Part 8

Cora lesütötte a szemét. Ő nem nyilatkozott. De mindig, mintha feszélyezve lett volna a szép Maze jelenlétében, aki viszont a maga részéről csaknem szégyenlős volt a nővel szemben, nem nézett rá mosolyogva, mint azelőtt, nem ajánlott fel színházi jegyeket s szinte úgy látszott, csak szükséges teherként viseli a nemrég még oly szívélyes jóbarátságot.

Történt pedig, hogy egy csütörtökön, ebédidőben, mikor Lesable hazakerült a hivatalból, Cora a szokottnál is hízelkedőbben csókolta meg oldalt a férje szakállát és a fülébe súgta:

– Nem fogsz megszidni?

– Ugyan már, miért?

– Azért, mert… mert, ez a Maze már megint itt járt. Én pedig, mivel nem akarom, hogy az emberek mindenfélét kotyogjanak, megkértem, hogy ezentúl ne mutatkozzék olyankor, amikor te nem vagy itthon. Úgy látszik, egy kicsit meg is sértődött!

Lesable meglepetten kérdezte:

– Na, és mit mondott?

– Oh, nem mondott semmi különösebbet, de azért nekem mégse tetszett és erre már arra szólítottam fel, hogy teljesen szüntesse be a látogatásait. Jól tudod, hogy papa és te hoztátok ide ezt az embert, nekem semmi részem se kívánja. Most aztán félek, hogy megharagszol, amiért kiadtam az útját.

A férj szívét elöntötte a hálálkodó öröm:

– Jól tetted, nagyon jól tetted. Inkább köszönettel tartozom neked.

Az asszony újra kezdte, hogy véglegesen tisztázza a két férfi viszonyát, ahogy eleve kitervezte:

– A hivatalban úgy fogsz tenni, mintha nem tudnál semmiről semmit, úgy fogsz vele beszélni, mint azelőtt: csak éppen nem fog többet hozzánk járni.

És Lesable, gyöngéden karjába ölelve az asszonyt, hosszasan, apró csókokkal hintette végig a szemeit és az arcát.

– Angyal vagy… angyal!… – ismételgette, és érezte, amint a gyermeket, a már jól kifejlett gyermeket hirdető has odadomborul a testéhez.

VIII.

A szülés napjáig nem jött közbe újabb esemény.

Szeptember utolsó napjaiban Cora leánygyermeknek adott életet. Désirée-nek nevezték el, de mivel ünnepélyes keresztelőt akartak rendezni, úgy határozták el, hogy csak a következő nyáron tartják meg, a vidéki portán, amelyet közben megvásárolnak.

Asnières-ben nézték ki a házat, a dombon, amely a Szajna fölött emelkedik.

A tél folyamán nagy események játszódtak le. Mihelyt megkapták az örökséget, Cachelin beadta nyugdíjaztatási kérvényét, amelyet nyomban elintéztek s az öreg otthagyta a hivatalt. Szabad idejét azzal töltötte, hogy finom lombfűrész-munkákat csinált. Órákat, ládikákat, virágállványokat, mindenféle furcsa, apró holmit fűrészelgetett ki. Bolondja volt ezeknek a munkáknak, amelyekhez akkor szottyant kedve, mikor egyszer az Opera-avenue-n meglátott egy vándor árust, amint ilyen falemezeket dolgozott fel. Mindenkinek meg kellett csodálnia, nap mint nap, Cachelin új kompozícióit, amelyek tudákosan és gyermekesen cifrák voltak.

Ő maga, elámulva önnön művészetétől, szüntelenül ismételgette:

– Csudálatos, hogy mi mindenre képes az ember!

Mikor a helyettes főnök, Rabot úr, végre meghalt, Lesable töltötte be ügykörét, bár a címét még nem kapta meg, mivel legutóbbi előléptetése óta még nem telt el a szükséges idő.

Cora azonnal egészen más asszony lett, tartózkodóbb, elegánsabb, – megértette, kitalálta, megérezte mindazt a megváltozni valót, amire a vagyon kötelez.

Újév napján látogatást tett a főnök feleségénél, aki vaskos asszonyság volt, harmincöt éves párizsi élet után is vidékinek maradva. Cora úgy elárasztotta kedveskedéssel és hízelgéssel, hogy Torchebeuf asszony végre is elfogadta a keresztanyaságot. Cachelin nagyapó lett a keresztapa.

A szertartást egy ragyogó júniusi vasárnapon tartották meg. Az egész hivatal meg volt híva, a szép Maze-t kivéve, aki többé nem járt a házhoz.

Reggel kilenckor Lesable a vasúti állomás előtt várta a párizsi vonatot, míg a groom, nagy aranygombos libériában, kantárszáron tartotta a kövér ponnit, amely a vadonatúj kiskocsi elé volt fogva.

Messziről füttyentett, majd föltűnt a gép, maga után vontatva a vagónok füzérjét, melyből utasok áradata hömpölygött elő.

Az egyik elsőosztályú kocsiból Torchebeuf úr szállt ki nejével, akinek rikított a toalettje. Pitolet és Boissel a második osztályból kerültek elő. Savon apót nem merték egyenesen meghívni, de ki volt csinálva, hogy délután majd véletlenül összetalálkozik vele a társaság és akkor, a főnök úr beleegyezésével, őt is elviszik a lakomához.

Lesable rohant a följebbvalója elé, aki teljes törpeségében lépdelt előre császárkabátjában, melyen úgy virított a nagy érdemrend-csokor, mint valami kinyílt vörös rózsa. A roppant koponya, ráadásul a széleskarimájú kalappal, szinte agyonnyomta a csenevész testet s a mutatványos bódék csodáihoz tette hasonlóvá a főnök urat; felesége, ha egy kissé lábujjhegyre pipeskedik, nyilván megerőltetés nélkül elnézhetett volna Torchebeuf feje fölött.

Léopold ragyogó arccal hajlongott és hálálkodott. Feltessékelte a házaspárt a kocsiba, majd kollégáihoz futott, akik szerényen hátrább húzódtak, – kezet szorított velük, sajnálkozott, hogy az apró kocsiban nem viheti el őket is:

– Csak gyertek mindig a parton, míg oda nem értek a kapunkhoz: Désirée-villa, a kanyarodótól a negyedik ház! Siessetek!

És a kocsira szállva, megragadta a gyeplőt s indított, miközben a groom ügyesen a hátulsó kis ülésre pattant föl.

A szertartás a legsikerültebb módon folyt le. Utána hazamentek, villásreggelire. Az asztalkendő alatt mindenki ajándékot talált, megfelelőt az illető vendég fontosságának. A keresztanya tömör aranykarperecet kapott, férje rubin nyakkendőtűt, Boissel szattyánbőrtárcát, Pitolet pedig egy pompás tajtékpipát. A háziak szerint Désirée küldte ezeket az ajándékokat új barátainak.

Torchebeufné kivörösödve zavarában és örömében, felhúzta a csillogó karikát vastag karjára, a főnök pedig, mivel keskeny nyakkendőjén nem tudta elhelyezni a tűt, császárkabátja hajtókájába tűzte az ékszert, a becsületrend alá, mint holmi kisebbosztályú kitüntetést.

Az ablakon át ki lehetett látni a folyam nagy szalagjára, amely Suresnes felé ívelt, a fákkal benőtt partemelkedések mentén. A napfény záporként hullott a vízre s tűzfolyammá változtatta. Az étkezés eleinte nehézkesen folyt, mert a Torchebeuf-házaspár jelenléte nyomta. Később nekividámodtak. Cachelin vaskos tréfákat eresztett meg, melyeket megengedhetőnek tartott, hiszen gazdag ember volt; és a többiek nevettek.

Ha Pitolet vagy Boissel mond ilyeneket, nyilván megbotránkoztak volna.

Csemegénél be kellett hozni a gyermeket, akit mindegyik vendég megcsókolt. Csipkék felhőjében fulladozva, zavaros kék szemeivel, melyekből még hiányzott minden gondolat, rábámult a felnőttekre s kissé oldalt fordította pufók fejét, mintegy a figyelem első ébredezésével.

Pitolet, a többiek lármája közben, odasúgott szomszédja, Boissel fülébe:

– Újszülöttnek csakugyan új: szinte csöpög róla _a Máz!_

A szójáték másnap körbejárt a minisztériumban.

Telt az idő, az óra kettőt ütött, mikor a likőrnél tartottak s Cachelin azt indítványozta, hogy nézzék meg a háztájat, aztán tegyenek egy sétát a Szajna-parton.

A vendégek processziója végigjárta az összes helyiségeket, a pincétől a padlásig, aztán a kertet is, az utolsó fáig és palántáig, majd két csoportra oszoltak, így indultak sétálni.

Cachelin, akit a hölgyek kissé feszélyeztek, Boissel-t és Pitolet-t elcipelte a parti kávéházakba, míg Torchebeufné és Lesablené, férjük kíséretében, a part másik lankáját választották, úriasszonyokhoz illően, akik nem keveredhetnek a vasárnapi csőcselék közé.

Lassan lépegettek a hajóvontató úton, mögöttük a két férfi hivatali dolgokról folytatott komoly beszélgetést.

A folyamon csónakok haladtak, nagy evezőcsapásoktól lendülve előre, vidám fiúk erejétől, akiknek mezítelen karján az izmok dagadtak a lesült bőr alatt. A nőutasok fekete meg fehér állatbőrökön heverve, kezelték a kormányt, kábultan a hőségtől, fejük felett vörös, sárga, kék napernyőket feszítve ki, melyek olyanok voltak, mint roppant, úszó virágok. Egyik csónakról a másikra kiáltások röpültek át, hivogató vagy szitkozódó szavak s valami távoli zaj, emberi hangok zavaros és nem szünő egybeömlése hirdette az ünnepnapok szerte nyüzsgő tömegeit.

Horgászó halászok álltak mozdulatlanul véges-végig a folyó mentén, miközben a csaknem mezítelen úszók, akik a nehézkes halászdereglyéken álltak, egymásután ugráltak fejest a vízbe, visszakapaszkodtak s újra kezdték.

Torchebeufné meglepődve nézte őket. Cora megjegyezte:

– Ez így megy minden vasárnap. Elrondítják nekem ezt a szép vidéket.

Könnyű, halk siklású csónak közeledett, két nő forgatta az evezőt, míg a hozzájuk tartozó két fiatalember a csónak fenekén heverészett. Az egyik nő a part felé kiáltott:

– Hollá, hollá! tisztességes úrihölgyek! Férfi van eladó, kell belőle?

Cora megvetéssel fordult el, karját a vendéghölgy karja alá csúsztatva:

– Már mutatkozni se lehet itt, menjünk innen. Micsoda gyalázatos perszónák!

Visszafordultak. Torchebeuf éppen ezt mondta Lesable-nak:

– Január elsejére rendben lesz. Az igazgató nekem formálisan megígérte.

És Lesable felelt:

– Igazán nem tudom, hogyan köszönjem meg Önnek, kedves, jó főnök úr!

Visszatérőben összetalálkoztak Cachelinnel, Pitolet-vel és Boissel-lel, akiknek a könnyeik potyogtak a kacagástól, miközben valósággal magukkal vonszolták Savon apót, tréfából azt állítva róla, hogy egy kokott társaságában csípték el a parton.

Az öreg rémülten ismételgette:

– Nem igaz, kérem, nem igaz. Nem szép magától, Cachelin úr, hogy ilyeneket mond, igazán nem szép.

Cachelin fuldokolva kiabált:

– Te vén kópé! Hát nem mondtad neki, hogy: aranyos tyúkocskám, mi? De megfogtunk, adta vén disznaja!

Még a hölgyek is elkacagták magukat, a derék öreg annyira oda volt.

Cachelin folytatta:

– Ha Torchebeuf úr megengedi, foglyul ejtjük az öreget a ludasságáért és velünk kell vacsoráznia!

A főnök kegyesen beleegyezését adta. És most azon nevettek tovább, hogy a Savon apó nője hogy hoppon maradt. Az öreg tovább tiltakozott, kétségbeesve a gonosz ugratáson.

Estig se merítették ki az esetet s a tréfás kiszólások közé vaskos malacságok is csúsztak.

Cora és Torchebeufné a terrasz ponyvája alatt ülve nézték a sugárzó naplementét. A nap bíborszínű port hintett el a lombok közt. Az ágakat a legkisebb szellő se mozgatta; tiszta, végtelen béke szállt alá a lángoló és csöndes égből.

Még egy-két hajó vonult el a folyón, már lassabban, a rév felé igyekezve.

– Úgy látszik, – kezdte Cora, – ez a szegény Savon valami koldusfajzatot vehetett feleségül.

Torchebeufné, aki a hivatal minden aprócseprő dolgába be volt avatva, felelt:

– Igen, valami nagyon is fiatal árvalány volt az illető, aki megcsalta az öreget egy komisz fráterrel s végre is megszökött a csábítójával.

A kövér hölgy még hozzátette:

– Azt mondtam, hogy egy komisz fráterrel. Hát igazán nem is tudom. Azt mondják, nagyon szerették egymást. Akárhogy is volt a dolog, Savon apó bizony nem valami daliás jelenség.

Lesablené komolyan válaszolt:

– Ez nem mentség az asszony számára. A szegény öreg mindenesetre nagyon sajnálatraméltó. Nekünk van itt egy szomszédunk, bizonyos Barbou, aki ugyanígy járt. A felesége beleszeretett valami festőbe, aki itt szokott nyaralni és külföldre szökött vele. Nem tudom megérteni, hogy egy asszony hogy süllyedhet idáig! Az én véleményem szerint külön büntetést kellene kitalálni az efféle nyomorultak számára, akik ilyen szégyent hoznak a családjukra.

A fasor végén a dajka jelent meg, a csipkékbe burkolt Désirée-t hozva. A gyermek közeledett a hölgyek felé, rózsaszínűen ragyogva az alkony vörös-arany felhői alatt. A csecsemő a lángoló eget ugyanazzal a fakó, bizonytalanul elrévedező tekintettel nézte, amilyennel az emberek arcát.

A férfiak, akik távolabb csevegtek, mind közelebb jöttek; és Cachelin, megragadva unokáját, kinyujtott karral fölemelte, mintha az égbe akarná lendíteni. A gyermek körvonalai rárajzolódtak a láthatár tündöklő alapjára, hosszú babakelengyéje fehér hullámzásával, mely egészen a földig ért.

És a nagyapa felkiáltott:

– Egy ilyen gyerek ér a legtöbbet a világon! Igaz-e, Savon apó?

Az öreg nem válaszolt, mert nem volt válaszolni valója, vagy talán, mert nagyon is sok mindenre gondolt.

Az inas kinyitotta a terraszra szóló ajtót s jelentette:

– Madame, a vacsora tálalva van!

_Jegyzet_.

»Az örökség« _(L’héritage)_ a _la Vie militaire_-ben jelent meg, 1884 márciusában és áprilisában.

Jelen kötet végén található a _Millió_ című novella, melyben _Az örökség_ ötletét először dolgozta fel Maupassant, mégpedig rövid tárca formájában.

Denis.

I.

Marambot úr felnyitotta a levelet, amelyet inasa, Denis, adott át neki. És Marambot úr mosolygott.

Denis húsz év óta szolgált a házban, zömök, jókedvű emberke volt, akit csudára emlegettek az egész környéken, mint az inasok mintaképét. Most is megkérdezte:

– A nagyságos úr meg van elégedve? Jó hírt tetszett kapni?

Marambot úr nem volt gazdag ember. Régóta abbahagyta a falusi patikárusságot, nőtlen volt s abból a kis jövedelemből éldegélt, amelyet nagy kínnal szerzett össze, mikor még gyógyszereket sózott a parasztok nyakába.

– Igen, fiam, – felelt most, – Malois apó megretirált a pörösködés elől, amivel megfenyegettem. Holnap megkapom a pénzemet. Ötezer frank egészen jól jön a magamfajta agglegény kasszájába.

És Marambot úr a kezeit dörzsölte. Lemondó természetű ember volt, inkább szomorú, mint víg, aki nem tudott tartósan akarni és szívesen elhanyagolta a dolgait.

Bizonyára nagyobb jólétre tehetett volna szert, ha hasznára fordítva egy-egy fontosabb központban letelepedett kollégája halálát, helyükre furakodott volna, magának szerezni meg vevőközönségüket. Azonban fázott a költözködéstől s a sok lótás-futásnak a gondolata, amivel az ilyesmi szükségszerűen jár, mindig visszatartotta. Két napig gondolkozott az ügyön, aztán ezzel a bölcseséggel nyugtatta meg magát:

– Na jó! majd a legközelebb. Nem veszítek semmit, ha még várok egy kicsit. Talán még jobb alkalom is lesz.

Denis ellenben vállalkozásokra unszolta gazdáját. Aktív természet volt s most is szüntelenül ismételgette:

– Hej, csak nekem kerülne egyszer egy kis tőkém, de megszedtem volna már magam! Csak ezer frank s kész volna az üzlet!

Marambot úr mosolygott, de nem válaszolt, hanem kisétált kis kertjébe, ahol hátratett kezekkel, álmodozva sétálgatott.

Denis egész nap dalolászott, mint akit nagy öröm ért, népdalokat, mindenféle hazai nótákat. A szokottnál is nagyobb aktivitás tört ki rajta, végigtisztogatta a ház összes ablakait, vad buzgalommal törölgetve az üvegtáblákat, miközben teli torokkal harsogta a nótáit.

Marambot úr, elcsodálkozva ezen a nagy igyekezeten, többször is mosolyogva szólt rá:

– Fiam, ha így nekilátsz, holnapra nem marad semmi dolgod!

Másnap reggel kilenc óra tájban a levélhordó négy levelet adott át Denisnek, ura számára. A négy levél közül az egyik nagyon súlyos volt. Marambot úr rögtön bezárkózott szobájába, a délután jórészét is ott töltötte. Akkor aztán az inasával négy boritékot küldött a postára. Az egyik Maloisnak a címére szólt, nyilván a nyugta volt benne a pénzről.

Denis ezúttal nem kérdezett semmit az urától; amilyen vidám volt előző nap, most olyan szomorúnak és komornak látszott.

Leszállt az éjszaka. Marambot úr a szokott órában lefeküdt és elaludt.

Különös zaj riasztotta fel. Azonnal felült az ágyban és hallgatózott. Hirtelen felpattant az ajtó s a küszöbön Denis jelent meg, egyik kezében gyertya, a másikban egy konyhakés. Szemei nagyra meredtek, ajka és arcvonásai görcsösen eltorzultak, mint az olyan embereké, akiket rettenetes indulat ráz. Sápadt volt, mint egy kísértet.

Marambot úr első megriadásában azt hitte, hogy szolgája alvajáró lett s éppen fel akart kelni, hogy elébe menjen, mikor az inas elfújta a gyertyát s nekirontott az ágynak. Gazdája előre feszítette a kezeit, hogy felfogja a csapást, amely egyszerre feldöntötte. El akarta kapni a szolga karját, hogy elhárítsa a rámért gyors döféseket. E pillanatban azt hitte, hogy Denis hirtelen megőrült.

A kés először a hátán találta, másodszor a homlokán, harmadszor a mellén. Eszeveszetten védekezett, a sötétben ide-oda csapkodott a kezeivel, rugdalózott és kiabált:

– Denis! Mit izélsz! Denis! meg vagy bolondulva?

A másik azonban lihegve vadult, döfködött tovább; egy-egy rúgás vagy ökölcsapás visszavetette, hogy dühöngve kezdje újra. Marambot úr még két szúrást kapott a lábába, egyet meg a hasára. Hirtelen azonban egy gondolat nyilalt át az agyán és erre kiabálni kezdett:

– Denis, hagyd abba, hallod? Hiszen nem is kaptam meg a pénzemet!

Az ember azonnal megállt és gazdája a sötétben hallotta sípoló lélekzését.

Marambot úr rögtön folytatta:

– Egy vasat se kaptam. Malois visszalép; pör lesz; a leveleket azért vitted a postára. Inkább olvasd el magad is azokat az írásokat ott az íróasztalon.

És, ereje végső megfeszítésével, előkotorta éjjeliszekrényéről a gyufát, gyertyát gyujtott.

Csupa vér volt. A falat égő foltok mocskolták be. Az ágynemű, a függönyök, minden vöröslött. Denis, maga is tetőtől-talpig véresen, a szoba közepén állt.

Mikor Marambot mindezt meglátta, azt hitte, hogy itt a halál és elvesztette eszméletét.

Hajnaltájban tért magához. Némi időbe telt, míg visszanyerte érzékeit, míg értelme, emlékezése megéledt. Azonban hirtelen felújult előtte a merénylet, a kapott sebek, és olyan erős félelem rohanta meg, hogy lecsukta a szemeit: nem akart látni semmit. Pár pillanat múlva rettegése alábbhagyott. Gondolkodni kezdett: nem halt meg rögtön, tehát még kilábolhat a bajból. Gyöngének érezte magát, nagyon gyöngének, de éles fájdalom nélkül, noha teste egyes helyein kellemetlen sajgásféle bántotta. És jéghidegnek is érezte magát, meg egészen nedvesnek is, – és mintha szorosan begöngyölték volna holmi kötelékbe. Azt gondolta, hogy ezt a nedvességet a kiontott vér okozza s a félelem borzongása rázta meg a rettenetes elképzelésre, hogy ez a vörös tenger az ő ereiből árasztotta el az ágyat. A szörnyű látvány félelme úgy tönkretette, hogy szemeit erővel csukva tartotta, mintha maguktól, az ő ellenére, fel akartak volna pattanni.

És mi van Denis-szel? Valószínűleg elmenekült, persze…

De hát most ő, Marambot, mit csináljon? Felkeljen? segítségért kiabáljon? Hiszen, ha csak egyet mozdul is, sebei nyilván fölfakadnak és ő abba halna bele, hogy elvérzik.

Egyszerre csak azt hallotta, hogy benyitják a szobája ajtaját. Majdnem elállt a szíve dobogása. Biztosan Denis jött vissza, hogy teljesen végezzen vele. Visszafojtotta a lélekzetét, hogy a gyilkos azt higyje, minden rendjén sikerült, műve be van fejezve.

Marambot érezte, hogy felemelik a takaróját, aztán megtapogatják a hasát. A csípője táján éles fájdalom nyilalt át, amibe belereszketett. Most valaki megmosogatta friss vízzel, szép gyöngéden. De hiszen akkor felfedezték a bűntényt és most ápolni, megmenteni jöttek az áldozatot! Eszeveszett öröm ragadta el, de azért annyi óvatossága maradt, hogy ne árulja el mingyárt feleszmélését: kinyitotta a szemét, csak az egyiket, a lehető legnagyobb elővigyázatossággal.

Kit ismert fel? Denis állt ott mellette, – Denis, személyesen! Irgalmak istene! Sietve csukta be megint a szemét.

Denis! De hát mit csinál ez itt? Mit akar? Miféle rettenetes tervet koholhat még?

Hogy mit csinál? Hát lemossa, hogy eltüntesse a nyomokat! És aztán? Majd elássa, a kertben, tíz lábnyi mélyen, hogy sohase találjanak rá többé! Vagy tán éppen a pincében, a finom boros palackok alá?

És Marambot úr olyan heves reszketésbe fogott, hogy minden tagja belekoccant.

– El vagyok veszve, veszve vagyok! – mondogatta magának. És kétségbeesetten szorította össze a szempilláit, hogy ne lássa a kést, mikor a kegyelemdöfést kapja. De nem kapta meg. Sőt Denis most felemelte és lepedőbe szárogatta. Aztán gondosan nekifogott, hogy bekötözze a lábsebet, ahogy annak idején tanulta, mikor ura még gyógyszerész volt.

Többé nem lehetett kétség a szakember számára: szolgája, aki előbb meg akarta ölni, most azon igyekszik, hogy megmentse.

Ekkor Marambot úr, elhaló hangon, kiadta a gyakorlati utasítást:

– A lemosást és a kötözést kátrányszappanos vízzel csináld!

Denis felelt:

– Úgy csinálom, uram.

Marambot úr kinyitotta mind a két szemét.

Nem volt többé nyoma sem a vérnek, sem az ágyon, sem a szobában, sem a gyilkoson. A sebesült szép fehér ágyneműben feküdt.

A két ember egymás szemébe nézett.

Végül Marambot úr szelíden csak ennyit mondott:

– Tudod, milyen nagy bűnt követtél el?

Denis felelt:

– Éppen azt akarom jóvátenni, uram. Ha nem tetszik feljelenteni, hűségesen szolgálom majd, mint azelőtt mindig.

A pillanat nem volt alkalmas arra, hogy Marambot úr a szolgája ellen nyilatkozzék. Inkább lecsukta a szemét, úgy felelt:

– Esküszöm, hogy nem foglak följelenteni.

II.

Denis megmentette ura életét. Éjt-napot eggyé téve, virrasztott, nem hagyta el a beteg szobáját, sorra készítette a porokat, a herbateákat, a kanalas orvosságokat, tapogatva Marambot pulzusát, aggodalmasan számlálva az ér ütéseit, – és ebben a kezelésben egy kitünő ápoló ügyessége egyesült valami fiúi önfeláldozással.

Minden pillanatban megkérdezte:

– Tessék mondani, uram, hogy tetszik lenni?

Marambot úr gyönge hangon felelte:

– Valamivel jobban, fiam, köszönöm.

És ha a sebesült éjszaka felébredt, gyakran látta, hogy őrzője ott sírdogál a karosszékben és csöndesen törülgeti a szemeit.

A volt gyógyszerészt soha életében nem látták el jobban, nem kényeztették, nem becézték ennyire. Eleinte még azt mondogatta magában:

– Mihelyt meggyógyultam, szélnek eresztem ezt az akasztófavirágot.

Most azonban lábadozni kezdett és napról-napra halogatta a pillanatot, amelyben válnia kell gyilkosától. Meggondolta, hogy senki sem venné körül ennyi figyelemmel és igyekezettel, mint ahogy ez a fiú, merő félelemből; és végre is azt mondta neki, hogy a jegyzőnél írást tett le, amelyben ott foglaltatik a feljelentés, arra az esetre, ha újabb baj történnék.

Ez az óvintézkedés, – úgy vélte – megvédi a jövőben minden új merénylettől; és így – kérdezte önmagától – vajjon nem egyenesen okosabb-e maga mellett tartani ezt az embert, hogy a szeme mindig rajta lehessen?

Mint annak idején, mikor azon habozott, hogy beszerezzen-e egy vagy más nevezetesebb orvosságot, most sem tudta döntésre szánni el magát.

– Majd… nem sürgős, – mondogatta magában.

Denis pedig változatlanul a páratlan szolga maradt. Marambot úr felgyógyult. És Denis-t nem bocsátotta el.

Egy reggel aztán, mikor éppen végzett a früstökjével, egyszer csak nagy lármát hall a konyhából. Odaszalad. Denis két csendőrrel birkózott, akik lefogták. Az örsvezető komolyan jegyezgetett a noteszébe.

A szolga, amint megpillantotta az urát, zokogni kezdett és elkiáltotta magát:

– A nagyságos úr feljelentett! Nem szép dolog, mert mást ígért. Hát ez a becsületszó, Marambot úr? Csunya egy dolog ez, bizony csunya egy dolog!…

Marambot, aki el volt képedve s akit a gyanusítás szíven talált, felemelte a kezét:

– Isten színe előtt esküszöm, fiam, hogy nem jelentettelek föl. Egyáltalán nem is sejtem, hogy a csendőr urak hogy tudhatták meg, hogy te meg akartál engem ölni.

Az örsvezető felhőkölt:

– Mit mond, Marambot úr? Hogy ez az ember Önt meg akarta ölni?

A gyógyszerész fejvesztetten felelte:

– Hát igen… De én nem jelentettem föl… Én nem szóltam senkinek… Esküszöm, hogy senkinek… És azóta is mindig nagyon derék szolgám volt…

Az örsvezető zordonan jelentette ki:

– Az Ön vallomását jegyzőkönyvbe veszem. A bíróság majd tudni fogja, Marambot úr, mi a dolga ezzel az új adattal, amit eddig nem ismert. Nekem most azért kell letartóztatnom az Ön szolgáját, mert suba alatt elemelt Duhamel úrtól két kacsát, amely bűncselekményre tanuk is vannak. Bocsánat, Marambot úr. Az Ön szavait illetékes helyen jelenteni fogom.

És emberei felé fordulva, kiadta a vezényszót:

– Mehetünk, indulj!

A két csendőr magával cipelte Denist.

III.