Part 9

– Valóban az utóbbi időben a folyton alkalmatlankodó külföldi követek, valamint a szemtelen hitelezők miatt nem értünk rá még csak arra sem, hogy a sarkunkat összeperditsük. Pedig a buskomolysággal még senki sem tudta eloszlatni a felhőket. Véleményem szerint csak a vigkedélyü embereknek lehet szerencséjük. Az az ember, aki otthon tudja hagyni a gondjait: életrevaló, mert a halál ugy is eljön mindenkiért, szomoruságban vagy vigalomban.

Lajos már sokszor hallhatta ezeket az aranymondásokat nevelőjétől, de az ötvenéves, életvidám lovag szavainak most is meg volt a hatékonyságuk, hogy Lajos király apránként felvidámodott. Csak akkor támadt ránc megint a király homlokán, amikor Bornemissza uram egy pergament-darabbal a kezében belépett a trónterembe és dühösen szétrugott a neki kedveskedő ebek között.

– Felség, – állott meg a trón lépcsőinél az öreg, molyette bácsi – itt megint valamely adósságot kérnek, amelyről eddig nem tudtam. Felséged kért kölcsön harminchat forintot a pápai nunciustól?

– Kénytelen voltam, mert nem tudtam miből elküldeni a legutóbbi hirnököket Velencébe, – felelt elvörösödve a király. – Nem hittem, hogy ilyen sürgetős a pénz a nuncius urnak.

– Megszokhatta volna már felség, hogy Magyarországon nincs hitele a királynak. Azért kell vigyáznunk minden meglévő tallérunkra, mert ujat nem kapunk helyébe, ha kiadjuk, – felelt korholó hangon Bornemissza.

A király most felcsattant:

– Talán nekem adtad, öreg, a kincstár pénzét?

– Nem adtam és nem is fogom adni, – felelt Bornemissza az öregek konokságával. – Csak arra akarom kérni felségedet, hogy a kihallgatásra jelentkező külföldi követektől ne kérjen kölcsönt minden alkalommal, mert amilyen igaz, hogy Bornemissza a nevem: nem fizetem ki a legkisebb adósságokat sem. Rosszabb már ugy sem lehet a hitelünk, legalább a pénzünk megmarad.

A király lemondólag legyintett:

– Csak ülj tovább is pénzesládádon, öreg, hagyjad, hogy György őrgróf a magáéból fizesse az udvari testőrök zsoldját, mert szerinted ezek a léhütők nem érdemelnek meg egy ezüstgarast sem. De vajjon kik védelmeznek meg a magyar nemesek ellen, ha azoknak egyszer eszükbe jut beváltani fenyegetésüket és a Rákosról valóban betörnek a palotába?

– A törvények, felség, régi szent királyaink törvényei, amelyeket megszegni nem juthat eszébe egyetlen magyarnak sem. Szent István utóda szent és sérthetetlen. Attól ne féljen felséged, hogy kezet emelne egyetlen kar is felségedre, még ha tárva-nyitva volnának a palotának kapui, – felelt Bornemissza Lajos szavaira. – Testőrökre tehát nincs szükség. Ezt a 36 forintot most az egyszer még kifizetem, mert a nuncius urral valóban magam sem akarok ujjat huzni 36 forint miatt. De kérve kérem felségedet, hogy hagyná békében ezután a látogatóit. Ha már adni nem tudunk nekik, legalább ne kérjünk tőlük.

A vén kincstárnok ezután kiballagott a trónteremből, hogy valamely titkos helyen lévő ládafiából előkeresse a nuncius pénzét.

– Hallottad? – fordult most Lajos a Brandenburgihoz. – Hát hogyan legyen nekem kedvem Budán maradni, mikor egész nap csak szemrehányásokban van részem? A vadászatokra legalább nem jönnek utánam sem a nunciusok, sem a kincstárosok. Fuldokolnak is a méregtől, amikor egy-két napra megszököm tőlük.

– Holnap tehát megszökünk, – gurgulázott Brandenburgi, mintha a legmulatságosabb dologról hallana.

– És Máriát is magunkkal visszük, nem hagyjuk itt őt sem martaléknak.

Lajos ezután felvidámodva vonult a fürdőkádas terem felé, ahol a kőasztalra Bosnyák Mátyás már előkészitette mindazokat a szereket, amelyek a király kellemetes fürdőzéséhez szükségesek voltak. E napon éppen Massaro ur, a velencei követ, adott lakomát követtársai tiszteletére. Bosnyák Mátyásnak onnan sikerült kikölcsönözni két tucat tengeri csigát, amelyhez egy nagykancsó ciprusi bort készitett a márványasztalkára.

III. _Pénz beszél, kutya ugat._

A visegrádi vadászatot Burgos császári követ és Brandenburgi őrgróf vezették, ez a két főur csakhamar ugy rendezte a dolgot, hogy Lajos király és Mária hátramaradhasson a vadászok zajongó csapatától, az üzőbe vett vadkant a kutyapecérek észak felé hajtották, az urak lóháton, vagy gyalogszerrel utána… Mindenki jól tudta az udvari emberek között, hogy a vadászatnak tulajdonképpeni célja az, hogy Lajos és Mária kedvükre beszélgessenek, – a felesleges szemtanukat otthon hagyták Budán.

Mária is lóháton volt, – a király ajándékozott a részére a féltoronyi lótenyésztésből két kancát, habár Mária kijelentette, hogy jobban szereti a szilaj méneket, amelyeknek megfékezésével gond van. – Lajos és Mária a Duna mentén kanyargó uton lovagoltak, mig a vadászat zenebonája erdős hegységekből hangzott alá.

– Az érsek valóban férfinek látszik a talpán, – mondá Mária a császári követre célozva, aki mellékesen érsekséget is viselt, habár alig vetekedhetett vele valaki a tornában, vadászatban, lovagjátékban. – Örülök, hogy a császár ilyen követet rendelt Budára, akire büszke lehetek itt még a gőgös magyar urak között is.

– Lásd, Mária, én az érseket nem annyira testi ügyességéért tisztelem, – mert ez feltalálható Brandenburgiban is, hanem azért becsülöm nagyra, mert nagymestere ő a tudományoknak, – mondá most Lajos olyan őszinte hangon, amilyent Mária az eddigi kihallgatások alkalmával még nem hallott tőle. – Bár tudom, hogy más a hirem, mert az emberre inkább szeretnek rosszat, mint jót mondani: én a tudományokat becsülöm a legtöbbre a világon. Ha nem kellene szegénységgel küzdenem, ha nem kellene örökösen hitelezőimre gondolni és ha olyan békét tudnék kötni a török szultánnal, hogy az nem fenyegetné állandóan országomat: – én Budán megint ugy rendezném be a palotát, mint az Corvin Mátyás idejében volt. Tudósokkal és költőkkel venném magam körül… A szellem kincsében gyönyörködnék, ha módon volna hozzá, – ördög vigye a vadászatokat. Az érsek akkor is első helyen volna a budai palotában, ha humanista tudósok mérnék ott össze csillogó fegyvereiket, mert az érsek tökéletes udvaronc, amilyen csak a gazdag királyi udvarokban található.

– Ne busulj, felség, nem sokára mi is gazdagok leszünk, – felelt Mária, amint elmerengve és uj érzésekkel szivében hallgatta a bensőjét feltárogató király vallomásait.

A király nem felelt Mária szavaira, kezdte megszokni, hogy ettől a nőtől mindig csak biztatásban, reménykeltésben legyen része. Folytatta őszinte vallomásait, mert itt a dunaparti országuton, amelyet még az Anjou-királyok épittettek, nem kellett tartani attól, hogy valaki is kihallgatná beszédét:

– Tudod-e, Mária, mit szeretek legjobban cselekedni? A Corvinákat forgatni a könyvtárteremben, amikor a türelmetlen magyar urak a kihallgatási teremben a kardjuk tokjával verdesik a pádimentomot. Én nem tudom az ő törvényeiket, mert azt másképpen magyarázta Werbőczy is, meg a primás is, amikor engem a törvényekre tanitottak. Mindegyiknek a kezében volt valami ócska kutyabőr, amelyről állitásaik megerősitésére felolvastak régi királyi leveleket. Néha azon vettem magamat észre, hogy nem is én uralkodom Magyarországon, hanem Könyves Kálmán, vagy pedig talán éppen Bakócz uram, aki legjobban ismerte a régi királyok leveleit. El is neveztek a hátam mögött „árnyékkirálynak“, – de én azzal nem sokat törődtem, ha elővehettem Corvináimat.

– Hallottam ilyesmit, – felelt Mária, megveregetve lova nyakát. – A magyarok módfelett fel voltak mindig bőszülve, amikor rákosi országgyüléseiken hiába hoztak mindenféle törvényeket, amelyekkel a király nem törődött. Ugy veszem észre, hogy ebben az országban sok a kiskirály… Ámde mindenféle törvényeik közül engem mégis csak az a törvény érdekel leginkább, amely arról szól, hogy az országgyülés bizottságot küldött ki, amely ezentul majd ellenőrzi a király háztartását, hogy vajjon nem folyik-e ott felesleges pazarlás? Megnézi a bizottság, hogy mennyi sáfrányt teszek a levesbe, hány pogácsát sütök, vagy hány inget varratok magamnak… Itt meggyülik a magyarok baja velem, mert én a háztartásomba belenézni nem engedek. Unus rex, unus princeps.

– De néha még a tanácskozásban is felkelek a trónusomból, hogy elmenjek kedvenc könyveimhez, – folytatta a király, akit bizonyos időben ugy megleptek a gondolatok, hogy végtelenül szórakozott lett, még Mária szavaira sem tudott ügyelni. – Otthagyom az emberölőket, a részegeseket, a királysértőket, mert hiszen valamennyien azok a nádortól kezdve az utolsó csizmahuzóig. Nem hiába szokta volt mondogatni Burgio uram, a pápai nuncius, hogy Magyarországon nincsen olyan három ember, aki rászánná magát arra az áldozatra, hogy az országot három forinton megmentse. Ezért aztán ott szoktam őket hagyni, mikor azon tanakodnak, hogy milyen törvényeket hozzanak királyuk ellen.

– Ennek megint csak a szegénységünk az oka, – felelt Mária, hogy a király gondolatait végre odaterelje, ahová szerette volna: a pénz-szerzés módozataihoz.

De a király, ha belejött a magyarokról való panaszkodásba, nem engedett:

– Tegnap is milyen uj dologgal leptek meg a magyar tanácsurak. Maguk között elhatározták, hogy a király ujjáról le kell huzni a pecsétgyürüt, hogy többé adósleveleket ki ne adhasson. Salamon Imrét pedig, aki még talán az egyetlen ember az országban, aki a királynak kölcsönöket szokott adogatni: el kell távolitani az udvarból, sőt példásan megbüntetni, mert a királynak olykor segitségére volt.

– Majd elbánik velük az én innsbrucki kereskedőm, akinek már irtam, hogy jönne Budára a pénzügyeim rendbehozatalára, – kiáltott fel Mária.

– Azzal az innsbrucki kereskedővel megint csak felingereljük a magyarokat magunk ellen, mert a legközelebbi rákosi országgyülésen éppen azt akarják törvénybe foglalni, hogy minden idegent el kell távolitani a királyi udvarból, – mondá panaszosan Lajos. – Törvényt hoznak arra, hogy a kincstáros, a főudvarmester, a pecsétőr, de még a fővadászmester se lehessen más, mint magyar. A várakat, földbirtokokat meg pláne el kell venni az idegenektől, még ha fegyverrel is… Ez az utóbbi törvény éppen a jó Brandenburgi őrgróf ellen készül, aki a minap szerezte meg Medved várát a hozzátartozó jószágokkal.

– És felség aláirja azt a törvényt, amelyet éppen leghivebb embere ellen hoznak? – kérdezte Mária és hirtelen s hosszadalmasan a királyra nézett.

– Mit tehetnék egyebet? – felelt vállát vonogatva Lajos király. – A magyarok szilaj, fékezhetetlen emberek, akik képesek dühükben mindenre, az emberölés egyáltalában nem sokat számit náluk. Ugyis mindig egyre fenyegetnek, hogy ugy járok majd, mint a dán király, akit, tudvalevőleg, elkergettek. Azt fogom tenni a törvényekkel, amit ők tesznek. Meg fogom találni a módját, hogy kijátszam őket.

Mária elgondolkozva lovagolt a király mellett. Jó darab ideig hallgatott, amig válaszolt, mintha jól meggondolta volna minden szavát:

– Őszintén megmondom, hogy engem azok a törvények nem nagyon érdekelnek, amelyeket a magyar urak hoznak. Az én törvényeimet a mindnyájunkban lakozó Istenség szabja meg. Nem hiába voltak humanisták a mestereim, megtanitottak gondolkozni. Engem a törvények csak a pénzszerzés szempontjából érdekelnek. Ennél a pontnál nem akarok összeütközni a törvényekkel. Tehát a Brandenburgitól el akarják venni Medved várát?

– Nem csak Medvedet, hanem Varasdot, Rokonokat és Lukavecet is a hozzájuk tartozó népekkel, – felelte a király. – A jó Brandenburgi már tudja is, hogy a horvát jószágoktól meg kell válnia, ha nem adja el idejében: elveszik tőle erőszakkal. Ezért vevőt keres…

– És ki volna a vevő? – kérdezte hirtelen Mária.

– Az, akinek egyedül van pénze ebben az országban. A rabló Zápolya.

Mária negédesen hintázta magát a nyeregben:

– Bevallom, ilyen nagyurral nem konkurrálhatok, holott éppen arra gondoltam, hogy az őrgróf jószágait megveszem én magamnak. Tőlem, remélem, nem veszik el a lovagias magyar urak.

Lajos király nagyot nézett:

– Milyen pénzből vennéd te meg a nagyértékü birtokokat?

A királyné elnevette magát, amint az oldalán függő vadásztáskára ütött a tenyerével:

– Van nekem pénzem, nem hiába töltöm az időmet Magyarországon. Levél várt rám Selmecről, amelyben jelentik, hogy az ottani bányáim, amelyeket még boldogult apósom ajándékozott nekem: igen jól jövedelmeznek. Erre a jövedelemre csak kaphatok tán kölcsönt bármelyik budai zsidótól. Én már kiszámitottam magamban, hogy 40.000 arany évi jövedelmem van. Kár volna ezt az egész jövedelmet a budai mihasznákba önteni. Lehet azon hasznos dolgokat is vásárolni.

Lajos felkacagott:

– Még megérem, hogy te fogsz nekem kölcsönpénzt adogatni!

– Miért ne? – felelt Mária csodálkozó hangon. – A jóbarátok között ez kötelező. Különösen, ha tervem sikerül.

Lajos a nagy érdeklődésben megállitotta hátaslovát és egészen Mária felé fordult:

– Halljuk hát tervedet, Magyarország jövendőbeli királynéja.

– Többféle tervem is van arra nézve, hogy ebből a pénzügyi nyomoruságból, ebből az utálatos, megalázó szegénységből megszabaditsam mindkettőnket. Először is birtokokat, várakat, jószágokat fogok vásárolni, mindent megveszek, ami eladó ebben az országban.

– De hol veszed a pénzt a vásárhoz? – nevetett megint Lajos király, aki nem tudta még akkor megérteni, hogyan lehet pénz nélkül is vásárolni.

– Éppen ez a kérdés az, amihez a felség segitségére van szükségem. Tudnod kell, felség, hogy a magyar forint most jobb a rajnai forintnál. 25.000 magyar forintért bármikor könnyü szerrel kaphatunk 31.250 rajnai forintot, 2000 magyar forintért pedig kaphatunk 1000 morva schokot, amely most Európában a legjobb pénz. Magyar forintot kell tehát szereznünk, hogy rajnai forintot és morva schokot szerezhessünk. Erre nem fogunk ráfizetni.

Lajos király álmélkodva hallgatta Mária nyugodt, higgadtan elmondott szavait, mintha valami csodát látna a visegrádi Dunaparton. Hiszen beszélgetett ő már azelőtt is pénzről és még többet hallott róla, amikor atyja, a csavaros észjárásu Ulászló lábainál üldögélt, amig az mindenféle furfangokkal pénzt hámozott ki a palotába rendelt zsidókból. Atyja módszerét követte Lajos is, bár korántsem volt olyan találékony a zálogbaadásnál, mint Ulászló. Ulászló fantasztikus dolgokat is el tudott zálogositani, talán még a lelkiüdvösségét is felkinálta egyszer-másszor a budai zsidóknak, mig Lajos a meglévő dolgokon, az adókon, a dézsmákon, a királyi jövedelmeken kivül mást nem tudott zálogbavetni, ha pénzmagra volt szüksége. Honnan tudta volna ő azt, hogy a magyar forint jobb, mint a rajnai forint. Mindegy volt neki, hogy a zsidók milyen pénzben fizették ki a kölcsönt: csak pénzt lásson.

Mária megismételte szavait:

– Magyar forintot kell tehát veretnünk.

– Vernek eleget Körmöcbányán.

– Csakhogy az nem a miénk, abból mi nem látunk egyetlenegyet sem. Felséged csak kölcsönbe adja a képét a pénzekre. Olyan magyar forintot kell szereznünk, amilyent mi magunk verünk.

A király meghökkent:

– Pénzt akarsz veretni, Mária? Hiszen ehhez nincs jogunk!

De Mária nem hagyta magát megzavartatni a király közbeszólásával.

– Megnéztem tegnap azt a házat ott Budán, a Keresztelő Szent János-utcában, amelyet ugyancsak apósom jóságából birok. Jól megépitett, falakkal körülvett, nagyudvaros ház az, ahol ugy lehetne felállitani a pénzverő mühelyt, hogy még a szomszédok se vennék észre.

Lajos megint legyintett:

– Vajjon miből akarsz pénzt veretni, Mária? Ha csak a trónusomból nem, mert a palota egyéb kincsei már régen zálogba vannak téve.

– Hát gondolkoztam én ezen is, mert olyan természetü vagyok, hogy ha valamit a fejembe veszek, abból egykönnyen nem engedek. Szeretek végére járni minden dolognak. Makacs Máriának hivtak a brüggei Herceglakban. Ez a nándorfejérvári veszedelem éppen kapóra jönne nekünk, ha azt jól ki tudnánk használni. Nándornál valóban ott áll a török, ezt már tudja mindenki, még a római pápa Őszentsége is. De ugy-e bár, idáig sehonnan se küldtek pénzt, egy fityinget sem, hogy segitségünkre legyenek a törökök visszaverésében. Legfeljebb tanácsokat küldenek jobbról is, balról is, – tanácsot pedig nem kell adni, tudom én a dolgomat Zsigmond nagybátyád nélkül is, felséges uram.

– A nagybátyámat ne bántsd, Mária, – szólt most elkomolyodva Lajos. – Ő jóember, csak hát éppen ugy meg van kötve a keze a maga országában, mint az enyém. Valamelyik lengyel nemesnek széles jókedvében eszébe jut elrikkantani magát, hogy: Nyepoz volim! Mire aztán sutba kell dobni a legjobb törvényeket, amelyeket Zsigmond nagybátyám kigondolt.

– Hát a magyar nemes urak vajjon nem ugyanezt cselekszik? – szisszent fel Mária. – Tudom én, hogy őkelmék azért jönnek fegyveres hadakkal a Rákosra, hogy ha másképpen nem megy: az erősebb joga révén érvényesitsék az akaratukat. De hát minden fegyvernél erősebb fegyver a pénz, amelynek láttára majd a nyakas magyar urak is beadják a derekukat.

– Amint Szerencsés Imre mondja: pénz beszél, kutya ugat, – mondá most Lajos király, aki élete végeig nagyon szerette ezt a mondást. – De hát mondd már, miből akarsz a Keresztelő Szent János-utcában pénzt veretni, Mária?

– Megérkezésem után, természetesen, bejártam a budai templomokat, mert hiszen egy magyar királynénak illik ismerni azokat a templomokat jóelőre, ahová majd népéért imádkozni jár, – felelt elkomolyodva Mária, aki általában igen komoly volt az egész beszélgetés alatt, a királynak egyetlen megjegyzésére sem mosolyodott el. – Templom-látogatásaimban feltünt, hogy mennyi mindenféle kinccsel vannak felruházva ezek a templomok. Arany és ezüst mindenütt, amerre a szem néz. Kelyhek, keresztek, keresztelő-medencék vert ezüstből, aranyból. Régi pásztorbotok gyüjteményben, amelyeknek a végük szinaranyból van. Misemondóruhák ékkövekkel diszitve…

– Hja, a mi papjaink nagyon gazdagok, – mondá Lajos király nem minden büszkeség nélkül.

– És ott hever mindez a temérdek egyházi kincs a maga tétlenségében, holt mozdulatlanságában, amikor veszélyben van Nándorfejérvár! Az én katolikusságom ellen nem lehet kifogása Őszentségének, mert gyermekkorom óta megtartok minden bőjtnapot és bucsunapot, de még a legmélyebb vallási áhitat közepette is megfordult fejemben az a gondolat, hogy minek a papoknak ez a teméntelen kincs, amikor ugy sem tesznek vele egyebet, mint jól elzárt szekrényekben tartják? Nem adhatnák azt kölcsönbe a királynak?…

Lajos ijedten, tiltakozva, szinte megborzadva emelte fel a kezét:

– Az egyház pénzéhez nem szabad nyulni, mert átkot vonhatunk a fejünkre, ami már nem ismeretlen a magyar királyok előtt.

Igy szólt a király és sarkantyuba kapta lovát, mintha erről a témáról többé nem is akarna beszélni. Mária alig észrevehetőleg az ajkába harapott és követte a királyt, aki valamely különös dologra lett figyelmes.

Az erdőből ugyanis emberi kiáltozás hallatszott, még pedig oly félelmetes erővel, kétségbeeséssel, amilyenre csak ritkán képes emberi hang. Lajos király bátor ember volt, nem ijedt meg a kisérteties üvöltéstől, hanem behatolt az erdőbe, ahol a szörnyü rémet kereste. Mária mindenütt nyomában.

Rövid keresgélés után egy fára kötözött emberi alakra találtak, aki teli tüdőből orditott, amire volt jó oka is.

Emberünk ugyanis a lábainál fogva volt felakasztva egy kinyuló faágra és a feje éppen egy hangyabolyhoz ért, amelyből a harcias vörös hangyák annál bőségesebben rohantak elő, minél jobban kapálózott emberünk. A hangyák már ellepték az ember fejét és testét… A királyné irtózva nézte a látványt, de nem igy Lajos. Pillanat alatt leugrott lováról és tornászi ügyességgel felkuszott a faderékon addig az ágig, amelyhez az ember lábai szijazva voltak. Az éles vadászkés hamarosan végzett a szijakkal és a felkötött ember a földrezuhant. A király lecsuszott a fáról, felült lovára és megvárta, mig az ember megtisztálkodik a hangyáktól.

– Ki kötött a fára? – kérdezte a király.

Az ember vakarózott:

– Felséged vadászai.

– Miért kötöttek fel?

– Egy kis szarvasünő miatt!

– Ha tudtam volna, nem váglak le a fáról, – felelt egykedvüen a király. – Pusztulj a szemem elől.

Az ember az erdő sürüje felé hátrált nagy nyomorékságában, mert most már az is látszott rajta, hogy a fárakötés előtt jól megütlegelték vala a vadászok.

A királyné egy tallért vetett az ember után, aztán lova fejét a királyé után forditotta. Megint a dunaparti-uton voltak, amikor azt kérdezi a király:

– Mondd, Mária, mért adtál pénzt ennek a vadorzónak?

– Gyakran szándékozom az erdőségben vadászni. Ki tudja, mikor lehet rá szükségem.

A király nem felelt, csak elgondolkozott Mária különösségén. Ő már adott nagy ajándékokat a hiveinek, de az ellenségeinek még soha. A vadorzó pedig, miután az ő vadját pusztitotta: mi lehetett volna más, mint ellensége?

Mária pedig halk, oktatós hangon beszélt, a király mellett lovagolva:

– Az én véleményem szerint minden embert meg lehet pénzzel venni. Legyen az nyomorult vadorzó, vagy pedig zászlós ur. A különbség csak annyi, hogy egyiknek-másiknak nagyobb az ára. Adnál bőséges pénzt a nándori végvárnál a török előtt legyávult katonáknak, majd meglátnád, milyen hősiesen harcolnának.

– A nyomorultak! – felelt Lajos király a fogát szíva. – Hát az nem elég korbács a hátukba a bátorság megtalálására, hogy a török rabszijra kötve hurcolja el őket, ha a csata után életben maradnak? Még pénz is kellene nekik?

– Pénzzel a halál is olcsóbb, – folytatta Mária. – A katona szivesen meghal, de tudni akarja, hogy miért. Én hallottam arról a Nándorfejérvárról. Azt mondták nekem, hogy az maga a pokol, ahonnan ritkán jön valaki vissza elevenen. Tudják ezt maguk a kapitányok, vitézek mind, hogy Nándorfejérvár az utolsó stáció az életükben. Innen nem lehet csak a másvilágra menni. Hát most, könnyen elképzelhető, hogy milyen kedvvel mennek azok az emberek a másvilágra, akik még a zsoldjukat sem kapták meg!

– A kutyák! – felelt megint a király. – Mióta az eszemet tudom, mindig ők nyuznak, ők követelőznek, ők fenyegetőznek. Miattuk kellett Zsigmondtól csaknem térdenállva pénzt kéregetni, hogy befogják a szájukat. És most, amikor annyi idő után: egy kis harcra kerül a sor, feledve a mult és a sok áldozat. Megint csak ugy ostromolnak pénzért, mintha sohasem kaptak volna.

– A pénz elfogy, a barátság elmulik, azért kell mindig friss pénz, hogy az embernek friss barátai legyenek, – mondá Mária.

A Dunapart mentén immár feltünik a vizivár hasas alakja, ahol a vadászat végeztével az urakkal a találkozás meg volt beszélve.

Salamon-tornyának kerek udvarán már ott találták a Brandenburgit az általa elejtett vadakat rendezgetve festői helyzetekbe, mert nem szerette, ha a vendégek tévednének a vén vadkan korában, – amelyet agyarairól és sörtéjéről is meg lehet állapítani, valamint a szarvasok agancsainak a számában. Véres volt az őrgróf, mint egy mészáros.

A várudvar másik felében De Burgos gróf, császári követ és érsek akasztgatta hurkokra azokat a madarakat, amelyeket sólyma segitségével elejtett. Hires sólyma volt az érseknek. Kétszáz aranyat is hiába kinálgattak érte. A jeles sólyom most is kitett magáért, mint mindig: tucatszámra függtek a karikákon a pettyes nyirfajdok, a tuzokok, a foglyok, a vadkakasok, – nem is hinné az ember, hogy milyen vérengzést tud elkövetni egy ilyen jól betanitott madár, ha szabadjára eresztik.

A vár pincéjében pedig éppen azokat a halakat jegelték, amelyeket a dunai halászok hoztak a királyi vadászat örömére. A dunai halászoknak Sárkány Ambrus szalai főispán volt a prefektusuk, aki nagyon jól tudta, hogy Mária mily határtalanul szereti a halpecsenyét. Nem nyugodott tehát addig, amig csukát nem fogott, amelyet majd a királyné gusztusa szerint megtöltenek.

Mária nagy érdeklődéssel nézegette a vadászat zsákmányát. Sörtét tépett ki a Brandenburgi vadkanjából, mert tudta, hogy ennek örvendez a vadász. Megemelgette, megfontolgatta a kövér madarakat a császári követ kiállitásában. Kérte, hogy egy nyirfajdot tegyenek félre a számára, mert ilyen madarat még sohasem evett. A halakra pedig rámosolygott az izzadó, fujó Sárkány Ambrus uram nagy örömére.

– A potykát majd rácosan fogjuk megfőzni, itt is van már Szentendréről egy ember, aki ért az ilyesmihez, – szólt homlokát törölgetve a szalai főispán.