Part 12

– Az ilyen zsidóhoz nehezebb bejutni esti időben, mint a budai palotába, – felelt a humanista. – Nagy kapuk, lakatok, erős falak védik azt a zsidót, akinek már van valamije. Gyanakvó, bizalmatlan emberek, mert tudják, hogy csak a pénzükért beszélnek velük. Felség, gondolja meg, hogy a jövendőbeli magyar királynéhoz még se egészen méltó, hogy egy pénzváltó boltjába betegye a lábát.

– Mesterem arra tanitott, hogy mindenféle emberekkel meg kell ismerkedni, – felelt Mária. – Estére elindulunk.

Mária alkonyattal megjelent azon a rejtek-lépcsőn, amelyet már megérkezése első napján megmutatott neki Lajos király arra az alkalomra, ha menekülni kellene a palotából, ami mindig megtörténhetik az elégedetlenkedő magyar urak, vagy a még türelmetlenebb parasztok miatt. Ez a lépcső a Lógod felé vivő utra vezetett ki, észrevétlenül végződött egy erdőcskében… A sötétség már beállott, amikor Mária az erdőcskéből kilépett bő, galléros köpenyegben és lovagcsizmákban. Az uton ugyancsak köpenyegbe burkolózva a humanista várakozott rá.

– Felség, még mindig meggondolhatja…

Mária legyintett:

– Nemcsak én rólam van szó, hanem a királyról is. Nem lehet arra várni, hogy végképpen koldusok legyünk. Hogy hivják azt az embert?

– Simonnak. Itt van a háza a vár alatt. Vár bennünket.

A földszintes, erős ház tölgyfakapuja felnyilott a kopogtatásra, majd elvonszolták a támadásra készülő ebeket, egy hatvanév körüli ember szövétnekkel közeledett az udvaron. Az őszi hold szivfájósan bujdosott egy kémény mögött.

Az öregember felnyitott egy ajtót és olyan nagy terembe léptek be, amilyent a kicsiny házról el sem lehetett volna gondolni. A küszöb mellett egy életnagyságu Merkur-szobor állott. Vastag abroszokkal leteritett asztalok mutatkoztak, mindegyiken pénzesládák, valamint mérlegek. Az alacsony székecskéken most senki sem üldögélt, de elképzelhető volt, hogy itt nappal komoly hivatalnokok vannak, akik a pénzesládák felett üldögélnek.

Az öregember egy asztalnál mutatott helyet a banküzlettől megilletődött Máriának és kisérőjének. Ő maga egy szomszédos asztalhoz telepedett, amely a legnagyobb volt az asztalok között. A falakon képek és szobrok, – különös jólét, amilyen a pénzzel szokott járni, ha az valahová beteszi a lábát.

– Tudom, hogy ki van a házamban, – mondta most mély, kongó hangon a házigazda, mintha a pincéből huzta volna elő a hangját, amely tán ugyancsak valamely pénzesládába volt csukva eddig. – Itt vagyok, hogy mindent elvégezhessek, amelyre nézve józansággal és becsületességgel vállalkozhatom.

Mária még soha sem látott ilyen embert.

Kaftánja volt, amelynek prémjébe elkeveredett dereshaja és fehér szakálla. Vastagember volt, – valószinüleg ülőmóddal járó foglalkozása miatt. A keze nyugodtan, remegés nélkül feküdt egy mahagóni ládácskán. A szeme, mint valami bálványé: mit sem fejezett ki: közöny, vagy tán unalom volt ebben a tekintetben, mintha régen eltompult volna a világ látványosságaitól. Lassan forditotta szemét Mária felé, minden kiváncsiság nélkül, mintha már látta volna valahol. Általában nem csodálkozott a látogatáson. A pénz mindenhez hozzá van szokva.

Mária e bálvány láttára összeszedte magát és halkan beszélni kezdett, mintha csak a figyelmesen hallgató Logus Tamáshoz intézné szavait.

– Nekem bizonyos hitelre van szükségem a budai kereskedőknél. Négyezer forintért kell selyem-, arany- és ezüstszövet, posztó. Négyezer forintért kell vászon, gyolcs és flandriai tapéta. Négyezer forintért brabanti csipke, génuai bibor és más olyan dolog, amire az asszonyoknak van szükségük. Nem ismerek az itteni kereskedők közül senkit, azért jöttem ide.

– A kereskedők minden bizonnyal el fogják vinni a megrendelt árukat a palotába, – felelt a bálvány – miután azon megfelelő hasznuk leend. Én csak azt akarom tudni, hogyan és mikor lesz a fizetség?

– Erről majd későbben, – felelt Mária, aki pillanatonként biztosabb lett a dolgában. – Elcserélem vöröskői váramat a Brandenburgi őrgróf Medved várával, de a cseréhez szükséges 30 ezer rajnai forint, csakhogy én ezt a pénzt mind Mátyás-aranyban akarom.

A bálvány felelt:

– Ennyi Mátyás-aranyat nem adhat ki a kezéből egyszerre senki. Azt ugy kell megcsinálni, hogy a pénzt különböző pénzekben fizetjük ki. Igen jópénz a morva schock és igen jópénz a rajnai forint, de magyar forintot is el kell fogadni.

– Éppen ezt akarom elkerülni, – szólt rögtön Mária – mert magyar forinttal én akarom fizetni a tartozásomat.

A bálvány indulat nélkül felelt:

– Ez nagyon megneheziti a kölcsönt, mert a mostani öt magyar forintért csak egy Mátyás-aranyat adunk, de a külföldi kereskedők már csak 32 forintért adnak tiz Mátyás-korabelit. 150 uj magyar forintért pedig egy régi forintot számolnak mindenütt a világon, ahol pénzváltással foglalkoznak.

– Hiszen éppen én is pénzváltással akarok foglalkozni, – rebbent fel Mária.

– Ezt mindjárt gondoltam, – mondá a bálvány. – A terv nem rossz, csak aligha sikerülhet a budai kereskedők miatt, akik foglalkozásuknál fogva leginkább jutnak abba a helyzetbe, hogy a pénzváltáson mutatkozó hasznot megszerezzék maguknak. Fuggerékkal nehéz felvenni a versenyt.

– Vajjon miért? – kérdezte Mária.

– Azért, – mondá a bálvány – mert Fuggerék diktálják a különböző pénzek árfolyamait egész Európában. Ha Fugger öt magyar forintért csak egy Mátyás-aranyat ád, mi sem adhatunk többet.

– És ha én többet adnék?

– Ehhez az üzlethez sehol sem adnának pénzt a mostani világban, – felelt a bálvány a legnagyobb egykedvüséggel. – Ámde beszéljünk most a fedezetről, amelyet bankházam kap, ha mindezeket a kölcsönöket és jótállásokat biztositanák?

Mária nyilván előre jól meggondolta, hogy mit fog mondani a pénzkölcsönzőnek, ha majd arra kerül a sor. Most már levette szemét Logus Tamásról és a bankár homokszinü arcába nézett, mintha tekintetének rábeszélőképességét is elővenné a maga igaza mellett:

– Először is már készül a törvény, amely szerint a király iránt mindenki tisztelettel legyen.

A bankár bólintott:

– Ezt lehet törvénybeiktatni, de amig Burgos András, a császári követ, Salamanca, Ferdinánd főherceg bizalmasa és Zsigmond király követe állandóan azt jelentgetik uraiknak, hogy a király pazarlása az eszelősséggel határos, mindent, amije van elajándékoz, adományleveleket állit ki fünek-fának nagy összegekre és várakra, addig hiába minden törvény.

Mária erre a válaszra is készen volt:

– Ugyancsak törvény készül arról, hogy a királyi felség, avagy a kincstárnok ur részéről a királyi jövedelmekről bárkinek kiadott kötelezvényeknek és akármiféle leveleknek semmi erejők ne legyen: hanem az összes királyi jövedelmeket azonnal és tényleg, csupán a királyi kincstárnok kezébe szolgáltassák.

A bálvány bólintott:

– Ez a törvény mindenesetre jobb lesz ama régebbi törvénynél, amelyet bácsi törvénynek mondanak, amely azt mondja, hogy mivel annak a tenger sok adósságnak a kifizetésére és megtéritésére, amelyekkel, tudjuk, hogy a királyi felség tartozik, és őfelsége jövedelmeinek és javainak felszabaditására, valamint a végvárak jókarban való hozatalára, maguk a királyi jövedelmek még rendbehozataluk után sem látszanak elégségesnek: azért kimondatik, hogy az összes prépostok, főesperesek, lelkészek jövedelmeik tizedrészével legyenek megróva. De vajjon egyetlen egy is befizette valaha ezt a tizedrészt?

Mária kezdte észrevenni, hogy méltó ellenfélre talált, holott az utóbbi időben nem tett egyebet, mint Balbi Jeromos prépost ur utján a királyra vonatkozó magyar törvényeket magyaráztatta magának.

– Lehetséges, hogy a törvényeiket ezideig azért hozták a magyarok, hogy legyen mit meg nem tartani. De engem ennek az esztendőnek karácsony havában Veszprémben megkoronáznak. Ettől az időtől fogva reméljük, hogy nagyobb tiszteletük lesz a törvényeknek.

A bálvány most tette az első emberi mozdulatot, kitárta üres két kezét.

– A törvények megtartása még nem elég fedezet az én bankházam részére, mert lehetséges, hogy holnapután éppen a zsidók ellen hoznak valami törvényt.

Mária most politikát változtatott, elhatározta, hogy őszintén beszél a bankárral.

– Nekem 40 ezer arany évi jövedelmem van a nászajándékom után, de be kell vallani, hogy ezek a jövedelmek nagyon rendetlenül és fogyatékosan folynak be. Van a nászajándékomban olyan birtok is, amely már Mátyás király idejében zálogban volt, nem beszélve, azokról, amelyekre apósom, Ulászló szedett fel kölcsönt. De a bányavárosok pontosan fizetik a 25 ezer magyar forintot, amely rajnaiban 31 ezer és 250 forintot teszen ki. Ezt a jövedelmemet hajlandó vagyok felajánlani biztositék gyanánt.

Simon, a bankár erre nem szólott semmit, irószerszámot vett elő egy fiókból és nagy gondossággal irni kezdett. Mária az örök kölcsönkérők aggodalmaskodásával figyelte a bankár irását. Logus Tamás a szemével biztatólag integetett a királynénak.

Végre a bankár elkészült irásával és Mária elébe nyujtotta azt. Latinul volt az adósságlevél megfogalmazva, de Mária igen jól tudott latinul, nem volt szüksége Logus Tamásra a szöveg megértéséhez.

Mária kezébevette az irószerszámot:

– És mikor kapom meg a pénzt?

A bálvány a legnagyobb egykedvüséggel felelte:

– Akár mindjárt, ha van valaki kéznél, aki harmincegy ezer rajnai forintot elvigyen.

Logus Tamás, az öreg humanista megszólalt:

– Nohát annyi erőnk még van, hogy ilyen potom pénzt elvigyünk.

Mialatt Mária aláirta és lepecsételte az adóslevelet, a bankár felnyitott egy vasládát, amely szinültig volt rajnai tallérokkal. A tündérmesékben látni ennyi pénzt egy halomba… Elővett egy olyan kanalat, amilyennel a kőmivesek a meszet hányják a házépitésnél és suly szerint megmérvén a tallérokat, két egyenlő zsákba öntötte. A tallérok kongtak, zörögtek, pengtek, mintha bucsuzkodnának a bankártól. Logus Tamás az egyik zsákot kapta a köpenyege alá, Mária a másik zsákot. A bankár megint elzavarta a kutyákat és nagy zörrenéssel kinyitotta az utcára nyiló tölgyfakaput.

– Az éjszakák már hüvösek, – mondá mély, kisértet-hangján, látogatói után és bezárta mögöttük a kaput.

Logus Tamás Máriával szótlanul sietett a budai palota felé, csak akkor állottak meg néha-néha, amikor a sötétségben előttük vagy mögöttük lépéseket hallottak, – mintha lopott holmit vittek volna.

*

A király ezalatt tróntermében ült és fáradozva a napi kihallgatásoktól, szórakozottan figyelte tanácsosait, akik reggel óta szakadatlanul körülvették, mert Tomori kijelentette, hogy addig nem hágy nyugovást senkinek a palotában, amig neki pénzt nem adnak a végvárak részére.

A király egész nap nem ivott, nem evett. Mély karikák voltak a szeme alatt. Legjobban szeretett volna elvonulni palotája valamely legbelsőbb szobájába és ott jól kisirni magát… Ó, hogy irigyelte magában a Brandenburgit, aki a mai nap folyamán apróvadra indult el vadászni, hogy a királyi palota vendégeit legyen mivel megtraktálni másnapon. Az apróvad, a fürj, a fogoly, sőt a fajd is hamarább kerül használhatóbb állapotba, mint a nagyvad, amelynek sokáig kell pácban állania. Milyen szivesen ment volna solymászni a király a Brandenburgi helyett! Azonban itt kellett maradni a trónusban, egész napon át, bár a szeme majd leragadt az álmosságtól. Tomori azonban nem hagyta…

– Már kölcsönkértem mindenkitől, akitől ebben az országban akár három forintot lehet szerezni. Lekötöttem, felséged, utólagos beleegyezésével a tolnai félforintnyi adókat a pannonhalmi főapát urnak, akinek kikölcsönözni való pénze van. Megterheltem a kalocsai érsekséget mindenféle adósságokkal. Sőt még Zápolyához is üzentem kölcsönért, pedig erről a gyanus urról az elfogott levelekből jól tudjuk odalent a végváraknál, hogy áruláson töri a fejét, titkon uszitja a pogányt az ország megtámadására. Igaz, hogy Zápolya azt felelte, hogy neki volna szüksége kölcsönre a zsoldok kifizetésére… Most már nincs más mód, mint a királynak kell adni a katonák zsoldjára, mert a legények előbb-utóbb kóbor farkasokká válnak, akiket többé soha sem lehet összegyüjteni se Nándorba, se Jajcába.

Tomori szokásszerint a trónus előtt járkálva adta elő mondanivalóját és a nyomaték kedvéért olykor dobbantott sarkantyus-saruival, amelyek mezitelen lábára voltak vonva. Hát bizony ez a vadember sehogy sem illett be ide Mátyás tróntermébe, amelyben az aranyozott hollók beszéltek a nem régen letünt uraságról. A kalocsai érseknek és a végvárak főkapitányának olyan durva szőrcsuhája volt, amilyenbe a kolduló barátok járnak, akik a szegénységükkel akarnak részvétet kelteni maguk iránt. Nem, ez a hatalmas pap nem sokat költött a külső ruházkodására, – olyan rongyos volt, mint bármelyik közkatonája. Igaz, hogy a pogány dijat tüzött ki a fejére, nem volt neki tanácsos feltünő ruházatban mutatkozni. Csak a nagy seprő szakálláról ismerték fel, néha a saját katonái is.

– Hát lesz-e pénz, vagy nem lesz pénz, – mert én nem mehetek vissza üres tarisznyával a hadak közé, – ismételgette Tomori és most már a kardja tokjával is verdeste a padlót.

A király nem mert válaszolni a felindult főkapitánynak. Burgio báró, a pápai nuncius felé nézegetett, aki a trónustól jobbra egy biboros karosszékben ült és látható szomorusággal figyelte a jelenetet. Reggel óta tartott ez már, Tomori csapkodása és a király szótalansága… A nuncius selyemruhás, pápai udvarbeli, finom pap volt, ugyancsak fáradtan ült a helyén, hiszen a felindult végvári kapitány keresztülment az ő lelkén is. De a Péter-fillérek nagyon gyéren gyülekeztek Magyarországon, a nunciusnak sem volt mindig elegendő készpénze a budai és az esztergomi templomok perselyeiből.

Tomori észrevevén a király pillantását, most a nuncius ellen forditotta a szót:

– Azt megértem, hogy külföldi országok királyai nem adnak nekünk egy dénárt sem, mert még sohasem fizettünk vissza egyetlen polturát sem. Da a pápa Őszentsége mégis csak a világ ura és neki tudnia kell, hogy a magyar végvárak jelentik a kereszténységet. Török lesz itt mindenki, amint a végvárak elesnek, amint hogy Zápolyáról már titkon rebesgetik, hogy áttért a mohamedán vallásra. Ismerni kell a magyarokat, IV. Béla királyunk alatt sokan lettek közülök tatárok és ha most Szolimán beteszi egyszer ide a lábát, amit nem akarok élve megérni, a félország törökké lesz.

De a nuncius még mindig hallgatott, – nem akart szószátyárságba esni, mint azok a magyar urak, akik a király hivására itt napközben megfordultak, alaposan hajbakaptak egymással, aztán haragtól párologva elrohantak, nélkül, hogy valamit végeztek volna.

Bornemissza uram, a palota kincstárosa, nagy fehér szakállával a trónus baloldalán ült és olyan szomoruan nézegette térdkalácsát, mintha előre is jelezni akarná, hogy ő hozzá ugyan felesleges még szólni is, mert amugy sincs egyetlen krajcárja sem. De nem igy a fékezhetetlen Tomori, aki most a többi magyar urak elpárolgása után az öreg kincstárosnak ment neki olyan erővel, mintha feltett szándéka volna, hogy a kősziklából is forrást fakaszt.

– Bornemissza uramnak is mindig csak olyankor halljuk a hangját, amikor azt kell mondani, hogy: nem adok, hogy: nincs, hogy: üres a pénzesláda. Akkor aztán halljuk panaszkodni Bornemissza uramat, mint a tálogos tehenet. De hol van őkelme olyankor, amikor adni kellene? Mikor jött elő Bornemissza uram a maga nagy szakállával, hogy azt mondja: nesztek, itt van, ennyit takaritottam meg… Pedig a pozsonyi várba befalazva tartja az ezüstöt.

– Attól orrod foghagymás, érsek, – kiáltott fel Bornemissza uram. – Kell az a pénz arra az időre, amikor a nyugat felől majd a német is kedvet kap hazánkba belopakodni a török után…

– Hát a pozsonyi harmincad? Hol van az a pénz? Ki számol el arról? – orditott Tomori, akit mélyen sértett az, hogy a békességes állásu pozsonyi várnagy, Bornemissza uram, magát egyenrangu végvári kapitánynak véli vele, a szorongatottal.

Bornemissza uram azonban nem hagyta magát, kétfelé sodorta a szakállát és kemény szóval válaszolt Tomorinak:

– A pozsonyi dézsmát ne keressük, mert annak keresgélése ebben a palotában felségsértésnek számítana.

Tomori villámló szemmel felelt:

– Tudom, Szerencsés Imre, a zsidó zsebében van. De lesz még országgyülés Rákoson, amikor erről beszélünk.

A király trónusáról nagy szorongattatással nézett körül, miután éppen ő volt az, aki ama bizonyos Fortunátus Salamonnál zálogbatette a pozsonyi harmincadot. A pápai nuncius, aki hivatalánál fogva a magyar király mindenkori védelmezője volt, most is a király segitségére volt:

– Érsek ur, haragjában mindenkihez igazságtalan…

– Még megérem, hogy ama Salamont veszi védelmébe a báró ur, – pattogott Tomori.

A nuncius ellenben tovább folytatta a megkezdett mondatot:

– Az érsek ur igazságtalan pápa Őszentségéhez, de hozzám is, még ha eltekintünk attól, hogy Bakócz bibornok halála után ő, a kalocsai érsek van kiszemelve magyar bibornoknak. Érsek urnak tudni kell, hogy a pápák mindig érezték, hogy Magyarország van kitéve leginkább a pogány veszedelemnek, ugyanezért már VI. Sándor, II. Gyula Őszentségeik teljes bucsut hirdettek azoknak, akik a pogány ellen való hadjáratra pénzt, vagy bármi segélyt nyujtanak. X. Leó pápa Őszentsége pénzt, eleséget, lőszert és egyéb szükségeseket küldött a pogány ellen való küzdelemre. A veszprémi püspök, Beriszló Péter levele se maradt meghallgatás nélkül Rómában.

Tomori a pápai nuncius szavai alatt csak a kardtokjával verte a pádimentumot:

– Ez mind jeles és igaz dolog, – kiáltott magából kikelve – de hol van az az ötven forint, amelyen ágyukat szállithatunk a Szávához?

– Itt van a pénz! – mondá most egy hang, amelyet a tanácskozásokban eddig nem hallottak, és Mária előlépett a trónus aranybrokát függönyei mögül.

A tanácskozó urak elképedve néztek a váratlanul megjelenő Máriára, csak Lajos király hajolt előre, örvendezve trónusán, érezte, hogy Mária megjelenésével meg van mentve szorongatott helyzetében.

És mielőtt a tanácskozó urak magukhoz térhettek volna meglepetésükből: Mária a trónus háta mögül két zsák pénzt cipelt elő, amelyet a király lábainál helyezett el. Azután egy szót sem szólva, ugyanazon az uton, amelyen jött: eltünt. Jobban ismerte ő a budai palota rejtekutjait, mint az, aki évekig élt a palotában.

A megrőkönyödött urak közül először Bornemissza uram tért magához, – mert mégis csak őt nevezték vala a háta mögött „zsidónak“, a pénzzel való foglalkozása miatt.

– Hadd lássuk, nem-e tréfált meg bennünket vadgesztenyével a királyné? – mondta a kincstartó és izgatottan előkereste vadásztőrét, amellyel lemetszette a zsákok száját záró kötelékeket.

Szikrázott az öregember szeme, amikor a zsákokban a valódi rajnai tallérokat szemügyre vette. Ennyi pénz már rég volt együtt a palotában. A kincstárnok egyik-másik tallért megharapta. Jó ezüstből volt az.

– Lefoglalom a végvári katonák zsoldja javára, – kiáltotta most Tomori uram, amint elképedéséből magához tért.

– Hohó, – védekezett Bornemissza. – Hát a palota adósságait tán a kutyák fogják megfizetni? A budai zsidókat, akik azóta megint adnak némi hitelt, mióta azt hiszik, hogy elkerülhető a háboru, – mióta Bélay Barnabás utján ideiglenes békét kötöttünk a szultánnal? A mészárosokat és a molnárokat? A cselédeket, akik elmaradt bérükért duzzogva verdesik ránk a palota ajtajait? Há? Itt maradjunk koldusan, mig Tomori uram az ágyutöltelék sehonnaiaknak elviszi a váratlan kincset?

Igy beszélt Bornemissza uram és az öreg karjaival magához szoritotta az egyik pénzes-zsákot.

Tomori a felindulástól egy darabig szólani sem tudott; a száraz, csontos, erős embert csaknem meglegyintette a szél… Aztán oroszlánként orditott:

– Hé, kutyák! Tudjátok, hogy a végvárakban a katonák dohos lisztből való kenyeret esznek? Hogyan merészeltek ti itthon kalácsot enni? Hé, emberek, magyarok, nemesek és parasztok: tudjátok, hogy annyi zsoldot nem kapnak a végvári vitézek, hogy a szakállukat levágatnák, amivel a pogánytól megkülönböztetnék magukat? Tudjátok, hogy még fedele sincs a végvári várnak, itt pedig az istállók bronz-lófejekkel és aranyozott ökörfejekkel vannak diszitve, még a kutyák ólján is réz kutyafej van?

Tomori elfulladt, holott a végvári csatákban megszokhatta a folytonos kiáltozást, mert a csatákat akkor ugy vivták. Állt felemelt karokkal, holtsápadttá válván, mintha Kapisztrán János tért volna vissza a históriából.

A király tanácstalanul nézett körül… Hol van Mária, aki megmondaná, hogy kinek hozta az ismeretlen eredetü pénzt: a végvári katonáknak, vagy a budai palotának? A rajnai flóresek alattomosan csillogtak a nyitott zsákokban. A teremben égő szövétnekek körül denevérek cikáztak, mint a mindenütt jelenlévő ördögök. Az öreg Bornemissza pedig csak ölelte a pénzes-zsákot és rövid, asztmatikus szavakban beszélt:

– Te, barát, én tettelek azzá, ami vagy, mert mehettél volna nyavalyás szerelmeddel haszontalan lantverőnek, ha én meg nem mutatom neked az utat a kolostor felé. Ugy-e, azóta nem fáj semmid, mióta rádadattam a csuhát… Ugy-e, azóta más ize van a levegőnek, a viznek, a kenyérnek, mióta letétettem veled a szerzetesi fogadalmat? Az ördögök nem huzogatnak minden éjszaka a hajadnál fogva a pokolba, a boszorkányok nem nyargalásznak a hátadon, nem öldököl többé a szerelem, mióta ez a csuha védelmez… Nagyobb tisztelettel beszélj tehát velem, aki öregapád lehetnék!

– Bornemissza apám, – harsant most fel Tomori hangja, – Krisztus öt sebére mondom, hogy nincs pénz a végvárakban, – kiürült minden zsák, amelyben valaha egy garas volt – rablásra adják fejüket a legényeim, ha a török idejében nem gondoskodik arról, hogy vitézi tisztességben mehessenek el a másvilágra! Ne vegye el a vitézeim zsoldját, mert a barátcsuhámra mondom, hogy elfelejtem nagy ősz fejét, elfelejtem azt, hogy valaha együtt szolgáltuk Mátyás királyt! – Igy Tomori és a rezeskardjával olyant sujtott a pádimentumra, hogy beillett volna ágyulövésnek is.

Bornemissza János azonban makacs volt, mint minden öregember, nem tágitott attól, amit egyszer feltett magában. Szemrebbenés nélkül, kőkemény arccal hallgatta végig Tomori szavait és fölényesen legyintett:

– Kölyökbeszéd, amit folytatsz, érsek. Engem nem lehet neked megsérteni, mert én több vagyok neked, mint az apád. Te vigyázhatod a végvárakat, mert azért lettél Kalocsa érseke, de én nem hagyom koldusságba esni a budai palota népeit a te sehonnai bitangjaid miatt. Szerezz nekik zsoldot ott, ahol tudsz, a te dolgod, a te gondod… Annyi rongyos emberbe nem kell vékaszámra az arany, meg az ezüst.

– Bátyám, – üvöltött Tomori – tizenhét hónapja egy dénárt nem adtatok a végváraknak. Miből éljünk? Rosszutra térjünk?

Bornemissza azonban kegyetlen keménynek mutatta magát, amikor a rajnai forintokat elvenni akarták tőle:

– Mondok én neked valamit te, barát, hogy végét szakitsuk ennek a disztelen vitatkozásnak, itt a király Őfelsége, valamint a nuncius ur őnagysága jelenlétében. Ha megtéped a szakállad, ha földhöz vágod a kardodat, ha tüzet okádsz rám, mint a medve: akkor is kimondom, hogy régen elmult az az idő, amikor reátok, végvári rongyosokra, még szüksége volt a magyar hazának. Elmehetnétek a fenébe, ahonnan jöttetek. Olyan idők következnek, amikor a pogánnyal éppen ugy le kell számolni Magyarországnak, mint Hunyadi János idejében. Ebben a nagy leszámolásban nem sokat jelent, hogy ti a világon vagytok, vagy nem vagytok. A ti apró csatácskáitok, kirohanásaitok, jelentéktelen csetepatéitok a pogánnyal, – amelyekről kapitányaitok olyan bőséges, hősies jelentéseket szoktak küldeni – nem sokat jelent abban a nagy háboruban, amely most van készülőben… Itt az egész magyar glóbusznak, a nemzetfenntartó magyar nemességnek kell megvivni a harcát a pogánnyal. Bizonyos, hogy az lesz megint a pogány sorsa, ami Hunyadi János óta mindig. A magyar nemességet nem lehet legyőzni. Bevert fejjel megy vissza a pogány a Száván. Azért, mert ti egy-két kóborló törököt levágtok ott Nándornál, különösebben egy ezüst tallért sem érdemeltek meg. Majd jön a nagy csata…

Bornemissza uram szavai ugy kopogtak, mint a kődobás, meglátszott beszédén, hogy azt csiszolni már akkor tanulta meg, amikor még a Hunyadiak korában divatban voltak a szép hosszu orációk. Mig ebben a korban a rövid indulat-szavak jellemzik vala az emberi beszélgetéseket.