Part 5

Nem értem többek közt azt sem, hogy a privilégiumos hajóstársaság üzleti helyisége mit kereshet magának az állomásnak az épületében, amely állami épület s az állam behunyhatja a szemét, esetleg odadughatja a markát, de hivatalosan még sem rendezkedhetik be kivándorlók közvetitésére, főképp, ha ezek a kivándorlók a saját alattvalói. Könnyitsük meg a Pesten átutazó kivándorló dolgát? Prezentáljuk neki a vágóhidi irodát már a pályaudvaron? Ezek olyan hasznossági szempontok, amikhez lesülyednünk talán még sem volna szabad. A magyar lányokat is állandóan szállitják külföldre, – s ez az üzlet, bizonyisten van olyan tisztességes, mint a másik – mégis: Hungara-iroda nincs a pályaudvaron, noha biztos, hogy a városban igenis van, s talán egygyel sem kevesebb, mint ahány hajózási ügynökség terpeszkedik Budapesten. Vagy ez a hivatalos helyiség fölösleges tehát, vagy az az elegáns tengerésztiszt, aki a kivándorlási üteg katonája, s aki az induló vonatok felett tart szemlét, kivándorlási szempontból. Az egyenruhája mindenesetre csinos, a foglalkozásáról nem merném ugyanezt mondani, mert kacagtató, hogy mig ő a vonat lépcsőjénél azt mondja, hogy _tilos_, addig tiz lépéssel odébb ugyanabban az épületben elmagyarázzák a magyarnak, hogy nem is olyan nagyon tilos, s hogy a kivándorlási főhadnagy odakint valóban az az operett-figura, aminek első pillantásra látszik is. (Ne sértődjék meg ezen, nem ő tehet róla.)

Vannak fináncok is, mondja ön. Persze, hogy vannak, adassék tisztelet spenótszinü gallérjuknak. De nincs a pénzügyigazgatóság épületében egyetlen olyan hivatalos helyiség sem, amelyre ez volna kiirva: Dohánycsempeszeti ügyosztály.

AZ IGAZSÁG

PALLÓS

Ki meri azt mondani még, hogy van csoda, amely három napig tart? Nincs ilyen. A csoda ma már legföljebb a reggeli lapoktól az esti lapokig, s azután, ha igen nagy csoda, még az esti lapoktól a reggeli lapokig tud eltartani. Az ördög sem emlékszik már a Pallós Ignác ügyére; az emberek kivélekedték és kivezércikkezték magukat annak idején és Pallós Ignácról kevés szó esik már ebben az életben. Talán sohasem szellőztetik azt a nagy szennyest, amit a Pallós ügye körül sikerült hirtelen ládába zárni. A ládát bezárták és ráültek a tetejére hivatalosan. Ami közéleti tanuság volt a Pallós Ignác esetében, azt nem engedték ki a ládából. Emlékeztetőül annyit, hogy Pallós Ignác, aki irni, olvasni alig tudott, milliós vállalkozóvá tudott lenni, azoknak a kegyelméből, akik keresni akartak rajta. Aztán Pallósnak rosszul ment sora és több millió értékü részvényt hamisitott. Akkor lefülelték és Pallós ki akarta nyitni a száját, hogy elmondja, kit mindenkit vesztegetett meg ő addig, amig milliomos volt.

Tetszenek emlékezni ama kenetes beszédekre, amiket a rendőrségen Pallós Ignáchoz intéztek?

– Pallós, maga szálljon magába, maga valjon töredelmesen Pallós, de ne próbáljon senkit az ügybe belekeverni, Pallós, mert maga azzal ugysem használ magának, Pallós!

Mindenki tudja, hogy nincs jogegyenlőség e világon, s hogy a hatmilliós eseteket másként kezelik, mint a nyolcvankrajcáros csirkelopásokat. De nem volna szabad ilyen élesen dokumentálni ezt a különbséget. Hadd higyjék legalább a közemberek, a jogszolgáltatás szegény birkanyája, hogy az igazságnak valóban be van kötve a szeme, s hogy mérleget tart a kezében. Hadd higyjék, ugysem igaz. S a másik, a népmesebeli felfogás sem teljes, hogy az igazság vak. Dehogy az. Mindebből csak annyi igaz, hogy az Igazság akkor hunyja be a szemét, mikor akarja és a saját mérlegén, amit ugy ismer, mint a kis szatócs az ő mérlegnek elnevezett két rézserpenyőjét, ugy mér, ahogy neki tetszik. A Pallós-magaszálljon-magába kezdetü történet ennek a kormányozható szembehunyásnak egyik legkétségbeejtőbb esete. Hiszen azt is tudta mindenki, hogy azt a nagy apparátusos részvénycsalást, amit Pallós Ignác követett el, nem lehet máról holnapra, egy hónapos-szobában végrehajtani. Mindamellett az igazság nem akart több büntársat, annál a két földhözragadt alkalmazottnál, a Pallós két hivatalnokánál, akik igazán nem szaladhattak rendőrökhöz, biróhoz, mikor a gazdájukkal, vagy a gazdájuk parancsára, vagy a gazdájuk kedvéért csaltak. Ha szaladtak volna, még baj érhette volna őket. Ez nem tulzás kérem. Ha a virágzó milliomos Pallós Ignácot feljelentik alkalmazottai, a Pallós kijárói még becsukatják a tisztesség bacillusával fertőzött embereket. Könnyen megtörténik az ilyesmi.

Ó, mennyire másként megy ez, ha Péter ellop egy kenyérsarkot a péktől! Még a fogházbeli álmát is kilesik, s ha álmában egy nevet susogott, azonnal utánajárnak, hogy nincs-e része a kiejtett név gazdájának a kenyérsark ellopásában s még árpacukrot is hajlandók adni Péternek, ha lesz olyan kedves még néhány nevet kiejteni.

És a hatmilliós vádlott hallgasson? Persze. Mert a nevek, amiket ő kiejtene, kényelmetlen nevek, józengésü nevek, közszereplők nevei. A hatmilliós vádlott egyszerre lépjen elő Krisztussá és a maga bőre árán mentsen meg mindenkit, ha már ő maga ugysem menekedhetik. Züllött kis filozófia ez, abban a pillanatban, mikor az igazságszolgáltatás alkalmazza. És pedig annál züllöttebb, mennél emberibb és igazságosabb a való-életben. Mert mi, akik kivül állunk s akik nem a törvénykönyvvel kezünkben filozofálunk, elmondhatjuk:

– Mért menjen tönkre egy csomó ember, ha ebből a vádlottnak ugysincs haszna?

De a rendőrség és a vizsgálóbiró nem állhatnak ezen az alapon. Állhatnának, ha _mindig_ állanának rajta. De, ha váci-uti tüntetések vannak, melynek szereplői rongyos munkásasszonyok és egyéb kis piszok emberek, akkor: fiat justitia, pereat mundus. Mert akkor a justitia néhány hamis detektiv-vallomás, a mundus: egypár toprongyos, aki nem tud segiteni magán. Ha ellenben Pallós Ignác csak a minisztériumok felé fordulva tudna egy jó vallomást tenni, akkor legyünk emberségesek és kezdődik a hallja-maga-Pallós nevü fentebb ismertetett mondás.

Ez a társadalom megtisztitása? Könyörgünk alássan.

– Ugyan! – mondja ez alkalommal rendőrség és vizsgálóbiró velem együtt, – az nem komoly dolog.

Valóban nem az. A társadalmat, egyáltalán nem lehet _igy_ megtisztitani. De nem is kell; az embert, ha cukorbeteg, nem operálják. Mert az orvostudománynak mindegy, s a betegnek is mindegy, hogy az operációba hal-e bele a beteg, vagy magába a betegségbe.

KÉZ A ZSEBBEN

… Birósági dolgokról irván, azzal kellene kezdeni, hogy a legnagyobb tisztelettel hajlok meg a biróság előtt. Ez már igy szokás. Mindenki a legnagyobb tisztelettel _beszél_ a biróságról s a legnagyobb tiszteletlenséggel _gondolkodik_ róla. Én tehát azt bocsátom előre, hogy a biróságra, mint intézményre, sem gondolok valami nagy áhitattal, s a birák személye csak annyiban kap tiszteletet szerénységem részéről, amennyiben e személy okos embert takar. Nincs kinosabb látvány, mint a butaság, mikor a dobogóról ejti köveit a hallgatóság fejére. De most nem ez az eset forog fenn, mert akiről beszélni akarok, Baloghy biró, határozottan okos, sőt nagyon okos ember; erős magyar esze van. (Ez a jelző nem kitalált értelemben jelző. A _magyar_ ész csakugyan egészen másmilyen, mint a német, vagy a francia, vagy az angol ész; simább, egyszerübb, de talán mégsem értéktelenebb.) Ellenben bizonyos gondolatköröktől nem tud szabadulni. Például attól a gondolattól sem, hogy a tanu ne tegye zsebre a kezét. Ezt igy tanultuk az iskolában, vagy nem is ott: igy szoktuk meg és még nem revideáltuk: csakugyan tiszteletlenség-e az, ha valakivel ugy beszélek, hogy a zsebembe dugom a kezemet? Másrészt, ha tiszteletlenség is, a biróságnak nem kellene-e elfogadnia, s a maga számára értékesitenie ezt a tiszteletlenséget?

Mingyárt megmondom, hogyan gondolom. Tételezzük fel, hogy a zsebredugott kéz valóban tiszteletlenség, ámbár legtöbb ember azért dugja zsebre bizonyos esetekben a kezét, hogy ne gesztikuláljon vele, mert _azt_ tartja a nagyobb tiszteletlenségnek s ebben a tiszteletlenségben akarja önmagát megakadályozni. Vagyis a zsebredugott kéz ilyen esetben a tisztelet kifejezése. De föltételezve, hogy nem igy van, hogy a zsebredugott kéz valóban tiszteletlen, bizonyos, hogy a tanuk e zsebredugott kézzel némi fesztelenséget akarnak megszerezni maguknak. Erre a fesztelenségre pedig, nem a tiszteletnek, hanem az igazságnak van szüksége. Viszont a biróságnak, ha kell is a tisztelet, de _elsősorban_ az igazság kell. Tudjuk pedig, hogy a biróságok előtt elhangzó vallomások legnagyobb része _hamis_ és a biróság előtt letett eskük kilencven percentje egyszerüen: hamis eskü. Mert a tanuk nincsenek is abban a helyzetben, hogy igazat mondhassanak. Rosszul, feszélyezetten, kényelmetlenül, kinosan érzik magukat. Először, mert a hamis-esküre való figyelmeztetéssel megijesztik őket, másodszor, mert felnőtt ember nincs hozzászokva ahhoz, hogy állva beszéljen, csak akkor, ha szónok. Ha pedig szónok, akkor hazudik. Világos tehát, hogy a hamis esküre nem szabad figyelmeztetni a tanukat, mert _ebből_ több hamis eskü származik, mint abból a szándékból, hogy a tanu hamisan _akar_ vallani. S az is világos, hogy a tanukat le kell ültetni. Ülni mindenki tud tisztességesen, állni legföljebb csak azok, akik katonák voltak és ismerik a haptákot. Haptákban viszont szintén nem lehet igazat mondani, mert nem lehet gondolkodni. Az álló ember számára, ha nem volt katona és ha volt, de nem akar haptákot állni, a két kéz és a két láb négy problémává lesz. Láttam a Désy-pörben államtitkárt, aki vallomás közben valósággal végigtáncolt a termen, s a kezével mindenféle mozgást végzett, még orrfurót is, mert sem kezével, sem lábával nem tudott mit csinálni, noha igen kiváló ember. De ha már áll a tanu, akkor legalább dughassa el a kezét a zsebében, mert igy a két kéz már nem probléma, a tanunak nem kell _közben_ folyton ezt gondolnia: ‚jaj a kezem! jaj, hol a kezem?‘ s többet gondolhat arra, hogy mit kérdeztek tőle és mit feleljen a kérdésre.

A zsebredugott kéz következtében sokkal kevesebb volna a dadogó és _jóhiszemüen_ hamisan valló tanu. Hogy a fesztelen tanuk közt aztán akadnának hamisak, ez igaz. De mire való a hamis esküről szóló törvény? A választ erre nem én adom meg, hanem a törvényszéki prakszis. Minden pörben elhangzik egy csomó olyan vallomás, ami egymással homlokegyenest ellenkezik. Eskü alatt. Természetes, hogy az eskük egyik csoportja ennek következtében – logika – hamis. De maga a törvényszéki prakszis nem vonja le a konzekvenciát. Utólag sem csinál semmit annak megállapitására, hogy kié volt az igazi, kié a hamis eskü. Mert, sajnos, az igazságszolgáltatás általában nem az igazság, hanem az itélet felé tör. Ez pedig kevés.

A KALAUZ

Mára virradóra álmodtam én ezt igy: Felszállok a villamosra, leülök a padkára, miután két hölgyet, aki nagyon szélesen ült, udvarias grimaszszal kényszeritek rá, hogy térfogatát kevesbbitse. Megállapitom, hogy a levegő a városban rossz, de hálaistennek, idebent még rosszabb, előveszem a Brockhaus-lexikon tizenharmadik kötetét és figyelmesen olvasni kezdem a fülcimpáról szóló cikket (ami a németben _o_ betü alatt lelhető föl). Jön a kalauz.

– Pancsol a nagyságos ur.

– Ejha, – mondom, mert álmában az ember ilyen szavakat is használ, álmában az ember azt is mondja _vajha_, azt is mondja _minő_, szóval olyan szavakat, amiket ébren szégyelne kibocsátani a fogai közül – ejha, – mondom – beh udvarias kegyed. (_Beh_ ezt is csak álmában használja az ember, ami azért furcsa, mert ehelyett hogy _ki_, az ember álmában sem mondja ezt: _kih_.)

– Vagyok – feleli a kalauz és szalutál és tovább mondja: – vagyok, kezét csókolom.

– Nini – kiáltom én, hiszen maga Mészáros-kettő-Pál, a megboldogult közrendőr.

– Vagyok – feleli a kalauz és szalutál és tovább mondja: – Mészáros-kettő-Pál vagyok, aki Hérics-három-Pál ügyész urat – és szalutál – kardom lapjával fejbeérintettem, ugy, hogy az illető – és szalutál – leesett a kalapja alól.

– Hogy kerül ön ide? – kérdem én.

– A társadalom mai berendezkedésének hiányossága folytán – feleli ő. – Annak alapján, hogy világrendünk ha nem mondom, hogy hazugságokon, de legalább is féligazságokon épül, amik veszedelmesebbek a hazugságoknál.

– Milyen intelligensen nyilatkozik ön, kedves barátom.

– Ne méltóztassék csodálkozni ezen. Esetem óta sokat tanultam, sőt mindent megtanultam. Én mondom önnek, uram, hogy esetem égre kiált, égre kiált, bár iszonyuan hallgat.

– Ön ezt emfázissal mondja.

– Ezt emfázissal, de a többit rezignációval.

– Halljuk a rezignációs részleteket.

– Kegyeskedjék meghallgatni szomoru történetemet, ahogy az Ezeregyéjszaka elbeszélői mondják. És most mindössze villlamos-kalauz vagyok s villamos-kalauznak lenni nem első dolog Magyarországon. S mi voltam azelőtt? Államrendőr voltam – és szalutált. – Állam… és ez nem volt álom… államrendőrnek lenni Magyarországon elsőbb dolog, mint államfőnek lenni. De mi voltam azonfelül?

– Volt még mellékfoglalkozása is?

– Volt. Logikus gondolkodó voltam. S ha Tolsztoj megállapitja, hogy minden ember halandó, Iljics Iván ember, tehát Iljics Iván halandó (lásd az Iljics Iván halála cimü elbeszélés kezdő sorait): akkor én megállapitottam, hogy minden ember verendő, az ügyész ember, tehát az ügyész verendő (lásd az esetemről szóló riport végső sorait). Van itt hiba a gondolatmenetben?

– Nincs, egyetlen hiba sincs.

– És látja, uram, ahelyett, hogy megbecsültek volna, mint logikus gondolkodót, ahelyett, hogy jutalmat adtak volna Mészáros-kettő-Pálnak, az amugyis hiányos demokrácia egyik kitünő emberének, mit tettek velem? _Ezt_ tették velem. Mert, ugy-e, tudjuk mindnyájan, hogy isten előtt nem vagyunk egyenlőek. Nem, nem. Ennek már régen vége van. Nem vagyunk egyenlőek az állam előtt. Sohasem is voltunk. A társadalom?… Azt ne is emlitsem. S akkor jöttem én, nem is jöttem, csak álltam a Reviczky-téren és hirdettem az Igét: ‚Emberek, nem csüggedni! Küzdve küzdeni, bizva bizni! Mindnyájan egyenlők lehettek Mészáros-kettő-Pál előtt. Engedjétek hozzám a kisdedeket és engedjétek hozzám a nagydadokat. Mindegyőtöknek egyforma szeretettel huzom meg a fülét, simitom meg az arcát, tapogatom meg a lapockáját.‘ És jöttek is. És minden fórum helyeselte egy ideig az én nagy, meleg szivem részrehajlatlanságát. Anatole France már hegyezte a szakállát, hogy ugy irjon rólam, mint jó rendőrről, ahogy nagyságos Magnaud urról irt – és szalutált –, mint jó biróról. És vártam, hogy a demokrata körből átüzennek hozzám: Jöjjön, Mészáros ur, állitsa helyre köztünk is az egyenlőséget, mert már mink is különbeknek képzeljük magunkat egymásnál. De akkor jött az én esetem, amelylyel egyenesen inkarnálni akartam az egyenlőség szent eszméjét és mindenki elkezdett kiabálni. Kiabálták a lapok, hogy ők tudják, hogy ez igy van; kiabálták a birák, hogy ők nem tudják, hogy ez igy van. S mondjam-e, hogy nem volt igazuk? Nem igaz, hogy a lapok tudják, hogy ez igy van, mert ha ők azt tudják, hogy igy van, akkor nem igy van. Már pedig valóban igy van. Nem igaz, hogy a birák nem tudják, hogy igy van, mert még azt is tudják, hogy attól, hogy ők nem tudják, hogy igy van, attól még egyre és állandóan igy van. Csak én maradtam meg ismét logikusnak, amilyen Kant óta vagyok s azt mondtam a birónak, amit minden emberről mondani szoktam, akit megvertem, hogy: nem vertem meg. Azelőtt ők hitették el velem, hogy nem vertem meg senkit, s most makacsul szegődtek elébe annak az igazságnak, amit _ők_ segitettek megállapitani. Esküszöm a nagyságos urnak, hogy abban a percben, mikor kimondták, hogy megvertem, azonnal ugy éreztem, gondolkodásom vas-erejénél fogva, mintha nem vertem volna meg. Ha tehát igazságtalanok voltak velem szemben, mikor a brutalitás kiderült, még igazságtalanabbak lettek e pillanatban, midőn a brutalitás kiderültével kiderült, hogy nem volt brutalitás.

– Mészáros-kettő-Pál, én szédülök – szóltam és végighuztam kezemet a homlokomon.

– Ha boldogult rendőr-koromban én huztam volna végig igy a kezemet a nagyságos ur fenkölt homlokán, akkor érteném, hogy szédül. Igy csak azt látom, hogy a nagyságos ur is éppoly hibásan gondolkodik, mint a mai rend, amely levettette velem előbb logikámat, azután rendőri ruhámat. Miért tették ezt, ó miért? Miért kellett önöknek olyan sokáig a rendőri logika, miért nem kellett a logikai rendőr? Nem sokkal szebb-e ez, mint amaz? Nem örvendhettek volna-e azon, hogy az egyetem katedráin tévesen gondolkodó emberek ülnek, de áll a Reviczky-téren egy ember, aki le tudja vonni az összes konzekvenciákat? Egy Mészáros! Kettő Pál!

Lehorgasztotta a fejét s én a lyukasztóval halkan, megértően átlyukasztottam a fülét.

– Átlátszó – mondtam aztán s könnyed gesztussal fölébredtem.

A VÁROS

AZ ÁTMENETI VÁROS

Horribilis árat fizet a lakásért? Ne féljen, csak ideiglenesen; amig Budapest annyira kiépül, hogy lakás-kinálat és lakás-kereslet szépen egyensulyozzák a mérleget. Hogy nem mehet Budára lakni, pedig szivesen menne, de onnan nincs közlekedés? Ne essék kétségbe, csak ideiglenesen van ez igy, amig a közlekedési viszonyok utolérik a város fejlődését. Egy feketekávénak hetven fillér az ára s mellette tizenkét, esetleg husz fillér borravalót kell adni a pincérnek? Csak nem megijedni. Átmenetileg van ez igy, amig minden héten hét kávéház nyilik és tizennégy zárul, tehát az üzemben némi bizonytalanság észlelhető, amely a kávés részéről az _en richissez-vous_ alkalmazásában nyilatkozik meg, _happevekk_ szóval fordittatván magyarra. S a borravaló is csak átmeneti; majd a revier-rendszer elintézi közmegelégedésre. Nem tud telefonálni a József miatt? Ó, ez aztán igazán, de igazán átmeneti állapot. Azt hitték, hogy öt átvezető vonal elég lesz, ja, ja, de nem lett elég, mert más ám a teória és más ám a praxis. Tiz átvezető vonal kellene. Jó; lesz is, de átmenetileg csak öt van. Istenem, hát öt van, az is jobb, mint hogyha csak kettő lenne, vagy csak egy lenne, vagy egy sem lenne. Nem igaz, mi? És aztán, hogy a villany elalszik este? Higyjék el: átmenetileg alszik el csupán. Ha elalszik, ez nem jelenti talán azt, hogy már sohasem fog kigyulladni, hanem igenis kigyullad majd, mert irva vagyon: megvirrad még valaha, nem lesz mindig éjszaka. És irva vagyon: megbünhödte már e nép a multat és jövendőt. És általában minden irva vagyon, s ami irva vagyon, az nem átmeneti, csak a többi dolgok átmenetiek. Néha ugy érzem magam, mintha méla magyar ökrök vennének körül, hatalmas, de türelmes állatok, s aztán megnéztem őket jobban és látom, hogy a tünemény csak átmeneti. Valójukban hindu bölcsek ők, akik tudják, hogy minden, ami van átmeneti, s hogy nem kell az ügyeket gyorsan és véglegesen elintézni, mert az élet lényege ugyis az, amit Nietzsche _ewige Wiederkehr_-nek mondott, s amit én inkább körforgalomnak nevezek, megállóval a Dob-utcánál, egy-két forgalmi akadálylyal az Andrássy-ut sarkán. Mi vándorok e földi téreken… Igenis, vándorok, jobban fogalmazva vándorlók, szegény vándorló legények a pesti téreken, armer Reisenderek, vagy ahogy a magyar nép torzitja: _almarázók_, modern kulturára átirva: utazó ügynökök. Mit szaladjunk? Az élet elsiet, ugy-e? Legalább mi ne siessük el. És ha, amit ma megtehetünk, azt nem halasztjuk holnapra, ki tudja, ugyan ki tudja, hogy holnap lesz-e még tennivalónk? És ha már ebben az életben mindent elvégzünk, akkor mit csinálunk a reinkarnálódás után? Hétszer, vagy tizenháromszor térünk vissza e földi életbe (most nem tudom bizonyosan a számot), de valami müködést a tizennegyedik visszatérésünkre is fenn kell tartani. Hátha egygyel több lesz a visszatérések száma?

Bolondozom? Nem bolondozom, nemes Fesztusz, hanem igaz és józan beszédeket szólok (Acta Apostolorum 26. rész, 25 vers). Én csak azt szólom, amit a többiek cselekszenek, s én szivesen szólnék másképp, de ők másképp semmiesetre sem cselekszenek. És engem már megpuhitottak egészen; vannak még éjszaka, álomban, lázadásaim, de mire fölébredek, a vérem helyett tej, finom hamis tej csergedez ereimben, és csodálkozom rajta, hogy mért nem huzzák le a kabátomat, mikor tetszik nekik, mert olyan jó szabásu; és mért nem vernek fejbe, mikor nem tetszem nekik, mert olyan rossz szabásu vagyok. Gyerekkoromban, mikor még Nordauról azt hittem, hogy próféta, magam is a társadalom konvencionális hazugságának véltem ezt a kérvény-aláirást: legkisebb szolgája. Most már tudom, ki ez a legkisebb szolgája. Én vagyok. Mindenkinek a legkisebb szolgája. Méltóztatol átmenetileg kitolni két szememet addig is, amig állandó használatra négyet szerzek be? Méltóztassál. Kegyeskedel hasamon ideiglenesen táncot járni? Kegyeskedjél. Azért vagyok én itt. Hogy rajtam az összes átmenetek átmenjenek. Nem birom ki az átmenetek eme népvándorlását? Ejnye, ejnye; majd kibirja más. És az sem igaz, hogy nem birom ki. Mindössze abban tévedek, hogy azt hiszem: az embernek kilencven évig kell élnie. Majd revizió alá veszem ezt a hitemet. Harminc év is elég szép idő, átmenetileg; aki tovább akar élni, az szülessen elefántnak, amely állatnak átlagos életkora a kétszáz évet is meghaladja. Ha elvesznek belőle százat, még mindig megmarad a másik száz, s az bőségesen elég egy embernek. Ime, a városból indultam el és egy világfelfogáshoz jutottam. Nem nagyszerü város-e az, amelynek minden utja egyenesen a világürbe vezet? És micsoda világür az, amelybe Budapestről el lehet jutni? Ne hallgassanak rám, senki se hallgasson rám, ezentul én is befogom a fülemet, ha irok. A világ egy rózsabokor és Budapest a legszebb rózsa rajta. Átmeneti világ, átmeneti virág, s ha majd őszszel lehervad, szeretnék ott lenni, hogy még egyet üssek alákonyult fejére.

HELYET, HELYET

Mielőtt a nagynevü Hausmann (ejtsd, ha épen akarod: oszman) hozzányult volna, Páris lehetett olyan tömzsi város, mint amilyen Budapest ma, olyan zsufolt, ugy összeépitett, annyira teletömött, teretlen, utatlan és perspektivátlan. Bár valószinü, hogy Páris még akkor sem volt _ennyire_ kétségbeejtően egymás hátára épitve, mint a mi fővárosunk, a negyven esztendős jubiláns. Hogy ez hogyan jutott eszembe? Csak ugy, hogy a régi Nemzeti szinház felé jártam, amikor lebontották. Az épülettömb nagy része már eltünt, s már látni lehetett, milyen szép, milyen igen szép, sőt milyen gyönyörü volna az a hely, ha oda, ahonnan a régi épületet elviszik, _semmitsem_ épitenének. Hanem, nagyon egyszerüen, homlokzattal látnák el azokat a házakat, amik most tüzfallal fordulnak az üres telek felé, s egy kis zöldet ültetnének a föld ölére. Látni lehet, minden épszemü ember látja, aki odamegy, hogy az a hely szinte kiabál:

– Hagyjatok üresen!

Ugyanugy kiabált a szembenlevő telek is, ami ezelőtt még üresen állt, mert nem épitették oda az Asztória-szállót, meg a másik épületet. Akkor is jól esett elnézni az üres telket, a Kossuth Lajos-utca kezdetének volt valami formája, s igy ha a Nemzeti helyét üresen hagynák, a Rákóczi-ut eleje változnék át buta ház-egymásutánból tisztességes utvonallá.

Kár azt mondani erre az ideára, amit persze nem azért mondok el, mintha egy pillanatig is gondolnék rá, hogy megvalósitják, kár azt mondani rá, hogy rombolni könnyü, épiteni nehéz. Ebben a városban már éppen eleget épitettek s néhány esztendei rombolással lehetne egy kis orcát adni e városnak. Ha már csákány van a kezünkben, méltóztassék elgondolni, hogy ha a mai Nemzeti szinházat, azaz a Népszinházat ledöntik, s elviszik a Rókus-kórházat is, micsoda nagyszerü teret kapunk ott, milyen hatalmassá teszi ennyi szabad tér azt az egész környéket!

Ez persze drága mulatság. Sok millió értékü telek vész kárba, de nincs az a sok millió, amit Pesten meg ne érne egy tér, még csak nem is perspektiva, hanem levegő szempontjából. A régi Nemzeti telkének az üresenhagyása például nem is lett volna olyan tulságosan drága. Hogy bevesz-e az állam néhány százezer korona házbért arról a területdarabról, az igazán olyan rettenetesen mindegy, mikor az állam, szegény, ugyis az ablakon szórja ki a pénzét, s az ablak alatt katonák állnak és a sapkájukat tartják a pénzeső alá.