrel megszünt volna a Duna nagy csöndje, fenn valahol, Esztergom felől hajó jött. Zúgó, mély dohogása idáig hallatszott. A halász megint szólt:

– A kisasszony a gyereket a vizbe akarta tenni?

A leány nem felelt.

– Láttam, – mondta a halász. – Már akkor láttam a kisasszonyt, mikor felülről tetszett jönni. Én itt lerakom a spárgát. Kisorosziból jövök.

Megint csönd lett. A leány se felelt, a halász is hallgatott. Sokáig hallgattak így. Egyik se mozdult. Aztán nagysokára megszólalt az ember, most már még halkabban, mint az imént.

– Én elvállalnám a gyereket, kérem.

A leány csak nézte. Talán nem is tudta, hogy hol van, hogy mit csinál, hogy ki beszél hozzá, hogy mit mond…

– Elvállalnám, – mondta csöndesen az ember. – A feleségem, tetszik tudni, beteg. Nem úgy beteg, hogy feküdnék, fenn jár. Hanem úgy beteg, hogy nekünk vállalni kell valami gyereket, ha azt akarjuk, hogy legyen. A jó Isten úgy akarta, hogy nem ád magától. Hát ha éppen… ha a vizbe akarta tenni a kisasszony… elviszem én Kisorosziba parasztnak… ki is gyöhet hozzá, meg is nézheti… Ferenczi József a nevem, úgy hivnak, mint a császárt.

– A császárt? – mondta a leány és elnézett az ember fölött a fekete semmibe.

– Kerestünk már Pesten is, – beszélt a halász. – Már ujságba is akartuk tenni. Én elvállalom a gyereket, kérem, örökbe. Nálam megél.

Megvakarta a tarkóját, s ezzel a mozdulattal hátulról a szemére billentette kis kerek kalapját. Aztán fölemelte az orrát és kinézett a karima alól, ravaszul.

– A vízben megfullad, – mondta. – És Ujpestnél kifogja a rendőrhivatal.

Utána is nyúlt. Tisztességtudóan kérte:

– Tessen inkább ideadni.

A leány nem huzta el előle, hát gyöngéden átvette tőle. Levetette a kabátját, összehajtogatta, a csónak fenekére tette és ráfektette a gyereket. Billegett a lába alatt a fekete csónak, a hogy topogott benne. Most, hogy legörnyedve rakosgatott, a fejebubjára tolta a kalapot. Hátranézett:

– Hát nekem adja?

A leány csak nézte.

– Nekem adja?

Intett, hogy igen. A halász városban tanult előkelőséggel mondta:

– Köszönöm szépen.

Aztán gyanakodva nézett a leányra:

– De elviszem!

A leány intett, hogy igen, igen, tudja. Erre aztán helyrebillentette kis kerek kalapját, leült a deszkára és megkapta az evezőt. Nem köszönt. Sietve, erős huzással indult neki, szinte szökött, mint a kutya, mikor csontot kap és félti. A csónak kilendűlt a vizre és nagy lassan ment fölfelé. Az ember nagyon dolgozott benne. Mintha félt volna, hogy a leány még meggondolja és visszakéri tőle a gyereket. Mintha rablott jószággal sietett volna. Feje fölött a hold finom párával törülte szét a hegyek körvonalait, s a partok ezüstös-szürkén derengtek. Ezüstös volt a csik is, a mi a csónak után maradt a vizen. A tulsó parton őrtálló jegenyék árnya feketéllett le a viztükörbe. És ez árnyak közt mozgott a túlpart mentén a kis fekete csónak, s benne a hajladozva evező ember, a kinek meg-megvillant fehér ingujja a holdfényen.

A leány megfordult és utána akart nézni, de akkor már odaért a kanyarodóból a vontatóhajó. Bárkákat czipelt kinlódva maga után, hörgő lármával, gőzt krákogva, sistergő lélegzéssel erőlködött, fekete füstcsóvát vonszolt a kéménye fölött. Felzaklatta a csöndet, bekormozta a holdfényt, összezavarta a Duna ezüstpikkelyeit és eltakarta a fekete csónakot a fehéringujjas emberrel.

Tavaszi részegség.