Part 7

Lesable csakugyan még elkülönültebb életet élt a feleségétől, mintha soha semmi kötelék sem fűzte volna össze őket. Közelébe se ment, nem nyúlt hozzá, még a tekintetét is kerülte, – szégyenből is, meg félelemből is.

Cachelin mindennap megkérdezte a leányát:

– Mondd csak, elszánta magát végre az urad?

Az asszony felelt:

– Nem, papa.

Az étkezésnél estéről-estére kínos jelenetek játszódtak le. Cachelin szüntelenül ismételgette:

– Ha valaki nem férfi, jobban tenné, ha felfordulna és helyet engedne egy arravalóbbnak.

És Cora hozzátette:

– Ami igaz, igaz. Vannak haszontalan és alkalmatlan figurák. Nem is tudom, mit lődörögnek a világon, hacsak azért nem, hogy mindenkinek terhére legyenek.

Lesable nyelte az orvosságait és nem felelt. Egy napon végül az apósa ezt ordította az arcába:

– Hát tudod, tudd meg, hogy ha most, amikor már jobban vagy, meg nem változtatod a viselkedésedet, akkor tudom istenem, mit fog csinálni a lányom!…

A vő felemelte a tekintetét: érezte az új gyalázatot és a szemével kérdezett. Cachelin folytatta:

– Mást fog befogadni a helyedbe, nahát! És kutya szerencséd, hogy ez eddig is meg nem esett! Ha valaki ilyen litty-lotty-emberhez megy feleségül, mindent megengedhet magának.

Lesable fakó arccal felelt:

– Én ugyan nem fogom megakadályozni, ha őnagysága követni akarja az apja jeles tanácsait.

Cora lesütötte a szemét. Cachelin pedig, aki homályosan érezte, hogy nagyon is kemény dolgot mondott, egy kissé zavartan hallgatott el.

VI.

A minisztériumban a két férfi látszólag elég jó egyetértésben élt. Valami hallgatag megegyezés alakult ki közöttük, hogy eltitkolják kollégáik előtt családi harcaikat. »Kedves Cachelin«-em, – »kedves Lesable«-om, – így szólítgatták egymást és odáig mentek a színlelésben, hogy együtt nevettek a tréfákon, mint akik boldogok és meg vannak elégedve közös életükkel.

Lesable és Maze viszont úgy viselkedtek egymással szemben, azoknak az ellenfeleknek szertartásos udvariasságával, akik kis híján majdnem megverekedtek. A meghiusult párbaj, melynek izgalmát mégis átélték, túlzott udvariasságot teremtett közöttük, fokozottabb figyelmet s talán a kölcsönös közeledés titkos vágyát is, amelyet holmi új komplikációk homályos félelme is diktálhatott. A többiek észrevették és helyeselték ezt a viselkedést, mint olyan úriemberekét, akiknek lovagias ügye volt egymással.

Már messziről köszöntek egymásnak, kimért komolysággal, keményen és méltóságosan röpítve le a kalapjukat.

Beszélni nem beszéltek egymással, – egyik sem merte vállalni a kezdeményezést.

Egy napon azonban Lesable, mikor a főnök sürgősen hivatta, buzgalmában futva ment végig a folyosón s a fordulónál teljes lendülettel vágódott éppen a hasába egyik kollégájának, aki ellenkező irányból jött. A kolléga Maze volt. Mind a ketten visszahőköltek, majd Lesable zavart és udvarias hadarással tudakolta:

– Pardon, uram, nem történt valami baja?

A másik válaszolt:

– Semmi a világon, uram.

Ettől kezdve illendőnek találták, hogy egy-egy szót váltsanak. Majd, versengve az udvariaskodásban, igyekeztek kölcsönösen előzékenyek lenni, amiből nemsokára bizalmasság, majd valóságos meghitt viszony fejlődött, az a tartózkodással mérsékelt meghittség, amely olyan emberek közt indul, akik előbb félreismerték egymást s most valami félénk habozás bénítja meg a lendületüket; végre az udvariaskodásokból, az egymás szobájában tett vizitekből, barátság nőtt ki.

Most már gyakran csevegtek, mikor a rendtiszti szobában terefere volt. Lesable sokat vesztett stréberes rátartiságából, Maze is félretette világfias modorát; – Cachelin pedig bele-belevegyült a diskurzusba s úgy látszott, érdeklődve figyeli barátkozásukat. Olykor-olykor, a szép kolléga távozása után, mikor az kihúzott derékkal lépdelt odább, homlokát majdnem beütve az ajtó szemöldökfájába, Cachelin mordult egyet, rápislantva a vejére:

– Ez aztán legalább szép szál legény!

Egy reggel, mikor mind a négyen együtt voltak, mert Savon apó sohasem hagyta abba a másolást, a vén díjnok széke, amelyet nyilván valami tréfacsináló megfűrészelt, összetört gazdája alatt s a jámbor öreg végiggurult a padlón, nagyot kiáltva ijedtében.

A három kolléga odarohant. A rendtiszt a kommunisták ármányának minősítette a dolgot, Maze pedig mindenáron látni akarta a sérült testrészt. Cachelin-nel összefogva erővel le akarták vetkőztetni az öreget, hogy, mint mondták, bekötözzék, de Savon apó kétségbeesve ellenkezett és azt kiabálta, hogy nem történt semmi baja.

Amikor a vidámság elült, Cachelin egyszerre csak elkiáltotta magát:

– Nézze csak, Maze úr, mit szólna hozzá, most, hogy így szépen együtt vagyunk, ha meghínám magát hozzánk vasárnapra, ebédre. Mindnyájan örülnénk neki, a vőm is, én is, a lányom is, aki névről úgyis jól ismeri, hiszen otthon sokszor szóba kerül a hivatal. Beleegyezik, mi?

Lesable, noha hidegebben, csatlakozott apósa kéréséhez:

– Igazán, jöjjön el, nagyon örülnénk.

Maze habozott, zavarban volt, mosolygott, a mende-mondák emléke feléledt benne.

Cachelin sürgette:

– Ki vele: jön vagy nem jön?

– Hát jó! elfogadom a meghívást.

Mikor az apa otthon azzal lépett be, hogy: – Mit szólsz hozzá, Maze kolléga nálunk ebédel vasárnap, – Cora első meglepetésében dadogott:

– Maze? – No de ilyet!

És elpirult a haja tövéig; maga sem tudta, miért. Annyiszor hallott beszélni erről az emberről, a szokásairól, a hódításairól, – mert Maze ellenállhatatlan nőcsábász hírében állt a minisztériumban, – hogy már régóta felébredt benne a vágy: megismerni ezt a szép fiút.

Cachelin folytatta, közben a kezeit dörzsölve:

– Majd meglátod, micsoda fenegyerek az és hozzá milyen szép fickó. Magas, mint egy dragonyos, nem hasonlít ám csöppet sem az uradhoz!

Az asszony nem felelt, zavarban volt, mintha kitalálták volna, hogy már álmodozott a kidícsért lovagról.

A lakomát ugyanazzal a gondossággal készítették elő, mint annak idején a Lesable ebédjét. Cachelin megtárgyalta a fogásokat, mindent kitünőnek kívánt s mintha valami be nem vallott, még határozatlan bizakodás támadt volna a szívében, vidámabbnak látszott, valamely titkos és biztos jó sejtelemtől derűsnek.

Az egész vasárnapot az előkészületek lázas ellenőrzésével töltötte, míg Lesable egy sürgős ügyiratot intézett el, amelyet előző nap hozott haza a hivatalból. November első napjaiban voltak, az új esztendő közeledett.

Hét órakor megérkezett Maze, nagyon jókedvűen. Úgy lépett be, mint aki otthon van és udvarias szavakkal nagy rózsacsokrot nyujtott át Corának. A jótársaságban otthonos emberek bizalmas hangján tette hozzá:

– Asszonyom, én valahogy úgy érzem, hogy már ismerem Önt egy kissé, sőt hogy már kislány kora óta ismerem, hiszen édesapja sok éve beszélt már nekem Önről.

Cachelin a virágok láttára felkiáltott:

– Ez aztán előkelő dolog, annyi szent!

És leányának eszébe jutott, hogy Lesable nem hozott virágot annak idején. A szép gavallér pedig szinte elbűvöltnek látszott, nevetgélt, a jó fiú volt, aki elsőízben tesz látogatást régi barátainál. Corát gáláns, diszkrét szavakkal rohamozta meg, amelyektől az asszony arca bíborpiros lett.

Maze nagyon kívánatosnak találta az asszonyt. Cora meg őt nagyon elbűvölőnek. Mikor távozott, Cachelin odavetette:

– No, úgy-e jó pofa? Micsoda csirkefogó lehet ez, te! Minden asszonyt befon!

Cora, kevésbé lelkesedő hangon, de bevallotta, hogy »kedves embernek találja és nem is olyan pozőrnek, mint amilyennek gondolta!«

Lesable, aki a szokottnál kevésbé fáradtnak és rosszkedvűnek látszott, szintén elismert annyit, hogy az első időkben »félreismerte« a barátját.

Maze járni kezdett a házhoz, eleinte tartózkodó módon, majd mind gyakrabban. Mindenki szerette. Hívogatták, kedvében jártak. Cora a kedvenc ételeit főzte neki. És a három férfi meghitt viszonya olyan élénkké vált, hogy nem tudtak meglenni egymás nélkül. Az új barát elvitte a családot a színházba, ujságoktól szerzett páholyokba.

Gyalog szoktak hazamenni, végig a zsúfolt éjszakai uccákon, a Lesable-ék kapujáig. Maze és Cora mentek elől, egyforma lépésekkel, összesímult csipőkkel, ugyanannak a mozgásnak, ugyanannak a ritmusnak a ringásával, mint két olyan lény, akik arra születtek, hogy egymás oldalán járják az életet. Félhangon beszélgettek, mert csodálatosan értették egymást, elfojtott, közös kacajaik voltak. És a fiatal asszony olykor hátrafordult, hogy egy pillantást vessen apjára és a férjére.

Cachelin jóakaratú tekintettel simogatta őket s gyakran jelentette ki, már nem is gondolva rá, hogy a vejéhez beszél:

– Mégis csak nagyszerű egy pár, öröm őket együtt látni.

Lesable nyugodtan felelte:

– Majdnem egyforma magasak.

És boldogan attól az érzéstől, hogy a szíve kevésbé erőszakosan ver, hogy a gyors járástól már nem liheg annyira s hogy általában egész közérzése megjavult, lassanként megenyhült az apósával szemben is, aki különben egy idő óta be is szüntette már epés megjegyzéseit.

Újévkor Lesable megkapta főtiszti kinevezését. Olyan nagy volt az öröme, hogy hazaérkezve, megcsókolta a feleségét, félév óta először. Az asszony egészen zavarodottnak látszott, feszélyezettnek, mintha valami illetlen dolog érte volna a férje részéről; – Maze-ra nézett, aki szintén eljött, hogy az újév alkalmából tisztelegjen és minden jót kívánjon. És Maze is zavar-félét mutatott: az ablak felé fordult, mint aki nem akarja látni, mi történik.

Cachelin azonban nemsokára ismét ingerlékeny lett, rosszmájú, – újra gonosz tréfákkal kezdte piszkálni a vejét. Sőt Maze-nak is neki-nekitámadt, mintha őrá is haragudnék a fölöttük lebegő katasztrófa miatt, melynek elkerülhetetlen terminusa percről-percre közeledett.

Egyedül Cora mutatkozott teljesen nyugodtnak, teljesen boldognak, a boldogságtól ragyogónak. Úgy látszott, végleg elfelejtette a fenyegető és már oly közeli határidőt.

Március is elkövetkezett. Minden remény hiábavalónak látszott, hiszen július 20-án már itt lesz Charlotte néni halálának harmadik évfordulója.

Kora tavasz zsendítette a földeket s Maze azt indítványozta, hogy egy vasárnap ránduljanak ki a Szajna-partra, ibolyát szedni a cserjésekben.

A reggeli vonattal indultak és Maisons-Lafitte-ben szálltak ki. A csupasz ágak közt még téli borzongás futott végig, de az újra-zöld, ragyogó füveket már fehér és kék virágok foltjai tarkázták; a domboldalak gyümölcsfái rózsaszínű fűzéreket emeltek sovány karjaikkal, melyeket kipattogzó rügyek borítottak.

A lomha Szajna szomorúan, a minapi esőktől sárosan, hömpölygött partjai között, melyeket megtépázott a télvégi áradás; az egész vidék olyan volt, mintha vízbe áztatták volna: mintegy most kelt ki a fürdőből s nedves, édes ízekkel párolgott az első napsugarak langyosságában.

Elszéledtek a ligetben. Cachelin rosszkedvűen bökdöste botja végével a rögöket, a szokottnál is nyomottabb hangulatban, ez a nap csak még keservesebben emlékeztette a nemsokára teljes balsorsra. Lesable szintén kedvetlen volt, félt, hogy a lába átnedvesedik a fűben, míg a felesége és Maze csokorba kötik a virágjaikat. Cora már néhány napja betegesnek, fáradtnak és sápadtnak látszott.

Most is azonnal kimerült s vissza akart fordulni, hogy most már egyenek valamit. Kis vendéglőbe tértek be, amely egy omladozó régi malomnak támaszkodott s nemsokára felszolgálták nekik a kiránduló párizsiak hagyományos villásreggelijét a kis lugasban, a két szalvétával megterített faasztalon, egészen közel a folyóhoz.

Ropogtatták a sült kövipontyot, falatozták a burgonyával körített marhahúst s éppen körbejárt a zöldsalátával teli tál, mikor Cora hirtelen felkelt a helyéről s futni kezdett a folyópart felé, két kezével a szájára szorítva a szalvétáját.

Lesable nyugtalanul kérdezte:

– Mi az, mi van vele?

Maze zavartan, kivörösödve dadogott:

– Igazán nem tudom… furcsa… az elébb még egészen jól volt…

Cachelin pedig elképedve ült egy helyben, villája megállt a levegőben, a hegyén egy levél salátával.

Aztán ő is felemelkedett, hogy leánya után nézzen. Előrehajolva, meglátta az asszonyt, amint fejét szenvedőn támasztja neki egy fának. Hirtelen gyanú nyilalt végig az apán, a térde is belebicsaklott: visszahanyatlott a székre s táguló szemmel nézte a másik két férfit, akik most szintén zavartnak látszottak, mind a ketten. Cachelin aggódó tekintettel kutatta az arcukat, nem mert megszólalni, kábultan a félelemtől és a reménységtől.

Eltelt egy negyedóra, mély csendben. Aztán Cora visszajött, kissé sápadtan, nehezen lépkedve. Egyikük sem fogadta nyilt kérdéssel: mindegyiken látszott, hogy valami boldog eseményt sejt, amiről kínos beszélni, de amely miatt mindegyik ég a kíváncsiságtól és egyben fél is megtudni a bizonyosat. Cachelin csak ennyit mondott:

– Jobban vagy?

– Köszönöm, jobban, – válaszolt az asszony, – semmi az egész. De korán menjünk haza, fáj egy kicsit a fejem.

S ahogy útnak indultak, Cora a férje karjába kapaszkodott, mintegy jelezve a titokzatos valamit, amelyet egyelőre még nem mer bevallani.

A Saint-Lazare pályaudvaron szétvált a társaság. Maze-nak hirtelen valami állítólag el nem intézett dolga jutott eszébe s az elköszönő kézszorítások után odább állt.

Cachelin, mihelyt egyedül maradt a lányával és vejével, feltette a kérdést:

– Mi bajod volt a villásreggeli alatt?

Cora azonban először egyáltalán nem válaszolt; aztán, némi habozás után:

– Semmi az egész… egy kis gyomorrontás…

Bágyadt léptekkel ment tovább, ajkán mosoly. Lesable kényelmetlenül érezte magát, meg volt zavarodva, össze-vissza, ellentétes gondolatok zsongtak benne, tele a fényűzés éhségével, süket haraggal, be nem vallott szégyennel, gyáva féltékenységgel, – úgy tett, mint azok az alvók, akik reggel behúnyják a szemüket, hogy ne lássák a fénysugarat, amely besiklik a függöny résén s ragyogva tűz egyenesen az ágyukra.

Mihelyt hazaértek, azt mondta, hogy be kell fejeznie valami munkát és bezárkózott.

Cachelin ekkor rátette a két kezét a lánya vállaira:

– Nna… úgy-e, hogy terhes vagy?

Az asszony dadogott:

– Azt hiszem, igen… már második hónapja…

Be sem fejezte a mondatot, mikor Cachelin nagyot ugrott örömében; aztán táncolni kezdett a lánya körül, valami népies kánkánt, amelyre még a régi katonaidőkből emlékezett. Emelgette a lábát, ugrált, nem törődve a potrohával, felfordította az egész lakást. A bútorok beleremegtek, a poharak az ebédlőszekrényben összekoccantak, a függőlámpa ide-oda himbált, mint valami hajó lámpása.

Aztán karjaiba ölelte drága leányát és viharosan csókolgatta; majd bizalmas kis legyintéssel csapott oda a leánya hasára:

– Csakhogy helyben vagyunk már egyszer! Megmondtad az uradnak?

Az asszony hirtelen elgyávultan suttogta:

– Még nem… vártam még vele…

Cachelin azonban közbekiáltott:

– Jó, jó… neked kényelmetlen… Várj csak, én majd megmondom neki, ne félj!

S máris rohant a veje lakásába. Mikor Lesable, aki semmit sem csinált, meglátta belépő apósát, felemelkedett. A másik azonban nem hagyott időt a tünődésre:

– Tudod-e, hogy a feleséged más állapotban van?

A férj zavarában nem tudott uralkodni magán, az arca két oldala egyszerre kipirult.

– Micsoda? Hogy Cora? Igazán? Mit mondasz?

– Azt, hogy Corának gyereke lesz, na! Érted? Micsoda szerencse!

És örömében megragadta a veje kezét, szorongatta, rázta, mintegy gratulálva vagy köszönetet mondva. Ismételte:

– Végre, csakhogy sikerült. Nagyszerű! Nagyszerű! Gondold meg csak, kérlek, miénk a vagyon!

Nem bírta tovább, meg kellett ölelnie a vejét. Kiabált:

– Te, több mint egy millió, érted? – több mint egy millió!

Újra táncra perdült, majd hirtelen:

– Dehát gyere, a feleséged vár, legalább csókold meg! – és átfogva a veje derekát, tolta és gurította maga előtt, mint valami labdát, be az ebédlőbe, ahol Cora állva maradt, nyugtalanul, a füleit hegyezve.

Amint észrevette a férjét, visszahőkölt, hirtelen rémület fojtogatta. Lesable megállt előtte, sápadtan, dúltan. Mintha bíró lett volna, a felesége pedig a vádlott.

Lesable végre megszólalt:

– Úgy látszik, terhes vagy…

Az asszony remegő hangon dadogta:

– Úgy kell lenni…

Cachelin azonban mindkettőjüket nyakon fogta s valósággal egymáshoz kente őket, összenyomva az orrukat.

– Csókolózzatok hát össze, – kiáltotta, – a kutyafáját! Megéri a fáradságot!

S mikor eleresztette őket, kijelentette, az öröm vad túláradásával:

– Végre megnyertük a játszmát! Mit szólnál hozzá, Léopold, ha mindjárt vennénk valami vidéki telkecskét. Ott legalább rendesen meggyógyulhatnál!

Lesable megremegett erre a gondolatra. Az apósa tovább mondta:

– Meghívnánk oda Torchebeuf urat és nejét is, és mivel a helyettes főnök már úgyis a végét járja, egész szépen te jöhetnél a helyére. Az ember így egyengeti az útját.

Lesable szemei előtt sorra megjelent mindaz, amiről Cachelin beszélt: látta magát, amint fogadja a főnököt, a szép fehér vidéki ház előtt, a folyóparton. Vászonkabát lesz rajta, a fején panamakalap.

A remény valami édességgel töltötte el a szívét, mintha langyos és jó valamik olvadtak volna fel benne, amik könnyűvé és máris egészségesebbé tették.

Mosolygott, ha még nem is adott választ.

Cachelin, reményektől becsípve, álmokban ringatózva folytatta:

– Ki tudja? még befolyást is szerezhetünk a vidéken. Talán képviselő is lesz belőled. Mindenesetre, fogadhatjuk majd a környék társadalmát, traktákat rendezünk. Tartasz majd egy lovacskát meg egy könnyű kocsit, ami mindennap kivisz az állomásra.

Lesable lelkében a fényűzés, az elegáns és jó élet képei ébredeztek. A gondolat, hogy maga fogja majd hajtani kis kocsiját, mint a gazdagok, akiknek olyan gyakran irígyelte a sorsát, döntött. Nem állhatta meg, hogy ki ne bökje:

– Az ám, az aztán nagyszerű volna!…

Cora, mikor látta, hogy a férje meg van nyerve, szintén mosolygott, meghatott és hálás mosollyal; és Cachelin, aki már nem látott több akadályt, kijelentette:

– A vendéglőbe megyünk vacsorázni. A szentségit, erre csak csaphatunk egy kis áldomást!

Mikorra hazakerültek, egy kicsit mindnyájan be voltak csípve és Lesable, aki duplán látott és akinek a gondolatai is táncot jártak, nem talált be a maga külön odujába. Talán elnézésből, talán feledékenységből, abba az üres ágyba feküdt le, amelybe felesége készült lepihenni. És egész éjszaka úgy rémlett neki, hogy fekhelye himbálózik, mint valami hajó, ide-oda dől, előre-hátra hánykolódik és ringatózik! Holmi enyhe tengeri betegséget is érzett.

Reggel ugyancsak meg volt lepődve, mikor felébredve, Corát a karjai közt találta.

Az asszony kinyitotta a szemét, mosolygott s hirtelen kitöréssel megcsókolta a férjét, hálától és érzéstől áradón. Aztán beszélni kezdett hozzá, azon a halk hangon, amivel az asszonyok hizelkedni szoktak:

– Ha jó fiú akarsz lenni, ma nem mégy be a minisztériumba. Most már nem kell olyan pontosnak lenned, hiszen nagyon gazdagok leszünk. Ránduljunk ki újra, csak mi, így kettesben.

Lesable kipihentnek érezte magát, telve azzal a lusta jóérzéssel, mely az ünnepnapok kiruccanásait követi, zsibbadtan feküdt az ágy melegében. Lomha vágyat érzett: még sokáig maradni így, nem csinálni többé mást, csak ebben a puha csöndben élni. A jó restség új és hatalmas szükséglete bénította meg a lelkét, lett úrrá a testén. S egyre ott lebegett benne a ködös, boldog gondolat, hogy gazdag lesz, gazdag és független.

Egyszerre aggodalom lepte meg és halkan kérdezte az asszonytól, mintha félne, hogy szavait meghallhatják a falak:

– És igazán biztos vagy benne, hogy ez terhesség?

Az asszony nyomban megnyugtatta:

– Hogyne, persze hogy az! Nem csalódhattam…

A férfi pedig, kissé még mindig nyugtalanul, szelíden tapogatni kezdte a nőt. Kezét végigjártatta a puffadó hason.

– Csakugyan, igaz, – jelentette ki, – de a határidőig már nem betegszel le. Talán majd megtámadják az igényünket!

Erre a feltevésre düh fogta el az asszonyt.

– Hogyisne! még csak az kéne! ennyi nyomorúság, vesződség és kínlódás után még belénk is kössenek: – azt már csak mégse lehet!

A nagy méltatlankodástól le kellett ülnie.

– Menjünk azonnal a közjegyzőhöz, – mondotta.

Férje azonban úgy vélte, hogy előbb orvosi bizonyítványt kell szerezni. Újra elmentek tehát Lefilleul doktorhoz.

Az orvos rögtön megismerte őket.

– Nos, – kérdezte, – volt-e eredménye a kúrának?

Mind a ketten fülig pirultak és Cora kissé zavarodottan hebegte:

– Azt hiszem, hogy igen, doktor úr.

Az orvos dörzsölgette a kezeit:

– Biztosra vettem, biztosra vettem. Az a módszer, amit ajánlottam, sohasem eredménytelen, ha csak a házastársak egyike nem szenved teljes alkalmatlanságban.

Miután megvizsgálta a fiatal nőt, kijelentette:

– Brávó, itt a gyerek!

És egy ív papirosra felírta, hogy:

Alulírott orvos, a párizsi egyetem diplomájának tulajdonosa, bizonyítom, hogy Lesable Léopoldné szül. Cachelin asszonynál körülbelül háromhónapos terhesség összes szimptomáit találtam.

Aztán Lesable-hoz fordult:

– És ön? mi van a mellével, meg a szívével?

Megvizsgálta a férfit is, és teljesen gyógyultnak találta.

Távoztak az orvostól, boldogok voltak, vidámak, kart a karba fonva, könnyű léptekkel mentek. Útközben azonban Léopoldnak ötlete támadt:

– Te, mielőtt a közjegyzőhöz mennénk, jó lenne, ha egypár törülközőt tennél be a derék körül, ez mindjárt szembetűnne és hatásos is. A közjegyző legalább nem gondolná, hogy időt akarunk nyerni.

Hazamentek tehát s Lesable maga vetkőztette le a feleségét, hogy a csípő domborúságán megfelelően segítsen. Tízszer is megváltoztatta a törülközők helyét s néhány lépésre hátrált, hogy mérlegelje a hatást, vajjon sikerült-e a teljes valószínűség?

Mikor végre meg volt elégedve az eredménnyel, újra útnak indultak s Lesable az uccán látható büszkeséggel sétáltatta végig a dombos hasat, amely az ő férfiúi jelességét hirdette.

A közjegyző barátságosan fogadta őket. Majd meghallgatta előadásukat, végigfutotta a bizonyítványt s Lesable erősködésére, hogy: – Különben is, közjegyző úr, elég egy másodperc is, csak rá kell nézni! – helybenhagyó tekintetet vetett a fiatal nő széles és kiemelkedő derekára.

A házastársak izgatottan vártak; a törvény embere végre megszólalt:

– Rendben van. Akár megszületett a gyermek, akár nem, a fő, hogy megvan, hogy él. Tehát a végrendelet végrehajtását felfüggesztjük a nagyságos asszony lebetegedéséig.

Mikor kimentek az irodából, a lépcsőházban összecsókolóztak, annyira nem bírtak az örömükkel.

VII.

A boldogságot jelentő felfedezés óta a háromtagú család tökéletes egyetértésben élt. Mindig vidám, zökkenőtlen, békés hangulatban voltak. Cachelin visszanyerte régi, hangos jókedvét, Cora pedig elhalmozta gondoskodásaival a férjét. Lesable is egészen más embernek látszott, elégedett volt, olyan jó fiú, amilyen azelőtt sohasem.

Maze ritkábban járt hozzájuk s úgy látszott, valahogyan nem jól érzi már magát a család körében; mindenkor szívesen fogadták, de mégis több hidegséggel, mert a boldogság önző és nincs szüksége idegen résztvevőkre.

Sőt Cachelin, mintha bizonyos titkos ellenségeskedést is érzett volna a szép hivatali kollégával szemben, akit pedig, alig pár hónapja, ő maga vezetett be erőnek erejével a családi körbe. Ő volt az is, aki a család barátjának bejelentette Coralie terhességét. Egyszer váratlanul rátört Maze-ra az ujsággal:

– Mit szól hozzá, a lányom másállapotban van!

Maze játszotta a meglepettet.

– Ugyan, ugyan! – válaszolta, – na és persze, nagyon boldogok…?

– Azt már meghiszem! – felelte Cachelin és észrevette, hogy kollégája viszont egyáltalán nincs elragadtatva. Férfiember nem szereti, ha az a nő, akinek a szépet tette, ilyen állapotba kerül, akár ő volt az oka az illető állapotnak, akár más.

Vasárnaponként azonban Maze még mindig náluk ebédelt. De az együtt eltöltött esték kezdtek kínosakká válni, noha komoly ellentét sohasem merült fel; – és ez a különös zavar hétről-hétre nagyobb lett. Egy este aztán, mikor a vendég elment, Cachelin valósággal dühösen jelentette ki:

– Kezdem únni ezt az alakot!

– A dolog úgy áll, – felelte Lesable, – hogy a barátunknak nem igen válik előnyére, ha közelebbről megismeri az ember.