Part 10

Amig a vacsora elkészült, Mária felment a királlyal a vár legmagasabb emeletére, ahol megtalálták azt a kerek szobát, amelyben valaha Salamon király töltötte napjait. Bizony, nem igen volt ez a szoba királyhoz méltó, de az ablakaiból, ezekből a keskenyre szabott lőrésekből csodálatos tájképet lehetett látni az ég mind a négy tája felé. Zöld hegyek rakták örökös koszorujokat a tájra és mély völgyek mutatkoztak, ahonnan az égbe lehet kivánkozni. Magyarország őre volt ez a táj, ahol még a Duna is irányt változtatott, mintha álomba szenderült volna a nagy folyam Magyarország ölében.

A király, aki sokszor gyönyörködött innen országa tájaiban, feszülten várta az Innsbruckból jött Mária megjegyzését a tájképre, amely az emberi szivekben a legkedvesebb indulatokat szokta felébreszteni.

– Mennyi gazdag falu látszik ezen a környéken! – sóhajtott fel Mária. – Amerre a szem eltekinthet, mindenütt jómódu tornyok és megelégedett házak látszanak. Amott szemben, a hegyoldalban valami nagyon gazdag községnek kell lenni, mert legalább száz házat olvastam meg…

– Szentendre, ahol jeruzsálemi András szeretett mulatozni, amikor már Budán nem birta a magyar urak nyakaskodását, – felelt a király.

– Vajjon fizetnek-e elegendő adót a királynak ezek a községek? Kiváncsi volnék a számadásaikra, – folytatta Mária. – Ha majd az innsbrucki kereskedőm megjön: átvizsgáltatom ezeket a számadásokat. Mert az talán még se türhető, hogy a parasztok, ispánok, földesurak itt a legnagyobb boldogságban éljenek, amikor a királynak a legszomorubb anyagi gondjai vannak. Talán mégis csak az ország van a királyért…

– A király van az országért, Mária, – szólt Lajos király elkomolyodva.

A hegyekből mindenfelől kürtök zengedeztek alá. Egyik hegy a másiknak adta a visszhangot. Olyik kürt percekig zendült és szép zenét szolgáltatott, mert nyilvánvalóan a kürtösök erre a percre tartogatták a tudományukat. A kürtszóra felemelték fejüket a várudvaron foglalatoskodó vadászok, akik a vadak megtisztitásával voltak elfoglalva, – a nagy Dunán uszó tutajosok ugyancsak lassitani látszottak, amig a kürtök a hegyekből hangzottak.

A torony lépcsőin most döngő lépések közeledtek felfelé. Vajjon, ki az a vakmerő, aki a király és Mária együttlétét megzavarni bátorkodik? Senki más, mint a Brandenburgi őrgróf, aki véres ruháját immár levetvén, selyembe és bársonyba öltözött, mint egy lovaghoz illik. – A megtermett lovag alatt nyikorogtak a lépcsőfokok.

– Már teritik az asztalokat! – kiáltotta szemhunyoritva a Brandenburgi, mint aki tudja, hogy nem a legrosszabb hirrel köszönt be.

Valóban, Mária, elsápadva az egésznapi lovaglástól, kinzó éhséget érzett, de erről nem mert szólani. A szabadban lévő vadászkonyhákról venyigék fanyar-füstjei, öreg fagyökereknek parázs-párái, rotyogó ételeknek az izei szálldostak fel a toronyszobába. Nagy lajtokban hordták a vizet a hegyiforrásból és a pincékből boroshordókat guritottak elő pirosképü pincemesterek, akik arra látszanak teremtve lenni, hogy vidámságot és borszagot árasszanak maguk körül. Mária szenvedett az éhségtől, de még mindig nem mozdult:

– Egyedül leszek az asztalnál, udvarhölgyeim nélkül? – fordult a királyhoz.

Brandenburgi őrgróf, aki bár a legtiszteletteljesebb állásban várakozott, most vidoran megszólalt:

– Ó, az udvarhölgyek már mind megérkeztek, persze, csak a fiatalabbak, akik elbirják az ilyen vadászutnak a viszontagságait. És itt vannak már a zenészek, a muzsikusok, az énekesek, a táncosok, akik minden vadászatunkra hivatalosak szoktak lenni.

– Akkor talán mehetnénk, – mondá Mária óvatoskodva, bár a szeme csaknem szikrázott az éhségtől.

A várudvaron volt teritve, – természetesen, jól elkülönitve minden nem odavalósiaktól – és az elsőfogás turkesztáni dinnye volt, amelyet török foglyok termesztettek Szentendrén. A dinnye jégbe volt hütve és csodálatos zamatot, étvágyasságot, felfrissülést szerzett az éhségtől elgyötört gyomroknak.

– Ezt nagybátyámtól, Zsigmond királytól tanultuk, – mondá Lajos király Máriának, amikor az megdicsérte a dinnyét.

Ezután ugyancsak lengyel-módon készült leves következett, amelyet közmegelégedésre főzött egy Lesieczki Márton nevü nemesember, aki a lengyel király ajánlatára, már kora ifjuságától kezdve Ulászló és Lajos király udvarában tartózkodott.

A leves elfogyasztása után Brandenburgi a lengyel nemest valóban be is mutatta a királynénak.

Most következtek Sárkány uram halai, amelyek feltálalásánál a főispán felügyelt és több pofonokat osztott ki a halfőzők között, bár gesztenyével töltött csukáért valóban nem kellett szégyenkezni.

Szerémi György, udvari káplán, aki darabideig Tomori mellett is szolgált a végvárakban, most arra kért engedelmet, hogy a törökök nemzeti ételét, a piláfot felszolgálhassa, mert nem árt, ha azt is tudjuk az ellenségről, hogy az milyen étellel táplálkozik. Fogoly török szakácsok főzték a rizskásából és bárányból való eledelt, amelyet olyan szerszámokkal füszereztek, amelyeket eddig nem ismertek Magyarországon.

Borsos és paprikás természete miatt a piláf megköhögtette Máriát, amire a király megjegyezte:

– Én alig tudom elhinni, hogy a törökök, mint bornemissza népek, ilyen erős eledeleket fogyasszanak.

– Azt hiszem, az érett paradicsom hiányzik belőle, – mondá Mária.

A káplán ur nem is felejtette el sohasem Máriának a köhögését…

Természetesen, minden étel után különböző borokat öntöttek a kelyhekbe a nemesi apródok, akik ott lábatlankodtak mindenkinek a háta mögött. A dinnye volt csak kivétel, mert az magában is szomjuságcsillapitó volt, de például a leves után már használatba kerültek azok az apró kelyhek, amelyekben a tokaji aszut szolgálták fel. A halakat nem hiába ajánlotta ama régi mondással Sárkány Ambrus uram, hogy ne felejtsük el: a hal uszni akar. Somlai bor járta. A török eledel után szerémi ürmös következett, miután ez a bor ott terem, amely földet bőven öntözi a portyázó ellenség vére.

Most Del Burgos gróf, az érsek lépett elő nagy ünnepélyességgel és a kifogástalan udvaronc modorában jelenté, hogy a királyi pár utólagos engedelmével néhány hizott ökröt hozatott Bécsből, amely városban emberemlékezet óta a legjobb marhahust mérik. A legszebb ökörcimert személyesen hozta ezüsttálcán a királyi párnak. Mária, miután hazájáról volt szó: ujult erővel látott neki az evésnek. Az ökörcimerhez mustárok, szószok és olyan tormák voltak mellékelve, amelyek Máriát ugyancsak megköhögtették.

Most megint a nemes őrgróf Brandenburgi állott elő és a következőket jelenté:

– Miután a mai vadpecsenyék még alkalmatlanok arra, hogy abból emberfia ehessen, ugy intézkedtem, hogy egy két hét előtt elejtett vaddisznó pecsenyéjét vegyék elő a szakácsok, mert ez a vaddisznó eleget állott bepácolva ahhoz, hogy a felséges párnak örömére legyen.

– Brandenburgi érti a vadakat! – sugta Lajos király Mária fülébe.

És a vaddisznó, bár már némi szaga volt: oly porhanyósnak mutatkozott, amint azt a fejedelmi udvarok szakácsai előirják.

Most még szakajtókban felszolgált apró, piruló tiszai rákok következtek, amelyeknek ollóját, farkát harapdálni, szopogatni lehet, amelyekből akár száz darabot is elfogyaszthatni, anélkül, hogy az megkottyanna. A rákok harapdálása mellett, – amelyeknek héjait Lajos a tenyerébe gyüjtötte, hogy aztán a várudvar sarkába vesse őket, mig Mária egy tányérkára helyezte a rákmaradványokat – csendesen beszélgetett egymással a királyi pár.

– Azért szeretem a vadászatokat, – mondá Lajos király – fesztelenül lehet étkezni. Budán mindenki a király szájába néz és hire megy minden jófalatnak, hogy szóbeszéd, irigység gerjesztője legyen a budai palotákban. Mig itt csupa meghitt embereimmel vagyok körülvéve, akik valóban szivből örvendeznek annak, ha a királynak jóétvágya van.

Mária a rákcsemegét igen jóétvágyassággal falatozta, mert ilyen eledelhez, tiszai rákhoz, még eddig nem jutott. Ügyes keze hamar megtanulta a rákkal való bánásmódot és az ollókat, farkokat pompásan nyitotta fel, hogy a benti hushoz jusson. Majszolásközben helyeslően bólintott a királynak:

– Mindaddig, amig nem lesz elegendő pénzünk ahhoz, hogy a budai palotában éppen olyan konyhát vezethessünk, mint bármely püspök vagy főur a maga palotájában: vadászatokra fogunk járni, hogy jóllakhassunk. De, ha egyszer rendbejövünk, nem cserélem el én a budai konyhámat a visegrádival.

– Mária, ne álmodozzál, mi sohasem jöhetünk rendbe, mert a magyar urak azt el nem viselhetnék, hogy a királyuk gazdagabb legyen, mint ők. Elég volt nekik Mátyásból, aki kisegitette őket, ha nem pénzzel, hát a fekete seregével. De már atyámat, Ulászlót, nem engedték lélekzethez jutni…

Mária abbahagyta a rákok tördelését:

– Vajjon, mennyit ér most egy Mátyás-arany?

– Nagyon sokat, bár elég van belőle az országban. A pénzváltóknak az átszámitási kulcsuk a Mátyás-arany. Mindenféle pénzt azzal hoznak kapcsolatba. Ennyi, meg ennyi Mátyás-aranyat ér ez a pénz, vagy amaz a pénz.

Mária elgondolkozott:

– Én ezt a számitást meg fogom tanulni. Nyomban leckét veszek az innsbrucki kereskedőmtől, amint az megérkezett, mert Logus Tamást hiába kérdezném ebben az ügyben. Ő csak a tudományokhoz ért.

A király legyintett:

– Ne hidd azt, ezek a humanisták jobban értenek a pénzhez, mint azt mi gondolnánk. Bankár mindegyik.

Ezenközben halkan pengeni kezdett valahol a zene, amelynek étkezés alatt tilos volt megszólalni, hogy ne zavarja az uraságok étvágyát. Hárfa volt, amely valahol megszólalt és oly andalgó hangzatokat hallatott, hogy a király elfelejtette a Mátyás-aranyakat, amelyekről éppen bővebben akart Máriának beszélni.

– Itt a hegyek között már augusztusban érezni az őszt, amint a nap lement a hegyek mögött. Menjünk a várba, Mária, ahol bizonyára már együtt vannak hiveink és gondtalan mulatozással töltik idejüket.

– Csak a kezemet mosom meg előbb! – felelt Mária és egy kis apródot ugyancsak zavarba hozott ama kivánságával, hogy az mosdóvizet hozzon neki.

A bálteremben valóban ugy piroslott az élet, mint akár a szövétnekek lángja.

A német udvarhölgyek igen rövid idő alatt megismerkedtek a magyar urakkal, hiszen az volt a tennivalójuk, hogy mindenkihez kedvesek legyenek. Rövid fertályóra alatt mindenkinek tudták a nevét, – néha csak a keresztnevét, amint egymást szólongatták a jóbarátok. Az udvari hintók hét udvarhölgyet hoztak a visegrádi vadászatra Budáról, körülbelül annyi uriember volt, aki a király legbensőbb környezetéhez tartozott. Brandenburgi, Burgos érsek, Sárkány Ambrus, Lesieczki… Az öreg Bornemisszát, mint amugy is hasznavehetetlen embert, szokás volt otthon hagyni az ilyen mulatságokból.

A várterem olyan szőnyegekkel, függönyökkel volt diszitve, amelyek bizvást beillettek volna a budai palotába is. (Talán éppen onnan kerültek ki.) Brandenburgi töltötte be a házigazda tisztét és ő vezényelte a mulatozást, miután a királyi pár elfoglalta helyét egy törökös kereveten, amely az ablak mellett állott és összehuzható függönyökkel volt ellátva. Mária figyelmesen körülnézett, mielőtt leült volna és mindent kedvére talált, csupán az nem tetszett neki, hogy éppen a háta mögött jött fel a hold, amely oly pirosan izzott, mintha távoli csatáknak a képét mutogatná. Talán csata van valahol, a végeknél, Nándornál?

De már megszólaltak a muzsikások, akiket ugyancsak a bécsi udvarból szerzett Brandenburgi ama lengyel zenészek helyett, akik valaha Ulászló királynak muzsikáltak. Ezek tanult zenészek voltak, akiket akár a templomi kórusokra is lehetett volna alkalmazni. Volt közöttük egy trombitás, aki az ötödik királyi udvart szolgálja. Képzelhető, hogy mennyi nótát tudott ez a trombitás, amig a spanyol félszigetről a budai palota szolgálatába került!

A Brandenburgi tapsolt, mire a zenészek elkezdték játékukat, miközben egy függönyt leeresztettek a mennyezetről, amely a muzsikusokat elrekesztette a mulatóktól. Jó volt ez a függöny a mulatóknak is, meg a zenészeknek is. Emezek ölükbe vehették azokat a kőkorsókat, amelyekből a németalföldi sört élvezhették a Brandenburgi bőkezüségéből; amazok pedig nem feszélyezték magukat többé az alsóbbrendü népség előtt.

A Brandenburgi most mindenkinek kijelölte a helyét. A várteremben és szomszédos fülkékben pihenők voltak felállitva, ahol majd a fáradalmakat kipihenhetik azok, akiknek erre szükségük van. Természetesen, Heléne, a cseh udvarhölgy, kapta a legkényelmesebb helyet a királyné után, – az udvari pletyka jól tudta, hogy miért?

– Ez az a bizonyos Heléne? Akit Csehországból szöktetett meg az őrgróf? – kérdezte halkan Mária a királyt, amint szemügyrevette a sudártermetü, vöröshaju, lángoló tekintetü udvarhölgyet, aki pirossarku cipőjében éppen táncba indult a Brandenburgival.

Más, hivatalos udvari bálokon rendszerint férfiak férfiakkal párosulva szokták megnyitni a fáklyatáncot, a hölgyek csak később következnek sorukra, amikor is álarcot szoktak viselni. A Brandenburginak az volt az ujitása, hogy álarc nélkül táncolhattak a hölgyek, miközben szenvedélyes tekintetük ujabb lobogásra gerjesztette a táncban fáradozó férfiakat.

Heléne valóban papnője volt a táncnak. Bár, már nem látszott egészen fiatal nőnek: termete kifogástalan volt és egyetlen lépést sem tévesztett. Amint a zene ütemeire, kezében gyertyával, táncolni kezdett a Brandenburgival, hol kacéran közeledve, hol csalogatóan távolodva; amint ezt ama tánc természetrajza előirja. Olykor a levegőben látszott szállani Heléne, miközben az őrgróf hatalmas ugrásokat tett feléje, amely ugrások azonban nem voltak medveszerüek, hanem könnyedek és fiatalosak.

– Furcsa öregember! – sugta Mária a királynak. – Ugy táncol, mint egy legény.

– Még sok furcsaságot fogsz tapasztalni a Brandenburginál, ha őt közelebbről megismered, – felelt Lajos ama fiatalos lelkesedéssel, amely néha elővette.

A táncoló pár most a kezükben tartott gyertyákat átadta egy másik párnak, (Lesieczkinek és Hartlében grófnőnek) akik most folytatták a gyertyákkal a táncot az őrgróf és Heléne körül, akik egymás két kezébe kapaszkodva lejtettek.

A zene mind tüzesebben vonta és a két gyertya megint tovább vándorolt egy másik pár kezébe, amely most már a karéjba fogózkodott négyest táncolta körül. Amig az utolsó párra is rákerült a sor és a gyertyákat tartóikba visszatéve, az egész társaság körbefogódzva lejtette a gyönyörüséges táncot. Egyforma piros álarc költözött az urak arcára a tánc hevületében, szemeik ijesztően kezdtek lobogni, homlokuk csapzottan világitott, – mig a hölgyek többnyire megkisebbitették szemük bogarát, amint figyelmesen nézték a lovagjaikat.

– Felség, ha megengedi, én is szeretnék táncolni, – szólalt meg most Mária a király mellett, aki előrehajolva ült helyén és egy pillanatra se vette le szemét a táncosokról.

– Táncolj a Brandenburgival. Ő a mester, – felelt nagylelküen a király.

Mária azonban hizelkedően akaratoskodott:

– Én felségeddel szeretnék táncolni.

– Hát akkor várj, frissitőt veszek magamhoz, mert a vacsora sokkal bőségesebb volt, mint gondoltam volna. Reggel mindkettőnknek inni kell ama források vizéből, amelyek budai hegyeimben fakadnak.

– Ezentul majd én állitom össze az ebédek és vacsorák sorrendjét és igérem felségednek, hogy sohasem lesz szüksége források vizére.

– Az nagyon jó, Mária, Budán mind azt isszák a hosszuéletü emberek. Én pedig most már hosszuéletü akarok lenni a te kedvedért.

A király a szomszéd fülkébe távozott, miközben a tánc szünetelt, – Brandenburgi, mint figyelmes házigazda, nyomban az egyedül maradott Mária mulattatására sietett.

– Mondd, őrgróf, mennyi fizetést kapsz a királytól, hogy ilyen mulatságokat rendezel? – kérdezte Mária váratlanul a felhevült lovagot.

– Kétezer arany a fizetésem! – felelt Brandenburgi és csodálkozva nézett Máriára.

– Nekem negyvenezer arany az évi jövedelmem, de sajnálnék ennyi pénzt elherdálni táncra, muzsikára, borra…

A lovag meghajolt:

– Felséged még nem tudja, hogy a Brandenburgiak királyukért nemcsak a vagyonukat áldozzák fel kész örömmel, hanem az életüket is.

– Majd meglátjuk! – mondá Mária és jelentőségteljesen a lovagra nézett és abban a másodpercben éreznie kellett, hogy egy másik női szempár hirtelen, mint a fellobbanó tüzjel az éjszakában, ugyancsak kettejük közé furakodik. Heléne volt, a Brandenburgi által ünnepelt udvarhölgy, aki a hegyes tekintetet a várterem sarkából a királyné felé repitette, hogy Mária nem tagadhatott meg tőle egy szánakozó pillantást.

– Hallom, lovag, – folytatta a királyné odavetőleg, mintha valami érdektelen kérdezősködéssel akarná tölteni az időt a király visszaérkezéséig – hogy vagyoni romlás fenyeget. A magyarok el akarják venni Medved váradat.

– A magyarok! – felelt az őrgróf és valamely kicsinylő mosoly futamodott végig beretvált, patkóval környékezett, széles arcán. – Kettőn áll a vásár, felség. A magyarok el akarják venni, én nem akarom odaadni.

– Törvényt hoztak ellened. És ebben az országban a törvényeket tiszteletben tartják.

– Ha valakinek haszna van belőle.

Mária most hátrafordult, mintha a várablak mögött pirosló holdvilágtól kérne tanácsot:

– Ha egyszer eladni akarnád a váradat, gondolj reám. Adok érte annyit, mint Szapolyai, vagy Fugger.

A király visszatért, Brandenburgi Heléne mellé vonult, a zenekarból az eddigi tánczene helyett andalgó hárfapengetés hangzott, amely oly szomjassá teszi a sziveket, mint a forrásukat hiába kereső szarvasokat. Ám Heléne, az ünnepelt, igen elkomolyodva nézett maga elé, holott eddig a zene ütemeire arckifejezése mindig más és más érzelmeket árult el, mint aki szivből együtt érez a zenészek vidor vagy bús dallamaival. A király hallgatott, Mária nyugtalankodva nézegette a háta mögött emelkedő holdtányért, mintha a holdbeli emberkék különböző jeleket adnának neki.

A hárfa pengett és valahol, valamerre, – ki tudná, hogy mely függöny mögül – csiklandós, egerésző női nevetés hallatszott… Bizonyosan egy pirosarcu magyar ur dicsérgette felhevülten valamely udvarhölgy piros cipősarkait.

A hárfa pengett és a király alig észrevehetőleg megérintette Mária kezét, amelynek olyan formája volt, mint egy litániának az innsbrucki apácakolostorban, – hosszukás volt ez a kéz, a szentek örökké imádságra nyult ujjaival.

– Megkoronáztatlak, Mária, és feleségül veszlek, – rebegte a király, mintha most eszmélt volna arra, hogy miért is üldögél ez augusztusvégi éjszakán a római császár huga mellett.

Mária hálatelt pillantást vetett Lajosra:

– Köszönöm, felség, hogy mindig reám gondol, itt a hegyek között is, ahol gondtalan szivvel mulatoznak a vadászok a jól sikerült vadászat után. Sohasem fogom elfelejteni felségednek, hogy éppen akkor vigasztalt meg szavával, amikor éppen borus gondolataim kezdtek támadni.

– Hadd most a borut, Mária, ugy sem kerülhető el annak árnyéka a mi életünkben, – szólt Lajos és gyengéden megszoritotta a Mária kezét. – Holnap visszamegyünk Budára és a máért felelősségre von Burgio báró, a pápa küldötte, miközben gyanakvólag vizsgálja, hogy hol töltöttem az éjszakát. Rókamosollyal jelentkezik kihallgatásra a velencei Massaro, aki olyan szégyenteljes dolgokkal feketit be a Doge előtt, hogy az elbujdosáshoz volna kedvem, ha nem volnék magyar király. Dörmögve, mint valami vén erdei szellem, jár Bornemissza uram, a kincstárnokom és pénzt kér tőlem, holott azt neki kellene megszerezni. Holnap visszamegyünk Budára és megint csak a trónuson találkozhatunk mindaddig, amig a veszprémi püspök Szent István koronájával meg nem érinti a jobbválladat… Vigadjunk kevés hiveink között.

– Táncoljunk, felség, mint ahogy megigérte, – felelt Mária hirtelen nekividámodva, mintha ebben a percben ébredt volna tudatára annak, hogy neki voltaképpen nincs más hivatása, mint a buskomoly király mulattatása.

A király felemelkedett ültéből és Máriát kézenfogva, a terem közepére sietett ama könnyed, fiatalos léptekkel, amelyek csak jóidőben tisztelték meg vendégségükkel a lábszárait.

– Lejtsünk, amig nem virrad! Reggel templomba megyünk.

Brandenburgi, aki házigazdának példája volt ebben az országban, két aranyozott gyertyát hozott elő, amelyeket a szövétnek lángjánál meggyujtva a király és királyné kezébe adott. Tapsra verte a tenyerét, mire az eddigi hárfahang méla zokogásba fulladt és a függöny mögött a trombitások előrántották hangszereiket, hogy a fáklyatánc ütemes tánczenéjébe kapjanak.

Mária – Lajos király toborzó lépései helyett – oly andalgó szelidséggel kezdte a fáklyatánc lépéseit, mintha az innsbrucki vár termében táncolna, ahol a karra kötött fehér kendő jelezte a női növendékeket, akik a táncnál a férfiak szerepét töltik be…

A király szépen táncolt, meglátszott táncán a Brandenburgi nevelése.

Habár toborzósan kezdte: még se táncolt ugy, mint azok a magyar urak, akik mindennap teleitták magukat és ugyanezért mindennap táncoltak. A király nagyon birta az italt és a vacsoránál elfogyasztott bormennyiség meg se kottyant neki. (Ezt is Brandenburgitól tanulta.) Ugyanezért hibátlanul táncolt, anélkül, hogy ingadozott vagy csetlett-botlott volna, ami étkezés után nem volt szokatlan a budai palotában.

Mária táncán viszont meglátszott, hogy koragyermeksége óta olyan atmoszférában nevelkedett, ahol nagy sulyt helyeznek vala a táncra és zenére. Táncát nézvén, a szemlélőnek eszébejuthatott akár a brüggei ódon Herceg-lak, akár I. Miksa császár bécsi udvara. Báj és kivánatosság volt ebben a táncban, amelyet Mária lejtett karjára kapott lovaglóöltönyével. Szarvaslábai pontosan kirakták a taktust, mint valamely életfigurát, amely szerint a fiatal hölgynek majdan folytatni kell életét. Egyetlen lépést sem hibázott a pirossarku cipőben, amelyet sohase mulasztott el vadásztarisznyájába tenni későbben sem, amikor a vadászat véget ér és az ezüstsarkantyus csizmák lekerülnek a lábról.

Lajos király nedvesedő halántékkal figyelte arája táncát, gyönyör és elámulás ült arcára, röviden, forrón lélekzett, mint akár a leghevesebb lovagjátékban, a Jagellók szlávos mélabúja eltünedezni látszék tekintetéből, hogy helyet adjon ama paradicsomi kedélynek, amely anyja, De Foix Anna, révén spanyol és francia királyok véréből került ereibe.

– Kik tanitották táncolni, felség? – kérdezte Mária, amikor a tánc végeztével visszatért Lajos királlyal a kerevetre.

A király egy velencei kendővel a homlokát törölgette.

– Mesterem volt György őrgrófon kivül Balbi főtisztelendő ur is, aki valaha Firenzében az Ifjak Virágos Kertjének tanára volt. Némely figurát az érsek urtól, Burgos urtól tanultam. És te hol tanultad ama istennői mozdulatokat, amelyek oly rózsaszinüek, mint maga a nagy Reneszánsz, amelynek mi ketten késői maradékai vagyunk?

– Ne mondja, felséged, hogy a Reneszánsz elmulott… Itt van az bennünk, felettünk, körülöttünk, csak éppen Magyarországon nem mivelhetjük a helybeli szilaj, akaratos, nyakas életmód miatt. Persze, a szegénységünk is hozzájárul, hogy ne élhessük ki magunkat, hogy ne gyümölcsöztethessük a bennünk rejtőző értékeket, hajlamokat, hangulatokat, müvészi becsvágyakat… Az emberi életmód itt oly megkötött, mint valami régi törvény, amelyet ódon, dohos királyok állitottak fel arra nézve, hogy alattvalóik lelkét megkötözzék. Az életnek pedig egészen más célja van, mint a régi királyok törvényeinek a betartása. Minden élet külön élet, – független a többitől – nem igazodhatik senkiéhez sem, mert az a rabszolgaságot jelenti. Egyedül él mindenki, mint ahogy egyedül hal meg…