Part 8

A budapesti szinházlátogató tehát nem lehet koránkelő (nem kelhet fel korábban a helyéről), mert ez kritikának látszik, pedig nem az. Igen, a berlini közönség, amely közbekiabál, belepisszent, felvonás végén a szinpadnak hátat fordit, vagy az olasz, amely megfogja esetleg a szerző fülét is, szivesen dobja pofon őt egy penészes citrommal: igen, ők akkor mennek el a szinházból, amikor nekik tetszik. De egy budapesti szinház prömierjének földszint-tölteléke – az ember csaknem valamennyit személyesen ismeri; arc szerint legalább is: mindet – az üljön békén, mig a függöny le nem pöndörödik, s még azután is üljön öt percig áhitattal, mert nincs az a rossz, amit iró irhat, nincs az a _rosszul_, ahogy szinész játszhat, ami mind ne volna sokkal magasabb nivóju, mint e publikum, melynek számára tulajdonképpen fejenkint három-négy forintot kellene kiutalni, csakhogy idejében távolmaradjon egy-egy bemutató-előadásról s tetszésével sikeressé ne bélyegezzen valamely szindarabot.

NB. Most veszem észre, hogy nem vagyok elfogulatlan. Csak nem azért van ez, mert egy darabom már megbukott? Nagyon csodálnám.

KÉTELKEDEM

Ha kereskedelmi iskolába jártam volna, pontos mérleget tudnék szerkeszteni arról, hogy egy-egy évben mit kapott Budapest a szinházaitól. Mennyi hasznosat, mennyi haszontalant és mennyi kártékonyat? A töprengésre való alkalmat természetesen mindig az adja meg, hogy egy-egy szinházi skandalum zavaros hullámai tulmagasra csapkodnak. Még hogyha hajlandók volnánk elismerni azt, hogy amit a szinházak a szinpadjaikon nyujtanak, az mind hasznos, akkor is baj volna a mérleggel. De, tetszenek tudni, hogy sokan, s nem egészen alaptalanul, ezt is kétségbevonják. Ami a szinpadról a közönségbe árad, nagyobbára nem-sok-érő szórakozás (ez a legjobb eset), de sokszor rontó-hatásu, közizlést és közerkölcsöt teóriátlanul agyonverő gonoszság, de legtöbb esetben: semmi. Lényegtelenség. De a szinpadon tul van a szinháznak egy másik élete, azt lehetne mondani, hogy magánélete, s ez valósággal mérgezett levegőt bocsát a közéletbe.

Csaknem minden, ami a szinházak _körül_ történik: förtelem. Az ember hajaszála égnek áll, olyan históriákat hall, olyan formában hallja a históriákat és olyan tolakodóan jelentkeznek e históriák. Hogy üzlet a szinház, ezzel a definicióval nem sokra megyünk, mert az üzlet és a botrány nem férnek meg egy kalap alatt. Amely üzleti üzemek a nyilvánosság előtt botrányokat játszanak le, azok rendesen megszüntek üzletek lenni. Voltaképpen az üzlet ott végződik, ahol a botrány kezdődik. A szinház ellenben állandóan skandalumokat tenyészt, s e tenyészet közepett jól érzi magát, virul és hangos. Nem hogy ártana néki a csuf dologról szóló csuf zsivajgás, hanem mintha használna.

Ezért kételkedem. Hol a kultura ebben az egész körtáncban? Szinészek, szinésznők szerelmi életét lobogtatják felém, kis kulissza-szimatolók bizonytalan ügyeit, házi perpatvarokat, fizetetlen számlákat, Isten tudja, még mi-minden-egyebet. De csupa ilyent, sohasem mást. Mert az a más, amit egyre-másra le kell nyelnem a szememmel, a szinházi hétköznapok izetlen és ostoba anekdotái izetlen és ostoba embereken keresztül izetlen és ostoba emberekről: ez a más nem más. Botrány ez is, de kisebb foka a botránynak, szürkébb, de, érzékenyebb gusztusu embernek, talán még felháboritóbb.

Az egész telep, a maga nyüzsgeteg életével! Igazgatók, akik állandóan finisht futnak a pénz célkarikája felé, ügynökök, szerzők, udvarlók, kitartók, kitartottak, becsapottak, rajongók, betolakodók, szinházi emberek, akik vagy émelyitő dicséretekkel terhelik a fülemet, vagy valamely érdekecskéből fakadó támadással lármáznak bele: mind kinosabb hatással vannak az emberre. Ha van is irodalom és művészet a szinházban, régen nem hallik a szava, olyan kiabáló a szinházak _egyéb_ élete. Tessék csak megfigyelni, hogy ami a szinpadon történik, produkció, arról csak sorok jelennek meg a lapokban, ellenben a többiről folyton hasábok látnak napvilágot. A legnagyobb művészi esemény nem tart tovább három napnál, de a szinházi eset: hetekig illatozó pecsenye.

Hogy van ez? És mit jelent ez?

A közönség _rosszul_ érdeklődik? A sajtó helytelenül informál? Ezeken a pontokon is lehet némi hiba. De _minden_ hiba nem lehet ebben. Amig a szinház nem csinál egyebet, csak termel, produkciókat nyujt, akármilyeneket, addig nincs róla és vele kapcsolatban semmi kényelmetlen hir. Mikor azonban tolakszik a nyilvánosság elé, s e tolakodásra minden eszköz jó neki, akkor már nagyon kevés választja el a skandalumoktól. Ha a szinház csak az estéit tárja a publikum elé, abból legfeljebb egy-két rossz kritika származik. De mikor odatolja a kávéházi délutánjait és a hálószobás éjszakáit, abból végül riport lesz. Pedig odatolja, igenis, odatolja, mert az estéivel nem tud elegendő érdeklődést kelteni. Hogy aztán a hirközvetitő orgánum emberei nem elég erős izlésüek ahhoz, hogy az odatoltat félretolják és azt mondják: ‚ne tessék erőlködni, ez engem nem érdekel, senkit sem érdekel‘, ez persze szintén kártékony dolog, de csak következmény.

Nem a sajtó _csinálja_ a botrányokat; a sajtó csak feldolgozza őket. Ami _nincs_, abból nem lehet zavart felfujni. Ha tehát e szinházi esetekkel összefüggően az emberek sokszor érzik rosszul magukat, akkor ebben az egész szinház-üzemnek is bőséges része kell hogy legyen. Van is. S ezért kételkedem. Nem is kételkedem. Meg vagyok győződve róla, hogy a szinház már nagyon régen nem teljesit kulturmissziót. Ahogy a sajtó sem. Mig – ez utóbbi – olvasni tanitotta az embereket, addig megvolt a misszió, s amennyiben ma is tanitja őket, meg is van e misszó. De mihelyt magát tette meg az egyedül olvasnivalóvá, azonnal gyilkos-következményü lett. Igy van a szinházzal is. Amig darabokat közvetitett szerzőtől publikumhoz, addig volt hivatása, most azonban, mikor _önmagát_ adja, vége van. Veszedelmes. Ki a felelős érte? Szeretném levenni a terhet a mieink válláról, s szeretném azt mondani, hogy a kitünő Reinhardt. Ő tolta be a szinházat a világ közepébe. De őneki valóban volt egynéhány megmutatnivalója. A többiek azonban, akik semmit sem tudtak mutatni, azzal végezték, hogy _mindent_ megmutattak. Ezt a mindent nézegetjük mi egyre, s ettől érezzük olyan gyatrán magunkat.

FŐPRÓBA

Hurrá! hurrá! kedves jó korrektor ur, megszüntették a főpróbákat. (A megszólitásért bocsánatot kell kérnem, de lehetetlen, hogy mikor az embernek valami egészen nagy öröme van, azt csak ugy személytelenül kikiabálja a kék levegőbe. Az örömet közölni kell valakivel, s mert az olvasókat személyesen nincs szerencsém ismerhetni, ugráló örvendezésemmel önhöz fordulok egyenesen.) Két esztendőre visszamenőleg nem ujongtam olyan hangosan, mint amikor értesültem róla, hogy vége a főpróbának. Hejehujahopp, engedtessék meg, hogy táncra penderedjek, bár nem szoktam és nem is tudok táncolni. Ilyen gyönyörüség! A tüzoltóság szétspriccelte a főpróbát! Isten ucscse bizonyos volt, hogy ezzel az intézménynyel csak a tüzoltóság tud majd végezni. Külföldön már rájöttek, hogy vannak olyan csuf utcai jelenetek, amiket nem rendőrrel és nem katonasággal kell elintézni, mert meg sem érdemlik ezeket a komoly intézményeket, hanem kirendelik a tüzoltóságot, a tüzoltóság jön a fecskendővel és vizbeboritja az eseményt. Szétspricceli. Éljen, éljen! Ez történt a főpróbával is.

Tudja-e az olvasó, a civil, a derék, hogy mi volt a főpróba? Nem tudja. Sápadt sejtelme sem lehet róla. Eleinte az volt, hogy tizenkét savanyu ember – die elf Scharfrichter – bevonult egy sötét nézőtérre. Ezek a kritikusok voltak. Többnyire gyomorbajos fiuk, akiket maga Euripidesz sem tudott megrikatni, maga Arisztofanész sem megkacagtatni. A szinházak látták, hogy ez nem jól van, hogy a nézőtéren nincs jelen az, amit a fizikában Resonnanzbodennak neveznek. Arra pedig szükség van. Ha a nézőtéren egészséges kacaj csendül fel, akkor esetleg a kritikus is nevet, vagy látja, hogy a szinpadon nevetni való fordul elő. Ha a nézőtér hüppög az elfojtott zokajtól, akkor a kritikus nem tagadhatja el, hogy a szerző az emberi lélek mélységeiben motoszkál. Kezdték beereszteni a főpróbára a publikumot. Recece! Milyen publikumot.

Tisztelet a kivételnek (nehogy mindenki rosszul érezze magát, akinek muszáj volt jelen lennie a főpróbán), de mintha e beteg városnak vomitivumot irtak volna doktorok s aztán lavabo gyanánt a főpróbai nézőteret tették volna elébe. Ott minden együtt volt. Mire esküdjem meg, hogy elhigyjék, hogy nem tulzok, ha azt mondom, hogy voltak fegyencnők Márianosztrán és voltak fegyencek Szamosujváron, akik szabadságot kértek az illetékes fegyházigazgatóktól, heteken át gyalog zarándokoltak Budapest felé, csak azért, hogy megjelenhessenek egy-egy délelőtti főpróbán. A bilincs el volt dugva a manzsettájuk alatt, vagy – a nőknél – mint modern karperec szerepelt. Bizony Isten.

A főpróbán igazán jelen volt _tout-Budapest_. Hölgyek kacér, férfiak facér mosolylyal ajkukon. Ott volt például az én borbélyom, de ott volt a takaritónője is; ott volt a takaritónő sógora, aki szék-álló legény a törvényszéken, ott volt öcscse, a kis koraszülött is, a Muzeumból. Ezeknek én adtam a főpróbajegyet. A többieknek, mások. A Resonnanzboden megvolt és rezonnált. A szinpadon csak azt mondták: pukk, a nézőtér már majd megszakadt a nevetéstől; a szinpadon csak azt mondták: ehh, és a nézőtéren ugy áradt el a könny, mint a Felső-Tisza tavaszszal. Hétezerhétszázhetven néző volt jelen minden főpróbán. Minden ülésen ketten-hárman ültek, rendezés szerint, s a szinházak kezdtek kétségbeesni.

Már csak azokat bocsátották be, akik a büntetlen előélet látszatával rendelkeztek. Akkor nyolcezernyolcszáznyolcvanan kezdtek jelen lenni a főpróbán. És a kritikusoknak nem volt helyük. Egyes szinházak a lámpákra ültették őket, de utóbb a főpróba közönsége onnan is kiturta őket. Némely szinházak a zsebükbe tették a kritikust, onnan nézte a darabot. Ez nem tarthatott soká. A főpróba közönsége, mint a régi francia szinpadon a márkik, már fölült a szinpadra is. Ketten kinyomták a sugót. Nem lehetett főpróbát tartani, mert nem sughatott a sugó. És igy tovább. Mert még fejlődött a dolog.

Most végre jött a tüzoltóság a fecskendővel és közibe spriccelt a főpróba közönségének. Mit gondolnak? Széjjelment ez a tömeg? Hát tévednek.

Én már láttam embereket, akiknek volt számozott jegyük a főpróbák uj rezsimjére is. Ennek a népnek még a tüzoltóság sem imponál. Ez még a viztől sem fél. Előre, tüzoltók, előre! Föl kell gyujtani a szinházakat!

A KEGYDIJ

– Feld Zsigmond szubvenciója…

– Mondja, nem tud maga okosabb dologról beszélni?

– Okosabbról tudok, de ostobábbról nem tudok, tehát kizárólag erről fogok beszélni.

– De hiszen nem adták meg a szubvenciót Feld Zsigmondnak.

– Ezt igy nem lehet mondani. Csak levették a kérdést a napirendről, ami nem a szubvenció megtagadását jelenti, hanem azt, hogy alkalmas időben ez a szubvenció ujra tárgyalás alá kerül, s hogy addig kerül tárgyalás alá, amig a Feld Zsigmond szinháza meg nem kapja a pénzt.

– Kis ügy ez.

– Ne mondja, hogy kis ügy. Egyáltalán nincsenek kis ügyek a világon. Ez pedig nagyon is nem az. Mikor kiderül, hogy Feld Zsigmondnak szinház nevü pajtája fentartása óta a város, Budapest városa, már _háromszázezer_ koronát adományozott. Gondolja meg: többet egy negyedmilliónál, tehát egy vagyont, s most arról van szó, hogy még egy kis vagyont adjon át. De hogy ez az összeg ily vagyon, az nem is számit. Egy fillért is adhat-e a főváros, ez a kérdés? Van-e köze a fővárosnak a megkövesedett arénához? a fából kőkarikához? a ligeti oduhoz? Nincs, hála istennek nincs, ha a város mégannyira ugy akarna is tenni, mintha volna. Budapesten kilenc vagy tiz szinház van, vagy szinházszerü intézmény. S a város csak egyetlenegynek ad ezek közül pénzeket. Mit jelentene ez? Hogy a város azonositja magát ezzel a szinházzal.

– De talán mégse…

– De talán mégis. Háromszázezer koronát nem adhat egy város más intézménynek, csak olyannak, amelynek fenmaradásához valamely érdeke füződik. Igaz hogy Budapest züllött város, amiről már egy utat is nevezett el: a Züllei-utat, de nem, ennyire még nem jutott, hogy a Feld arénájához valóban valamely önzetlen érdeke füződnék, s aki komolyan azt meri mondani, hogy ez a szinház Budapesten magyarositott, vagy egyáltalán betöltött bármi hivatást is, azt nyugodtan át kell adni a legközelebbi rendőrnek. Ez a szinház nem változtathatott ezen a városon soha, egyetlen vonalnyit sem, mert ha a város akármilyen alacsony nivón volt, ez a szinház, amit csak a magyar szótár hiányossága miatt vagyok kénytelen szinház névvel illetni, ez a szinház mindig még alacsonyabb nivón állott…

– Pardon, a többi szinházak.

– Mondtam én, hogy a többi szinházak valóban missziót teljesitenek? Ezt nem mondtam. Mindamellett istenkáromlás ezt a szinházat akár a Sziklai Czornél Kisszinházával is együttemliteni, mert az, ha a legutolsó is, ennél még előbbrevaló. A többi szinházat pedig, ha ez a szinház szinház, egyszerüen kulturpalotáknak kell elkeresztelni, noha, ugy-e, nem azok?

– Nem, nem.

– S mégis kinek jut eszébe, hogy a többi szinháznak városi szubvenciót adjon? Hogy a többi jól megy, _ez_ rosszul? Mi köze ahhoz a városnak? Aztán meg: a többi sem megy jól, de mikor rosszul megy, akkor sem mer az igazgatója arra gondolni, hogy most kinyittatja a város kasszáját és nem is kölcsön, hanem ajándékba adat magának ennyi meg ennyi ezer koronákat. Higyje el, ha semmi egyébért, csak ezért az egyetlenegyért, a Feld-ügyért, el kellene távolitani messze a város dolgaitól Bárczy Istvánt, vagy Hüvös Ivánt, – nem tudom melyik a polgármestere Budapestnek, – mert _milyen_ pénz lehet a város pénze, ha abból csak Feld Zsigmondnak, tehát egy olyan embernek, aki soha, sehol egy krajcárnyi támogatásra rá nem szolgált, háromszázezer koronát adtak ki eddig, s ha isten sokáig élteti Feldet, talán kikerekitik ötszázezer koronára az adományt. Talán. De már nem bizonyos. Budapest – nem a hivatalos – hanem a hivataltalan már hegyzi a fülét s kezd a körmökre nézni. Nem mintha attól tartana, hogy az emberei lopnak; nem, ismeri őket, sőt becsületeseknek ismeri őket, de ugy nézi, hogy rosszul ajándékoznak. Ahol Feld Zsigmond háromszázezer koronát kap, ott minden kiadás jogosult, ott holnap egy másik szinház, amely esetleg csakugyan szinházabb szinház: egy milliót kérhet, sőt kaphat is a méltányosság szent alapján.

– Egy milliót? ugyan!

– Annyit. Egy krajcárral sem kevesebbet. Ha Feldnek, aki egyike a legkártékokonyabb filloxéráknak a satnya pesti kultura szőllejében, csak egy mellénygombot ad ajándékba a főváros, akkor a többi kilencszázezer pesti polgárnak már legalább száz-száz korona jár ugyanugy ajándékba és jutalmul is, mert nem engedte becipelni magát _ebbe_ a szinházba, s igy izlése csak annyira romlott, amennyire a többi szinházak elrontották.

– De hol a kegydij?

– Arról akarok éppen nem is beszélni, hanem prédikálni és mennydörögni. A szubvenció aligha megy keresztül, éppen mert a város, ismét a hivataltalan, most már odanéz. Tehát kegydijat akarnak adni. Hatezer koronát. Hallja? Hallja-e? Hatezer koronát az én pénzemből! Hatezer koronát még ezentul is minden évben, csak azért, mert már eddig is adtak háromszázezret. Ez az a pont, melyen a csendes olvasó ugy jár, mint a vizvezetéki cső: a föld alá megy és megreped. A város harminc vagy nem tudom hány évig volt oly barbár, izléstelen és korrupt, hogy százezreket tömött bele Feld Zsigmondba, s most, ahelyett hogy észbe kapna, s elszégyellené magát, felhasználná a felhördülő közvéleményt s azt mondaná: ‚Na, többet nem adhatok, erigy, ne lássalak‘ – ehelyett megpróbál még egy nagyobb megtiszteltetést adni…

– Megtiszteltetést?

– Azt! A kegydij nemcsak alamizsna s különösen hatezer korona évenként nem megy alamizsnaszámba, hanem megtiszteltetés is. De megtiszteltetés az én zsebemből. Hát nem. Igy nem alkudhatunk. Szervezzenek még egy polgármesteri állást s abba ültessék bele Feld Zsigmondot, vagy, hallom, hogy a főpolgármesteri állás most ugyis üres, abba is beleültethetik, ha fizetést _nem_ adnak neki. Diszpolgárnak is megválaszthatják, de akkor én megszüntem budapesti polgár lenni, mert én nem állok be még polgártársnak sem Feld Zsigmond mellé. Mindent csinálhatnak vele, de több pénzt nem adhatnak neki. Csak a magukéból. Vagy pedig vegyék házikezelésbe a szinházát, mert ez az a intézmény, amely már most is olyan, mintha az ő házi kezelésükben lenne. Boruljanak egymás keblére, vegyenek koszorut egymásnak. De engem hagyjanak ki a játékból, mert különben én még kétszáz Schmierdirektort hozatok a német vidékről és mindegyiknek fővárosi pénzzel aranyoztatom be a vályuját. Ha az ő direktoruk eszik, egyenek az én direktoraim is.

UJSÁGIRÁS

A FOGSOR

– Szereti maga, ha a szájába néznek?

– Nem. Ha a számba néznek, én azt nem szeretem.

– Gondolja, hogy van valaki, aki ezt szereti?

– Attól tartok, hogy nincsen.

– Például elképzeli, hogy Ujházi mester szereti?

– Nem tartom valószinünek.

– És mit gondol, amit az ember _egy_ embernek nem enged meg, ugyanazt a cselekményt engedélyezi a nyilvánosságnak?

– Ebben sem reménykedem.

– Hát például mi a véleménye Ujházi mester most berakott uj fogsoráról?

– Az, hogy ezzel a hirrel, illetve ennek a hirnek nem-közlésével két ember tisztelendő meg. Az első maga Ujházi, aki nem tartja kivánatosnak, hogy mások az ő szájának belső-berendezési mikéntjéről értesüljenek, a második én vagyok, akinek semmi közöm nincs a mások szájának belső világához. De különben hogy kerül ez szőnyegre?

– Én is azt kérdem.

– Csak nem állt ujságban, hogy mi van Ujházi fogaival?

– De állt. És pedig nem mint tarka történet, mint anekdóta, mint jóizü elbeszélés…

– Hanem?

– Hanem mint információ, mint a közönségnek a felvilágositása valami olyanról, amit okvetlenül tudnia kell.

– Rázom a fejem.

– Ne rázza a fejét. Vannak szinházi rovatok és vannak a szinházi rovatoknak vezetőik. Ez utóbbiak, szegények, kétségbeesett hajszát üznek szinházi információk után.

– Ez még nem baj. Dolgozzanak, ha adatokat akarnak összeszerezni.

– Ugy ám. De mert az az irányváltozás történt, hogy a lapok nem szivesen közölnek olyasmit, ami reklámot ád a szinháznak, mert ingyen reklámot nem igen óhajtanak nyujtani, tehát előáll a szinházi rovatvezetőnek az a kétségbeejtő helyzete, hogy magukról a szinházakról, a szinházak darabjairól, a köröttük lezajló esetleges érdekességekről, ha ugyan vannak ilyenek, nem adhatnak információt, hanem kénytelenek a szinész személye köré csoportositani érdeklődésüket, a magukét is, a közönségét is.

– Ebből cifra dolgok támadhatnak.

– Valóban támadnak is. Igy tekintünk be mind többször szinésznők családi otthonába, igy látjuk a művésznőt mind gyakrabban akár mint anyát, akár mint szakácsnőt, akár mint takaritónőt, akár mint hitvest. Csupa olyan minőségét a művésznőnek, amihez semmi közünk nincs, ami a művésznőnek a legmagánabb magánügye, s amit szivesen tartana titokban, ha még annyira szereti is a reklámot, mert ezt még a művésznő is érzi, hogy nem kedves és nem szeretetreméltó dolog.

– Nem az, határozottan nem az.

– Hát látja, amint a szinházi riporter igy kétségbeejtően szalad és szaglálódik, igy fut bele hol egyik nagy művész fülébe, hol egy nagy művésznő szájába, hol egy igazgató gyomrába.

– Sulyos, sulyos.

– Nagyon sulyos. Igy tudja meg a közönség a fogsort, igy a Nizsinszki kék-selyem hálóréklijét, igy a Bolm Adolf dagadó idomait.

– A rékli esetét ismerem, a Bolm idomainak történetét nem.

– Nagyon egyszerü história pedig. Mikor már mindent megirtak az orosz balletről, ami lehetséges, és mindent, ami lehetetlen, Doktor Szimat szerkesztő ur adatokra való vadászata után fáradtan szédelgett be Bolm Adolf öltözőjébe, s aztán hoozzálátott e kiváló Adolf idomzatának leirásához. A leirás kissé gejlre sikerült, mert Adolf mégis csak férfi, s ha előtáncos is, nem táncosnő, ikrái, ha bármily erősek és daliások is, nem korbácsolnak fel vihart az olvasóban.

– Az attól függ.

– Az nem függ attól. Normál-publikumot tételezünk fel ma még. Azonos-nemüek egymáshoz vonzódása hirlapi terjesztés tárgyát egyelőre nem képezheti.

– Nana.

– Nem nana. Bolm Adolf idomzatát éppugy nem kell kiszimatolni, mint azt sem, hogy Bolm nem is orosz, hanem lengyel, nem is Adolf, hanem zsidó, nem is zsidó, hanem Blum, s mindent összevéve egy egyszerü táncoló lengyel zsidó, ahogy Jadlowker egy éneklő lengyel zsidó volt. Kit érdekelnek ezek?

– A közönséget.

– Nem igaz. A közönség nem érdeklődik az ilyesmi iránt, de persze, ha feltálalják neki, akkor csemcseg az ilyesmin, amin nem szabad csodálkozni, hiszen nagyon zsirosak ezek az adatok. De, föltéve hogy a közönség valóban kiváncsi volna ezekre, ne feledje ön el a sajtó nevelő hatását, amit állandóan hánytorgatnak. Ha a közönség kiváncsi volna, le kellene szoktatni e kiváncsiságáról.

– Jó. De akkor mit irnának a lapok?

– Mit? Minden emberről azt, ami nyilvános szereplése néki, vagy hozzátartozik e nyilvános szerepléséhez. _The rest is silence._ Aki ez ellen vét, az becsukatik.

– Mi ez?

– Ez az uj sajtótörvény. Mert a Deák Ferenc _egy_ paragrafusa, hogy nem szabad hazudni: rossz. Ha az igazat megirnák, – ezt ma már tudjuk, – bele kellene halni. De sokkal egyszerübb az én törvényem: Ne irj olyat, ami fölösleges.

– És akkor hogy’ jelenik meg a napisajtó?

– Hogy? Nagyszerüen. Minden évben egyszer, akkor is tizenkét sornyi terjedelemben.

HOGYAN MŰVELŐDÖM?

Ma reggel kiváncsiság fogott el; már régen nem értesültem arról, amit a világ sorjának nevezünk. Lapozok-lapozgatok tehát a lapokban és sok meglepő adattal leszek gazdagabb. Én nem vagyok rossz ember, amit én megtudok, azt nem tartom véka alatt, nem titkolom el az én édes kis közönségem elől. Hallják hát meg, hogy mi minden jutott be a mai napon a fejembe. Megtudtam egy drámai jelenetet. _‚Mért nem holnap?‘ – kérdezték erre a török delegátusok. – ‚Legyen igy‘ – mondták erre a balkáni kiküldöttek._ Ez már magában véve is érdekes, de ha hozzávesszük, hogy _‚Gerő László Szilveszter éjjelén a Mentők részére öt koronát gyüjtött‘_, akkor az adatok e halmaza egyenesen megdöbbentő. De mi van a világitó fával? Avval csak az van, kedves olvasó, hogy _‚egy kis francia falunak a lakosai különös természeti tüneménynek tanui napok óta. Régi kastélykertben_ _egy odvas fa éjjelenként világitani kezdett.‘_ Mit tett ezzel szemben a csősz? Azt a meglepő kijelentést tette, hogy _‚hasonló jelenséget látott már más fán is.‘_ Hát a községi előljáróság? Az, _‚táviratban értesitette a párisi fizikai társaságot.‘_ Nagyszabásu! Hogy odvas fák foszforeszkálnak éjjel!? Leesem a székről. De mielőtt leesném, táviratban értesitem ujságirótársaimat, hogy ha éjjel a lapok odvas erdejéből egy ilyen hirt világitani látnak, menjenek el szó nélkül mellette, egyenesem a borozóba, ahol esetleg a csirkecomb van annyira odvas, hogy világit. Ez már igazán csoda és ezt érdemes is megirni…