Part 11

Nem tudta Mária teljes bizonyossággal, amikor Logus Tamás, a humanista szavait idézte itt a vizivárban Lajos király előtt, hogy vajjon a király megértette-e ezeknek a szavaknak jelentőségét? Nyakszirtjét hátrafeszitve várta a király válaszát… De a király látszólag nem figyelt szavaira, azok a halk sikolyok, kuncogó kacajok, fojtott kiáltások kötötték le figyelmét, amelyek a biboros, bársonyos függönyök mögül hangzottak, ahol a lovagok mulattatták az uj udvarhölgyeket. Brandenburgi mély hegedühangja valahonnan nagy távolságból hallatszott. Mintha távolodott volna a vizivárból, hogy egyéni külön életet éljen valahol az erdő lombjai alatt, vagy a Dunapart füzeseiben. A király fájdalmasan hallotta, hogy az éjszakában egy női hang is felelget az őrgróf bugó, bika-morduláshoz hasonlatos hangjaira. Vajjon, beváltja régi fenyegetését Brandenburgi és valóban megházasodik? A király nagyon egyedül érezte magát, amikor leghüségesebb hivének, mentorának, nevelőjének hangját kivül a váron hallotta. S ezért szórakozott gőggel szólalt meg:

– Azt kérdeztem tőled, Mária, hol tanultál táncolni, te pedig olyan dolgokról beszélsz, amelyeket egy király sohasem érthet meg. Mi nem élhetünk magunknak, mi az országnak élünk. Arra felelj tehát, amit kérdeztem, hol tanultál táncolni?

Mária feszült magatartása felengedett. Kutató, gyors, lélekbenéző pillantást vetett a királyra és mosolyogni kezdett, mintha édes ábrándokat hallgatna abból a hárfa-hangból, amely a függönyök mögött ismét megszólalt…

– Én tulajdonképpen senkitől sem tanultam táncolni, mert hiszen a nőkkel együtt születik a tánc. Amikor először lábamra vonták a pirossarku cipőt: már ugy éreztem, hogy táncolni is tudok. Brüggében minden este táncoltak a palotában…

– Budán nehéz volna ezt megtenni a primás és többi magyar urak miatt, – felelt Lajos király panasztalan hangon. – A primás azzal fenyeget, hogy árnyékkirállyá válok a magam országában, ha táncmulatságokat rendezek a palotában. Egy magyar királyhoz nem méltó a tánc.

Mária megint csak azzal a különös, kutató tekintettel nézett a királyra, mintha legrejtettebb elhallgatott gondolatait akarná kikémlelni, aztán, miután a zene megint táncütembe kezdett, hirtelen felemelkedett, mint egy virágszál, amely az imént még térdepelt a nap előtt.

– Lejtsünk egyet, felség, miután Budán amugy sem szabad táncolni!

A függönyök mögül lovagok és urnők jöttek elő a tánczenére, akik azonban nyomban visszavonultak, amikor Máriát táncba indulni látták. Valami titkos parancs lehetett arra nézve, hogy a királyi jegyespár mulatozását ne zavarja senki.

Mária talán megejtőbben táncolt, mint az előbb. Bűbáj volt a táncában, amelyet késő öregségükig nem felejthetnek el a férfiak. Babonázás volt minden mozdulatában, amely babonásság holdvilágos éjszakán is eszébejut az erdőn járó lovagnak. Alattomos láz rejtőzött lépéseiben, mintha valamely olyan vérhullám hajtaná lábait, amely vérhullám a nagy boldogságokat, vagy a nagy boldogtalanságokat okozza a szivekben. Egész lénye, valója felnyilni látszott, mint egy érett gyümölcs, amelyből méz csurgadozik… A király, aki Máriát a táncban követte, megittasult darázsként hömpölygött az előtte ringó-rengedező rózsaszál után. Brüggében, a Herceglakban valóban jól tanitották a táncot.

Mikor a zenekar elhallgatott és Mária kezét nyujtotta Lajosnak, hogy a kerevethez visszavezesse: a király halántéka lobogott…

– Mit adhatok neked azért a gyönyörüségért, amelyet nekem okoztál táncoddal, te égből földreszállott tünemény, te sohasem látott pillangó?

– Ajándékozd nekem, felség, Vöröskő váradat, hogy megvethessem alapját jövendőbeli gazdagságunknak, – felelt Mária olyan egyszerüen, mintha egy tyuktojásról lenne szó.

– Legyen mától fogva a tied Vöröskő vára, bár nem látom be, hogy ennek az eladósodott, elhagyott bagolyfészeknek bármi hasznát is vehetnéd, – mondá hirtelen Lajos.

Mária ugyan felhevült volt a tánctól, de fekete szeme nyugodtan, felindulás nélkül tapadt a királyra, mint az örök józanság és számitás.

– Köszönöm ajándékát, felség, majd megkérem Logus Tamást, hogy az irást készitse el.

– Gyermek! – kiáltott fel Lajos király. – Ne köszönd meg ezt az ajándékot. Rosszabb ez, mintha kigyót ajándékoztam volna neked. Harminchatezer aranyforint adósság terheli Vöröskő várát. És azzal a pénzzel éppen a Szapolyainak tartozom.

Mária halkan nevetett:

– Majd elszámolok én Zápolya urammal. Nemcsak elszámolok vele, de leszámolok vele, mert szivemet nem sérti egyéb, mióta ennek az országnak a földjére tettem a lábomat, hogy itt vannak mindenféle Zápolyák, akik sokkal gazdagabbak a királynál. Elpirulok akkor is, amikor egyedül vagyok és megfeszitett erővel gondolkozom azon, hogyan segithetnék uram, királyom, Ludovicusom bajain. Vajjon hány vára, hány földje van annak a Zápolyának? Akármennyi is legyen neki, majd rajta leszek, hogy nekünk is ugyanannyink legyen.

– Mielőtt elmennék Ferences barátnak, aki II. Gyula pápa utasitására már atyám életében a magyar királynak adta az összegyüjtött Péter-filléreknek felét.

Mária egyik percben tudott könnyein át mosolyogni, másik percben mosolyogva sirni. Most az utóbbit választotta:

– Felség, ne beszéljen igy, mert szivem szakad. Mi nem lehetünk elveszve addig, amig a török veszedelem fenyegeti Magyarországot. Ez a veszedelem pénzt ér, – ez a veszedelem nekünk arravaló, hogy mindig találjunk forrást kiürült erszényünk felujitásához. Nem hagyhatnak el bennünket se a napnyugati királyok, se a pápa Őszentsége, de még a nyakaskodó magyar urak sem, amig a török a határon áll. Mi vagyunk azok a szegények, akiken akkor is kell segiteni, ha törik-szakad. Mért nem küld felséged Nándorfejérvárnak segitséget?

– Mert ötven forintba kerül az ágyuknak elszállitása Budáról a Szávához. Ez az ötven forint se égen, se földön nincs.

A zene ujra megszólalt és most már Lajos állott fel Mária mellett:

– Lejtsünk egyet, Mária, mert lelkemben kisérteteket ébresztettél szavaiddal. Segiteni ugy sem tudunk azzal, hogy itt egymást gyötörjük e kellemetességekre szánt éjszakán. VIII. Henrik angol királynak már megirtam, hogy az ország erei annyira megtörvék a hosszas háborukban, hogy semmi módon már fel nem tartóztathatja akkora ellenség támadását. Erre az évre ötmillió aranyat ajánlottak fel adóba az ország rendei, de 45.747 forintnál többet behajtani nem lehetett. Mért busulnánk tehát, Mária? Lejtsünk egyet!

Mária tiltólag emelte fel a kezét.

– Nem, felség, hagyjuk most már a táncot, gyönyörködjünk inkább jóhiveink táncában, akik szegénységünkben is kitartanak mellettünk. Nézzük táncra perdülni a lovagokat, akik eddig hölgyeikkel kénytelenek voltak a függönyök mögött meghuzódni, mert a király táncolt… Beszéljünk nyitott szemmel a veszedelemről. Mindig csak a felettünk lévő veszedelemről beszélgessünk, amig a jótanácsot megtaláljuk. Nem azért lettem magyar királyné, hogy elveszitsem a koronámat, mielőtt azt a fejemre tették volna.

Lajos kiegyenesedett a kérlelő, kedvszegő, fájdalmat célzó szavakra és álltában igy válaszolt Máriának:

– A magyar királynak ugyan kevesebb a hatalma, mint például a békaszemü VIII. Henrik angol királynak, akinek olyan vastag nyaka van, hogy alig fér bele a gallérjába… Kevesebb hatalma van tán Zsigmond nagybácsinál is, akinek csak annyit engednek meg az országában, hogy hosszu bajuszt nevelhessen. De annyi hatalma még mindig van a magyar királynak, hogy táncra perdüljön, amikor a lelke kisértetei elől szabadulni akar. Jer, tehát Mária és kisérj táncba észvesztő gondolataim elől.

Mária bár kelletlenül követte Lajost a táncba, ezt nem mutatta, mert a királynak testi nehézségei az este elfogyasztott ételektől és italoktól voltaképpen csak most kezdtek muladozni. Bár még nem töltötte be tizenhatodik életévét, különös táplálkozása miatt olyan volt az emésztése, mint azoké az idős embereké, akiknek ejtőzni, vagy aludni kell étkezés után.

A király most kézenfogva táncolt Máriával, a nemes apródokat, akik a gyertyákkal elősiettek a fáklyatánchoz, visszaparancsolta. És átadván magát a tánc gyönyörüségének, vidám hangon beszélt Máriához, aki hiába próbált elhaloványodott arcára mosolyt erőltetni. Valamely vándorgólya, amely ezen az éjszakán a Duna felett átrepült: elvitte kedvét Máriának a vizivár lovagterméből.

Táncközben igy beszélt Lajos király Máriához:

– Az apám gyakran látott kisérteteket, amelyekről nekem beszélt, amikor gyermekkoromban a térdén lovagoltatott. A budai palota folyosóján gyakorta szemközt jött vele Szapolyai György, vagy Werbőczy, mindketten ellenségei, akiket hiába akart megragadni, mert csak levegőt markolhatott. A palotát akkor kivülről fütötték, amig Diósgyőrből, a mi birtokunkról pontosan küldték a fás-szekereket. A kisértetek rendszerint egy ilyen fütőlyukban tüntek el apám elől. Apám felnyitotta a kályhaajtót, odabenn a zsarátnok világitott és a piszkafa, a fütő lopott sódarjait és kolbászait találta a kályhakürtőben. Holt anyámat is évekig látta a palota kertjében, ahonnan hivogatólag integetett felé fehér kezeivel… Mária, te mégsem tudsz ugy táncolni, mint eleinte hittem!

– Felség, a szivem…

– A szivükre hivatkoznak mindazok, akik félnek az élettől vagy a haláltól. Apámnak is nyomban megfájdult a szive, amikor Esztergomból a palota udvarára berobogott Bakócz primás uram, a maga hatszáz lovasával, mert sohasem lehetett tudni előre, hogy miféle kivánságokkal jön ez a félelmetes pap. Az én szivem is mindig fáj, mert tudom, hogy a halál, amely apámat elvitte: leselkedik körülöttem. Ezért felejteni akarok… Mária, mosolyogj rám!

– Felség, a kedvem…

– Gyermekkorom óta megszoktam, hogy mindig rosszkedvü embereket lássak magam körül. Ezért szeretem most azt az embert, akinek jókedve van… Ne légy tehát szomoru soha Mária, mert a szomoru ember nekem olyan, mint a füst, amelyet a nyári nap heve a kéményből a nyitott ablakon szobámba fuj… A szomoru ember nekem olyan, mint az éjszaka virrasztó szél, amely egymagában csavarog a pusztaságokban, hegységekben.

– Felség, én szeretem a szomoruságot. De felséged kedvéért ezentul vig leszek.

– A legtökéletesebb szomoru ember, akit valaha láttam, az apám volt. Ő már olyan szomoru volt, hogy a szakállát sem vakarta meg, mert az esetleg örömet okozott volna neki. Az apám azt hitte, hogy minden mosolyért, minden kedves óráért jóelőre meg kell szenvedni az embereknek, mert az örömöket nem osztogatják ingyenben. Igy aztán tulajdonképpen sohasem bocsátotta véglegesen fejét a bubánatnak az apám, mert meggyőződése volt, hogy a rossznapok nélkül nem következhetnek el a jónapok. – Mária, hiszel abban, hogy még reánk is virradnak jónapok?

– Fiatalok vagyunk, felség, még sok mindent megérhetünk. Különösen, ha pénzünk leend.

– Én nem értek a pénzszerzéshez, csupán a pénz elköltéséhez. Nem tanitott engem arra senki, hogy lehetne akár egy rajnai forintot is szerezni, ha csak nem kölcsönbe a zsidóktól. Talán te hoztál magaddal valamely tudományt a külső országokból, vedd hasznát.

A király időközben megunta a táncot, mert verejtékezni kezdett és nagy szomjuság lepte meg. A kancsók és a vödrök, mint minden vadászatkor, szinültig voltak töltve a vizivár pincéjébe, ahová néhány lépcsőfok vezetett. A király a pincének vette az utját, mint aki jól ismeri erre a járást.

Brandenburgi őrgróf éppen megérkezett az éjjeli kalandozásból és egy függöny mögül megmutatkozott. Mária nagy örömmel intett neki.

– Van már valamim, amit cserébe felajánlhatok Medved várért. Vöröskő vára a király ajándékából mától fogva az enyém.

A Brandenburgi hódolattal meghajolt:

– Felségednek csak egy szavába kerül, hogy az ország bármely várát lábai elé rakják.

Mária ugy tett, mintha nem is hallotta volna az őrgróf szavait. Szemöldökét magasan homlokára vonta, amikor tovább alkudozott a Brandenburgival:

– Nos és mennyi készpénzt kell fizetnem, hogy a csere létrejöhessen?

– Valami csekélységről van szó… Jóformán beszélni sem érdemes róla, – legyintett az őrgróf. – Valami adósság van a birtokon, amelyet Szerencsés Imre hitelezett. Ezt az adósságot meg kell fizetnünk.

– Tehát mennyi az a pénz? – ismételte Mária sürgetőleg, mert elhatározásaiban szerette magát gyorsnak mutatni.

Brandenburginak láthatólag nehezére esett a pénzügyi tanácskozás, mert hiszen mégis csak a bécsi udvar lovagja volt, ahol a hölgyekkel nem volt szokás pénzről tárgyalni.

– Az összeget, őrgróf!

– Hát bevallom, hogy mindenféle kamatokkal együtt 17 ezer és kétszáz forinttal tartozom Fortunátusnak…

– Mennyi az rajnai pénzben? – kérdé Mária és magában számolt.

Brandenburgi kivágta:

– Ahogyan mostanában Budán számolják a zsidók a rajnai forintot: ez az összeg megfelel 26 ezer és 812 rajnai forintnak.

– Nem lehetne arról tenni valamit, hogy a magyar forintot a budai zsidók kedvezőbben számitsák? – kérdezte hirtelen Mária bizonyos elgondolkozás után.

– A magyar királynak erre nézve semmi hatalom sem áll rendelkezésére, – felelt a Brandenburgi.

Mária ezután sokáig szórakozott szótalansággal ült helyén és a táncosokat nézte, de nyilván nem látta őket. Messzirejártak a gondolatai… Olyan messze, ahol tizenhétéves leányoké nem szokott. Számolt magában…

A király csak jódarab idő multával került elő, mert a bormérőszobában találkozott az ékesszavu Burgos-szal, a császári követtel, aki szokás szerint Európa legkeresztényebb fejedelmeként ünnepelte Lajost.

A kora őszi, hervadtan hüs és sokszinü hajnal eregette már buskomoly fényeit, amikor a mulatságnak vége lett és a vadásztársaság visszaindult Budára. Az utmenti erdőkben már a sötétkéknyakravalós cinke hallatta télies hangjait, a Dunán sietve eregették lefelé tutajaikat a Vág tótjai, mert még alkonyattal városhoz akartak érni, ahol fájukat eladhatják.

A király az éjjeli mulatozástól kifáradtan: lehorgasztott fejjel lovagolt és alig szól vala Máriához. Mária gondolataiba volt elmélyedve…

Budán nagy meglepetés várta őket, a királynak, valamint a többi uraknak is nyomban kiszállott az álom a szemükből. A város határában találkoztak Logus Tamással, aki lórakapva éppen Visegrádra akart nyargalni a király után. A humanista tudós, bár ez éppen nem volt szokása: nagy felindulással adta elő a dolgokat.

Az történt, hogy a király nagykorusitása és Mária megkoronáztatása ügyében késő őszre országgyülés volt hirdetve a Rákosra. Csak novemberre volt kitüzve az országgyülés ideje, de egyes vidékekbeli magyarok, különösen a Szapolyai-részekből, a hosszu ut miatt hamarabb elindultak és Budán a Fehér Farkas-hoz cimzett fogadóban szállottak meg. Hogy, hogy nem, egyszerre sugni-bugni kezdtek a fogadóban valaki azt találta ki, hogy a király nagykorusitása után felszabaditja a jobbágyságot, hogy igy tegyen szert elég erőhatalomra a török ellen… A visegrádi vadászat hire éppen kapóra jött a Fehér Farkasbeli uraknak, mert elhatározták, hogy betörnek a palotába és ott mindent szétszórnak. Tervük tán könnyen sikerülhetett is volna, ha ugyancsak ezen a napon véletlenül a végekről meg nem érkezik Tomori uram a maga huszonöt lovasával. Tomori már a budai palotában volt, amikor a kapu előtt gyülekezni kezdtek a nemes urak és éktelen káromkodásba kezdtek. Tomori azonban helyén volt bezáratta a palota kapuját, majd mikor a nemes urak fokosaikkal döngetni kezdték a kaput: a végek kapitánya megtöltetett egy nagy puskát és azzal a dühöngő nemes urak közé lövetett.

– Tomori Budán! – kiáltott fel Lajos király és megsarkantyuzta lovát, hogy gyorsabban érjen a palotájához.

A palota előtt Tomori végvári vitézei őrködtek… Üres volt térség és utca, mindenki házakba bujt az elszánt vitézség elől.

– Tomori! – kiáltotta a király, amikor benyargalt palotájába és lováról leugorva egy szőrcsuhás szerzetes nyakába vetette magát.

Mária ekkor látta először Tomorit…

HARMADIK RÉSZ A mohácsi pénz

I. _Mária üzletet köt_

– Tomorinak pénz kell, mert a végeket nem lehet tartani, – sugták-bugták a budai palotában, a király Fortunátus Imre után küldött és bezárkózott vele legbelsőbb szobájába. Mária is naphosszat tanácskozott azzal az innsbrucki kereskedővel, aki egy estén megérkezett és kvártélyt a királyné házában, a Keresztelő Szent János-utcában kapott. Habár szakállas ember volt az innsbrucki: még se volt zsidó. Deresedő, hatalmas szál ember volt, aki a két ujja között meghajlitani tudott egy magyar forintot, pedig éppen elég rezet kevertek abba a puha ezüst mellé. Az innsbrucki azok közé az emberek közé tartozott, akik mindennel foglalkoznak, ami némi jövedelmet hajt. Sajnos, az innsbruckinak nem volt akkora szerencséje, mint elszántsága, mert mostanában is bukás miatt kellett menekülnie a külső országokból. Wild Jánosnak hivták és olyan köpenyeget viselt, mint a csillagjósok. A köpenyeg zsebéből soha sem hiányzott az a kis, érzékeny, kétkaru mérleg, amellyel Wild János mindent megmért, pénzt és embert egyformán. Egyébként szükszavu ember volt, Márián kivül senkivel sem beszélt a budai palotában.

Mária egy szép őszi délután a palota kertjében sétálgatott, hátán összefont karral és mélységesen elgondolkozva, mint ez az utóbbi időben szokásává válott. Mátyás király olasz kertészei rendezték be valaha ezt a kertet, de az őszi hervadás ellen ők sem tudták megvédelmezni. Sárgult már minden, az őszi madarak mindenfelé jelentették a bekövetkező évszakot.

A kerti bástyán, ahonnan a Dunára lehetett látni: Mária emberi alakot vett észre, öregember merengett ott a bucsuzkodó napsugárban, Logus Tamás volt, aki nagy könyveivel ide kivonult.

A jövendőbeli királyné nyájasan közeledett a humanistához:

– Miféle tudományok volnának azok, amelyek még ismeretlenek volnának főtisztelendőséged előtt?

A humanista ama kor divatja szerint nyomban lovagi poziciót öltött fel testtartásában, amint egy hölggyel beszédbe ereszkedett, de Logus Tamás féltérdre is ereszkedett Mária előtt…

– Semmit sem tudunk, bármennyit tanulunk. Üres koponyával megyünk a föld alá, még ha a világ valamennyi könyvét is végig olvashatnánk. A tudósok csak kérkednek azzal, hogy bármit is tudnak. Én bevallom, hogy olyan szegény vagyok tudományos ismereteimben, mint egy koldus.

Mária igen jól ismerte Logus Tamás uram képmutató szavait, azért nem is válaszolt a tudós szerénykedő szavaira, inkább a könyveket vette szemügyre. Keleti irással irott könyvek voltak ezek. Mária nem sokat tudott meg belőlük.

– Vajjon mi lehet ezekben a könyvekben? – kérdezte szórakozottan.

Logus Tamás halkan, egyszerüen felelt:

– Ezekben a könyvekben a budai palota hirei és eseményei vannak leirva, amint a velencei követ őnagysága azokat a köztársaságnak megjelentgette.

– Hm, – felelt Mária. – És hogyan kerültek ezek a könyvek a főtisztelendőséged kezébe?

– Nekünk mindenütt vannak barátaink, vagy legalább is humanistatestvéreink, akik gondoskodnak arról, hogy ne járjunk sötétben. Velencében is van valaki, aki gondoskodik arról, hogy az éj világos legyen.

– Aki ellopja a budai követ jelentéseit és azokat elküldi Budára, – mond Mária. – Hát halljuk, hogy mit jelentett legutoljára a velencei követ őnagysága Budáról a tanácsnak.

Logus Tamás a disznóbőrös könyvre helyezte a kezét és óvatosan beszélt:

– Azt jelentette, hogy Magyarországon olyan elégedetlenség van, hogy nem csodálkozna, ha azok a prédikátorok, akik mindenfelé elmennek a Luther Márton tanaival: egyszerre megjelennének Magyarországon is.

– Ugy tudom, hogy törvények vannak, amelyek szerint a luteránusokat elégetik, – felelt bizonyos fitymálással Mária.

– Én nem tudom, hogy jólteszik-e, amikor a Luther hiveit elégetik, – felelt Logus Tamás. – A máglya füstjét és tüzét szét szokta fujni a szél.

– Hát még mit jelentett követ őnagysága? – kérdé Mária.

– Ez már valamivel érdekesebb… Azt jelenti, hogy a köztársaság ügyeljen a Magyarországból jövő tallérokra, mert Budán pénzhamisitás készül.

– Mindig gyülöltem Velencét! – kiáltott fel Mária. – Hűtelen, csalfa, önző, – egy osztrigát sem ad csalárd gondolat nélkül. Ha egyszer ajtót mutathatnék azoknak a velencei nobiliknek, akik alattomos lépteikkel keresztül-kasul bejárták a budai palotát és minden szekrénybe bekukucskálnak! Még szegény boldogult anyósom szoktatta ide a velenceieket. Az ő egyszerü lelkivilágában nagy tiszteletet táplált a velencei kereskedők iránt. Mit ir a pénzhamisitásról a követ ur őnagysága?

Logus Tamás minden felindulás nélkül felelgetett, hiszen azért volt humanista:

– A követ ur őnagysága azt irja, hogy a budai udvarnak igen jó alkalma van most, miután a török veszedelem folyvást közeledik, hogy kinyujtogassa kezét olyan kincsek után, amelyekhez egyébként semmi köze nem volna. Követ ur nagysága világosan megjelöli a budai templomok egyházi kincseit, amelyek szerinte veszedelemben forognak. Tomorinak, a végek védelmére pénz kell és a király nem fog tudni máshonnan pénzt elővenni, mint a templomokból. Figyelmeztetni kell pápa Őszentségét, figyelmeztetni kell Burgio nuncius uramat, fel kell lármázni az egész katolikus világot, hogy a terv ne sikerülhessen.

– És ha valóban szükség volna a jó egyházi ezüstre, aranyra: vajjon nem Velence volna az első, amely azt elfogadná? – kérdé most fojtott hangon Mária.

– Erre nézve azt jegyzi meg, követ ur őnagysága, hogy nagyon fél attól, hogy az uj pénzbe több rezet fognak keverni, mint a régibe, mert azt nem a királyi pénzverdékben szándékoznak veretni, hanem valamely pincében, ahová nem láthatnak be a szemek.

– Ó, a kutyák! – rebbent fel őszinte haraggal Mária.

A humanista összekulcsolta a kezét:

– Nem lehet haragudni, felség, az egész világon igy vagyunk a pénzzel, mindenütt kevesebb értéküt akarnak adni. A hamispénz körülutazza az egész világot, valahol aztán megragad, parasztnál vagy katonánál, mert hiszen valakinek fizetni kell a hamispénzért!

– És a zsidók?

Logus Tamás hangtalanul nevetett:

– A zsidókon nem lehet kifogni. Nem hagyják ők itt Magyarországot akkor sem, akármilyen hamis pénzt veret a király. Csak éppen a jópénzeiket helyezik mindjárt biztonságba. Amint a követ ur őnagysága irja, máris, amikor még hire-hamva sincs az uj pénznek: a kitünő Mátyás-aranyakat a zsidók már kocsiderékkal küldik kifelé az országból. És néha éppen a legkatolikusabb országban, felséged bátyjának országában, Spanyolországban találják meg a legjobb rejtekhelyet aranyaik számára. A pénz elmegy, a zsidók tovább is ittmaradnak.

– Inkább a zsidók mennének el, – sóhajtott fel Mária, aki már akkor tisztában volt azzal, hogy jövendőbeli terveiben éppen a zsidókkal lesz baja. Nem lehet ezek elől az emberek elől egy tallért sem eldugni… Számontartanak minden forintot az országban. Mesterem egyszer azt mondta, hogy legalább is annyi ideig élt a getthókban, mint a kolostorokban, mert mindenféle fajta embert meg kell ismerni. Mesterem ért a zsidók nyelvén. Mit mondjak nekik, hogy segitségemre legyenek?

A humanista arcán fölényes mosoly jelent meg, – ismerte ő Máriát gyermekkorától, tudta, hogy Miksa császár unokája a pénz kedvéért ellenségeivel, a zsidókkal is megbékülne. De hát még mindig nem tudta, hogy voltaképpen miben is töri a fejét Mária, amikor a zsidókkal keres összeköttetést?

– Ismerek itt egy zsidó pénzváltót, akinek valaha apró szivességeket tettem, amikor szerteszéjjel utazgattam a világba és mindenféle leveleket kellett eljuttatni messzi országokba, – leveleket kellett hozni, amelyeknek pontosan meg kellett érkeznie. A zsidók mindent tudnak és mindenről értesitik egymást, nehogy valahol bajbajussanak. Én szeretem ezt a furcsa népet, mert okos embernek könnyü boldogulni velük. Mindig az ész szavára hallgatnak.

Mária a humanista vállára tette a kezét:

– Mesterem többet tud, mint amennyit nekem most elmondani akar. Ne dicsérje előttem a zsidókat, mert eleget tanultam róluk az innsbrucki kolostorban.

Logus Tamás alig észrevehetőleg elmosolyodott:

– Hát majd beszélni fogok azzal a bankárral… De hát nem is tudom, hogy mit mondjak neki? Mit kiván a felség?

– Én akarok vele beszélni, még pedig titkon, este, amikor senki sem láthat, bárhol, csak a palotában nem, mert itt kémekkel vagyok körülvéve, amint az a velencei követ jelentéseiből látszik. Hallgatóznak rám a falak és a függönyökön szemek vannak. Mesterem, majd elkisér a zsidóhoz a palotából.