Part 6

És egészen biztos, hogy nem is nagyon sok időn, mondjuk már száz éven belül, ezek a nagy rombolások, amiket mi ma tervezünk, meg fognak történni, csakhogy akkor még drágábbak lesznek, mert a telekérték is növekszik s közben uj és sok pénzbe kerülő épületek tornyosulnak majd ezekre a telkekre. S mégis ledülnek majd; de mennyire le! A Klotild-palotának például még száz esztendőt se lehet adni. Mihelyt meggazdagodik ez a város annyira, hogy megengedheti magának a jóizlés luxusát, az a palota elmegy onnan és elmennek a Bazilika környékéről is a bérpaloták, amiket éppen most nagy fáradsággal és sok pénzzel izzadtak oda.

Ma, persze, reménytelen a helyzet, az ördög sem veszi komolyan azt az óhajt, hogy a régi Nemzeti telkét üresen hagyják, s egyáltalán nem fognak ma, és még néhány évtizedig, semmi olyan telket üresen hagyni, amire épiteni lehet. Szó sincs róla. Legföljebb annyit tesznek meg az érzékeny szem számára, hogy lerombolják a régi tömböket és ujakat raknak a helyükre. De ez is valami. Mikor a romboló tótok elvonulnak, s mielőtt az épitő tótok odavonulnának, az ember, egy-két hétig odaállhat, legeltetheti a szemét Budapest eljövendő képét. És az szép lesz, biztos vagyok benne.

De az egész csak két-három hétig tart, megint teleépitik a telket, ujra börtönné válik Budapest, csak néha rázza meg az ablakok rácsát valaki.

RÉGISÉGEK

Mért szégyelném bevallani, mikor valóban szégyen, hogy nem a Belvárosban lakom, ahol jó lakni, sem a Lipótvárosban, ahol szeretnék lakni, hanem csak idekint a Józsefvárosban, itt a szük és kellemetlen Népszinház-utcában, ahol a villamos nemcsak a sinén csikorog, hanem fent a vezetéknél is, ahol néha katonai automobilok mennydörögnek el az ablakom alatt s az agyvelőm fölött, és ezt mint ‚Tihany rijjadó leánya‘ hétszeresen veri vissza még néhány hatemeletes ház, amikbe igy nemcsak a szemem pusztul bele, olyan utálatosan izléstelenek, hanem a fülem is, olyan visszhangosak. És mért vallom ezt? Mert a Népszinház-utcán által ismerem a Teleky-teret, a megboldogult Ujvásártér utódját. Az Ujvásárteret szintén ismertem, s néha keresem a szakállamat, fehér szakállamat, hogy végigsimogassam s aztán, hja-nem-ugy-volt-ez-hajdanán’ jelszóval emlékezni kezdjek. Hajdinába-danába csakugyan nem ugy volt ez. Mi? Az, amiről beszélni akarok. Az Ujvásártéren is handlék voltak, a Teleky-téren is handlék vannak, sőt lehet, hogy e handlék, ha azóta Isten éltette őket, a régiekkel azonosak, maga az üzem azonban, látom, megváltozott. Az Ujvásártéren ócskaságokat árultak, a Teleky-téren azonban csak ujdonságokat, vagy régiségeket kinálnak.

Tessék figyelni a nüánszra.

Ha kimegyek az ócskásokhoz és akarok egy rézágyat venni, akkor, ugy-e, azért mentem az ócskásokhoz, hogy egy ócska rézágyat vegyek, féláron? Igy volt azelőtt. Most másként van. A kultura tönkretette ezt a várost. Az ócskásnál nem az ócskát keresik, hanem a régit. Az emberek müveltek és szemérmesek, miért? mert müveletlenek és szemérmetlenek. Ha egy félig-uj angol rézágyat akarnak venni, akkor, ha félig-uj csak, legalább Lujikatorz legyen. Az. Tizenegynéhányadik-Lajos-korabeli. És az ócskás-boltok, mert nem volt szabad elmaradniuk korunk szinvonalától, valóban át is alakultak régiség-kereskedelmi-gócpontokká.

Ki látott már ó-reneszánsz faliszekrényt, amely nemcsak ‚ugy kinéz‘, mintha vadonatuj volna, de csakugyan vadonat is? Én láttam. A Teleky-térről hozták derék pesti emberek, akiknek az előbbi butorát nyilvánvalóan megette a szu, illetve a poloska, s akik most ujonnan rendezik be magukat régiségekkel. Érteni kell hozzá? Na ugyan! hát ki nem ért a régi holmihoz? Láttam Napoleon iróasztalát is, amelylyel a Borodinón kelt át a nagy férfiu; bizony kicsit megviselt jószág, de gondolják el, milyen régen volt az, hogy Napoleon felugrott erre az iróasztalra és igy szólt katonáihoz:

– Katonák, háromezer gulya néz reátok e térről.

És ez az iróasztal nem drága. Ha jól emlékszem, százhusz korona. De megfizethető-e pénzzel az a gyönyör, hogy Berger ur, aki napközben a Lehántoló és Pénzgyártó Banknak paráf-joggal felruházott prokuristája, este ez iróasztal mellé ülhet elolvasni az ő mindennapi egyetlen szellemi táplálékát, az estilapokat? Nagy dolog, nemde? És vasárnap eljönnek az ismerősök s akkor az iróasztal megkapja a maga beállitását. A vendégek is emlékeznek Napoleonról, ámbár valószinüleg nem emlékeznek Napoleonra és Borodinót alig tudják megkülönböztetni Sörödinótól, ahol Napoleon szintén járt és szintén mondott egy nevezeteset.

És milyen szőnyegek kaphatók odakint? Turkesztán, Irán és Bokhara összes álmai beléjük szőve, van olyik Abdul Hamid háreméből is, mert azt mindenki tudja, hogy az ujtörökök föloszlatták Abdul Hamid háztartását, ezerkétszáz nőt elkoboztak tőle, csak háromszázhatvanötöt hagytak meg neki, s az ezerkétszáz nő mindegyikéhez nemcsak egy-egy Arden-Eunoch, hanem legalább két-két legfinomabb és mérsékelt áru perzsaszőnyeg is tartozott. És hová kerültek volna el ezek, ha nem éppen a Teleky-térre, ahol a nagyérdemü közönségnek legjutányosabban rendelkezésére állanak? Ott vannak a szőnyegek és a pesti konojszerek (franciául: connaisseurs) boldogan legeltetik képzeletüket a szultáni czirádákon, amiket cirádéknak látnak, mert olvasták a lapban, hogy a szultán irádékat szokott kibocsátani. Valószinüleg szőnyegekre irta őket; mit lehet tudni ezekről a bolond keletiekről; akik ugyis annyira bele vannak keveredve a butorismébe, hogy magukat ottománoknak nevezik, ami nem kanapét és nem sonkás-zsemlyét, hanem muzulmánt jelent, mig ellenben a diván nem sezlóng náluk, hanem kabinet.

Igy áll a derék középosztály a régiségekkel; ellentétben a nép alacsonyabb rétegeivel, amely szintén kijár ugyan a Teleky-térre, de kizárólag uj dolgok beszerzése miatt. Sirassam-e a nép megromlottabb erkölcseit is? Nem keresik már az uraságoktól levetettet, mert nem érzik meg benne a levetettség urasságát. A nép zordon és poézistalan lett, s nem kell neki az emlék, ami egy-egy mellényhez füződik. A nép otromba. Ó, ha lehetséges volna, hogy hazánk élő nagyjainak kimustrált ruhái megjelenjenek e téren! A kitünő középosztály hogy özönlenék még jobban végig az uccámon. Ha bizonyos volna benne az ember, hogy magára veheti Batthyányi Lajos gróf nadrágját, Károlyi Mihály gróf mellényét és Lánczy Leó kabátját! Mily felemelő érzések viharzanának át az összes kebleken, amiken eddig csak az unalom számuma hordta végig a homokot! De ez még nem jutott eszébe az üzletembernek, s igy mindaz a kegyelet, amely a senkiket a valakihez füzi, kamatozatlanul hever. Ennek nem volna szabad igy lennie. Valamit kellene csinálni a régiség-vágy csillapitására. S mindenekelőtt be kellene csukni a Nemzeti Muzeumot, amelyben igazi régiségek vannak. Kit érdekelnek azok a holmik, amik üvegszekrény mögött állnak s amik nem az enyimek? Kit érdekel Hunyadi János páncélja, ha nem veheti magára, hogy délután a kávéházba menjen vele s ott az érckebel mögé önthesse pikkolóját? Kezd kinőni a történelmi érzékünk, vigyázzunk, mikor borbélyhoz megyünk, le ne borotválja rólunk.

ÉS MOST VILÁGVÁROS?

Ezerkilencszáztizenkettő novemberét gyorsan beleirták Budapest aranykönyvébe, feltéve, hogy ez az aranykönyv megvan; mert e hónap néhány hete csakugyan a világforgalomba vitte bele a város nevét. Véletlenül ugyanis éppen akkor támadt külpolitikai bonyodalom, amikor udvar és delegáció külügyminiszterestül Budapesten voltak. A táviratok tehát innen mentek szét és ide özönlöttek a nagykövetek, hogy tanácskozzanak. Hát persze hogy ez a város nincs berendezve ilyen nagyurak fogadására. Jobban mondva: fogadni még csak tudná őket, ha szónoklatokról és fehérruhás szüzekről volna szó. Mert szónokok, azok vannak itt; valaki elhitette velünk, hogy mink szónoki nemzet vagyunk. De én elárulom ezen a helyen, hogy huszonkilenc éves vagyok, de egyetlen épkézláb magyar szónoklatot nem hallottam még, sem országgyülési teremben, sem fehér asztal mellett, sem az Isten szabad ege alatt, szóval sehol, ahol az emberek szónoklatra szokták kitátani a szájukat. Ellenben igenis hallottam beszélni hires magyar szónokokat, és mindig elcsudálkoztam rajta, hogyan mernek olyan hangosan annyi semmit, kicsavart ostobaságot, szamárfülü közhelyet hallgatóik fülébe danolni. Ha öt évben egyszer egy magyar szónok nagyvégre kimond egy olyan tőmondatot, amelynek igazán van értelme, ha nem is egetverő, de csak jól hétköznapi, abból a tőmondatból azonnal szálló-ige lesz. Mivelhogy nem vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy szónokaink emberi hangon becsületes mondatokat mondjanak. Ennyit a szónokokról, semmit a fehérruhás szüzekről. S vissza Budapesthez, amelyről azt voltam bátor mondani, hogy szónokkal és szüzzel még csak tudta volna fogadni az excellenciás nagyköveteket, de már egy jó hotelszobát nem tudott a rendelkezésükre bocsátani, sőt egy olyan restaurant-t is alig, ahol cigányzene bele ne cincogott volna, mikor ők Prohászka ur bőréről, tehát közvetve az én bőrömről is tárgyaltak. Bizony a cigány huzta és Hilmi pasának nemcsak azt kellett elszenvednie, hogy a bolgárok nagyon megverték az ő népét, hanem azt is, hogy a cigány mindjárt a lüle-burgaszi ütközet s a Hajdinárom-dinárom cimü csatadal elhegedülése után ötven korona hadisarcot vessen ki rája. Azt mondták, hogy az agg pasának reszketett a szakálla, de aztán megemberelte magát és bozontos szemöldökének rebbenése nélkül adta át a sarcot a putriban füstölt nyirettyüs kéznek. S aztán elgondolta magában, hogy előbb-utóbb ezt a várost is elfoglalják a bolgárok. Talán a Hilmi pasa esete miatt lett aztán az, hogy a nagykövetek világforgalmát rendőri felügyelet alá helyezték. Hiteles ugyanis, hogy a világbékéről folyó tárgyalások egy előkelő étterem vacsora-asztala mellett történtek. S nehogy a nagyhatalmak teljhatalmu megbizottainak egyenest Klió számára kimondott mondataiba a cigány beletányérozzon, minden nagykövetre tizenkét, minden követségi titkárra hat detektiv jutott. Egy-egy dragomán mellé (azt hiszem ilyenek is voltak) mindössze két detektivet rendeltek ki. S ha ön éppen abban az étteremben akart vacsorázni s nemzeti szokás szerint hangosan szürcsölte a levest és harsányan csemcsegte a hust, akkor két detektiv az ön asztalához lépett és azt mondta:

– Pszt!

S akkor ön megkérdezte, hogy miért ne etnográfiázhasson a levessel és a hussal, s a detektivek némán az excellenciák asztala felé mutattak. Már most én ebből az egész demarsból nem azt helytelenitem, hogy az embereket enni akarták megtanitani, hanem azt, hogy detektivekkel akarták megtanitani őket. A szürcsölési és csemcsegési tilalmat én egyszerüen a falakra szegeltetném, még a delegációs ebédeknél is, – azt hiszem ott is nagy szükség volna rájuk, – de a detektivet abszolute mellőzném. Ha én világváros volnék. De persze nem vagyok az. S ha a kenyérgyár még négy darab Bárczy Istvánt süt is számunkra, amire, ugy hallom, már intézkedések is történtek.

Hiába! Minket még az udvartartás és a külpolitika sem tesz világvárossá, s én jobban is szeretem, ha nincs itt az udvar és ha a nagykövetek sem jönnek ide, mert abban a pillanatban még kétségbeejtőbben derül ki a mi vidékiességünk. Cigánytányér és detektivek. Ez az, amit mi nyujtani tudunk magunknak és mindenkinek, aki eljön hozzánk. Ez pedig kevés. Vagy ahogy veszszük: ez sok. Nekem sok, és más pesti ezer embernek is sok. A cigánytányér miatt lemondunk a nyilvános étteremről, a detektiv miatt abbanhagyjuk az utcán való járást és a Bárczy István miatt nem avatkozunk bele a saját városunk politikájába. Jó volna, ha beleavatkoznánk, akkor tán nem detektivek garniroznának minden olyan eseményt, amely egy igazi világváros számára természetes lenne, de nekünk nem az, s talán nem tányérozna a cigány a balkáni háboruval kapcsolatban. Azonban jobb, ha belenyugszunk ebbe, mert attól lehet tartani, hogy Budapestet, a világvárost, mégis megcsinálják s akkor a maguk képére csinálják meg. A képüktől, a maitól is, irtózom, s ha Budapestet nem lehet más módon elképzelni, csak az ő képük képére, akkor kivándorlok. Valahová, ahol a detektivek nem tányéroznak, a tányérok nem cigánykodnak s a városi választás hangjai nem hasonlitanak olyan megtévesztően a röfögéshez.

Ó, IDŐ!

Mikor a lakásomból elindulok, sohasem tudom pontosan, hogy mennyi az idő. Nem is tudhatom, mert az órám nem jár. Elfelejtem felhuzni és pedig következetesen felejtem el. Ugyanilyen következetességgel már eszembe is juthatna, hogy az órát fel kell huzni, mert ha nem huzom fel, akkor megáll. Mégsem huzom fel és mégis megáll, s mikor észreveszem, akkor csak ugy, találomra, megigazitom.

Tévedés nem történhetik nagyobb: egy negyedórányinál. A pusztán lakó ember a nap járása után igazgatja az óráját, városi ember is nagyon jól el tud igazodni. Nem a reggeli, déli, meg délutáni gyártülkölésekre gondolok, hanem azokon kivül az egyéb időmutató jelekre. Ha az ember figyel a rikkancsokra, megtudja, hogy körülbelül hány óra van, azokból a cimekből, amiket kiabálnak. És ha lenéz az uccára, a forgalom mennyiségéből is tájékozódni tud. Itt az én környékemen például tiz órakor este egészen más a forgalom, mint tizenegykor, pedig, idekint, mindakettő éjszakai órának számit.

Szóval, meg tudom igazitani az órámat, de mikor a Nyugatihoz érek, mindig felnézek a pályaudvar homlokzatára, hogy az időt ellenőrizzem. (Erről az jut eszembe, hogy a Keleti pályaudvaron levő óra, amely pedig messze ellátszik, mert a Keleti nincs annyira beépitve házak közé, mint Budapest többi középületei, este milyen gyatrán van megvilágitva. Az ember rohan, hogy elérje az esti fiumei gyorsat, s mikor kiér a sarokra, ahonnan már az órát látja, örül, hogy mingyárt megtudja, vajjon lekésett-e. Dehogy tudja meg. Az óra ciferplattja mögött isten tudja mi ég, legföljebb, ha néhány puszta gázláng, ámbár attól félek, hogy csak petróleum, semmiesetre se olyan valami, ami világitana. Csak az épülettől harminc lépésre látja az ember az időt. Pedig ott, az óralap mögött, igen erős fényforrásoknak kellene lenniük, mert ha már ki van világitva az az óra, hát lássék is, hogy mennyi idő van rajta. És ne harminc lépésre lássék, mert akkor már hiába szaladok. A harminc lépést megtéve, kiderül, hogy ugyis lekéstem. De ez csak ugy mellékesen jutott eszembe. A Nyugati órája sincs jobban kivilágitva, dehogy van, ellenben ez az óra ugyis láthatatlan mindenünnen, hát nem is fontos a kivilágitása.)

Vagyis föltekintek a Nyugati órájára és megállapitom rajta, hogy a középeurópai idő, amely szerint a vasut jár, például 10 óra és öt perc. Ez megnyugtat. Jó tudni, hogy hányat ütött az óra. Odébb megyek, kicsit boldogan. De, a körülmények sajátságos véletlene folytán, azonnal elérek egy városi órához, a Podmaniczky-ucca sarkán. Arra is fölnézek, ha már bennevagyok az idő tudományos megfigyelésében. Hát mit látnak szemeim? Azt látják szemeim, hogy a városi óra, amire rá is van irva, hogy a középeurópai időt mutatja, tehát nem a speciálisan budapesti időt, a városi óra, hihetetlen, de mindig másnak mutatja a középeurópai időt, mint a Nyugati órája.

Persze az eltérés nem nagy, nincs egy negyed óra se. Öt perc szokott lenni, vagy valamivel több, vagy valamivel kevesebb. Hogy melyik óra jár jól, azt én nem tudom, nem is bánom. Nekem ugy sincs elég időm, hát mindegy, hogy öt perccel több nincs, vagy öt perccel kevesebb van. Ezt intézzék el egymás közt ezek az órák, ha már versengenek egymással.

Én csak azt szeretném tudni (de puszta kiváncsiságból, semmi különös érdekem nincs benne, s ha nem tudom meg, akkor se halok bele), hogy melyik hát az igazi? Melyik a hamisitatlan középeurópai idő? A Nyugatié? Vagy a fővárosé? Vagy mind a kettő, mert kétféle középeurópai idő is van, egyik, amelyik jobbközép és másik, amelyik balközép?

Vagy esetleg – ami szintén megtörténhetik – egyik óra sem mutatja a középeurópai időt? De akkor még kiváncsibb vagyok arra, hogy milyen a középeurópai idő, eredeti csomagolásban? Hol kapható? És jó-e? Kelemesebb-e a tényleges középeurópai időben élni, mint ezekben a másolatokban?

És igy tovább, egy csomó kérdés. De, belátom, tulságosan lényegtelenek. Elhatároztam, hogy megtanulok teodolittal, szeksztánssal és mesterséges horizonttal bánni és magam fogom meghatározni magamnak az időt. Akkor lesz időm elég. Saját időm.

NEM FÉR ÖSSZE

Házsártos magyarok veszekedő természetüek, nem férnek össze. Egyszer a főváros közgyülésén mindent megpróbáltak, hogy azokat, akik a szőnyegen forgó ügyben érdekeltek, a teremből eltávolitsák. De nem ment. Nem ment, mert az illetők nem mentek. A célzásokat nem értették meg, hanem azt kérdezték:

– Kiről van szó?

És mikor ujjal rájuk mutattak, igy válaszolának:

– Neveket kérünk.

És igy tovább. Tény, hogy bentmaradtak és igyekeztek dönteni a saját ügyükben, _mert_ van egy régi jogszabály, olyan régi, mint maga a jog, hogy saját ügyében senki biró nem lehet. Persze van egy másik szabály is, amely viszont azt mondja, hogy senki olyan jó biró a magam ügyében nem lehet, mint épen uri magam. _Én_ tudom, hol fáj nekem, s én tudom, hogy mi válik hasznomra.

Végül a polgármester kénytelen volt appellálni a jelenlevők összeférhetetlenségi érzékére és azt mondta, hogy _reméli_, nem fognak szavazni azok, akik ugy érzik, hogy érdekeltek. És valóban. Valóban az érdekeltek megértették azt a szinte bunkóval történő intelmet és valóban szavaztak a saját ügyükben. Valóban.

Mert, kérem szépen, az ügyrend, amivel a főváros közgyülése dolgozik, avult és rossz s főképen érzékeny lelkü városatyák számára készült. Arra nem számitottak, hogy lesz egy idő, mikor a cipőtalp mint arcbőr fog szerepelni, s e cipőtalpra dum-dum lövegekkel kell lődözni, mintahogy a tropikus mocsarakban a rinocéroszra lövöldöznek. Gyakran – itt is, ott is, – eredménytelenül.

Viszont köztudomásu, hát igen, egy kicsit köztudomásu, hogy – hála a jó fővárosi választási törvénynek – a közgyülésen csaknem kizárólag érdekeltek vannak jelen. És pedig nem ugy, hogy ottvannak a suszterség érdekeltjei, a magántisztviselés érdekeltjei, satöbbi, szóval a lakosság egyes rétegeinek érdekeltjei, mert azok nincsenek ott. Kizárólag azok az érdekeltségek vannak ott, amelyek a fővárosból élnek meg és pedig nem rosszul.

Ők döntenek. Nem baj, hogy a saját ügyükben, ha a saját ügyük kizárólag az ő ügyük lenne. De nem az. Közügy. Az én ügyem is. Mikor például arról van szó, hogy a főváros megszabhatja a villamos-jegy árát, persze hogy meg kell kérdezni a villamos társaságokat _is_. De csak is. Minket is meg kellene kérdezni. Nem is annyira _is_, mint a villamosokat. Mindamellett minket nem kérdeznek meg. Ami aztán meglátszik a villamos-jegy árán. Sőt minden egyében is meglátszik.

Például, hogy csak a közelmultba nyuljak vissza, az autotaxit kizárólag a saját bölcsességükkel csinálták meg. S a világért nem tettek egyebet, _csak_ a vállalatok érdekeit nézték. S mi derült ki? (mert néha ez is lehetséges), az, hogy rossz szolgálatot tettek a vállalatoknak. Az autotaxi nem kenyér, amit mindenkinek muszáj ennie, különben éhenhal. A drágára felsrófolt autotaxit tehát a főváros mélyen tisztelt lakossága nem használja. Vagy alig használja, s ime előttünk van, amit elképzelni is nehéz volt, hogy Budapestnek, a milliólakosunak, van összesen harminc benzines bérkocsija, de azok a nap legnagyobb részében ottlegelésznek a különböző standokon, a fene sem használja őket, mert mindenki fél tőlük, még nappal is. Éjjel pedig, noha éjjel nem a legtisztesebb családapák közlekednek az uccákon, még a könnyüpénzü emberek sem merik igénybevenni a jó jármüveket, mert az éjszakai tarifájuk még megfizethetetlenebb.

Inditványom: ha már megcsinálták ezt az intézményt rosszul, s ha már bebizonyosodott, hogy igy rosszul megcsinálva igazán nem jó, most ne szégyeljük magunkat és csináljuk meg jól. A vállalatoknak is sokkal jobb lesz, higyjék el.

Összegezve: amig Budapestnek nem lesz egy vas-szigoru összeférhetetlenségi törvénye, amely nem az emberek tisztességére épül, hogy a tisztességtelenséget eredményezze, hanem a tisztességtelenségből indul ki, hogy tisztességet hozzon létre, addig a legszebb szándékok is megfulladnak a városházán, s még félmunkák sem készülnek, mert még a félnek a felét is lecsipik és hazaviszik a családi asztalra az összeférhetetlenek.

PICCADILLY

– Hát igen: hogy megcsinálják-e a Piccadillyt?

– Ezt kérdi ön?

– Ezt kérdem én.

– Ezt ne kérdezze ön. Mondja csak igy: a Piccadillyt megcsinálják. Semmi sem bizonyosabb a Piccadilly megcsinálásánál. Ez az a terv, amely arra született, hogy Budapest városa, ugyis mint egyén, ugyis mint közület, ugyis mint szédület, ugyis mint bődület, okvetlenül és mihamarabb megcsinálja.

– Mondja…

– Vigyázat. Csak azt ne kérdezze tőlem: mi az a Piccadilly?

– Jó. Tehát mi az a Piccadilly?

– Piccadilly, magyarul semmi, semmibb, fehér semmi, fekete semmi, semmi a négyzeten, a köbön, a nyolcadik hatványon és a hatodik nyolcványon. Ez az a semmi, amibe Budapestnek olyan biztosan és sulyosan kell beleesnie, amily biztosan és sulyosan a meteorok esnek az égből.

– De miért? ha olyan semmi?

– Azért, mert olyan semmi. Azért, mert senkise tudja, mi az: Piccadilly, és aki tudja, az is rosszul tudja, hogy tudja; mert nem tudja. Aki tudja, azt hiszi, hogy Piccadilly: az turós gombóc. Holott nem az; még csak nem is lekváros gombóc, sőt egyáltalán nem étel. Italnak sem mondható. És nem nadrágtartó és nem harisnyatartó; nem, nem.

– Hanem?

– Hanem a Piccadilly egy egyszerü horog és rajta a _Hôtel de la Ville_ az a kukac, melybe Budapest összes bizottságai, tanácsa és közgyülése bele fognak harapni.

– Esetleg nem.

– Feltétlenül: igen. Mondtam már, hogy senki sem tudja; mi az a Piccadilly. Hozzá kell még tennem, hogy senkinek sem kell a Piccadilly. Hozzá kell még azt is tennem, hogy a Piccadilly feneketlen ostobaság, s ezzel már elmondtam az okokat, melyek alapján Pest lesz a magyar Piccadilly. Lesz Piccadilly-tér és lesz Piccadilly-ucca. Megnyitják a Piccadilly-kávéházat, és lesz nyakkendőkirály a Piccadillyhez. És Pintele Pongrác Pikedi Pikedilere magyarositja a nevét. Mindezt az ingyen telek miatt.

– Ön lóugrás szerint gondolkodik és ez szamárságokat eredményez.

– Tévhit. Ragaszkodom hozzá, hogy mindez az ingyen telek miatt van.

– Összefüggést kérek.

– Parancsoljon. Mindent meg lehet csinálni Budapesten, amihez ingyen telket kér az ember, vagy olyan árat és fizetési módozatokat ajánl a telekért, ami egyértelmü azzal, hogy a város mégis csak ingyen adja oda a telkét. E városnak nincs lelke, csak telke van, de van lelke hozzá, hogy elprédálja a telkét. Ez a város romlott a telke mélyéig, s csalódik, aki azt hiszi, hogy a Teleky-teret egy Teleky grófról nevezték el. Dehogy. Az ingyen telkekről.

– Melyikekről?

– Amikre a város sohasem épiti a maga épületeit… Saját házait a város mindig azokra a telkekre épiti, amiknek a becsértéke testvérek között négyzetölenként harminc korona, ellenségek között hatvan korona, s amiket a város négyzetmilliméterenként harminchat ágens és provizor között hatszáz koronáért vesz meg.

– Ön tuloz.

– Én innenzek. Mert még azt nem mondtam el, hogy ugyanakkor a város odaadja a saját telkét ingyen, s annak, aki elvette tőle ingyen, ad a saját telkére öt millió kölcsönt, és megengedi, hogy a bankoknál is vegyen fel rája öt milliót, amit utóbb majd a városnak kell megfizetnie. Később, mikor az ingyen-telkes ember tönkrement és elpucolta a város öt millióját és a bankokét, akkor a város tiz millióért visszavásárolja az ingyen telket. Ezt hivják Budapesten enyhe telkületnek és telki szükségletnek.

– Valóság ez, vagy álom?

– Csak városi politika. Amely meg fogja csinálni a Piccadillyt. Mert az _ilyen_ üzlet, de nem öt, hanem harmincöt millió koronára.

– De hiszen egyelőre visszautasitották a dolgot.