Part 7

– Á! Csak visszaadták, mert nincs kellőképpen előkészitve. A pikedilisták ugyanis egyelőre nem kérték ingyen a telket és bizonyos fizetési feltételeket ajánlottak fel. Világos tehát, hogy az ügy valóban nincs jól előkészitve. Ha majd az általam fentebb már körvonalozott és ökörvonalozott propoziciót megteszik, akkor a város boldogan roskad Piked Ily keblére. Leromboltatja az Eskü-teret, az igy szabaddá tett területre árkádokat épit, az igy nyert árkádiát meghosszabbitja a Dunán keresztül és a Gellért-hegy alatt a Kelenföldig s az egészet odaajándékozta Piccadillynek, azzal a kikötéssel, hogy pesti ember csak egy forint huszért kaphat egy anzikc-kártyát a Piccadillyről, ahová bedugnia az orrát tilos lesz. Az Erzsébet-hidat, mert utban van, felviszik a Jánoshegyre, ahol kacsalábon fog forogni, de a hidpénzt még akkor is meg kell fizetnie mindenkinek, akinek a családjában egy János nevü ember volt, van, vagy lesz.

– No de csak fel fog szólalni ez ellen valaki?

– Hogyne. A Hétfői Hörpentyüben lesz egy cikk, amely határozott hangon fogja megmondani a véleményét erről az üzelemről. Mert ez egy üzelem.

– És a polgárság?

– Ó, a polgárság általánosan hallgathat, titkosan dühönghet. Akinek ez nem elég, annak van még egy modus vivendije.

– És az?

– Egyszerü. Megpiccad és vége.

MELEG ÉTEL

A polgármester elrendelte, hogy a főváros hivatalaiban csend, rend és figyelem legyen, a tisztviselők udvariasan érintkezzenek a felekkel, a hivatalos órát betartsák pontosan (ezért majd csengőket is szerelnek fel a fővárosi hivatalokban) és ha már muszáj étkezniök, mert ők is csak emberek, ne étkezzenek meleg ételeket a hivatalokban. Csupa nagyon helyes és kitünő intézkedés, de én nem hiszem, hogy végrehajthatók volnának. Ha mindez nem alakult ki 1867 óta, akkor ez annyit jelent, hogy az emberekben nincs is meg a rája való hajlandóság s ha az nincs meg, akkor a polgármester hiába erőlködik, ő nem lehet jelen minden hivatalban, nem utasithatja folyton rendre az embereit, nem szégyenitheti meg őket állandóan és igy a rendelete csak szó-szellő, amiről holnapután már nagyon kevesen fognak tudni.

De nemcsak az emberek miatt nem lehet igazi rend ezekben a hivatalokban, s általában, hogy szélesitsem a témát, a többi magyar hivatalokban sem. Mert már az épületek berendezése sem olyan, hogy bennük valami rend legyen. Micsoda előljárósági épületek vannak Budapesten. Rühös vén házak, poloskaszagu lyukak, ronda lépcsőházak, szemetes előszobák. Táblák helyett, amik a publikumot tájékoztatnák, rongy kis cédulák a falon, többnyire helyesirási hibákkal. Az ilyen épületben sem magát nem becsülheti a hivatalnok, sem a közönséget. Helyiségek, amikben a felek megvárhatnák, hogy rájuk kerül a sor, alig vannak, a közönség tehát beözönlik magába a hivatalos helyiségbe, amelynek, ennek következtében, rossz a levegője. Ahol büz van, ott nincs tekintély, s ahol nincs tekintély, ott nem lehet rendes ügyvitel. Ezek egész egyszerü igazságok.

És bizony esznek, meleget esznek, káposztaszagut esznek és pörköltszagut esznek a hivatalokban. És hiába, ha kegyetlen is ez az álláspont, egy hivatalos asztalon, amelyiken akták feküsznek, meg sem fordulhat egy tányér. De nemcsak meleg tányér nem, hanem hideg sem. Nemcsak ugy nem akarom látni a tisztviselőt, amint a virstli piros levét kimártogatja, hanem ugy sem, amint a sonkászsemlyét betömi a szájába. Nem óhajtok tudomást venni a tisztviselőről, mint táplálkozó emlősről, mert én sem ilyen minőségemben állok vele szemben. Azonban nehogy azt higyje valaki, hogy csak a fővárosi hivatalokban esznek a fél jelenlétében. Még a biróságokon is. S hogy ez milyen helytelen, azt nehezen tudom szóval kimondani. Odamegyek a biróságra, s ha akármilyen minden-hájjal-megkent és semmit-nem-tisztelő-ember vagyok, bennem lappang az, hogy tisztelni szeretném azt a birót, aki az én ügyemben itéletet fog mondani. De tisztelhetem-e, mikor egy nagyon rossz iroda-kabátban látom, a füle mellett tollal, a csuklóján vászon karmantyuval, egy fél virstli nedvével ajakán? Ebben a pillanatban látom, hogy ő is szegény ember, nemhogy nem különb nálamnál, de még olyan sem, amilyen én vagyok és dehogy is érti az én ügyemet. S ha nem érti: hogyan hozhasson jó itéletet benne? Aminthogy az itéletek legnagyobb része nemhogy nem igazságos, – mert az alig is lehetséges, – hanem nem _jó_, a közép emberi ész szempontjából sem. Attól félek, hogy a fél virstli miatt.

De nemcsak a hivatalos szobákba nem engedném be az ételt, hanem magába az épületbe sem. Városnak, államnak nagyon sok hivatala van privátházakban. Itt persze nem lehet megakadályozni azt, hogy a _többi_ lakók magánélete a maga hétköznapiságával ne folyjon, miközben a hivatalban komoran bonyolódik a közügy. De vannak hivatalos épületek, amikben legföljebb egy-két szolga, vagy tisztviselő-lakás van. S ez az egy-két lakás, néha egyetlenegy is, elég arra, hogy bekáposztázza a szék.-főv. vagy a magy.-kir. levegőt. Tegye a szivére a kezét, mondja a biró, mert esketni akar engem, de, hiába, én a gyomromra szeretném tenni a kezemet, mert csak ott érzek valamit, a szivemben nem. És hogy’ lehessen elhinni, hogy a hamis esküt a törvény szigoruan üldözi és megtorolja, mikor spórherdre odaégett hagymaszag van? Hagymaszag, őfelsége a király nevében. Az embernek van orra s ezen nem tehetjük tul magunkat. S az orrán át az ember épugy kap benyomásokat, álmokat, eszményeket, mint a szemén és a fülén keresztül. Nem bolondság az, hogy a katolikus egyház kitalálta, vagy ha már ki volt találva, igénybe vette a tömjént. Az Isten-szagnak – Ady Endre alkotta ezt a helyes szót – a soroksári kápolnában pont ugyanolyannak kell lennie, mint a római Szan-Pietróban. Olyan is.

Pest közigazgatásának, Magyarország szervezetének és a magyar igazságnak ellenben hol gulyás-, hol pörkölt-, hol töltött-káposzta szaga van. Egységesitendő.

BAZALT

Budapest utépitő tanácsosa, a kövezet atyja, igy szól:

– A nagyobb kocsiforgalmat lebonyolitó utakon az erős bazalt-burkolat bizonyult a legkitünőbb burkoló anyagnak.

Én azonban csendesen ezt vetem ellene:

– Kedves jó tanácsos ur, ön ezt igy mondja, tehát nyilván igy van róla meggyőződve. A meggyőződéseket tiszteletben kell tartani, de csak akkor, ha transzcendens dolgokról van szó. Egy isten van-e, vagy három, a lélek vándorol-e, vagy egy helyben marad, testileg támadunk-e fel, ha majd a nagy trombita megriad, vagy csak szellemileg, ezek meggyőződés dolgai, ezekről nemcsak nem kell, hanem tilos is vitatkozni. Ahogy arról se legyen vita, hogy a szőke nőt, vagy a barnát kell-e szeretni. De a bazalt… na igen, a bazalt nem isten és nem nő, a bazalt csak az a kövezet, amivel Budapest burkolva van, s hogy ez milyen, az már nem hit és meggyőződés dolga. Még csak nem is pusztán tehnikai tudásé. Mert nem nehéz elhinni, hogy a bazalt – gyöngébbek kedvéért: ez az a kockakő, amit mindnyájan oly vészesen ismerünk – a legszilárdabb kövező anyag, s talán a legolcsóbb is. Lehet. Bár esküt tenni a kérdés egyik oldalára sem mernék. Azonban, ha igy volna is, ha a bazalt a legszilárdabb és legolcsóbb volna is, akkor sem lehetne az egyedül üdvözitő kövezetnek megtenni. Tudvalevőleg világvárosok dolgait sok mindenben nem csak az olcsóság, vagy a tartósság szempontjai döntik el. Olcsóbb volna, ha a város nem volna csatornázva, de mégis csatornázva van, isten tudja miért. Olcsóbban is lehetne világitani, mint Auer-fénynyel, vagy, pléne, préselt-gázzal, s mégis igy világitunk és nem amugy, például petróleummal, vagy repceolajjal. Olcsóbb volna, ha a svábok, szekéren, végighurcolnák az élelmi-szereket a városon, sőt kényelmesebb is volna, mert mindenki házhoz szállitva kapná meg az ennivalóját. Mégis vásárcsarnokok vannak, s ugy jó, hogy vannak.

– De – mondja a tanácsos ur.

– Nem, nem, kedves tanácsos ur. A kövezet is ugyanebbe a fejezetbe tartozik. Tételezzük fel, hogy az öntött-vas vagy a kovácsolt-acél olcsóbbak volnának, mint a bazalt-kocka – mert hogy tartósabbak, arról nem kell beszélni sem – mindamellett öntött-vas, vagy kovácsolt-acél kockákkal nem köveznők ki a városunkat, ugy-e nem, mert akkor nem lehetne élni benne. Illetve ez sem igaz. Élni sok-mindenféle viszonyok közt lehet, hihetetlen viszonyok közt is, hiszen vannak emberek, akik bányák fenekén élnek és vannak eszkimók, akik Grönland legészakibb fokai közelében állitólag nagyon jól érzik magukat minusz 40° C mellett is. Tehát élni lehetne az acéllal kikockázott városban is, mégsem élnénk benne. Miért? Mert, akár elhitettük magunkkal, akár csakugyan ugy van, a város kulturát jelent és a kultura embereivel van tele. Azért város.

– Azonban…

– Nem, kedves tanácsos ur, a meggyőződése lehet szent, de igaza nincs. A bazalt-kocka körülbelül olyan, mintha a várost mégiscsak acéllal kövezték volna ki. Hogy a régi rómaiak is? Hogyne. De a régi rómaiak nem ismertek más és jobb kövező anyagot. Mi azonban már ismerünk, s méltóztatott is őket részletes szaktudással felsorolni. Ha a bazalt-kocka annyira nagyszerü volna, akkor a világ összes nagyvárosai kizárólag bazalt-kockákkal volnának kikövezve. De nincsenek, ezt, nemde, tagadni nem lehet. A bazalt-kocka az utóbbi husz esztendőben rohamosan kiszorult s több olyan nagyváros van ma már, ezt koncedálja a tanácsos ur, amelyik nincs bazalttal kövezve, mint olyan, amelyik van. Nyilván némi oka is van ennek azon tul, hogy bizonyos városoktól messze vannak a bazaltbányák. Az aszfaltbányák még messzebb vannak, esetleg abban az országban egyáltalán nincsenek is, mégis az aszfalt, a makadám, meg a többi kövezési módok mindenütt réges-rég legyürték a bazaltot. Nyilván nem minden ok nélkül. Nyilván rábukkantak az emberek arra az igazságra, hogy a nagyvárosnak idegélete is van, azaz: csak a nagyvárosnak van idegélete, itt él a legtöbb olyan ember, aki sem a kezével, sem a lábával nem dolgozik egy körömfeketényit sem, hanem kizárólag a fejével, a fejében levő szürke péppel, amit agynak nevezünk, müködik. A szocialisták, igen találó szóval, fejmunkásoknak nevezik ezeket az embereket. Sokan vannak a nagyvárosban, többen, mint a kétkézi munkások. És a nagyvárosokat, legalább is egy részüket, e fejmunkások számára rendezik be, mert valóban nem tulzás azt mondani, hogy e fejmunkásokból él nemcsak az a város, hanem az ország is, amelyhez a város tartozik.

– A miniszterek…

– Kérem, kérem, tanácsos ur. Nemcsak a miniszterek fejmunkások – vagy azoknak kéne lenniük – hanem kivülük még több százezren is azok. S az ő használatukra találták ki a zajtalan kövezési módokat. Ez a zajtalanság borzasztóan relativ, mert a nezsideri vagy a körmöcbányai főucca még gyémánttal kikövezve sem lehetne olyan lármás, aminő egy nagyváros – világváros – uccája pihével, finom tollpihével, kikövezve. A lárma csakugyan hozzátartozik a világvároshoz, de hozzátartozik az az igyekezet is, hogy ezt a lármát kibirhatóvá csökkentsük. Budapest uccai lármája pedig, mint ezt több izben lehettem szerencsétlen megirni, kibirhatatlan. Nem a megsiketülés fenyegeti az embert, mert a süketség nem is olyan baj, a süket ember még ember, hanem a megtébolyodás. A tébolyodott ember pedig már nem számit embernek. S ennek a kibirhatatlanságnak az oka nem az, hogy az emberek neveletlenek és lármát csapnak. Emberi lárma nem is lehet olyan rettenetes, ha normál-hangokból, orditásból, üvöltésből, visitásból van összerakva. Kicsit mosolyogva olvassuk ma már, hogy milyen iszonyu volt az, mikor tizezer lovas magyar, megrohanván az ellenséget, huj-hojt kiáltott ördögien s a lovak patáinak dobogásától megrendült a föld… Ördögöt rendült. A föld akkor rendül meg, igenis akkor, ha egy bazalttal kövezett keskeny uccán egymással szemben két teherautó szalad, melynek vasabroncsa van, amely vasabroncsokat a kocsi-rakomány negyven métermázsája veri másodpercenként az üllőre, a bazaltból összerakott ércalapra. Ez, tessék elhinni, sokkal nagyobb lárma, két visszhangzó magas házfal közé szoritva, mint valamely füves sikságon a tizezer magyar, a huj-hujjal és a lovak patáival.

– Igen, igen…

– Pardón, hogy még untatom egy kicsit. Ha már beszélek róla, édes tanácsos ur, kibeszélem magamat egészen. Ön abban az eszmekörben nevelkedett fel, hogy a bazalt: kövezet. De már nagyon sokan tudjuk, hogy a bazalt egyáltalában nem kövezet és világvárosok belső részeinek kövezésénél azt kell gondolni, hogy bazalt nem is terem a hegyekben. Nincs. Valami mást kell a helyébe tenni. S ennyiben tartom jónak, hogy a bazalt nem tudományos igazság, legalább is nem várostudományi igazság, hanem csak meggyőződés. A meggyőződésen változtatni nem lehet. Hogy csak egy példát mondjak rá, az ön igen tisztelt fönökének, Bárczy Istvánnak sokáig az volt a meggyőződése, hogy villamos autótaxinak is kell járnia a pesti uccán. Hozzátartozik az ucca szépségéhez. Mihelyt azonban kiderült, hogy még a benzines autók sem kellenek, ha olyan drágák, amilyen drágák most, azonnal belátta, hogy az ucca szép villamos bér-autók nélkül is.

– Talán most már…

– Igen, most már elég. Ebből is, a bazaltból is. Azt a bazaltbányát azért meg lehet venni, hogyne, mert nagy a város és bazaltra lesz még szüksége sokáig, amig _át_kövezik Budapestet. De ez az _át_kövezés ez lehet az egyetlen programmja Budapest kövezési politikájának. Ha van ilyen. Én nem hiszem. Ami most van, az csak a talaj előkészitése a szanatóriumok és a tébolyházak számára, amikbe mindnyájan bemenendők vagyunk, éppen a bazalt miatt, édes tanácsos ur.

A SZINHÁZ

A KOMMÜNIKÉ

A szinházi szezónban, mikor Budapest szegénységen hizott lakója szédülten szijja magába a kultura parfőmjeit (egy deka 20 fillér; eredeti üvegre nem telik), napról-napra méltóztatnak olvasni a napisajtó megfelelő rovatában, hogy Ikrácska kisasszony törhetetlen erővel vonzza a tele házakat. Amely házakról utóbbi időben már komolyan irják le az elemi iskolából elemi erővel a zsurnalizmusba áttóduló kitünőségek, hogy _szinültig_ vannak megtelve. Még egy kis fejlődés, s a szinház _csordulásig_ telik meg, de akkor a kehely kicsurran s az uj sajtótörvény számára vélelmezni fogjuk a legszigorubb értelmi cenzust, Szinnyei József kis magyar nyelvtanának madártávlatból való ismeretét. Az előbb irt mondat Ikrácska kisasszonyról, kinek a véleménye, vajjon? A szinházé, kizárólag a szinházé, amely ép oly őszitén lelkesedik nevezett művésznő iránt, mint amily őszintén tudja, hogy a tele házak legfeljebb a telekkönyvben vannak tele, sőt azt is tudja, hogy a tele házakat nincs ember a világon, aki elhinné. Mégis a szinház titkára minden délelőtt rózsavizbe mártja tollát és megirja a poétikus sorokat, amik könnyed szárnyakon lebegnek Álom és Való között a nyomdafestéktől nehézszagu levegőben. A közönségnek tehát mindennap alkalma nyilik elolvasni a szinház véleményét önmagáról. Kinek az érdeke ez, vajjon? A szinházé, kizárólag a szinházé. Hogy van az, hogy ez az önvélemény mégis napvilágot tudott látni a napisajtóban? Ugy van, hogy ez a néhány sor rudimentuma egy régibb fejlődési fokozatnak, amelyen szinházról és sajtóról komolyan hitték az emberek, hogy kulturtényezők. Ők is ezt hitték és támogatták egymást. Azóta mi már tudjuk, hogy egyik sem az. Egyik ugy üzlet, mint a másik, vagy még ugyabban. A lapok tehát nem állják a rózsavizet és utasitják az illatos izenet hozóját, hogy kopogtasson a kiadóhivatal fegyverekkel védett kapuján. Helyes-e a bőgés, oroszlán? A leghelyesebb.

A szinház, magánvállalkozók kezében, tiszta üzlet (a jelzőhöz nem ragaszkodom) s csak annyi köze van a művészethez, amennyire a publikum megtüri a művészetet. De ne féltsük a publikumot: nem nagyon türelmes ő. Az igazgató tehát, aki költészeten nevelődött s nem tudja nélkülözni a vállalatáról szóló poétikus sorokat, fizessen. (Szinházrovat huszonöt fillér, hirdetési kolumna hét fillér milliméterenként.) Igenis fizessen, vagy hallgasson s ha művészéről jó véleménynyel van, azt vagy a próbatáblán, vagy magánlevélben, vagy a kávéházi asztalnál közölje vele. Vagy ne is közölje, csak emelje a művész fizetését s a művész, aki különben nem világitja be eszével a világegyetemet, van olyan okos, hogy megértse, mit gondol az igazgató. De _engem_ hagyjon béken a gondolataival. _Nekem_ táncoltassa az ő táncosnőit, mert mulatni akarok a pénzemért, játsszon szép komolyakat, mert nevetni óhajtok, mondasson élceket, mert sirni vágyom, s aztán szünjön meg, nem akarok tudni felőle. Ezen a ponton, gondosan ápolt közömböm megóvása körül segit rajtam az én hű lelki tanácsadóm, lapom, melyet minden reggel, gyöngyöző kávém mellett (jó?) élvezettel dugok a tálca alá, nehogy véletlenül olvassak is belőle. Mert ezentul, kimondatván, hogy az igazgató fizessen Ikrácska kisasszonyról szóló véleményéért, mit olvasnék benne? Mit? Azt, hogy eddig többször érintett művésznő törhetetlen erővel vonzza a tele házakat. Ezt olvasnám. Annyi különbséggel, hogy az igazgató most fizet érte. Nekem? Dehogy is nekem; a lapomnak. Tehát mit nyertem én? Én semmit. De nem is arról volt szó, hogy _én_ üzlet vagyok, hanem arról, hogy a szinház: üzlet és az ujság is: üzlet. Tőlem mindkettő a pénzemet akarja, s mikor mást akar, akkor vigyázat, mert akkor még jobban a pénzemet akarja. Vagyis, hogy a kommüniké hogyan jelenik meg, ma pénzért, holnap ingyen, ahhoz nekem, mint olvasónak nincs közöm. A lényeg az, hogy megjelenjék. S a becsület az, hogy _ne_ jelenjék meg. A szerkesztőségnek és a kiadóhivatalnak gondos kettéválasztása, hiába minden erőlködés, csak az operett-rinaldókra emlékeztet, akik puskával fogják el az utast az elején, váltságdijat vesznek el tőle a végén, de közepütt a legfinomabban bánnak el vele s mint gentleman a gentlemannel, ugy állnak szemben az illetővel. Tréfaság az egész. Aki látta azt a fizikai kisérletet, amely az átszivárgás törvényét bizonyitja, az egymástól pergamen-fal által elválasztott kék és fehér folyadékkal, melyek közül a fehér okvetlenül megkékül bizonyos idő mulva, aki ezt látta, tudja, hogy a kiadóhivatalok kékek s a szerkesztőségek hiába fehérek, időjártával meg kell kékülniük. Ha a fizika ebben az esetben csődöt mondana, ha nem a fehérből válnék kék, hanem megforditva: a szerkesztőség adná át szinét a kiadóhivatalnak, akkor nemcsak a fizika mondana csődöt, hanem a lapüzlet is. Holott a lapra szükség van, hogy megtudjam belőle véleményemet arról a darabról, amit tegnap este láttam: vagyis szükség van a lapra a kritika miatt. A megfizetetlen (nem mondom, hogy megfizethetetlen) kritika miatt. Mert akármilyen üzleti viszony van szinház és napilap között, csak nem képzeli senki, hogy ez az üzleti viszony – legkevésbbé is befolyásolná a kritikát? A kritikát nem a lap és nem a lap embere gyakorolja. Nem. Hanem az igazságos Isten, a Seregek Ura, aki még telefondróttal sem csatolódik a gyarló földhöz, melyen igazgatók és kiadóhivatalok apró játékai ártatlankodnak. S ha a prömier előtt harmincháromszor olvastam a szinházi rovatban, hogy olyan nagyszerüt még nem láttam, amilyet látni fogok, a prömier után való reggelen ugyanott, ugyanaz a betü megmondja, hogy amit láttam nagyszerünek, annál bárgyubbat és kellemetlenebbet még nem láttam – holnap hajnalig, mikor a fizetett kommüniké a nagyszerüséget restituálja. Mit csinálok, ha nem akarom, hogy e hirtelen változások föl ne dulják lelki életem? Felkötöm magam arra a spárgára, mely a szerkesztőséget a kiadóhivataltól elhatárolja. _Non omnis moriar_, kiáltok Horáciuszszal. Nem, nem halok én meg, mert e spárga gyönge: el fog szakadni a sulyom alatt.

KORÁNKELŐK

Mit gondolok arról az emberről, aki a szinházban, öt perccel a darab vége előtt, fölugrik a helyéről, lecsapja a szék ülését, kettőt reccsent a cipőjével, három szervuszt mond barátainak, akik még ottmaradnak, aztán végigcsikorog a nézőtéren, csapot, papot, darabot otthagy és egy telefonszámot riadozva, odalép a ruhatéri kaszirosnő elé? Mit gondolok? Semmit. Vagy mindenfélét. Ami egyre megy. Ha a közönség azért szökik meg az előadás vége elől, mert már elunta a darabot, mert borzasztóan mindegy neki, hogy a szerző mit óhajt a még elkövetkező tiz percben mondatni a szinészeivel, akkor ez kritika, s minden kritika jogosult, amig valahogy nem tudjuk ugy szabályozni a dolgot, hogy a publikum a szinházban mellékes legyen. De mert sikeresnek azt a darabot mondjuk, amelyiknek van publikuma, bukottnak ellenben azt, amelyiket a publikum elkerül, s mert a darabokat azért adják, hogy a publikum megnézze őket, s mihelyt nem nézi, már nem is adják egyiket sem: bele kell nyugodni, hogy a publikum egy bizonyos ponton beszüntetheti az érdeklődését és azt mondhatja:

– A többire nem vagyok kiváncsi.

Persze, ez tiszteletlenség a szerzővel szemben, de a közönségnek még Rafael arkangyallal semben is joga van a tiszteletlenségre, abban a pillanatban, mikor nevezett égi Ur valamit elébe terjeszt.

– Rafael, – mondhatja a közönség – én fizettem négy forintot, mert azt hittem, hogy szórakozni fogok. Rafael, én nem szórakozom, Rafael, én unatkozom, Rafael, én elmegyek.

Ez jogos. A távozás, mint kritika, jogos.

De ne legyünk tulságosan igazságosak. A távozás, e hangos kritika, csak ott jogos, ahol a közönség _szokott_ hangos kritikát gyakorolni _egyáltalán_. De nálunk nem szokott. Nálunk valósággal szervilis a közönség a nemtetszés nyilvánitása dolgában. Ha valami nem tetszik neki: nem pisszeg, nem zavarja az előadást. Legföljebb teng-életi hangjait nem tudja fékezni: szuszog, köhécsel, az orrát fujja, ásit, de ezt sem szándékosan cselekszi, hanem azért, mert a le-nem-kötött-figyelmü ember valóban nem tud parancsolni ösztönös mozgásainak. Az embernek foglalkoznia kell valamivel. Ha a szinpaddal, azzal, ami ott van, nem foglalkozhatik, akkor vagy a szomszédjával kell foglalkoznia, de ezt előadás alatt (legtöbb esetben) nem teheti, vagy magával. Mikor magával foglalkozik, akkor kétféle választása van. Vagy a lelkével foglalkozik, ez csendben elvégezhető, vagy a testével. Lelke az embernek sokkal kevesebb esetben van, mint ahogy gondoljuk. Honnan vegye, szegény? Hát csak a testével foglalkozik s ez némi zajjal jár. Nálunk azonban csak diszkrét zajjal, mert az emberek még azt sem fedezték fel, – itt – hogy szuszogással, köhögéssel, orrfuvással, ásitással tüntetni is lehet. Arról még kevésbé lehet szó, hogy másként, tudatosan és aktiv módon nyilvánitsák a nemtetszésüket. Legföljebb nemtapsolnak. De hogy pisszegnének? Annál sokkal közömbösebbek. Nem teszik, amit adnak? Jó, nem tetszik, nem nézem meg ujra, de hogy rikkantanék egy erélyes pfujt, egy harsány höhöhöt, az nincs. Mi vagyok én? Egy Sarcey? Egy Lemaitre? Én egy pesti nagykereskedő vagyok, csődbelépésem csak napok kérdése immár, mit rajongjak még? Nem tapsolok. Persze, vannak itt elvetemedett emberek, a szerző papája-mamája-nagyanyja, azok tapsolnak, szerzőszerzőt bömbölnek, de én nem pisszegem le őket. Hadd teljék örömük benne. És hadd jőjjön ki az a frakkos majom, életembe még ilyen sárga halálarcot nem láttam, hadd mutassa meg, hogy még meghajolni se tud. Miattam? No ugyan. Én már kint vagyok a büffében és egy sonkás-zsemlét nyelek az ostobaságok mellé, amiket a darabiró a fülemen át belémkalapácsolt. Én pesti bankhivatalnok vagyok és annyi az adósságom, mint a füszál a réten, s hogy mikor sikkasztok, az csak attól függ, hogy mikor biznak rám – endlich! – valami kis pénzösszeget.

Látnivaló ebből, hogy a pesti közönség, amely hangos kritikát egyáltalán nem gyakorol, a távozásával sem akarhat kritizálni. Nem is akar. Ha Molnár Ferencet megszorzom Bródy Sándorral, s az egészet Lengyel Menyhértedik hatványra emelem, és az eredményt mint szindarabot eljátszatom, a harmadik felvonás vége előtt – itt – akkor is lesznek emberek, akik felállnak és mennek a ruhatárba a ruhájukért. Minden különösebb ok nélkül, csak a rendetlenség bennük lakó eleven érzésétől hajtva. Ugyanazért, amiért a villamosra is előbb akar mindegyik felszállni, mint a másik, s mert az adóhivatalban sem akarja egyik sem megvárni, mig rákerül a sor.