Part 13

Tomori tulvilági látományként, megmerevedve állott a trónterem közepén. Arcán az indulatok kigyói tekergőztek és fájdalma, keserve némaságba fulladt.

Ezt a szünetet használta fel Burgio ur, a pápai követ, hogy Tomorihoz a következő szavakat intézze:

– Nem kell kétségbeesni, érsek, majd én is segitek valamit a dolgok kiegyenlitésében. Egyelőre ezer vitéznek a zsoldját és felszerelését vállalom, amely vitézeket toborozd össze költségemre, váraid védelmére. Mielőtt a pápa Őszentsége beleegyezése megérkezik, én magamtól merem előlegezni neked ezt a költséget…

De Tomori indulatát nem csillapitották a nuncius szavai. Hirtelen felemelte sarkantyus saruját és Bornemissza uram által őrzött pénzes-zsák felé rugott, hogy a rajnai tallérok szerteszéjjel gurultak a trónteremben:

– Hát maradjon itt nektek az egész pénz husvágóra, posztósra, zsidók fizetésére. Nem kell egy polturátok sem. De akadjon meg torkotokon a falat, amikor kilós ürüdarabokat lenyelnétek, jöjjön vissza a torkotokon a bor, mielőtt az még elérte volna gyomrotokat. Ezt kivánja nektek Tomori, a rongyosok, a sehonnaiak, a bitangok végvári kapitánya.

Tomori ezután minden további szó nélkül kirohant a trónteremből, a következő percben már az udvaron hallatszott harsány hangja, amint nyergelést parancsolt a vitézeinek. A palotaudvar kövezetén nyugtalanul dobogtak a lovak patkói, a vitézek dörmögő káromkodások kiséretében szerszámoztak. Az égboltozaton békességesen ragyogtak a nyárvégi csillagok. Tomori még abban a fertályórában elindult vitézeivel a budai palotából. Vajjon, mikor érkezik hir felőle?

II. _A rákok_

Tavasz vége volt Budán, hosszutollu darukat hoztak ajándékba a királyné részére a solymászok, mert más madarakat még nem volt érdemes leüttetni a sólymokkal. Mária szeretett darutollakat viselni a barettja mellett.

Sok minden történt azóta, mióta Máriát utoljára láttuk. Megasszonyosodott, kifejlődött, megnövekedett, megkomolyodott azon idő óta, mióta Erdődy Simon, a zágrábi püspök Veszprémben megkoronázta, – még többet használt egészségének az az esztendő, amelyet szeretett férjével Prágában töltött, amikor is cseh királynénak az olmützi érsek koronázta.

Most éppen levélirással foglalkozott, – a bátyjának, Ferdinánd főhercegnek irt: „Én vagyok a legboldogabb asszony a világon, mert még ugy nem szerettek asszonyt, amint Lajosom engem szeret…“

Halk, ruganyos lépések hallatszanak Mária háta mögött és valaki csókot lehelt tömött szőke hajára. A király volt, göndör puha szakállával, őszülő, hosszu fürtjeivel. Mintha láthatatlanul is mindig Szent István ezüstös fényü, ó-arany koronáját viselné fején.

– Ó, Lajos, éppen reád gondoltam! – rebbent fel Mária.

– Én mindig reád gondolok, Mária, – felelt a király. – Megszöktem egy kicsit az uraink közül, mert megint rájukjött a tanácskozási szenvedély. Megint estélig akarnak gyötörni a beszédeikkel. Mennyi kiváló szónok van ebben az országban! De a legszebb szónoklatnál is jobban szeretem a te hangodat, Mária, hallani! Beszélj nekem valamit, hisz már reggel óta nem találkoztunk. Mi történt a palotában, mióta az urak trónusomra beszoritva tartanak?

– Apró-cseprő házidolgok, amelyek nem érdekelhetnek egy királyt, – felelt megadó mosollyal Mária.

– Ó, Mária, engem még az aranyfácánjaidnak a tojásai is érdekelnek…

Mária mosolygott és anyáskodva megsimogatta a király arcát. Lajos, bár elég fejlett fiatalember volt: gyermeknek látszott a megasszonyosodott Mária mellett.

– Engem pedig csak a te dolgaid érdekelnek, Lajos. Szeretném tudni mindig, hogy kivel és miről tanácskozol… Szeretnék melletted állni, amikor az uriravaszság vermet akar ásni lábaid előtt… Szeretném, ha egyetlen szavadat se mondanád ki mielőtt velem nem tanácskoztál. Vigyáznunk kell egymásra, Lajos, mert nincsen senkink. Olyanok vagyunk, mint az erdőben eltévedt két árvagyermek: ha elbocsátjuk egymás kezét, eltévedünk a sötétben és felfalnak a vadállatok.

Lajos király, mint aféle érzelmes lélek, szerette a szép szavakat, – elég gorombaságot kellett hallgatnia a tanácsosaitól.

– És, ugy-e, mi sohasem hagyjuk el egymást? Nem tévedünk el a sötétben?

Mária a zsámolyon előtte térdelő király hajzatát simogatta és megcsókolgatta az ezüstös fürtöket.

– Amig reám hallgatsz, Lajos, addig nem történhetik velünk semmi baj, mert én mindent nagyon meggondolok és szeretem tudni másoknak a gondolatait is.

– Valóban értenél a gondolatolvasáshoz, mint a palotában mondogatják? Mondd meg tehát, hogy mit gondolok én most magamban?

Mária a király szemébe nézett, mintha ott valamit keresne, – az ujja hegyeivel pedig kitapogatta a király homlokát, mintha ott keresné a gondolat mogyoróját. Aztán halk, varázsló hangon, mintha valami nagy titkot mondana, igy szólt:

– Mióta a szobámba léptél: egyetlen dolog felett gondolkozol… Hogyan mondhassad el nekem, hogy a Brandenburgi őrgróf és Szalkay esztergomi primás ugy összevesztek, hogy csaknem karddal mentek egymásnak…

– Szent igaz, – kiáltott fel Lajos király. – Otthagytam őket a trónteremben. Báthory nádorispán uramra bizván a dolgot, hogy őket egymással kibékitse.

Mária szórakozottan nézett maga elé:

– Nehezen fog menni a béke, mert asszony van a dologban. Az a bizonyos megtermett, vöröses, derék asszonyság, a csehországi Heléne, aki hol a Brandenburgit, hol az esztergomi papot vezeti orránál fogva. Az ilyen Heléne féle nőknél sohasem lehet tudni, hogy kit is szeretnek valójában… A Brandenburgi, bár elmult ötvenesztendős, még mindig férfi a gáton, akit mindenkinek észre kell venni. De az esztergomi primás viszont nagyon gazdag, aki elevenen nyuzza meg a zsidókat, hogy pénzüket kicsiholja belőlük. Vajjon, mit szeret inkább Heléne, – a vitézséget vagy a pénzt?

A király nem mutatta, hogy valami tulságosan érdeklődne Heléne testi és lelki bájai iránt, inkább bosszuság látszott az arcán.

– Az ördög hozta ide ezt a boszorkányt Csehországból. Annyi most már bizonyos, hogy egyik jóhivünket miatta elveszitjük, – nem maradhatnak egymás mellett a megvadult urak. A Brandenburgi már széltében hirdeti, hogy a magyar urakat a legközelebbi országgyülésen felpiszkálja, hogy nézzenek utána az érsek számadásainak, – mig Szalkay uram fogadkozik, hogy mindaddig, amig a Brandenburgi a budai palotában van: egyetlen dénárt sem kölcsönöz nekünk. Most mondd meg, Mária, hogy mit tegyünk?

Mária sürgősen felelt:

– Te ne avatkozz a dologba. Rá kell bizni Helénéra, hogy intézze el a dolgot a lovagjaival. Amelyiket a kettő közül Heléna választja: amugy is az lesz a győztes a szarvasbikák tülekedésében.

Lajos király a homlokára szoritotta a két tenyerét és panaszosan felkiáltott:

– Mindig csak pénz, az az átkozott, nyomorult pénz, amely miatt nem tarthatok olyan rendet a budai palotámban, amilyent szeretnék. El kell türnöm, hogy a jelenlétemben káromolják egymást az urak, mert nem tudom, hogy mely órában lesz szükségem egyikre-másikra. El kell nyelnem, hogy tiszteletlen viselkedésük nem tetszik és inkább ülök egy rozoga vadászkunyhóban a budai hegyek között, mint Mátyás trónusában. Hallgatnom kell, amikor urak, papok és zsidók hangos lármával követelik azon pénzösszegeiket, amelyeket a királynak kölcsön adtak. És nem szólhatok akkor sem, amikor azzal fenyegetnek, hogy majd elküldenek az országból… Valamit tenni kell, Mária, mert agyam megpattan a két korona sulya alatt, amelynek kellő viseléséhez többé nem kell korunkban más, mint teli pénzes-szekrény.

Mária ismét kezébevette Lajos király fejét és anyáskodva, vigasztalva simogatta:

– Lásd, Lajos, én sohase mondtam neked, hogy milyen gazdag voltam lánykoromban, én azt a szót, hogy pénz, csak attól a naptól kezdve hallottam, mióta magyar királyné lettem. A mi országainkban a férfiak maguk végzik el azokat a dolgokat, amelyek a pénz megszerzéséhez szükségesek. De én ezért nem teszek szemrehányást neked, mert fiatalabb vagy nálam egy esztendővel. Ifju mellett öregasszony lettem…

Lajos király máskor tán felnevetett volna a királyné szentimentális szavain, de ma sokkal borusabbak voltak a gondolatai, mint sem kedve lett volna a nevetéshez… Akár Brandenburgi megy el a palotából elégedetlenül, akár Szalkay érsek uram: mindenképpen megvan a baj… Az előbbi fizette a budai palota lovastestőreit a maga zsebéből, az utóbbi szerezte a pénzt, amikor arra szükség volt.

– De hát az imént mondtad, – kiáltott most fel Lajos király – hogy össze kell tartanunk. Kihez forduljak a gondolataimmal, ha nem hozzád?

– De mikor ezek a gondolatok mindig csak pénz körül járnak? – ellenkezett Mária. – Egy fiatal nő másról is akar hallani attól a férfitól, akit lelke mélyéből szeret, mint a papok, vagy a zsidók pénzéről.

A király most türelmetlen mozdulattal emelkedett fel a zsámolyról, amelyen üldögélni szeretett, amikor Máriával beszélgetett:

– Megyek is már vissza az urak közé, mert nyilván tüvé teszik értem a palotát? Voltaképpen csak akkor van kedvük a jóizü veszekedéshez, ha engem is bele tudnak vonni a dolgokba. Egymást utálják, unják, szóra sem tartják érdemesnek. Igérem, Mária, hogy ezentul odakivül a küszöbön hagyom a gondolataimat és bajaimat. Mindig oly vidoran fogok hozzád belépni, mint egy vőlegény.

Mária most hirtelen felállott és bensőséges csókot nyomott a király szájára.

– Ne menj el tőlem sohase csók nélkül, mert mikor egyedül vagyok és a magány gondolatai kinoznak, mindig azt gondolom magamban, hogy már többé sohasem látlak.

Lajos király felelevenedett a királyné csókjától, mint egy tetszhalott. Viszonozta a csókot, átkarolván élete párját. Hosszu ideig állottak összeölelkezve, feledve urakat, papokat és zsidókat…

– Az étkezésnél együtt leszünk ismét, – rebegte Lajos, kibontakozva a királyné karjaiból.

– Ó, hogy a pokol fenekére kivánok minden érseket, őrgrófot és tanácsurat, amikor téged elmenni látlak mellőlem, Lajos! – kiáltott fel Mária. – Az arcuk kajánságát, tekintetük alattomosságát, róka-beszédüket én nem birom elviselni. Ha férfi volnék, mindennap halált osztogatnék közöttük. Csak a lelkedet, tündöklő fényes lelkedet nyomorgatod, királyom, amikor a társaságukban a trónusra ülsz, holott ők mindannyian a trónust akarnák kitépni alólad.

– Az étkezésnél együtt leszünk, Mária, – felelt a király és megint csak átölelte a feleségét, mintha nem tudná elhagyni a legrövidebb időre sem.

– Majd készittetek neked valami meglepetést. Van egy budai kereskedőm, aki rendületlenül bizik abban, hogy a magyarokkal való csatározásban előbb-utóbb mi leszünk a győztesek. Majd elküldöm a konyhamestert ehhez a kereskedőhöz…

A király ugyan megszokta, hogy Mária jókedvében maga törődött a királyi konyha ügyeivel, de ez mindig különös örömet okozott neki. Édesanya nélkül növekedett fel, azt várta Máriától, hogy a holt édesanyát is pótolja. Már az ajtónál volt a király, a keze a brabanti csipkével bevont kilincsen, amikor mégegyszer visszatért és megölelte Máriát.

Mária betartotta a szavát, valóban szerzett meglepetést a királynak az étkezéshez a mindennapi vadpecsenye mellé, amelyet a királyi vadászok ingyen szállitottak a konyhának. Mária ismerőse, az a bizonyos budai kereskedő, a dunai halakat vásárolta meg a halászoktól és ezen szép vagyont szerzett. Miután éppen olyan időpontja volt az esztendőnek: amikor a hozzáértők a rákot élvezhetőnek mondják: Mária a konyhamestert azzal a paranccsal küldte el, hogy attól a bizonyos kereskedőtől rákot szerezzen, mert ezt a csemegét igen kedvelte vala Lajos király.

A király nagyon megörvendezett, amikor a fiatal ludak (özvegy Perényiné Kanizsay Dorottya küldte őket Győrből, mert ez az asszonyság hires volt arról, hogy már januárban is tudott fiatal luddal kedveskedni az ismerőseinek) és a bárányok elmultával a szokásos, szijas vadpecsenye helyett a konyhamesterek egy nagy ezüstszakajtóban körülbelül száz darab piros rákot állitottak az asztalra.

– Mária, – kiáltott fel Lajos király – ezek nem mindennapi rákoknak látszanak. Az már az első pillanatra megállapitható, hogy nem Sárkány Ambrus uram termései, mert a főispán még mindig azt hiszi, hogy az ő nagyranevelt szalai rákjai az igaziak, pedig azoknak húsán érezni az elhullott állatokat, amelyekkel Sárkány uram a maga rákjait felneveli. Ezek a rákok még csak nem is a Dunában termettek, hanem valami kisebb folyóban, valami pocsolyában.

Mária felelt:

– A Csele-patakban Mohácsnál; onnan hozták fel őket a naszádosok, akik a nuncius ur igérte két ágyuért jöttek…

– Igen, a két ágyu, amely ott hevert az udvar sarkában – felelt szórakozottan Lajos király. – Azokat az ágyukat senki se merte elsütni… Remélem, a nuncius ur kovácsai alaposan megjavitották őket… Nyomban látni ezeken a rákokon, hogy valami olyan vizben növekedtek, ahová apró halon kivül ritkán kerül valami zsákmány. Ezért maradnak meg az efajta rákok is apróknak, de nagyon izleteseknek.

Lajos király nagyon szeretett a teritékre került ételekről beszélni, mert már atyjától is igy hallotta.

A rákokat kézzel szokás enni, legfeljebb csak egy kis kést kell hozzájuk használni, amellyel a rák ollóját és farkát megtisztitani lehet. A király ellenben a fogaival roppantgatta fel a rákhéjakat, amelyek nagyokat pattantak. Mint a mogyorót eszik a gyermekek, olyan mohón fogyasztotta a rákot a király. Igazi Jagelló volt, aki testestől-lelkestől átadta magát az evés gyönyörüségének.

De Mária ugyancsak értett az evéshez, nem sajnálta magától a legzsirosabb falatokat sem, – ő még darabideig a Perényiné ludjainak a csontjait szopogatta és apró zsemlyécskével törölgette a zsiros tálat.

Ettek szótlanul, mint kiéhezett gyermekek.

Ha valaki látta volna őket a palota ama kis szobájában, ahol akkor teritettek a számukra, amikor nem láttak asztaluknál vendégeket: bizvást azt gondolhatta volna magában, hogy ezeknek a fiataloknak semmi bajuk nincs, mert hiszen az evésben olyan kárpótlást találnak szenvedéseikért, mint a mesebeli gyermek a hamupogácsában.

Az evés befejeztével a király átnyujtott egyet Máriának ama halszálkákból, amelyet Brandenburgi őrgróf tanácsára mindig a zsebében hordott.

– Mária, – mond a király – sajnálom az öreg Bornemisszát, aki már esztendők óta tejeskásán él a rossz gyomra miatt.

– Nem is való más ilyen vén fukarnak! – felelt Mária. – Ahányszor asztalunkhoz ültetem, a vén embernek ugy jár a szeme, mint egy zálogosé. Összeolvasta az ezüstevőeszközöket, a sótartókat, a tálakat, mintha azt lesné, hogy nem küldtünk-e valamit zálogba. Kiszámitja magában, hogy ennek, vagy amannak az ételnek elkészitése mennyi pénzbe kerülhetett. Meglesi, hogy mennyi ételmaradékot hordanak le az asztalról a cselédek és érdeklődik, hogy mi történik azzal. A multkor is nagy patáliát csapott, mert észrevette, hogy a szakács egy rácvárosi kocsmárosnak adott el ételmaradékot.

A király jóizüen ejtőzött:

– De mindig csak tejeskását enni, Mária!… Milyen lehet az ilyen embernek a kedve, a gondolata! Emlékszem, gyermekkoromban, amikor nagyon szegények voltunk itt a budai palotában: évekig juhoskását főzetett az apám. Ó, mennyit szidták szegényt a háta mögött, mert a cselédeknek enni kell adni, nem elégszenek meg a jószóval, amelyben bőven volt részük az apámtól.

– Hát ennek az időnek most már örökre vége van, – mondá Mária. – A juhoskását elvitte magával emlékbe az öreg Jagelló. Fényleni fogunk megint, bármint törekednek is arra a magyar urak, hogy a királyukat örökös szegénységben tartsák. Távollétedben itt járt a pápai nuncius ur, királyom, és megigérte, hogy a déli veszedelemre való tekintetre kieszközli a szentatyánál azt, hogy a budai templomok egyházi kincseiből pénzt veressünk.

– Régi terved tehát valóra válik, – kiáltott fel Lajos király ebédutáni kedvvel és megfelezte Máriával annak a kristály-kancsónak a maradékát, amelyben a sashegyi vörösből szolgáltak fel az ebédhez. A Sashegy még a királyé volt.

Mária nem utasitotta vissza az italt, mert mióta asszony lett, a budai udvarnál megszokta az ebédutáni poharazást. Igaz, hogy sohasem ártott meg neki az ital, mert a megnyergelt paripa mindig készen állott, hogy a királynét a bőséges evések és ivások után szélsebesen a budai hegyek közé vigye, hogy gyomra, veséje rendbejöjjön.

De ma hiába várt a megnyergelt paripa, a királynénak nem volt kedve kilovagolni, bár Lajos király szemhéjai már fáradtaknak látszottak.

– És hogyan akarod a pénzverést végrehajtani? kérdezte csendesen Lajos király.

– Szabad kezet kérek tőled, királyom, hogy az én dolgomba senki ne avatkozhasson. Akkor el leszünk látva mindketten pénzzel, amiről amugyis folytonosan ábrándozol. Ugy tanultam, hogy a Szent Bibliában pajzsosembernek nevezik a szegénységet. Nos, hát a pajzsosembert mindörökre kitesszük az ajtón.

– Gondold meg, egyházi kincsekről van szó, Mária.

– Nem kell félned, Lajos, mert a nuncius a mi emberünk. Ez a jóságos atya belátja, hogy a magyar király nem élhet többé abban a szégyenteljes szegénységben, amelyben eddig leledzett. A nunciussal megérttettem, hogy azért nem küldenek hadakat, segitségeket a külföldi fejedelmek, azért vagyunk mindenfelől magunkra hagyatva, mert nincs pénzünk. Majd másként beszél akkor őfelsége Ferenc, a francia király, aki most a szultánt piszkálja ellenünk, amikor hirét veszi, hogy Budán megint annyi pénz van, mint Mátyás király idejében. De nagyot néz ott a bocskorosai között Szapolyai Jankó is, a nagyfejü tót-király, ha meghallja, hogy Budán többé nem éhezik a király… Kiverjük az ellenségeink szemét jótallérokkal, leverjük kaján mosolyaikat arcukról és ámulttá nyitjuk rókatekintetüket. Bosszut, édes bosszut jelent elsősorban a pénz, amely a mi kezünkbe jut. Lajos, nem akarsz bosszut állni ellenségeiden?

Lajos király széttaposott egy rákhéjat, amely az asztal alá került. Reccsent az csizmája alatt, mintha máris ellenségeivel mérkőzne.

– Saját fészkében kell megverni az ellenséget, amint Mátyás király csinálta valamikor a csehekkel, amikor hordóváraikban megrohanta őket, – folytatta Mária, aki igen jól ismerte Lajos királyt, ez a fiatalember ugyancsak a fiatal Mátyáshoz szeretett volna hasonlitani. – A mi ellenségeink itt vannak Budán. Nagyobb ellenségeink ők, mint a végeknél álló törökök. Ezek a gazdag főurak, akik itt mindenfelé a maguk palotájában laknak és nagyobb hadakat tartanak, mint maga a király… Nem hallod, hogy minden este hogyan trombitáltatnak, kürtöltetnek, amikor vendégeiket mulatságba vagy lakomába hivják? Nem hallod, hogy mily megvetéssel beszélnek a király szegénységéről, aki kénytelen Brandenburgival vadászatra menni, ha jól akar lakni? Nem hallod aljas röhejüket, amikor elbeszélik, hogy a királyné hitelbe vett posztót a budai kereskedőktől, hogy magát és háznépét felruházni tudja? Hát azt nem hallod, hogy a mi cselédeink elsomfordálnak a trombitáló házakhoz, hogy részük legyen nekik is abban a mulatozásban, amit a budai palotában nélkülöznek? Én aszony vagyok, én mindent meghallok, azt is, amit csendesen mondanak.

– Csak ezért kell pénzt csinálnunk? – kérdezte hirtelen elcsüggedve Lajos király, aki rendszerint gyorsan változtatta a hangulatait.

A királyné nem felelt, mert a nyitott ablakon át ebben a percben hangos trombitálás hallatszott be a budai utcákról. Vérezve alkonyodott, az égboltozat déli szelet jelzett, a kert nagy fái már harsogva vittek lombjaikban a nagyhatalmu szélből némely hangokat…

– Tudod-e, királyom, hol trombitálnak? – kérdezte szenvedélyes hangon Mária, amint Lajost a kezénél fogva a palota nyitott ablakához vezette. – Szalkai uramnál trombitálnak, akinek amott áll a palotája a Viziváros felé, aki ma este nagy mulatságot rendez ama Heléne nevü nő tiszteletére, akinek kedvéért ma csaknem kardélre ment a Brandenburgival… Tudod-e, ki az a Heléne? Egy olyan nő, akinek nevét nem szokás együtt emlegetni se az asszonyokéval, se a leányokéval… Hazátlan perszóna, akit szöktetve vittek el Csehországból. És az érsek, hogy tüntessen vele: nagy lakomát csap ma a tiszteletére. Én láttam innen az ablakból a kövér tulkokat felhajtani az érsek udvarába; én láttam a halászokat görnyedni nád-iszákjaik alatt; láttam a budai kenyérsütőket, amint az édeskenyeret cipelték… És nézd, királyom, mindenki ott lesz az érsek meghivására, aki csak számit valamit Budán…

– Nézd, most fordul ki a várral szemközt lévő palotájából a tárnokmesterünk, Thurzó uram, ama Fugger-rokon, aki Szalkai uram gyors meggazdagodása miatt ugy ráncolgatja a homlokát, mintha varju járta volna be azt. Most pedig ugy félre van vágva a mentéje, mint valami násznagyé. Persze, hogy ő lesz ma a násznagy, amikor az esztergomi érsek ur balkézről feleségül veszi Helénet.

– Amott huzódik lovasaival, a bástya alatt Sárkány Ambrus uram, a főispán, aki nem mer egyedül elmenni sehová, mert bünei nyomják lelkiismeretét. Hiába bujkál Sárkány uram a bástya alatt. Én látom őt, látom a gondolatát is… Vajjon, miféle szerepe lesz őkegyelmének a mai házasságkötésnél? Megint csak a halakról és madarakról gondoskodik a lakomához, vagy pedig ő viszi a fáklya-táncban elsőnek Helénet?

– Ej, haj, a vén Bornemissza sem sajnálja kidugni nagy szakállát a palota kapuján!… Vajjon, minek kell ez a vénség a lakomához, ahol kását tán nem is főznek? Tán csak nem azért hivták meg vala, hogy a hárfahang mellett szemérmetlen dalokat énekeljen?

Mária erősen fogta a király kezét, mert minden uj látomány, amely az esztergomi érsek palotája felől felmerült: minden idegében megrázta. Mégis csak asszony volt, aki néha nem tudott magán uralkodni… Lajos király egykedvüséget szinlelt, habár felesége szenvedélyessége, felindultsága ő reá is átragadt.

– Még csak a Brandenburgi hiányzik a dicső társaságból, – mormogta a király a szakállába és megszoritotta Mária kezét, hogy az felszisszent.

– A Brandenburginak rossz estéje lehet… Nem csodálnám, ha egy kis illuminációról gondoskodna az érsek lakomájához, – felgyujtatván néhány viskót az érsek palotája körül, – felelt sokatmondó tekintettel Mária. – Remélem, Lajos, nem haragudnál meg ezért a Brandenburgira?…

– Én már többnyire semmiért sem haragszom, – szólt Lajos király és elvonta feleségét az ablaktól. – Az est hüvösödik, a vadludak már vándorutra kelnek, nem éri meg Szalkai uram, hogy holnap náthás legyél miatta…

A királyné megütötte az asztalon álló rézdobot, mire cseléd sietett elő.

– Világitsatok és zárjátok be az ablakokat… Üzenjétek meg a testőröknek, hogy aki közülük ma éjszakára elhagyja a palotát: az többé akár vissza se jöjjön. Csend és békesség legyen itt, még ha a fejetetejére áll egész Buda… Aludni akarunk ma.

A gyertyák és mécsesek sorban kigyulladtak a királyné termeiben. Lajos király egy széles németalföldi kerevetre feküdt, amelyet Mária hozott még staffirungba a „csibefalók“ országából, akik az ilyen széles diványokon szeretik elvégezni az emésztésüket. Összekulcsolta a két kezét a homlokán, mint gyermekkorában tanitotta erre Balbi Jeromos uram, a nevelője, mert a kezeknek nem szabad a takaró alatt lenni… A ballábát, amelyet görcs szokott kinozni a vérkeringési zavarok folytán: egy párnácskára fektette, mert a görcs igy nehezebben csiphette meg. Valamely altató-dalt zümmögött magában, amelyről mindig azt hitte titokban, hogy még az édesanyjától hallotta, pedig az legfeljebb a másvilágról énekelhetett neki, miután Lajos korai világrajövetele miatt halálát lelte…

Mária hátrakulcsolt kézzel járt fel és alá a termekben, mintha génuai bársonyból való ruhájának a zizegését akarná szüntelenül hallgatni. Sok mindent tud az ilyen bibor-bársonyruha beszélni annak, aki megérti szavát… Néha, a jónapokban: ugy tud hizelegni ez a ruha, mint valami dajka… Máskor nem hagyja elaludni az indulatokat, mint Nessus inge a fájdalmakat. Ma egész különös képeket vont Mária szemei elé a ruhasuhogás.