Part 6

Még beszélt, mikor Savon apó kalamárisa, melyet Lesable hozzávágott, melle közepén találta. Tintaáradat fröccsent szét az arcán, meglepő hirtelenséggel csinálva négert belőle. Előre ugrott, a szeme fehérje forgott, kezét ütésre emelte. Cachelin azonban fedezte a vejét, átnyalábolva a nagy Maze-t, akit jól összerázva és oldalbadögönyözve nekilódított a falnak. Maze vad erőfeszítéssel szabadította ki magát, feltépte az ajtót s visszakiáltott a két emberre:

– Még hallanak rólam!

Azzal eltűnt.

Pitolet és Boissel követték. Boissel azzal magyarázta ki tartózkodó viselkedését, hogy beavatkozás esetén alighanem agyonütötte volna valamelyiket a dulakodásban.

Szobájába visszatérve, Maze azonnal a tisztálkodáshoz látott, de ez sehogy sem sikerült: lila másolótintával fenődött be, amelyet kitörölhetetlennek és eltávolíthatatlannak mondanak. Dühöngve és kétségbeesve állt tükre előtt, vadul dörzsölve arcát hurkára csavart törülközőjével. Csak még feketébb lett, vöröses árnyalatokkal, mert a vér odatódult a bőrhöz.

Boissel és Pitolet utánajöttek és tanácsokat adtak neki. Pitolet azt mondta, hogy tiszta táblaolajjal kell lemosni az arcot, a másik ammóniákot ajánlott. A szolgát gyógyszertárba szalajtották megfelelő szerért. Valami sárga folyadékkal és egy habkődarabbal tért vissza. Semmi eredmény.

Maze csüggedten ült le s így szólt:

– Most már a becsületügyi részt is el kellene intézni. Akartok segédeim lenni s kielégítő magyarázatot vagy fegyveres elégtételt kérni Lesable-tól?

Mind a ketten vállalkoztak s megbeszélték a teendőket. Fogalmuk sem volt az efféle ügyekről, de nem akarták bevallani, s hogy korrekt uraknak lássanak, óvatosan félénk és kerülgető megjegyzéseket tettek. Elhatározták, hogy bevonják a tárgyalásokba a fregatt-kapitányt, aki a szénügyek intézésére volt beosztva a minisztériumba. A kapitány sem volt sokkal okosabb náluk. Némi fejtörés után mindazáltal azt ajánlotta, hogy keressék fel Lesable-t s szólítsák fel két barátja megnevezésére.

Amint kollégájuk szobája felé indultak, Boissel egyszerre csak megállt:

– Nem kellene mindenekelőtt kesztyűt húzni?

Pitolet habozott egy másodpercig:

– Persze, valószínűleg…

De hogy kesztyűt szerezhessenek, el kellett volna menni a hivatalból, a főnök pedig az ilyesmiben nem értette a tréfát. A hivatalszolgát küldték el tehát, hogy hozzon valamelyik boltból választékot. A szín miatt sokáig fennakadtak. Boissel feketét akart, Pitolet szerint ez az árnyalat most nem volt helyénvaló. A viola színben állapodtak meg.

Amint a két ünnepélyes, kesztyűs alak belépett, Lesable felkapta a fejét s riadtan kérdezte:

– Mi tetszik?

Pitolet felelt:

– Uram! barátunk, Maze úr, megbízásából jövünk, hogy magyarázatot vagy fegyveres elégtételt kérjünk azok miatt a tettlegességek miatt, melyeket vele szemben magának megengedett.

A még mindig agyonizgatott Lesable felkiáltott:

– Mit? Ő sért meg, és még ő provokáltat? Mondják meg neki, hogy megvetem, igen, megvetem, akármit üzenget vagy csinál!

Boissel tragikusan lépett egyet előre:

– Uram, Ön arra kényszerít bennünket, hogy az ujságokban olyan jegyzőkönyvet tegyünk közzé, amely Önre nézve igen kellemetlen lesz.

És Pitolet rosszmájúan tette hozzá:

– És amely súlyos ártalmára lehet az Ön becsületének és jövendőbeli előrehaladásának.

Lesable lesujtva nézett rájuk. Mit tegyen? Időt kell nyerni, gondolta.

– Uraim, tíz percen belül megkapják a választ. Lesznek szívesek ezt Pitolet úr szobájában megvárni?

Amint egyedül maradt, körüljártatta a szemét, mintegy tanácsot, védelmet keresve.

Párbaj! Párbaja lesz!

Reszketett, rémüldözött, mint az olyan békés ember, aki sohasem gondolt efféle lehetőségre, sohasem gondolt ilyen kockázatra és izgalmakra, sohasem edzette hozzá bátorságát ily borzalmas esemény víziójához. Fel akart kelni s nyomban visszaroskadt, dobogó szívvel, elgyengült inakkal. Dühét és elszántságát mintha elfútták volna. De amint arra gondolt, hogy mint vélekednek majd a minisztériumban s milyen tereferéket kelt majd a dolog az összes hivatalokban, lankadó gőgje újra felhorgadt s nem tudva, hogyan is döntsön hát, bement a főnökhöz, miheztartás végett.

Torchebeuf úr nagyon meg volt lepve és alaposan zavarban volt. Nem látta feltétlenül szükségesnek a fegyveres mérkőzést és arra is gondolt, hogy ez az egész ügy még rendetlenséget is csinálhat a szolgálati organizációban. Ezt ismételgette:

– Én a magam részéről nem tudok mit mondani. Becsületbeli dologról van szó, ami nem tartozik rám. Szóljak az Ön érdekében Bouc kommandáns úrnak? Ő szakember az ilyesmiben és segítségére lehet Önnek.

Lesable elfogadta az ajánlatot s bement a parancsnokhoz, aki mingyárt párbajsegédnek is vállalkozott. Az egyik főnökhelyettest vette maga mellé társul.

Boissel és Pitolet felkesztyűzötten várták őket. Az egyik szomszédszobából még két széket kértek kölcsön, hogy mind a négyen leülhessenek.

Komolyan üdvözölték egymást, azzal helyet foglaltak. Pitolet kezdett beszélni s vázolta a helyzetet. A parancsnok végighallgatta, aztán ő is megszólalt:

– Súlyos ügy, de nem látom reménytelennek; minden attól függ, hogyan fogjuk fel a sértési szándékot.

A ravasz öreg tengeri fóka mulatott magában.

Hosszú megbeszélés kezdődött, melynek során négy levélfogalmazványt gyártottak egymásután, kölcsönös bocsánatkérésről lévén szó. Ha Maze úr elismeri, hogy elvben nem volt szándéka megsérteni Lesable urat, az utóbbi is készséggel nyilvánítja ki, hogy helytelenül cselekedett, mikor a tintatartót elhajította s bocsánatot kér a meggondolatlan sérelemért.

Ezzel a négy megbízott visszatért a felekhez.

Maze, aki most asztala előtt ült, tele volt a készülő párbaj izgalmával, bár számított ellenfele visszavonulására s közben hol az egyik, hol a másik felét nézegette arcának abban a kis kerek cintükörben, amely ott található minden hivatalnok fiókjában s arravaló, hogy este, távozás előtt rendbehozza előtte az ember a szakállát, a haját meg a nyakkendőjét.

Elolvasta az eléje tett leveleket s látható elégedettséggel mondta:

– Nagyon tisztességes elintézésnek találom. Hajlandó vagyok aláírni.

Lesable a maga részéről ellenvetés nélkül fogadta el segédei fogalmazványát s így szólt:

– Ha Önök így látják helyesnek, én nem tehetek egyebet, mint hogy belenyugodjam.

És a négy meghatalmazott újra összeült. A leveleket kicserélték, komoly üdvözlések következtek s az affér elintéződvén, ki-ki elvonult.

Az egész hivatal rendkívüli izgalomban várt. A tisztviselők új részletekért járkáltak egymáshoz, egyik ajtóból a másikba fordultak, a folyosón tárgyaltak.

Mikor az ügy befejeződött, általános volt a csalódás. Valaki megszólalt:

– No, Lesable-nak ettől se lesz gyereke! A megjegyzés szájról-szájra járt. Az egyik kolléga vicces verset rögtönzött.

Mikor azonban már minden elintéződöttnek látszott, Boissel új nehézséget vetett fel:

– De most már hogy viselje magát a két ellenfél, ha újra szembekerülnek egymással? Köszönjenek egymásnak? Vagy tegyenek úgy, mintha nem ismernék egymást?

Úgy döntöttek, hogy a főnök szobájában fognak találkozni, mintha merő véletlenség volna s Torchebeuf úr jelenlétében néhány udvarias szót fognak váltani.

A szertartásos jelenetet azon melegében végig is csinálták s Maze, miután bérkocsit hozatott, hazahajtatott, végérvényesen lesikálni a bőrét.

Lesable és Cachelin együtt mentek föl a házba, szó nélkül, elkeseredve egymás ellen, mintha a történteknek akár egyikük, akár másikuk lenne az oka. Lesable, mihelyt belépett otthonába, hevesen vágta le kalapját a fiókos szekrényre. Rákiáltott a feleségére:

– Most aztán elég volt, mondhatom! Párbajom van miattad!

Az asszony meglepődve s máris ingerülten bámult rá:

– Párbajod? És ugyan miért?

– Mert Maze megsértett… és te vagy az oka!

Az asszony közelebb lépett:

– Én? Ugyan!

Lesable dühösen vetette magát az egyik karszékbe. Újra kezdte:

– Megsértett… mit magyarázzam tovább!

De a felesége tudni akarta a dolgot:

– Légy szíves, ismételd el, mit mondott rólam?

Lesable elvörösödött, aztán dadogni kezdett:

– Azt mondta, hogy… azt, hogy… igen, a meddőségedet firtatta…

Az asszony összerázkódott, majd elragadta a düh s apai örökségül kapott nyersesége áttört nőiességén. Felcsattant:

– Mit?… Hogy én vagyok meddő! én!… Mit tud az a vadparaszt erről? Meddő… az hát… miattad… mert nem vagy igazi férfi! Ha máshoz mentem volna, akárkihez, érted? – volna gyerekem akárhány! Ah, és még te beszélsz! Én ugyan ráfizettem, hogy egy ilyen löttyedt rongyhoz mentem feleségül!… És ugyan mit feleltél annak a csavargónak?

Lesable hebegett, elrémülve az orkántól.

– Hát… felpofoztam…

Felesége elbámulva nézett rá:

– És ő erre mit csinált?

– Elküldte a segédeit. Így vagyunk!

Az asszonyt most már érdekelte az affér, vonzódott, mint minden nő, a drámai fordulatokhoz s hirtelen szelidültséggel kérdezte, már-már megbecsülést érezve ez iránt a férfi iránt, aki az életét teszi kockára:

– És mikor verekszetek?

A férj nyugodtan válaszolt:

– Nem verekszünk. A segédek elintézték az ügyet. Maze bocsánatot kért.

Az asszony vad megvetéssel meredt rá:

– Fúj! Mélyen megsértettek a jelenlétedben s te hagytad és nem verekszel! Még csak ez kellett teljes gyávaságodhoz!

Lesable felhorkant:

– Azonnal elhallgass! Jobban tudom nálad, hogy mivel tartozom a becsületemnek. Különben itt a Maze levele. Nesze, olvasd el és majd meglátod!

Az asszony elvette a papírlapot, átfutotta, egyszerre kitalált mindent s gúnyos nevetésre fakadt:

– Hát te is írtál egy levelet? Szóval féltetek egymástól! Juj, hogy a férfiak milyen gyávák! Ha mi lennénk a helyetekben, mi, nők!… Ebben az ügyben pláne engem sértettek meg, a feleségedet s te beéred ennyivel! Na, nem is csodálom, hogy nem tudsz eljutni egy gyerekig. Minden összevág. Az asszonyokkal szemben épolyan lágy izé vagy, mint a férfiakkal szemben. Fúj, micsoda remek paprikajancsit szereztem be magamnak!

Most egyszerre a Cachelin hangja és mozdulatai törtek ki belőle, a vén kaszárnyatöltelék mozdulatai és nyers férfihangja.

Így állt, csípőre feszített kézzel, magasra nyúltan, erőtől csattanón, kidagadó keblekkel; arca kipirult, hangja mélyen rezgett, a vér áttüzesítette lányos üdeségű arcát. Így nézte az előtte ülő összezsugorodott sápadt férfit, aki egy kicsit már kopaszodott is és borotvált arcát kurta, ügyvédes pofaszakállka oldalazta. Kedve lett volna megfojtani, letiporni ezt az embert.

És újra meg újra ismételte:

– Mindenre képtelen vagy… mindenre… A hivatalban is mindenkit a nyakadba hagysz mászni!…

Nyílt az ajtó. Cachelin jelent meg, akit a zaj csalt be. Megkérdezte:

– Mi az már megint?

Leánya visszafordult:

– Megmondtam a magamét ennek a figurának!

Lesable felemelte tekintetét s észrevette az apa és leány hasonlóságát. Úgy érezte, mintha fátyol szakadna le előtte, mely igazi mivoltában mutatja meg most itt ezt a két embert, akiket ugyanaz a vér és ugyanaz a közönséges, durva fajiság fűz össze. Elveszettnek látta magát, elkárhozottnak: velük együtt élni végig az életet.

Cachelin is kirukkolt:

– Még ha válni lehetne! Nem valami kellemes lehet kappan úr feleségének lenni.

Lesable talpra ugrott, dühtől remegve s felsebzetten ettől a szótól. Apósa felé indult, sziszegve az indulattól:

– Ki innen!… Ki!… Tudja meg, hogy itt énnálam van!… És én kiutasítom!…

Azzal felkapott a fiókos szekrényről egy teli savanyúvizes palackot, amelyet buzogány módjára forgatott meg.

Cachelin ijedten hátrált kifelé, úgy morogta:

– Hát ezt meg mi leli egyszerre?

Lesable dühe azonban nem csitult: sok volt a jóból. A felesége ellen fordult, aki nem vette le róla a szemét, kissé elámultan a férji düh kitörésétől. Lesable letette a palackot a bútorra, s kiáltva mondta:

– Ami pedig téged illet… téged…

Minthogy azonban nem tudott mit mondani, miért cselekszik így, csak rámeredt az asszonyra, feldúlt arccal, – a hangja elbicsaklott.

Az asszony elnevette magát.

Ettől a vidámságtól, amely csak jobban sértette, egészen nekivadult s előreugorva, balkezével megragadta a nő nyakát, miközben a jobbal vad pofonokat mért rá. Az asszony kétségbeesetten, lihegve hátrált. Nekiment az ágynak s hanyattvágódott rá. Lesable nem engedte el, tovább verte. Majd hirtelen felemelkedett, elfulladva, kimerülten s hirtelen szégyenkezéssel brutalitása miatt, dadogta:

– Na lám… na lám… úgy-e?…

Az asszony azonban, mint akit megöltek, meg se mozdult. Hátán fekve maradt, az ágy szélén, arcát tenyerébe rejtve. Férje közelebb lépett hozzá, kínos érzéssel, hogy most már mi lesz s várta, hogy a nő felfedje az arcát: látni akarta, mi van vele? Pár perc mulva szorongása még nagyobb lett, – súgva szólongatta az asszonyt:

– Cora! hallod? Cora!

A nő nem felelt és nem mozdult. De hát mi baja? Mit csinál? És főleg, mit akar?

Lesable dühe elviharzott, gyorsan, ahogy jött, – undoknak érezte magát, csaknem gonosztevőnek. Megvert egy nőt, a saját feleségét, – ő, a hideg és okos ember, a jólnevelt és mindig józanul gondolkodó, És a visszahatás ellágyulásában a bocsánatkérés vágyát érezte, hogy térdre boruljon, hogy csókolgassa az ütésektől kipirult arcocskát. Ujja hegyével gyöngéden megérintette az asszony kezeit, amelyek láthatatlanná tették a nő arcát. Cora érzéketlennek látszott. Lesable becézgette, ahogy a megvert kutyát szokás simogatni. Az asszony erre se mutatta, hogy érzi. Szólongatta:

– Cora, hallod? én voltam a hibás, hallod?

A nő olyan volt, mint a halott. A férj most megpróbálta lefejteni Cora kezét. Könnyen engedett s Lesable meglátta az asszony egyik szemét, amely kinyíltan tágult rá, nyugtalanítva és zavarbahozón.

Újra rákezdte:

– Cora, értsd meg, elragadott a düh. Az apád vitt a végletekig. Férfiembert nem lehet így megsérteni!

Az asszony nem felelt, mintha nem is hallaná. Lesable nem tudta, mit kezdjen. Megcsókolta a nőt füle környékén s amint felemelkedett, egy könnycseppet látott a Cora szeme sarkában, egy kövér könnycseppet, amely levált és gyorsan végiggurult az arcon: – a szempillák megrándultak, gyors egymásutánban csapódva össze.

Lesable-t erős, fájó indulat kapta el, s kitárt karokkal borult rá feleségére; az asszony másik kezét is lefejtette ajka simulásával s csókokkal borítva a nő arcát, kérlelte:

– Szegény kis Corám, bocsáss meg, no, bocsáss meg.

Az asszony csak sírt, hangtalanul, kitörések nélkül, ahogy mélységes bánatában sír az ember.

A férfi magához szorította, simogatta, gyöngéd szavakat suttogott a fülébe, amit csak tudott. De a nő érzéketlen maradt. A sírása mégis megszűnt. Sokáig pihentek így, fekve és összefonódva.

Jött az este és árnyékkal lepte el a kis szobát. Mikor egészen sötét lett, a férfi nekibátorodott és olymódon kért bocsánatot, amely újraéleszthette reményeiket.

Mikor ismét fölkeltek, Lesable hangja és arca a rendes hétköznapi volt, mintha semmi sem történt volna. Az asszony ellenben meghatottnak látszott, a szokásosnál halkabb hangon beszélt és alázatos, csaknem simogató pillantásokat vetett a férjére, mintha a váratlan fenyítés megenyhítette volna idegei feszültségét s szívét. Férje nyugodtan szólt hozzá:

– Apád biztosan unatkozik odaát egyedül. Átmehetnél hozzá. És különben is, már vacsorázhatnánk…

Az asszony ment.

És csakugyan, már hét óra volt s a kis cseléd máris hívta Lesable-t az ebédlőbe. Kisvártatva Cachelin is megjelent, csöndesen és mosolygó képpel. Együtt jött a lányával. Mind helyet foglaltak az asztalnál s ezen az estén olyan meghitten diskurálgattak, mint ahogy már jórégen nem tették. Mintha mindannyiukkal valami örvendetes dolog történt volna.

V.

Azonban az újra meg újra feltáplált és felajzott remények nem váltak valóra. A hónapról-hónapra szétfoszló várakozások, amelyeken nem segített Lesable állhatatossága, sem élettársának jóakarata, lázas aggodalommal töltötték el őket. Mindegyre egymást okolták a sikertelenségért és a kétségbeesett, lesoványodott, kimerült férj főleg a goromba Cachelin miatt szenvedett, aki otthoni hadakozásaik során már csak »Kakas úr«-nak szólongatta, nyilván annak a napnak az emlékezetére, amikor majdnem egy palack röpült a Cachelin szeme közé, amiért a »kappan« szót merte kimondani.

Leány és apa, ösztönszerű szövetségben, feldühödve az állandó gondolattól, hogy oly nagy vagyon hever a kezük ügyében, amit nem tudnak megragadni, minden lehető módon megalázták és gyötörték a tehetetlent, aki balszerencséjüket okozta.

Mikor asztalhoz ültek, Cora napról-napra elismételte:

– Ma szerény ebédünk van. Bezzeg máskép lenne, ha gazdagok volnánk. Nem rajtam múlik.

Ha Lesable a hivatalba indult, az asszony szobája mélyéből utána kiáltott:

– Vigyél esernyőt, nekem ne gurulj haza olyan sárosan, mint az omnibusz kereke. Különben is, nem én tehetek róla, hogy még mindig ezt a tintanyaló mesterséget kell csinálnod.

Ha pedig ő maga ment el valahová, el nem hagyta volna a mondást:

– Hja, ha más uram lett volna, azóta kocsin járhatnék!

Mindig, minden alkalommal csak ez járt az eszében, szemrehányásokkal csipkedte, szidalmakkal ostorozta a férjét, Lesable volt az egyetlen bűnös, Lesable volt csupán felelős a sok-sok füstbement pénzért, ami őt, Corát illette volna.

Egy este végre, mikor ismét elfogyott a Lesable türelme, felkiáltott:

– De a kutya mindenit, lesz itt egyszer csend? És először is: ha nincs gyerek, az egész csak a te hibád, érted? Mert ha neked nincs, hát nekem van…

Hazudott, mert ez mégis csak jobb volt az örökös szemrehányásnál s a szégyennél, hogy ne tartsák férfinak.

Az asszony végignézett rajta, előbb elképedve, az igazságot kutatva férje szemében, majd, megértve a dolgot, teljes megvetéssel:

– Neked? gyereked?

Lesable szemtelenül erősködött:

– Igen, egy törvénytelen gyerekem, akit Asnières-ben neveltetek.

Az asszony nyugodtan válaszolta:

– Jó. Holnap meglátogatjuk. Szeretném látni milyen.

Lesable azonban fülig pirult, úgy dadogta:

– Ahogy tetszik.

Az asszony másnap már hétkor fenn volt s mikor férje csodálkozott, ezzel felelt:

– Hát nem látogatjuk meg a gyerekedet? Tegnap este megígérted. Vagy talán mára már oda az apaságod?

Lesable kiugrott az ágyból:

– Nem gyereklátogatóba megyünk, hanem az orvoshoz. Az majd megmondja a magáét.

Az asszony felelt, mint aki biztos a dolgában:

– Igazad van. Az lesz a legjobb.

Cachelin vállalta, hogy a minisztériumban beteget jelent veje nevében; a Lesable-házaspár pedig, a szomszéd gyógyszerész útbaigazítására, pontosan egy órakor becsöngetett Lefilleul doktorhoz, több népszerű szülészeti mű szerzőjéhez.

A fehér falú, aranycirádás szalón, melybe léptek, rosszul volt bebútorozva s a székek sokasága mellett is kopárnak, lakatlannak tetszett. Leültek. Lesable zavarban volt, remegett, szégyenkezett. Rájuk került a sor s iroda-szerű helyiségbe jutottak, ahol egy alacsony, kövéres úr fogadta őket, szertartásosan és hidegen.

Várta, hogy szóba kezdjenek; Lesable azonban, fülig elpirulva, nem mert előrukkolni. Végre is a felesége szánta el magát s nyugodt hangon, mint aki mindenre kész, csakhogy célhoz érhessen, megszólalt:

– Doktor úr, azért jöttünk el Önhöz, mert nincs gyermekünk. Pedig emiatt nagy vagyon forog kockán.

A vizsgálat hosszadalmas volt, aprólékos és kínos. Azonban úgy látszott, Corát egyáltalán nem feszélyezte: átengedte magát az orvos figyelmes munkájának, mint olyan nőhöz illik, akit valami magasabb érdek lelkesít és támogat.

Bár csaknem egy teljes óra hosszáig foglalkozott a házastársakkal, a speciálista nem nyilatkozott véglegesen.

– Semmi rendellenességet sem találtam, – mondta, – sem valami különöset. Maga az eset egyébként elég gyakori. A test is annyiféle, ahány a karakter. Mikor annyi házasságot látunk, amelyet a két fél össze nem férő természete ront meg, nem kell csodálkoznunk, ha ismét másutt a meddőséget találjuk, amelynek oka a fizikai inkompatibilitás. A nagyságos asszony, azt hiszem, nagyszerűen fejlett és alkalmas a megtermékenyülésre. Kedves férje másrészt, noha semmiféle rendellenességet nem mutat, inkább legyöngültnek látszik, ami talán éppen annak a következménye, hogy túlságosan is igyekszik apává lenni. Szabad talán kikopogtatnom?

Lesable izgatottan vetette le a mellényét s az orvos hosszasan nyomogatta rá a fülét a tisztviselő mellére meg hátára, majd makacsul kopogtatta véges-végig, gyomortól nyakig, vesétől nyakszirtig.

A szívütés első tempójában némi zavart konstatált, sőt a tüdőt illetőleg is volt aggodalma.

– Vigyáznia kell magára, uram, nagyon vigyáznia. Egyelőre csak vérszegénységről van szó, kimerültségről, semmi másról. De az efféle jelentéktelenségek nagyon könnyen gyógyíthatatlan bajokká nőhetnek.

Lesable, sápadtan a félelemtől, utasítást kért, hogyan éljen? Komplikált életrendre szorították. Vas, félig sült hús, erőleves, testedzés, sok pihenés, nyáron vidéki vakáció. A doktor arra nézve is tanácsot adott, mi lesz a teendő, ha majd jobban lesz. Módszereket írt le, amelyek hasonló esetekben gyakran sikerrel váltak be.

A látogatás az orvosnál negyven frankba került.

Mikor kinn voltak az uccán, Cora tompa dühhel, a jövő minden sötét sejtelmével kiáltotta:

– Na, nekem ugyan kijutott!

Férje nem felelt. Félelem gyötörte, az uccán is az orvos szavait rágta és mérlegelte. Nem csapta be a doktor? Hátha máris elveszett embernek ítélte? Eszébe sem volt most az örökség, meg a gyerek! Az életéről volt most szó!

Úgy rémlett neki, hogy a tüdeje fütyöl és a szíve vadul ver. A Tuilériákon áthaladva, gyengeség fogta el és le akart ülni. Az ingerült asszony, hogy megalázza, állva maradt mellette s fölülről nézett le rá, megvető szánalommal. Lesable kínosan szedte a levegőt, túlozva az izgalmával járó lihegést; – balkeze ujjaival jobbkeze csuklóján, ütőere lüktetését számolta.

Cora topogott a türelmetlenségtől, úgy kérdezte:

– Vége lesz már ezeknek a cécóknak? Mikor készülsz el már?

A férfi felkelt, mint ahogy az áldozatok szoktak s újra elindult, egy szó nélkül.

Mikor Cachelin meghallotta a vizsgálat eredményét, egyáltalán nem fékezte a dühét. Ordított:

– Szépen vagyunk, mondhatom, szépen vagyunk!

És vad szemekkel mérte végig a vejét, mintha rögtön föl akarná falni.

Lesable se látott, se hallott: ő csak az egészségére gondolt, fenyegetett életére. Kiabálhattak ezek, apa meg a lánya, akármit, ezek nem voltak az ő bőrében és ő ezt a bőrt meg akarta őrizni.

Asztalán orvosságos üvegek sorakoztak s minden étkezésnél kiméricskélte orvosságait, amit felesége mosollyal, apósa pedig kitörő hahotával kísért. Lépten-nyomon megnézte magát a tükörben, kezét minden pillanatban a szívére nyomkodta, hogy ellenőrizze a dobogását, ágyát pedig egy sötét szobában vettette meg, holmi lomtár-zugban, hogy elkerülje Corával a testi érintkezést.

Rettegő gyűlöletet kezdett érezni a nő iránt s érzésébe megvetés és undor vegyült. Ettől kezdve a nők egyébként is szörnyetegeknek tűntek fel előtte, veszélyes bestiáknak, akiknek csak a férfiak elpusztítása a hivatásuk; – Charlotte néni végrendeletére pedig már csak úgy gondolt, ahogy holmi puszta, elmúlt balesetre gondolunk, amelybe majdnem odavesztünk.

Ismét hónapok teltek el. Csak egy év volt hátra a végzetes terminusig.

Cachelin az ebédlőben óriási naptárt akasztott ki, amelyen minden reggel áthúzta az elmúlt napot s tehetetlen elkeseredése, a kétségbeesés, amellyel érezte, hogyan siklik messzebb hétről-hétre a nagy vagyon, a düh, arra a gondolatra, hogy tovább kell kínlódnia a hivatalban s aztán kétezer frank nyugdíjból tengődnie haláláig, – mindezek az indulatok iszonyú szavakra ragadtatták, amelyek kis híján, már-már csaknem a tettlegességig fajultak.

Nem tudott ránézni Lesable-ra, hogy meg ne reszkessen az őrjöngő vágytól: ütni, legázolni, összetaposni ezt az embert. Határtalan gyűlölettel gyűlölte. Ha látta, mint nyitja ki az ajtót, mint lép be, mindannyiszor az volt az érzése, hogy tolvaj hatolt be hozzá, aki legszentebb javától fosztotta meg, a család örökségétől. Jobban gyűlölte, mint a halálos ellenséget s ugyanakkor meg is vetette gyöngesége és különösen amiatt a gyávasága miatt, hogy az egészségéért való aggódásban lemondott közös reménységük további hajszolásáról.