Part 9

Hát a tudós juhászbojtárról tetszettek-e már hallani? Aki nyáron azzal lepte meg gazdáját, hogy _‚szeretne vizsgálatot tenni abból, amit a birkák őrizése közben tanult.‘_ Le is tette a vizsgálatot az elemi oskola negyedik osztályáról. Az Egyetemre már meg is akarják hivni tanárnak, de a tudós juhászbojtár kijelentette, hogy ahhoz, hogy birkáknak prelegáljon, hozzá van szokva, de a levegő mégis csak jobb kint a pusztán Árokházán, mint az Egyetemen. Alig hogy igy megtudtam a tudós juhászbojtárt, azonnal értesültem arról is, hogy _‚Aradmegyében Fakert és Ujpanád községek fölött tegnap este nagy röpülőgép szállt_ _el ezer méternyi magasságban, mely_ (t. i. a magasság) _hatalmas reflektorokkal világitotta meg a községeket.‘_ Ez az a röpülőgép, amiről a mult héten már hallottam. Akkor Szalonta fölött szállt el és azt is megvilágitotta reflektorral. Ez a röpülőgép, amely tényleg veri a szöget a fejembe, mert én nem tudom, mi fenét keresnek ezek a röpülőgépek Szalonta, Fakert és Ujpanád fölött? És miért világitanak reflektorral? És mik lehetnek ezek a röpülőgépek? Egyszerü röpülő hazugságok-e vajjon, vagy valamely apokaliptikus megjelenések, amik megjelennek illetékes helyeken, alföldi községek fölött és azt hirdetik burkolisztiko-szimbolisztikus formában, hogy jövőre magasabb lesz a kamatláb. Ez van a kamatlábbal. De mi van az emberrel? Hiszen az ember nem is a majomtól származik! Hiszen _‚a hires amerikai fiziológus, Carrel dr. megállapitotta, szövettani kisérletek alapján, hogy disznók, kutyák közelebb állnak az emberhez, mint a majom.‘_ Disznókról, kutyákról, ha bőrt plántálunk az emberre, megfogan és továbbfejlődik a bőr, a majomról hiába plántálunk. Szép disznóbőrkötésü és pompás kutyabőrkötésü ember tehát elképzelhető, majombőrkötésü már nem. ‚_Igen szép mindez_ – ugymond lejbzsornálom – _ámde Carrel_ _feledi, hogy a leszármazás kezdete óta nagymértékben fejlődött, tehát változott a majom és az ember szervezete._‘ Ezt _feledi Carrel_. Mert egy ilyen tudós: feledékeny. Mindig elfelejt olyasmit, ami pedig más embernek, – aki nem fiziológus, hanem csak egyszerü kis polihisztor a nadrággomblyukban, – könnyed gráciával azonnal eszébe jut. Mivel tehát Carrel _ezt_ feledi, megnyugszom, hogy mégis a majomtól származom. Ez mégis kellemesebb, mintha a disznó és a kutya kereszteződéséből vettem volna eredetemet. Na, most még, ha hozzávesszük, hogy a _Comoedia_ cimü francia szinházi napilap egy bárgyatag kis krókantyut közöl arról, hogy ő felsége a magyar király kamrájából a kéményseprő ellopta a reggelit, s hogy erről én már harminchét magyar krókát olvastam és azokat sem olvastam el, mert _ha_ nekem krokacsek kell, _ugy_ én irok magamnak egyet: akkor befejeztem ismertetését ama nagyértékü anyagnak, melyet ma reggel az ismeretterjesztő sajtó gőzgalapácsa fejembe pofozott. Egyszersmind ajánlom magamat továbbra is a közönség jóindulatu pártfogásába.

A SZERECSENY

Ennek az irásműnek az elolvasásához tudni kell azt, hogy egy magyar ember négergyereket hozott magával Afrikából. A néger gyerek riporterek körében, akik nem hitték, hogy csakugyan vannak fekete emberek a világon, óriási feltünést keltett. Szerencsére a néger gyerek rövid időn belül eltünt gazdája házából. Vagyis a riport körme közé került. Megkezdődött a szerecsenmosdatás. Amint alább olvasható:

Mbele Ndongó szerecsennek lenni, Dob-uccábanbele, Afrikából jönni, mert őtet doktor mukandzsi elhozni magával, konzulnak lenni négerektóltől. Budapest gyönyörü város lenni, szerecsennek tetszeni, sőt olyannak lenni, hogy kizárólag szerecsennek tetszeni, mert itt piszok lenni, por lenni, füst lenni, büdös lenni, minden lenni, aminek jobb lenne nemlenni, bimbumbele. Ugyanakkor, mikor Mbele Ndongó Budapestre jönni, kánikula is lenni, mord szezón, ujságokban semmise lenni, mert politika szünetelni, csak Tiszát megválasztani mindenütt diszpolgár, ami már unalmas lenni, bulgárok szerbeket verni, szerbek bulgárokat verni, bulgárok is hazudni, szerbek is hazudni táviratokbanból, ugy hogy szükség lenni még égből potyogó apró néger gyermekre is, mukandzsi pif-puf, nesze-kávé-edd-meg, nesze olvasó olvasni, megdögölni tóltőlvalvele.

Mikor dolog igy állni, ujságok örülni, hogy szerecsen vanni és még magyarul is nagyszerüen tudni. Szerecsen egyszersmind régen-óhajtott idegen-forgalom is lenni, s magát kinőni elsőrendü látványosságágé, ugyis Lánchidat jövő esztendőre alagutba tolni és ott megfoltozni, hogy omnibusz alatt biztosabbanben leszakadni, ugyis omnibuszbüszbisz undoknak és rohadtnak lenni s propellerrel együtt gyomorémelygés okozni. Mbele Ndongó tehát Lánchid helyére szerződtetni, nevét Nbele Mdongó változtatni s többi mássalhangzókat is nevében elhelyezni, például Bimbele Dongó, vagy pedig Gimbele Dongó, esetleg Gimbeli-gomboli Dongó. Mindez szerecsennek nagyon szája ize szerint lenni, hogy szerecsen egy szép napon már fürödni is akarni s fürdőszoba csapját ablakkeresztfán keresni. Erre lezuhanni likhófba, s likhóffal, mint igen lényeges intézménynyel, megismerkedni, s ottfeküdni öt-napig, mert házmester mondani:

– Nyavalya likhófot állandóan tisztogatni, ott bizony szemét néha évekig is felhalmozódni, öreg cipőkni, fiatal csecsemőkni s egyéb hulla-dékok, ninini. Isten csudája, hogy szerecsent likhófban megtalálni.

Addig is, amig szerecsent föl nem fedezni, riportnak lapokban lenni, ami megint nagyszerü pecsenye vanni, ebben a fene nyári időkbenni. De mert nincseni olyan szerecsen, ami ha elveszni is meg nem kerülni, Mbele Dongót is detektivek felkutatni, ami kunszt lenni, mert Frászbele Dongó is fekete lenni, minden Svarc is fekete lenni, fekete feketétől nem különbözni. Nyomozás különben is nehéz lenni, mert kávéházban minden fekete megvizsgálni, hogy Ménkübele Dongó nem benne-e-vanni. Kávéházi fekete ugyanis valamitől csakugyan fekete lenni, de senki megállapitani nem tudni, mitől fekete kávéházi fekete lenni. Kávétól bizonyára nemni, mert kávét abszolute nem látni, sőt még köpőláda tartalmát is kávés kávétól sajnálni. Igy valószinü lenni, hogy kávébabele szerecsen a lábát mosogatni bele, s ez nyomozás alkalmávalhalbal szinte egy nyom lenni. Azonbumbam detektivkar azért zseniális lenni, hogy Dungele Mbongót mégis kinyomozni, összes exotikus mássalhangzókkal nevébenbümbüm, s azután kideriteni, hogy szerecsen homizegzuháli lenni, ami hogy mit jelenteni, azt már négerek is tudni. És egyéb marhaságokni, lokni és zokni.

Ezenközben egész Budapest megbárgyulni és szerecsen-nyelven beszélni és mondani mukandzsi, ukmukfukandzsi, pindzsipandzsi, kandzsi, és bandzsi, s emberek egymást nem érteni, mert egyik jobb szerecsen lenni, mint másik. Egyesek már fehérnemüt sem váltani, hogy annál jobb szerecsennek feltünni, cipicupicupp. Általános szerecsenségben munkatársunk felkeresni Bóvele Dongó, aki most már szállodában lakni, Szerecsen-uccában, mert homozegzuhálinak nagyszerüen menni, ugyanis ritka néger csemcsemege romlott pesti drágán megfizetni. Mindamellett munkatársunkat fogadni és igy nyilatkozni:

– Umgottezvillen! Hagyjanak már békén azokkal az infinitivusokkal! Hát mit képzel kegyed, egy négernek csak annyi esze van, mint egy riporternek? Hiszen, ha csak annyi volna, akkor igazán nem tudna megélni Afrikában, abban a nagy melegben. Mondja meg az én kedves közönségemnek, hogy jól érzem magam s nem vesztem el. Nem vesztem meg, hogy elveszszek. Nyelviskolát akarok nyitni a jövő szezónban.

Munkatársunk eltátani pofáját meglepetéstől:

– Mester magyarokat diridongóul tanitani akarni?

– Ugy van! Magyarul fogom tanitani e szegény nemzetet. Csak nem hagyom végkép elgügyülni e néger fantazmagória következtében!

És a szerecsen összeütni tokáját, audienciának vége lenni és munkatárs nagyon ervendeni, hogy olyan jó termés lenni. Munkatárs neve Kóbele lenni.

POLITIKA

HERCZEG FERENC: MINISZTER

A Tisza-rezsim elején fölmerült és nem akart elmulni az a hir, hogy Herczeg Ferenc, akinek a neve mellé nem lehet egyéb cimet irni, csak ezt az egyszerü szót _iró:_ kultuszminiszter lesz. Cáfolták a hirt, maga Herczeg Ferenc cáfolta a leghatározottabban, de, mondom, elmulni mégsem akart, mert az az érzés, ami e kombinációt szülte, nem szivesen hagyta magát. Ez az érzés szavakba átöntve igy hangzik:

– Ejnye, ez igazán kitünő volna. Miért ne lehetne valaki olyan is kultuszminiszter egyszer, aki arra való, hogy kultuszminiszter legyen?

Mert nyilvánvaló, hogy a kultuszminiszterség nemcsak azt a nagyméltóságu miniszter urat kegyelmes uramat jelenti, aki a tanitók fizetését rendbehozza és a tanárok ötödéves korpótlékáról dönt, – ámbár ezek is eléggé fontos dolgok, – hanem azt az embert is, aki egy, két, vagy három esztendeig, ameddig miniszteri széken ül, a magyar kulturát, mindazt a szépet, jót, helyeset, amit ez a szó magában foglal, vagy amit magában kellene foglalnia, a kezében tartja. S ahhoz, hogy a kulturához valaki értsen, hogy tudja, mi kéne ennek a kulturának, ahhoz nem muszáj egy percig sem büróban ülni, ahhoz egy nyulfarknyi politikai karriér sem kell, ahhoz fölösleges, hogy az illető előbb miniszteri tanácsos, majd államtitkár lett légyen. Ahhoz csak élő érintkezés kell e kulturával, hiányaival, nyavalyáival, kórságaival és epekedéseivel. S ez, ebben az országban, soha nincsen meg senki másban, csak a magyar iróban, tessék a szót a nemesebb és derekabb értelemben venni. S ha akárminő iránynak hive is ez az iró, s ha, okosságból vagy finomságból, nem is állt azok közt, akik mindarról, ami nekünk hiányzik, teleharsogják a levegőt, mégis, _befelé_, az iró mindig tisztában van a helyzettel, ismeri összes kulturtyukszemeinket. Ha rajtam függne, soha mással be nem tölteném a kultuszminiszteri széket, csak iróval, legföljebb két olyan államtitkárral egésziteném ki, akik e tervező és épitkező miniszternek a keze alá hordanák, adminisztrációs szabályok szerint, az anyagot. Ne tessék azt mondani, hogy a kultura igen nagy dolog, ellenben a miniszter nem is olyan nagy ember és csak kurta időt tölthet a miniszteri széken. Ne tessék ezt mondani, mert Magyarországon a miniszter borzasztóan nagy ember, a legnagyobb, s az Istennek kijáró mindenható jelző, ugy vélem, nagyobb joggal illeti meg a magyar minisztert, aki még helytelen dolgokban is mindent megtehet, hát még, ezt el kell képzelni, helyesekben! S nincs az a rövid idő, hacsak egy hónap is, amely alatt egy arravaló ember hihetetlen munkát ne tudna elvégezni, csak kis utasitásokkal, odavetett megjegyzésekkel, józan észszel és egyszerü értelemmel. Azonfelül pedig az igazán odavaló ember, ha mindössze egy esztendeig kormányozza is a minisztériumot, nagyszerüen meg tudja termékenyiteni, esztendőkre előre azt a szervezetet, melynek élén áll. Voltak, még minálunk is, szakminiszterek, akik nem-hosszu működésükkel évtizedekre érvényes szellemi örökséget hagytak miniszteriumaikban, jó dolgokat, amik alól az utód, még ha akart sem tudott kibujni, mert a jó dolgoknak – hiába! – kényszeritő erejük van.

Ilyennek gondoltam volna a Herczeg Ferenc miniszterségét, aminthogy ugyanilyennek gondolok minden miniszterséget is, amit valóban az az ember tölt be, aki az országban csakugyan legalkalmasabb reá.

Azonban, ahogy mindenki azt érezte, s még Herczeg Ferenc irodalmi ellenfelei is érezték, hogy Herczeg Ferenc minisztersége kitünően eltalált dolog volna, akként mindenkiben megvolt az az érzés is, hogy ez a miniszterség, éppen a helyességénél fogva, nem valószinü, hogy létrejönne. Mert szokatlan az, hogy a miniszteri állásokat kizárólag a helyességi szempont figyelembevételével töltenék be. Véletlenül megtörténhetik, hogy a miniszterségre való ember és a miniszterség csakugyan találkoznak, de csak véletlenül. A miniszterségek története – bár nem is sok évtizedes ez a történet – szinte számtalan példát mutat arra, hogy a miniszteriábilis férfiu lett ugyan miniszter, de e nagyhatalmu éveket nem abban a miniszteri székben töltötte, amelyik őt várta s amelyikre ő várt, hanem egy másikban. A belügyeknek volt a minisztere, noha a kultura miniszterének kellett volna lennie, a földmivelésnek volt mindenhatója, bár a kereskedelemé kellett volna hogy legyen. Amiből azután semmi jó nem származott.

S mert szokatlan, hogy a miniszterségekbe az igazán odavalók jussanak, egy kicsit hihetetlen is. Mit cifrázom? Teljességgel hihetetlen. Ha megtörténnék, csoda volna és csodák nem tudnak történni már. A politika fölvihet valakit miniszterségig, a kinos szorgalom és a céltudatos előretörés (amiket szintén nem szabad lenézni) miniszterré tehet valakit, véletlenségek játéka is. De rátermettség aligha. Az emberiség történelme tejjel-mézzel folyna, ha a közösségeknek mindig azok álltak valna élükön, akik éltek ugyan, mikor szükség lett volna rájuk, de nem jutottak az élre.

Mindössze annyit kell tehát följegyezni az oly sulyosan elitélendő magyar politika évlapjaira, hogy 1913-ban volt néhány nap, amikor szóba került, ha alaptalanul is, mindamellett komolyan, hogy Herczeg Ferenc lehetne a magyar kultuszminiszter. Dicséretes lehetőség ez, amit a magyar politika meg tudott mutatni, csak messziről, nem is igéret, hanem álom gyanánt a magyar kulturának. S amig a kultura nem kerül abba a helyzetbe, hogy többet adjon a politikának, mint amennyit ad (ma: körülbelül semmit), addig a politikától ez is szép. Ő nem adhat többet, mert koldus és paraszti, s nem kivánhatjuk tőle, hogy elegáns légvárak és karcsu spanyol kastélyok megálmodásával legyen elfoglalva.

A PÓGÁR

A szó, ahogy le van irva, ismeretlen és furcsa, pedig csak a _polgár_ dunántuli ejtése. De amennyire a szó fonetikus képe eltér az irodalmi polgártól, ugyanolyan értelmi különbség is van a kettő között. A polgár burzsoát jelent, ilyen értelemben használjuk, a dunántuli pógár jelentése pedig: paraszt. A paraszt ugyanis nem nevezi magát parasztnak, ezt méltóztatnak tudni, ugy-e bár; a paraszt szónak durva mellékize van s a paraszt csak öngunyból nevezi magát igy, szemben az urral, aki nem paraszt. Ha ellenben komolyan beszél magáról, akkor pógárnak mondja magát, legalább tul a Dunán, azokban a megyékben, amiket ismerek. Bocsánat az értekezésért.

Alkalmat erre az értekezésre az ád nékem, hogy a parlamentben egy pógárt hallottam beszélni, Szabó Istvánt, a nagyatádit, aki különösképen érdekelt, mert szülőföldem képviselője. Igazán áhitattal hallgattam. De lehetett is. A pógár, a somogyi paraszt, olyan egyszerü és okos volt, hogy jólesett hallani, amit mond. Jólesett hallani még a dialektusát is, a tuladunai tájejtést, amit ez a Szabó István, hogy ugy mondjam, megszeliditve beszél, mert ösztöne van arra, hogy ha a Házat _tisztőt_ Háznak szólitaná, ez nevettető hatással volna, ellenben a felülkerekedni igét már igy ejti: _fölükerekenni_, ami jó izt és kedves zamatot ad a beszédnek. A dialektus a magyar parlamentben nem ritka, sőt gyakori, de mikor a nadrágos ember, az ur, dialektizál, ez kellemetlen, mert azt a hanyagságot jelenti, hogy az illető nem készült fel tökéletesen a közpályára, nem tanulta meg az irodalmi nyelvet, csak felébe-harmadába, s a germanizmusokkal, latinizmusokkal, parlamentizmusokkal teletüzdelt keveréknyelvbe, még egy kis dialektust is vegyit, anélkül, hogy tudna róla s ugyanugy, ahogy nem tud a germanizmusokról, a latinizmusokról és a parlamentizmusokról sem. Ez az atádi paraszt azonban csak megnemesiti a maga dunántuli magyar nyelvét, nem rontja meg, noha már több év óta képviselő s igy alkalma lett volna a legrosszabb magyarságot megtanulnia, azt, amit legjobb szónokaink is használnak.

Hát persze, hogy az ördög se honorálta ezt a szép magyarságot s még kevésbbé honorálták a paraszt világos és szabatos eszejárásának egészen elsőrangu mondatait. A munkapárt gunyosan, az ellenzék közönyösen halljukozott s ezekben a halljukokban benne volt ez:

– Na, beszéljen a paraszt.

A paraszt beszélt s nekem az az érzésem támad a beszéde alatt, hogy már nagyonnemsokára a magyar falut, a föld népét, igen kevés _ur_ fogja képviselni. Nem lesz szükség rá, mert a parasztnak alkalma lesz a magával egyszőrü embert felküldeni, aki, ha nem is teoretikus alapon, de kitünően tudja, hol nyomja az ő megbizóit a csizma, de nemcsak hogy tudja, hanem gyönyörüen el is tudja mondani. S azonfelül az ország dolgához, az általánoshoz, is hozzá tud szólni, annál is inkább, mert a mi parlamentünkben nincs külpolitika s a belpolitikát sokkal zavarosabb és rosszabb észszel gyakorolják, mint amilyen a paraszti ész.

Hamarjában csak egyet kapok ki a Szabó István beszédéből, mely a sajtóról szólt, tehát – látszólag – a paraszttól távoleső témáról, a lapok pályaudvari árusitásának elkobzásáról a paraszt a következő igen szimpla, de furkó-erejü mondatokat mondotta:

– Azelőtt a szegényember fuvarozott országszerte; mikor a vasut jött, az állam vette át a fuvarozást. Az állam vasutja tehát nem egyéb országos fuvarosnál. Mit szóltunk volna azelőtt, ha a fuvaros hátraszólt volna az utasának, hogy nem fuvarozza, ha az utas ezt vagy azt meri olvasni? Már pedig a pályaudvari árusitás korlátozása nem más, mint a fuvaros beleszólása abba, hogy mit olvasson a fuvar.

Világos, nemde? A legvilágosabb s azonfelül olyan meggyőző, hogy a miniszter felelhet, amit akar erre a beszédre, de senkit sem fog meggyőzhetni arról, hogy a fuvaros csakugyan belekotyoghat a fuvar olvasmányaiba.

Több ilyet mondott a paraszt, de a fene se hallgatott rá. Ami különben nem ujság. Ezer év óta okos a magyar paraszt és ezer év óta mondják, mielőtt kitátaná a száját:

– Na, beszéljen a paraszt!

S utána, mikor már beszélt, semmitse mondanak.

IRODALOM ÉS KASZINÓ

Wekerle Sándor, akiről szakemberek azt mondják, hogy nálánál nagyobb pénzügyi zseni még nem volt Magyarországon, mint a Kaszinó elnöke, székfoglaló beszédet mondott és e beszédében irodalommal és zenével is foglalkozott. Wekerle beszéde nem volt támadó beszéd, inkább, hogy ugy mondjam, méltató és fejtegető. De érdemes vele foglalkozni, hogy lássuk, előkelő és gazdag, kitünő és okos emberek mennyire _nem_ értenek irodalomhoz és zenéhez, amik pedig, igy szokás mondani, közkincsei az emberiségnek. Ugy látszik azonban, hogy csak mint élvezeti cikkek s nem mint megértési tárgyak. Valahogy ugy lehet ez, ahogy a gyermek szereti a cukrot, megeszi és örül neki, anélkül, hogy tudna valamit a cukorról. Ha megkérdezzük tőle, milyen a cukor, azt feleli, hogy édes. Egyébről sejtelme sincsen. Persze, hogy ez nem helytelen, mert a gyerektől senkisem is kér kritikát a cukor felől, senkisem kivánja tőle, hogy a cukrot méltassa és fejtegesse.

De nem is teszi. Ellenben, akik kivül állnak az irodalmon, – felnőtt és eszes emberek, az irodalmi és zenei cukor szopogatói, – mégis megpróbálják gyakran, hogy mondjanak valamit élvezeti cikkükről. Szép tőlük. De viszont rosszul teszik. Igy származnak az olyan hozzászólások, mint amilyen például Tisza István gróf felolvasása volt Arany János költészetéről. Ez a felolvasás kétféle embert szomorit el. Az olyat, aki Tisza Istvánt tiszteli s az olyat, aki Arany Jánost szereti. És fegyvert adott azoknak a kezébe, akik tudják, hogy Tisza és vele együtt sokan mások, nagynevü országos szereplők, nem kedvelik az ujabb magyar irodalmat.

Közel fér ugyanis hozzájuk a gyanu, hogy nem is áll az, hogy nem kedvelik. Odáig még nem juthattak, mert egyszerüen nem értenek hozzá. Hogy ellenben Arany Jánost kedvelni kell, igazán nagy, igazán nemzeti költőnek kell tartani, ezt mindnyájan megtanultuk az iskolában. Ők tehát kedvelik Arany Jánost, de nem is kedvelik, csak azt _hiszik_, hogy kedvelik. Hogy miért _kellene_ kedvelniük, arra csak iskoláskönyvekben is elkopott, kényelmetlenül szürke közhelyekkel tudnak felelni. Az ujabbakról nem mondta meg nekik az iskoláskönyv, tehát közömbösek velük szemben, vagy nem szeretik őket.

Wekerlét nem érheti a vád, hogy támad valamit, amihez nem ért. Nem. Ő ezt nem teszi. Ő csak nyilatkozik róla, nagyon kedvesen, mondjuk finom általánosságban, de kétségbeejtő naivitással. Hallgassák meg, mit tud egy ilyen kiváló ember a régi és uj költészet között való különbségről:

– A régi költészet hősökről regélt és _formák bilincsébe verte a kötött nyelvet_. Az ujabb költészet a néplélek érzelemvilágából meriti tárgyát és könnyü formák mindannyiunknak otthonos, simulékony nyelvezetébe füzi költői virágait. _(Zajos tetszés.)_

Hogy ez miért tetszett zajosan? Mert közhely, kérem szépen. De az nem volna baj, hogy közhely, azonban baj az, hogy elavult közhely, amit 1848-tól 1867-ig lehetett volna mondani, akkor is közhely lett volna, de valami igazság lappangott volna benne. Mindamellett a Kaszinó publikumát – Magyarország első neveinek hordozóit – zajos tetszésre inditotta ez a mondat. _Nekik_ frappáns volt. Zajosan tapsoltak, mert ők még ezt nem hallották. Ámbár nem igaz, hogy nem hallották; épen azért tapsoltak, mert hallották már egyszer, iskolás korukban, s azért tetszett nekik, mert egy ifjukori emlék nyilallott be az agyukba. Wekerle igy folytatta:

– Az uj költészet nem az Olimpus magaslatán keresi kincseit, hanem a néplélek mélységes tengerének hozza felszinre gyöngyeit. És a zene átalakulásából is azt látni, hogy _ezek_ (!) a mélységes tengernek, a néplélek tengerének _lesik_ el szirénhangjait és _(vigyázat! képzavar!)_ azokból szövik meg az _egyetértés_ azon aranyszálait, amelyek összekötik a kunyhót a palotával. _(Hosszas, lelkes taps.)_

Tetszik látni? Itt megint hosszan és lelkesen tapsoltak. Noha bármennyire tiszteli az ember Wekerle kedves és joviális alakját, ezeken a mondatokon csak mosolyogni lehet. A néplélek tengere? Gyöngyök? majd ismét szirénhangok? amikből aranyszálakat szőnek? és pedig az egyetértés aranyszálait? Ugy-e hogy zavaros ez? De akik hallgatták e mondatokat, azok el voltak ragadtatva attól: mennyire ért Wekerle Sándor, a számok és rubrikák embere, a költészethez és a muzsikához is! Tehát hosszasan és lelkesen tapsoltak.

Folytassam még? Talán fölösleges. Mert nem akarom megbántani sem Wekerlét, sem azokat, akik hallgatták. Nem Wekerlét, aki a továbbiakban azt mondta, hogy az evolució hömpölygő folyama, mint minden nagy folyam, aranyat rejt méhében. De ha sima is a tükre, sok szennyet és salakot hord sodrában. Ezt mondta. Pedig bizonyosan tudja ő, hogy nem _minden_ nagy folyam rejt aranyat a _mélyében_. Mélyében, nem méhében. Azt is tudja, hogy valami, aminek sima _tükre_ van, annak nincs _sodra_. Csak álló viznek van tükre, ha folyóviznek tükre van, akkor az olyan csendesen folyik, hogy sodra nem lehet. És ha nincs sodra, akkor szennyet és salakot sem _hordhat_ magával. Legföljebb _van_ benne, a fenekén, szenny és salak. Tegyem-e még hozzá, hogy, ha az ember tengerhez és folyóhoz hasonlitja a néplelket, akkor nem szabad azt mondani, hogy _égi szikrák vannak_ beleojtva (nem _oltva_), mert egyrészt az isteni szikrát nem lehet ojtani, másrészt ahol egy ilyen nedves hasonlattal kezdem a beszédet, ott nem folytathatom a szikrával. S az oltani ige csak itt van a helyén, most látom. A viz, tudniillik, eloltja az égi szikrát. Ez az egész.

CSIPOGÁS