Part 1

MUZSIKA

ELBESZÉLÉSEK

IRTA

MOLNÁR FERENCZ

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

1908

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

Muzsika.

Édes márcziusi nap süt a templom falára. Valami félénk kis szél fanyar, de izgató szagokat hoz a hegyekről, s ugy érzik, hogy az egész rengeteg nagy levegő-égnek ez a csipős illat az alja, a zamatja volna, sürübb, mint a többi, a mi higan, kéken, nap-ittasan borult a hegyvidékre.

A templom körül szines kis temető kövei villognak. Az ajtóban áll a leány meg a tanitó. Kora délután van, márcziusi kora délután, langyosan hüvös az idő, melegecske de borzongatós, mint a milyen ilyenkor lenni szokott.

Valahonnan egy gyerek került elő és beszalad a templomba.

– Na itt van – mondja a tanitó. – Most már itt van. Mehetünk.

Bemennek. A gyerek eljött a fujtatót kezelni. Kis orgona van a templomban, a hegyi falu körül sok az erdő, az erdőnek van egy gazdag ura és a gazdag ur hozatta az orgonát.

Most orgonálni mennek, mert a leány férjhez megy és csak három nap választja el az esküvőtől. Az esküvőn a tanitó fog orgonálni, s ehez próba kell, mert ez hivatalnoknak a lánya, gőzfürészi kisasszony, s a ki elveszi, pirosarczu, erős férfi, szintén nem paraszt, hanem iparvasuti ember. Szép Lajos felügyelő, inspektor ur, barna bársony mellénye van, évi fizetés, egészséges szervezet és még egyszer: inspektor ur.

A kotta, a mit a tanitó visz, Lohengrin nászindulója, orgonára átirta P. J. innsbrucki karnagy. A leány virágot visz. Igy mennek be ketten a hüvös templomba, a leány felpróbálta ma a mennyasszonyi ruhát, most fel akarja próbálni a nász-zenét is, ettől függ: lassan jöjjenek-e ki, milyen lassan jöjjenek, mert a tanitó szerínt ugy szép, ha épp akkor fogy el az induló, mikor kiérnek a küszöbre.

Ezt tegnap este beszélték meg. Nem a leány hivta a tanitót, a tanitó magától ment el este a leányhoz.

– Utoljára megyek hozzá – gondolta. De azért mégis a fehérpettyes kék Lavalliéret kötötte a nyakára. Nem kell ehez szegény falusi férfinak lenni: mind azt hiszszük, hogy az utolsó perczben is segithet valamit még a nyakkendő, vagy más egyéb.

De csak néhány szót mondott. A leány várta Szép Lajost és a nyakkendő beleolvadt az általános semmibe, a tanitóval együtt. De legalább sikerült megbeszélnie az orgonapróbát. Sóhajtások estek és a tanitó most az orgonapróbára gondolt, arra, hogy csak ketten lesznek, arra, hogy hosszu évek óta annyi mindent mesélt, sóhajtott a leánynak és most máshoz megy, s ő olyan szomoru, hogy még az orgonapróbának is tud örülni. Ez ugyanaz zenében – gondolta – mint a fehérpettyes kendő ruházatban. És mind a kettő nem más, mint az a bizonyos «még egyszer», a «csak még egyszer», az «utóljára». Ezt gondolta tegnap este és most már nem gondolja, mert látja a leány szemét, a mely hidegen, mértékletesen csillog: vágy, gondolat, érzékenység nélkül, s épp oly nyugodt, mint az a szerelem, a mit Szép Lajos tud kelteni. Szép Lajos nem nyugtalanitó ember. És igy, egy felismerő sóhajtáson keresztül az ürügy czéllá válik: valóban jó lesz kiszámitani, mikor kell majd kezdeni az indulót, hogy a násznép a küszöbig vonulhasson a muzsikára. A tanitó az ütemekre gondol, s igy eszébe jut a melódia. Már előre danol benne az induló, s ettől megvillan fényes szeme. Ilyenkor az ujjai hegyébe szalad a hangok árama, s ott meggyülemlik, bizsereg, várja a billentyüt, a min át muzsikává szabadul.

A fiu már fenn motoszkál a nyekergő deszkákon. A tanitó most megy fel a falépcsőn és lemosolyog a lányra, a ki az első padban ül, ölében a virágokkal. Aztán rövid, csöndes párbeszéd, fenn az orgonánál. A tanitó szigoruan kérdez, a fiu vékony hangon felel. Egy akkord. Aztán egy sovány, csontos arcz jelenik meg az orgona mellett, ez megint a tanitó. Leszól:

– Ne olyan közel.

A leány fölkel és öt paddal hátrább megy Ott leül.

– Itt jó lesz?

– Jó.

Csönd. Aztán dolgozni kezd a fiu és megszólal a kis orgona. Eleinte lassan, egy akkord nagyon mélyen búg, a másik nagyon magasan sipol. Aztán közelednek egymáshoz, összeolvadnak, s most kezd ömleni a hang a sipokból, dül a melódia onnan felülről, jön, támad, megrohanja a leány szivét ez a harczias nászmuzsika, a Lohengrin kardos, pánczélos, katonás szerelmi zenéje, a miben a lágyság és a szerelem elbujik az ujongó vitézi tempó zugaiban, mint a hogy a Lohengrin fehér arcza és leányos keze alig látszik ki a vasból.

– Ah – mondja magában, talán csak gondolja a lány – a hektikás tanitó tüzbe jött!

Ezt gondolja a lány, mert ostoba. Hidegen, szépen ostoba, örül a kövérségének, nem tud izgatott lenni, rendben levőknek találja az összes dolgokat, a fű zöld, a férfi udvarol, a tanitó mellbajos és az ember este lefekszik és reggelig alszik. A kinek pénze van, az gazdag, a kinek nincs, az szegény. A tanitó szegény. Sok férfi van mindenfelé, de Szép Lajos udvarolt, és ő most Szép Lajosné lesz, és Szép Lajos is buta. A tanitó okos, szegény és mellbajos. Itt igazán nem volt nehéz választani. Minden rendben van. És a tanitó miért, hogy mégis tüzbe jön?

Jönnek közben lágy hangok. A sisakos vítéz ellágyul. A szüz Grál lovag édesen énekel a várkisasszonynak. Aztán visszatér a katonás zengés, a lüktető, támadó szerelem. De most erősebben zug az orgonából, most megtelik vele a templom és a leány nem akar mosolyogni, mert ez a zene bántja egy kicsit. Nagyon nem bántja. Szép Lajost egyáltalán nem bántaná, őt meg csak annyiban bántja, a mennyiben ő leány. És mert a tanitó játszsza, tüzben, nagyon játszsza, az okos, szegény és mellbajos tanitó, a ki mintha most minden okosságát, minden szegénységét és minden esti lázát bele akarná muzsikálni az indulóba. A nap besüt az ablakon.

– Mi ez? – kérdi magában a kövér lány. – Kis, rongyos, sovány ember… szegény, és igy teleénekli a templomot. Honnan veszi ezt?

És érzik, hogy most a tanitó az ur a templomban. Valami olyan nyelven beszél, a min a leány nem ért. A hegyek közt valahol, egy kis templomban, egy beteg, szerelmes ember Wagnert muzsikál. A lányt nyugtalanitja az idegen érzés. Kik beszélnek egymással ezen a muzsikanyelven? A tanító beszél talán messze nagy városok lármájával? Meghalt művészek szólnak át a hegyek fölött? A leány körülnéz a templomban, mert egyszerre itt vendégnek kezdi érezni magát. Kikhez tartozik a tanitó? A betegek, okosak, szegények, érzők… kik azok? Ez nekik egy emberük, a ki most visszasóhajt hozzájuk a hegyeken tavakon át? Mi ez?

Nagyra nyilik a szeme. A tanitó elhatalmasodik az orgonán. Mintha mostanáig csak kerülgette volna egymást a nóta ritmusa meg az ő pulzusának a verése. Most megtalálták egymást, a vér a nóta szerint rohan a tanitó ereiben és most az ő forró vére, az ő láza veri a taktust benn az induló ütemeiben, a tanitó az ő egész nyomorult életével zenél az orgonán.

Mintha valami aranyos selyemfüggöny huzódnék ki az ablakon: eltünik a napos sáv. Huh, egy kis hüvösség jár a padok közt. A mennyezetről dörög most az induló. A buta, szép lányok ellen szól, panaszkodva éneklik együtt mind: a világ minden érző okosai, a szegények, a betegek, a soványak, a melegszemüek, – énekelnek a kövér fehér hus ellen, piros szájak, fehér fogak, csillogó szemek ellen, a miktől oly jó volna szabadulni, a mit oly jó lenézni és megvetni, otthagyni, elfelejteni, kinevetni – csak férfiak ne volnánk, csak fiatalok ne volnánk!

A tanitó vádaskodik, panaszol, jajgat fenn az orgonán, és az igazságának a szele megcsapja a kövér lányt. Egy pillanatra olyan érzése van, mintha Szép Lajos egy nagy darab üveg volna, a tanitó meg egy kis darab gyémánt. Most fölkel a helyéről és az arczát a virágokba temeti.

A templomajtó mögött árnyék nyulik el. Jön Szép Lajos. Megáll a küszöbön és mosolyog. A fejével int. A lány szép lassan feléje megy. Kimegy a templomból. Künn a fehér sirkövek közt megcsókolják egymást. Lejönnek a kis dombról karonfogva. Lassan, nyugodtan mennek. Mögöttük még zúg a muzsika egy darabig, de ők már Homoródi ügyvédről beszélnek, a ki épp most jött meg a feleségével Pestről, az esküvőre. Lenn eltünnek. Nem is szerepelnek ez irásban többé.

Most még csak a tanitó szerepel, az is rövidke időre. A templomban még ott búg az utolsó néhány hang, pedig már vége a zenének. A tanitó szinte várja, hogy leülepedjék a sok felébresztett visszhang, mint bál után a finom por. Lassan száll csak le a csönd a hüvös zugokba. Akkor aztán a tanitó kijön a templomból és szétnéz. Nagyon piros az arcza, a sovány, az okos. Aztán rágyujt egy félkrajczáros czigarettára. Tüdőre szivja a füstöt és lapoz a kottában. Leül a kőpadra és arra gondol, hogy Szép Lajos kétszáz évig fog élni.

Több semmi nem történik, ez volt az egész.

Altató mese.

(Ez a mese arra való, hogy özvegy asszonyok altassák el vele kis gyermekeiket, vagy jó gyerekek altassák el vele öreg és fáradt szüleiket. A mesét szép csöndesen, folyékonyan kell mondani, az elejét élénken, mintha igaz volna, a végét pedig már lassabban és halkan, hogy mire vége szakad, aludjék el az, a kinek mesélték.)

I.

A ligetben, az egyik bódéban volt egy furcsa ember. Ugy hivták, hogy Závoczki. Ez a Závoczki nagy csirkefogó volt, mindenkit megbántott, sokat megvert, néhányat meg is szurt késsel, lopott, csalt, rabolt, de azért nagyon jó fiu volt és a felesége nagyon szerette. Mert a felesége egyszerü kis cseléd volt, a ki tizenhét éves koráig zsidóknál szolgált, s akkor egy vasárnapon, mikor kimenője volt, a ligetben megismerte Závoczkit, a kin kétszinű nadrág volt: a fele sárga, a másík szára piros. A hajában csirketoll volt, a csirketollra spárga volt kötve, a spárga vége a zsebébe ért és Závoczki megránczigálta a spárgát, hogy a csirketoll mozogjon a fején. Ezen mindenki sokat nevetett és a legszebb cselédek arra a ringlispilre szállottak, a melyiken Závoczki ezt a tréfát üzte. Az egyszerü kis cseléd itt ismerte meg Závoczkit és vele maradt egész nap, s bár tiz órára otthon kellett volna lennie, még tizenegykor se ment haza, egész éjjel a ligetben maradt, másnap pedig már nem mert hazamenni. Azontul a tollasfejü fiunál maradt, soha többé nem ment cselédnek és olyan jó volt és olyan szelid volt és olyan szép kis cseléd volt, hogy Závoczki elvitte a hivatalba és feleségül vette.

Ez az ember volt a legnagyobb gazember az egész ligetben. Hol kikiáltó volt egy bódé előtt, hol meg hónapokig abból élt, hogy kártyán csalta a többi embereket. A mikor lopott valamit, mindaddig nem ment dolgozni, a mig tartott a lopott pénz. Néha becsukták néhány napra a tolonczházba és ilyenkor a felesége sirt egész nap és egész éjjel és ámbátor tudta, hogy nem jöhet haza a börtönből, mégis megvetette maga mellett az ágyát, hogy ugy legyen, mintha mindjárt hazajönne. Závoczki pedig még a tolonczházban is szemtelenkedett, a miért külön zárkába csukták. Ilyenkor nagyon sirt szegény és mindegyre csak ezt mondta: milyen szerencsétlen vagyok! Milyen boldogtalan vagyok!

Otthon nem volt pénz és Závoczki szégyelte, hogy otthon nincs pénz. Fájt a szive, hogy a szép fehérarczu kis cselédnek kenyérhéjjat kell ennie vacsorára, de hogy az asszony ezt ne tudja, hát rárivalt, szigoruan:

– Minden pénzt elpuczolsz, adta teremtette.

És a fehérarczu ilyenkor szomoruan nézett rá és majdnem sirt. Závoczki pedig fölemelte az öklét:

– Ne sirj, mert összetörlek!

Azzal kiment, bevágta az ajtót, elbujt az udvarban és egész éjszaka keservesen sirt. A fehérarczu pedig még magában se mert sirni, mert a tollasfejü megtiltotta neki és mert az asszonyok vissza tudják tartani. Igy volt ez. És egész nap egymásra gondoltak és Závoczki erről nem szólt egy szót sem. Rendszerint megverte ilyenkor a házmestert, vagy hátulról megszurt egy rendőrt és elszaladt. Mert hirtelen haragu ember volt, véglegesen züllött ficzkó, a ki már rég megért az akasztófára.

Egy szombati napon esett az eső, és Závoczki a Hermina-ut mögött ült egy árok szélén, egy másik csirkefogóval. Az esőben kártyáztak. Már esteledett és a kártyákat már alig lehetett látni, különben is lemosta róluk a czifra képeket az eső. Ez ugyan nem zsenirozta volna Závoczkit, mert ő ugyis hátulról ismerte a kártyát, de arra birta a másik urat, hogy abbahagyja a játékot.

– Köszönöm uram – mondta a másik és kimászott az árokból.

– Nem illik! – kiáltott Závoczki. – Hiába csaltam, elnyerted az összes pénzemet, mind a három haczimat. Játszszál tovább!

A másik azonban arra hivatkozott, hogy esik az eső és már öreg este van, és hogy majd holnap szivesen ad revánsot és elszaladt, olyan gyorsan, mint a nyil. Mezitláb csattogott végig a sárban.

Most Závoczki elővette a konyhakést és kiment a Franczia-uton is túl oda, a hol a Magyar Királyi Államvasutak töltése van. Arra szokott járni Linzman ur, a bőrgyár pénztárnoka, a ki minden szombaton este kiviszi a munkásoknak a fizetést. A Magyar Királyi Államvasutak töltése mellé lebujt és várta Linzman urat, hogy leszurhassa, s elvehesse tőle a pénzt. De hiába várt. Rájött, hogy elkésett. Linzman ur már kivitte a pénzt, sőt már vissza is ment a városba az üres táskával. Ilyen átkos dolog a kártya. Az ember a legfontosabb dolgait mulasztja el miatta.

Ekkor felmászott Závoczki a Magyar Királyi Államvasutak töltésére, két könny csordult végig piszkos arczán, hirtelen elsáppadt, aztán elmosolyodott, igy kiáltott fel: Zeller Julia! Zeller Julia! mert ez volt a felesége neve és két marokra fogva a konyhakést, maga felé forditotta és a szivébe döfte. Akkor rögtön meghalt, legurult a Magyar Királyi Államvasutak töltéséről, egy pakli piszkos kártya volt a zsebében, meg három fehér csontgolyó, a mi a zsonglőrséghez kell, hajában a csirketoll, ajkán pedig a kis szelid cseléd neve: Zeller Julia! Zeller Julia!

II.

Závoczkit eltemették az árokba és szó sincs róla, hogy az esztergomi érsek mondott volna bucsuztatót a sirján. De ott volt a felesége, fekete ruhában, a mit éjszaka maga varrt. Mindenki vigasztalta a házban a fehérarczu Juliát, mondván: nagy az isten, hogy megszabaditja kinzójuktól az elkinzott kis cselédeket, kegyed még fiatal, isten nyugosztalja, de jobb igy, nagy az isten, kegyed még fiatal. És Julia bólogatott, szomoru szemével igazat adott a szomszédoknak, sőt mondta is: köszönöm, házfelügyelőné, maga nagyon jó hozzám, Braunné, köszönöm Braunné, köszönöm Stufenbergerné, mindenki nagyon jó hozzám, köszönöm Braunné. Söt a mi több, azt is mondta: igaza van, rendőr-ellenőr ur, igy sokkal jobb, isten nyugosztalja a boldogultat. Mert Julia szégyelte a rendőr előtt, hogy az olyan gazembert, mint Závoczki, még a siron tul is lehet szeretni, minden ok nélkül, a mi tényleg szégyen is. És már a temetésre következő napon hozzáfogott a gyerekruha varrásához, mert ugy volt, hogy a jövő hónapban kis babája fog születni.

Závoczkit pedig letették délután az ingyen földbe, de csak estig maradt ott. A ki tudja a rendet, az azt is tudja, hogy a kapitányságon minden este megjelenik a zöld kocsi és elviszi azokat a tolonczházba, a kiket a rendőrök egész nap szorgalmasan begyüjtöttek a kapitányságra. Épp így jön minden éjszaka egy nagy zöld kocsi a temetőbe, hogy elvigye azokat a gazembereket, a kik önkezükkel ölték meg magukat. Ezek nem mennek mindjárt a pokolba, mert előbb a tisztitó tüzbe mennek. Ott megvizsgálják, hogy mi volt a baj és hogyan áll az ügy. Mert még a paradicsomba is megy közülük sok.

Hát csak beült Závoczki is a zöld kocsiba, a többivel együtt, szivében a nagy késsel. Mellette egy vizes ember ült, ez azért volt vizes, mert a Dunába ölte magát. Szembe velük egy nő ült, kötéllel a nyakában. Ez egy szegény asszony volt, a ki felakasztotta magát. A többin semmi nem látszott. Ezekben kis golyók voltak, a miket magukba lőttek. És ment velük a kocsi. Kidöczögött a kereszturi utra, onnan befordult a fogház felé a sötét éjszakában. Ment, ment, egészen addig ment, a mig hajnalodni nem kezdett. Ekkor hirtelen gyorsan kezdtek szaladni a lovak, majd vágtatva rohantak. Závoczki kinézett egy lyukon és látta, hogy valami nagyon széles uton rohan lefelé a kocsi, völgybe, a melyen rózsaszinü köd ült. Most már röpült a kocsi, a kerekek a levegőben forogtak, városok, falvak maradtak el alatta, de ez már mind nem fájt Závoczkinak, mert éppen azért volt kés a szivében, hogy ne fájjon neki ezentul semmi.

Aztán megálltak. Egymásután kiszálltak a kocsiból és rendőrök egy nagy hivatalba vezették őket. Az előszobában kellett várni, nem volt szabad dohányozni, és sokan köpködtek és mégis füstszag volt. Aztán kijött egy pápaszemes hivatalszolga és sorra szólitotta őket. Végre Závoczki is a hivatalnok elé került.

– Hogy hivják? – kérdezte, föl se nézve a nagy papirból, a melynek rubrikáiba irt.

– Závoczki Endre.

– Hány éves?

– Harminczkettő.

– Születési helye?

Erre nem felelt Závoczki. A hivatalnok még mindig nem nézett rá. Igy szólt:

– Születési helye? Ismeretlen?

Závoczki intett, hogy igen. Aztán most ránézett a hivatalnok:

– Önnek joga van visszamenni egy napra, ha ott felejtett valamit az életben. Aki magától hal meg, a hogy illik, annak nem kell visszamennie, mert a mögött nem marad semmi. De a ki öngyilkossá válik, az nem magától hal meg, hát néha elfelejt valamit és ezzel szenvedést okoz a földön. Feleljen.

És szigoruan nézett rá, mint a hogy öngyilkosra szokás. Závoczki felelt:

– Elfelejtettem megvárni a születendő kis gyermekemet. Utóbb megbántam, hogy nem vártam meg, mert szerettem volna látni, de most már késő. Ez nagyon szomorú, de én férfi vagyok és ha egyszer elmentem, most már köszönöm, itt is maradok.

Azzal büszkén kidüllesztette a mellét, daczosan nézett a hivatalnok szemébe, és a szeme épp ugy ragyogott, mint a konyhakés, a mely szivéből kiállott.

– Mars tömlöczbe, szivtelen gazember! – kiáltott a hivatalnok és a rendőrök megfogták Závoczkit és a tömlöczbe ránczigálták és Závoczki az uton rájuk röhögött, a késsel a szivében és a fejét csóválta, mondván: Andrások vagytok, zsaluk vagytok, András, Mihaszna András, fogdmeg zsalu!

Erre a rendőrök megrugdosták Závoczkit, miközben az egyik fogta a kés nyelét, hogy ki ne essék a szivéből.

III.

Tizenhat évig üldögélt a tisztitó tűzben Závoczki. Nagy hazugság az, hogy a tisztitó tűz éget. A tisztitótűz nem más mint egy igen erős rózsaszinü fény, a miben évek hosszu során át kell ülni, a mig kiszivja az emberből a rossz tulajdonságokat. Závoczki megszokta idővel a fényt és ugy érezte, hogy nagyon megtisztult benne. Most már mindenféle terveket szőtt, mert a szive megtisztult és szerette volna látni a gyermekét a kiről azt se tudta, hogy fiu-e, vagy leány. Tehát mikor egyszer a fogalmazó végig sétált a rózsaszinü tűzön és mindenkitől megkérdezte, hogy nincs-e valami panasza a személyzet ellen, Závoczki szólásra jelentkezett:

– Kérem nagyságos ur, – mondta – jogom van még visszamenni egy napra valamiért, a mit ott felejtettem?

– Joga van – mondta szeliden a fogalmazó, mert a ki már ilyen régóta ül a tűzben, avval udvariasabban beszélnek. – Jelentkezzék.

Závoczki jelentkezett is másnap. A fogalmazó egy kis czédulát adott neki, melyre fel volt irva, hogy huszonnégy órára szabadságot kapott. Azzal levezették a pinczébe és kihuzták szivéből a kést. A késről ruhatári számot kapott, a mit a zsebébe kellett tennie. És elindult szép lassan, ment, mendegélt, egészen addig, a mig az ujpesti jutagyárhoz nem ért. Ott illedelmesen megkérdezte, hogy hol lakik özvegy Závoczkiné, a ki a gyárban dolgozik. Megmondták neki a czimet és ő elindult.

A felesége egy kis munkásházban lakott, olyanban, a miből hat állott egymás mellett, mind egyforma. Vasárnap délelőtt volt és a nap sütött. Az asszony még mindig a régi kis fehérarczu cseléd volt, csak megöregedett egy kissé. Závoczki látta, mert a földszinten ült az ablakban és varrt. Az ablakban két cserép ordináré piros virág állott és kis függönyöcske függött a virág mögött. De a függöny mellett volt annyi hely, hogy az asszonyt is lehetett látni. Szelid és komoly volt az arcza.

Závoczki kopogtatott az ajtón. A kopogtatásra kinyílt az ajtó és egy kislány lépett a küszöbre. Tizenhatéves lehetett és az ember rögtön megismerte, hogy ez az ő lánya. A lány szigoruan kérdezte:

– Mit akar?

Závoczki eltakarta a balkezével a szive helyét, hogy a lány ne lássa a szurás helyén elrongyolódott kabátot. Aztán érezte, hogy most már mehet vissza, mert látta a lányát. De mondani kellett valamit, mert a lány azt kérdezte, hogy mit akar. Hát a jobbkezével a zsebébe nyult, hogy elővegye a három fehér csontgolyót, a mivel oly ördöngősen tudott dobálózni.

– Én kérem – mondta – mindenféle komédiákat tudok…

És vigyorgott, hogy nevetni lássa a lányát. De a lány nem nevetett. Szigoru és komoly lány volt, mint az anyja. Igy szólt:

– Menjen innen.

Azzal kinyult, a kilincs után, hogy a koldusformáju ficzkó elől becsukja az ajtót. Finomujju kis fehér keze volt. Ebben a pillanatban Závoczkit elöntötte mind az a sok harag, a mit tizenhat év alatt a tűz eloltott benne. Felszállt benne a keserűség, mint egy dagadó tenger. És arra a kis fehér kézre, a mi kinyult, hogy az orra előtt örökre becsapja az ajtót, ráütött. A lány ránézett, aztán megint kinyult és becsukta az ajtót. A zárban fordult a kulcs. Závoczki kivül maradt. Most lelohadt a haragja, s rettenetesen szégyelte, hogy megütötte a gyermekét. Zavartan nézett szét és érezte, hogy az átdöfött szive sajogni kezd. Megindult tehát, sietve, visszafelé. Maga se tudta, hogy hova, merre megy. De a meghalt emberek már nem is tudnak másfelé menni, mint csak vissza a halálba.

Öreg este lett, mikor megérkezett a nagy házba, a honnan elindult. Ott már mindent tudtak. A portás vigyorgott rája a fülkéjéből. Ő lehorgasztotta a fejét és némán ment föl az emeletre, a hol jelentkezni kellett. A fogalmazó már várta. Elvették tőle a ruhatári számot és a markába nyomták a kését. Ráorditottak:

– No, maga mégis csak a legutolsó csirkefogó a világon! A másvilágról visszamegy megverni a gyerekét!

Nem szólt egy szót se. Visszatették a kést a szivébe, ekkor sóhajtott egy nagyot. Aztán megfogták, egy kis vaskocsira ültették és leguritották a pokolba. A rózsaszinű tüzből a piros tűzbe gurult igy Závoczki, a hol az idők végezetéig fog főni, üvölteni a fájdalomtól. Ez történt Závoczkival.

A kis lánya pedig bement a szobába, az anyjához:

– Valami rongyos ember volt itt, – mondta. – Nagyon csúful vigyorgott, hát be akartam csapni előtte az ajtót. Valami rettenetes tűz lobogott a szemében. A szeme sirt, az arcza nevetett. Hát be akarom csapni az ajtót, hát rácsap a kezemre. Nagyot, hogy csak ugy csattant.

Az asszony lenézett a földre, mintha keresne valamit. És reszkető hangon szólt:

– És aztán?

– És aztán elment. De én még most is remegek. Nagyot ütött a kezemre, de nem fájt. Mintha valaki lágyan megérintett volna. Olyan volt a kérges, durva kezének az érintése, mintha valami ajak lett volna, vagy egy sziv.

– Tudom – mondta nagyon halkan az asszony és tovább varrt.

És az egészről nem beszéltek soha többé semmit, és addig éltek, a mig meg nem haltak, és itt vége van a mesének. Aludj, kis lányom.

Sirokkó.

I.

Az örök tenger partján egy mulandó fiu és egy romlandó leány állott. Előttük fehér csónak rengett a vizen és a nagy tenger unalmában nekicsapdosott a hófehér bárkának. Meglocscsantotta, megtánczoltatta és a karcsu csónaknak ez jól esett. Ugy érezte magát, mint a kit csiklandoznak. Ficzánkolt, felszaladt a partra, aztán csörrentett egyet a lánczon és megint lesiklott a tengerre. Izgett-mozgott, kellette magát, s ha ambiczióm volna, hogy tobzódjam ama tetszetős hasonlatokban, melyek holt tárgyakat eleven lényekké hipnotizálnak, azt is mondhatnám: olyan volt, mint a türelmetlen csikó, rágta a kötőféket, el akart szabadulni, toporzékolt, rugott, vágtatni, rohanni akart a szélben, neki a vad végtelennek.