Part 5

És most mindenféle szeretetház-nevek, számok, rendelkezések és meghagyások végtelen sora következett.

Aztán Belhomme úr udvariasan átnyujtotta az okmányt Cachelinnek, aki elképedve állt előtte.

A közjegyző szükségesnek vélte, hogy maga is szóljon pár magyarázó szót:

– Mikor Cachelin kisasszony – mondta – legelsőízben tisztelt meg azzal, hogy közölje velem ezen értelemben leendő végrendelkezési szándékát, kifejezte azt is, mily végtelenül vágyódik egy véréből származó örökös után. Ellenvetéseimre akaratának mind határozottabb megformulázásával felelt, ami egyébként vallásos érzéseiből sarjadt, mivel, – úgy gondolta, – minden meddő házasság égi átok alatt áll. Nem tudtam rávenni szándéka legcsekélyebb megváltoztatására sem. Élénken sajnálom, tessék elhinni.

Aztán hozzátette, Coralie felé mosolyogva:

– Nem kételkedem benne, hogy az elhúnyt _desideratum_-a mihamarébb teljesülni fog!

S a három örökségváró távozott, nagy megdöbbenésükben szinte gondolkodni sem tudva.

Mentek hazafelé, egymás mellett lépkedve, hang nélkül, szégyenkezve és dühösen, mintha kölcsönösen megrabolták volna egymást. Még Corának is egyszeriben eloszlott minden gyásza: nagynénje hálátlansága felmentette a siratás kötelessége alól. Végre Lesable, akinek sápadt ajkait görcsbe szorította a bosszúság, odaszólt apósának:

– Adja csak ide azt az írást, hadd ismerjem meg _de visu_ is!

Cachelin odanyujtotta a papírt s a fiatalember elkezdte olvasni. Megállt a járdán s miközben a járókelők neki-nekiütköztek, úgy maradt, beleásva kutató és gyakorlott szemét a sorok közé. A másik kettő pár lépésnyire tőle várt, még mindig hallgatagon.

Végre ezekkel a szavakkal adta vissza a végrendeletet:

– Nincs mit tenni ellene! Szépen lóvá tettek bennünket!

Cachelin, akit reményei pusztulása ingerültté tett, felelt:

– Teringettét, a te kötelességed lett volna gyerekről gondoskodni! Jól tudtad, hogy Charlottenak régesrég ez volt a fővágya.

Lesable válasz helyett rándított egyet a vállán.

Ahogy hazaértek, egész tömeg várta már őket, csupa olyan ember, akiknek mestersége a halottak körül folytatódik. Lesable rögtön visszavonult, semmivel sem akart tovább törődni, César pedig mindenkit végiggorombáskodott, kiabálva, hogy őt hagyják békén s csinálják minél gyorsabban a dolgukat. Úgy érezte, hogy szándékosan késleltetik a hullától való megszabadulásban.

Cora, szobájába zárkózva, meg se mukkant. Cachelin azonban, egy óra mulva, bekopogtatott a veje ajtaján:

– Kedves Leopold, – mondta, – azért jövök, hogy hányjuk és vessük meg a teendőket, mert végre is meg kell állapodnunk valamiben. Véleményem szerint mégis csak tisztességes temetést kell rendeznünk, nehogy a minisztériumban neszét vegyék a történteknek. A költségeket majd elintézzük. Különben sincs veszve semmi. Még nem régóta vagytok házasok s igazán ritka pech lenne, ha nem születne gyereketek. Majd gondotok lesz rá, ennyi az egész! Most intézzük el a legsürgősebb tennivalókat. Te úgye mielőbb bemégy a minisztériumba? Most összeírom, ki mindenkinek kell gyászjelentést küldeni!

Lesable fanyarul ismerte el, hogy apósának igaza van s leültek, szembe egymással, a hosszú asztal két végére, hogy megcímezzék a feketeszegélyes cédulákat.

Aztán első ebéd következett. Cora közömbös arccal jelent meg, mintha mindez egyáltalán nem érintené s az este óta tartó böjt után jól befalatozott.

Étkezés után rögtön visszazárkózott a szobájába. Lesable elment a tengerészeti minisztériumba, Cachelin pedig kitelepedett a balkónra, lovaglóülésben helyezkedve el a széken s pipára gyujtott. Lomha nyári napsütés verte a házfedelek tömegét s egyik-másik üvegtető lángolva izzott, vakító sugarakat szórva, melyeket a tekintet nem tudott elviselni.

S Cachelin, ingujjra vetkőzve, hunyorgó szemmel a fény özönében, a messzi, messzi dombokat nézte, melyek zölden intettek felé, túl a nagy városon, túl a poros külső telkeken. Arra gondolt, hogy locsog most a széles, csöndes és hűvös Szajna a halmok alján, melyeknek lejtőin fák vannak s hogy milyen borzasztóan jobb volna most a lombok alatt, hasalni a fűben, egészen a folyam szélén, a vízbe köpködni s nem a terasz ólomlapján sülni. S rossz érzés kezdte émelyíteni, szerencsétlenségük kínzó gondolata és fájdalmas érzése, a váratlan balsors, amely annál keservesebb és vadabb volt, mert olyan eleven és hosszú reménykedés előzte meg. S hangosan mondta, ahogy nagy lelki megrázkódtatások idején, a rögeszmék kábulatában fakad ki az ember:

– Piszok ringyó!

Háta mögül, a szobából, a temetkezési vállalat embereinek motozását hallotta, a koporsószögező kalapács szakadatlan kopácsolását. A közjegyzőnél tett látogatás óta nem nézte meg újra holt nővérét.

Lassanként azonban a dús nyári nap melege, vidámsága és fénylő varázsa átjárták testét-lelkét: eszébe jutott, hogy még nincs oda minden. Miért is ne lehetne gyermeke az ő leányának? Hiszen még két éve sincs, hogy férjnél van! Veje pedig izmos, kemény, jó erőben levő embernek látszik, ha kicsiny is. _Lesz_ gyerekük, a mindenét neki! Lesz, mert különben is, kell lennie!

Lesable lopva surrant be a minisztériumba s hivatali szobájába. Asztalán papírlap várta, ezekkel a szavakkal: »A főnök kéreti.« Először türelmetlen mozdulatot tett, lázadozva a zsarnokság ellen, mely újra a nyakába ül, aztán vad és heves vágy lepte meg, csak azért is felülkerekedni! Őbelőle is lesz még főnök, és pedig hamar; – aztán előre, még magasabbra!

Le sem vetve kimenő-redingote-ját ment be Torchebeuf-höz. Azzal a lesújtott arccal jelentkezett, amilyet szomorú alkalmakkor vesz fel az ember, sőt mi több, valami mély és igazi bánat jele is ott volt a kifejezésében, az az önkénytelen levertség, melyet a váratlan csapások vésnek a vonásokba.

A főnök vaskos feje, mely most is valami papírlap fölött csüggött, felemelkedett s nyers hang kérdezte:

– Egész délelőtt szükségem lett volna magára. Miért nem jött be?

Lesable felelt:

– Kedves jó főnök úr, csapás ért bennünket, Charlotte nénémet elvesztettük s azért is jöttem, hogy meghívjam önt a holnapi temetésre.

Torchebeuf arca azonnal nyájassá derült. S szinte elismeréssel válaszolta:

– Az már más, kedves barátom. Köszönöm a meghívást s mingyárt szabadságot is adok önnek, mert most bizonyára sok a teendője.

Lesable azonban ragaszkodott a hivatalnoki buzgósághoz:

– Köszönöm, kedves jó főnök úr, de már minden el van intézve s itt fogok maradni a rendes hivatalos időig.

Azzal visszatért a szobájába.

A hír elterjedt s a hivatalokból mindenfelől jöttek az érdeklődők, akik inkább gratulációkkal, mint részvétnyilatkozatokkal halmozták el s kíváncsiak voltak, hogyan viselkedik az új örökös. Lesable elszántan, egy színész álarcával fogadta a frázisokat és tekinteteket, oly kitünően találta el a viselkedését, hogy elbámultak rajta. »Jól tartja magát«, – mondták. »Mindegy, – szóltak közbe mások, – alapjában véve bizonyára nagyon meg van elégedve.«

Maze, aki merészebb volt a többieknél, megkérdezte tőle, a világfiak fesztelen modorában:

– Tudja már a hagyaték pontos összegét?

Lesable tökéletes nyugalommal felelte, mint akit a dolog egyáltalán nem érdekel:

– Nem egész pontosan. A végrendelet körülbelül egymilliókétszázezer frankról szól. Onnan tudom, mert a közjegyzőnek sürgősen közölnie kellett velünk bizonyos kikötéseket, amelyek a temetésre vonatkoznak.

Általános volt a vélemény, hogy Lesable nem marad a minisztériumban. Hatvanezer livre évjáradékkal az ember nem körmöl tovább. Úgy már valaki az ember s tetszése szerint lesz belőle, ami akar. Voltak akik azt vélték, hogy az államtanács felé fog kacsingatni, mások inkább úgy hitték, hogy majd képviselő igyekszik lenni. A főnök várta a lemondást, hogy az igazgató elé terjeszthesse.

Az egész minisztérium kivonult a temetésre, melyet szegényesnek találtak. De híre járt, hogy maga Cachelin kisasszony kívánta így: benne volt a végrendeletben!

Cachelin már másnap folytatta a szolgálatot, Lesable pedig, egyheti gyöngélkedés után, szintén megjelent, kissé sápadtan ugyan, de szívós és lelkes munkaerővel, mint azelőtt. Mintha semmi változás nem történt volna az életükben. Mindössze annyit lehetett észrevenni, hogy tüntetőleg szívtak vastag szivarokat s hogy járadékokról, vasutakról, nagy összegekről beszéltek, oly emberek módjára, akiknek értékpapírok vannak a zsebében. Rövid idő multán annak is híre ment, hogy Párizs környékén villát béreltek s ott fejezik be a nyarat.

Az emberek ilyeneket gondoltak: »Éppen olyan fösvények, mint a vénkisasszony volt; családi vonás; megtalálta zsák a foltját; mindegy, azért mégse úri dolog bentmaradni a minisztériumban ilyen vagyonnal.«

Aztán nem törődtek velük többet. Megmérettek és könnyűnek találtattak.

IV.

Charlotte néni temetése után Lesable egyre csak a millióra gondolt s dühében, mely annál hevesebben marta, minél jobban kellett titkolnia, az egész világot meggyűlölte siralmas balsorsa miatt.

Ő is kérdezgette magában: »Kétévi házasság alatt miért nem született gyermekünk?« S a félelem, hogy családi élete meddő marad, riadtan doboltatta meg a szívét.

És ekkor, akárcsak a suhanc, aki felnéz a magas és zsírosan fénylő mászórúd csúcsára s a kitűzött lepényt szemlélve, keményen teszi fel magában, hogy törik-szakad, de neki lesz ereje és kitartása a sikerhez, Lesable kétségbeesett elszántsággal határozta el, hogy apává kell válnia. Hiszen annyian lettek azzá, miért ne lehetne hát ő is? Talán hanyag volt, gondatlan, talán nem is tudott eleget a dologhoz, hiszen teljesen közönyösen hagyta eddig az ilyesmi. Sohasem érezvén az utódhagyás erős vágyát, nem törekedett teljes lélekkel erre az eredményre. Ezentúl majd megfeszíti minden erejét, nem hagy figyelmen kívül semmit s meglesz a siker, mert így akarja.

Mikor azonban hazament, valósággal rosszul érezte magát és ágyba kellett feküdnie. A csalódás nagyon is nyers volt, nem bírta ki a visszahatást.

Az orvos meglehetősen komolynak találta állapotát s feltétlen pihenést rendelt, mellyel további, jócskán hosszúra szabott önkímélési idő kényszerűsége is járt. Súlyos idegláz veszélye fenyegetett.

Egy hét mulva mégis újra talpraállt Lesable s ismét elfoglalta hivatalát a minisztériumban.

Azonban még mindig betegnek érezte magát s nem mert közeledni a hitvesi ágyhoz. Habozott és reszketett, mint a hadvezér, aki csatára készül, csatára, melytől jövője függ. S estéről-estére a másnapot leste, az egészség, a testi-lelki jóérzés és energia egy olyan órájáért sóvárogva, mikor az ember mindenre képesnek hiszi magát. Minden pillanatban az üterét tapogatta, hol gyöngének, hol túlgyorsnak találva az érverést, izgatószereket szedett, félig nyers húst evett, hazamenés előtt hosszú, edző sétákat tartott.

Mivel sehogy sem kapott erőre úgy, ahogy szerette volna, azt vette a fejébe, hogy a meleg időszak végét valahol Párizs környékén tölti el. S csakhamar megérlelődött benne a hit, hogy a mezők szabad levegője döntő hatással lesz vérmérsékletére. Az övéhez hasonló állapotban csodás, biztos eredményeket szokott hozni a vidéki élet. A közeli sikernek ez a bizonyossága megnyugtatta s újra meg újra elmondta apósának, sokat sejtető hangsúlyozással:

– Ha kinn leszünk a falun, teljesen összeszedem magam s minden rendben lesz.

Már a puszta »falu« szó is valami misztikus jelentőséggel csengett a fülében.

Kibéreltek tehát egy kis házat Bezonsban s mindhárman kiköltöztek a faluba. A két férfi reggelente gyalog lábalt át a síkon a colombesi állomásra s este is gyalogosan tértek vissza.

Cora, akit elbűvölt ez az élet a szelíd folyam mentén, le-leült a lejtős parton, szedte a virágot s szőke és reszkető fűkalászokból kötött nagy csokrokkal ment haza.

Esténként mind a hárman lesétáltak a folyam hosszában a Lazacos-gátig s betértek egy-egy üveg sörre a Hársfa-vendéglőbe. A folyam, megtorlódva a hosszú cöveksoron, átsustorgott a réseken, s vagy száz méternyi szélességben szökellt, dobolt és tajtékzott tovább. A zuhogó hullámok harsogásától rengett a part, a levegőben pedig finom vízpor felhőzött, lengő és nedves pára, mely úgy emelkedett föl a vízesésből, mint holmi könnyű füst, a szétpaskolt hab és a felkavart iszap illatát hintve szét.

Leszállt az éj. Szemközt, messzire, a nagy világosság Párizst hirdette s Cachelin minden este elmondta rá:

– Hű! Mégis csak fene nagy város ez a Párizs.

Olykor-olykor egy-egy vonat, amint áthaladt a sziget végét keresztbeszelő vashídon, mennydörgésszerűen robajlott s csakhamar eltűnt, jobbra vagy balra, Párizs vagy a tenger felé.

Lassú léptekkel fordultak vissza s nézték a felkelő holdat, leülve egy-egy árok szélére, hogy minél tovább láthassák a csöndes folyamba omló puha és sárga fényt, mely mintha együtt úszott volna a vízzel s melyet az ár völgyelései úgy remegtettek át magukon, mint valami tűzből szőtt habselymet. Felzendült a békák rövid, fémes hangú kurjongatása. Éji madarak egymást hivogató hangja hasított át a levegőn. S olykor egy-egy nagy néma árny suhant tova a folyón, megtörve fénylő és csöndes iramlását. Portyázó halászok bárkái voltak, melyekből hirtelen ki-kivetették a hálót s zajtalanul vonták be újra, tág és sötét öblében a villogó és ficánkoló potykákkal, mint valami vízmélyi kincset, ezüst halak élő kincsét.

Cora megindult gyöngédséggel támaszkodott férje karjára, kitalálva a férfi vágyát, noha sohasem beszéltek a dologról. Mintha jegyességük másodvirágzását élték volna, új várását a nászi csóknak. A férj olykor lopva végigsimította a nő füle mögött a nyakszirt kezdődő hajlatát, a lágy formák finom zugocskáját, ahol az első pelyhek selymesednek. Az asszony kézszorítással válaszolt s vágytak egymásra, egyelőre mégis lemondva egymásról, felajzottan és visszakorbácsoltan egy még hatalmasabb akarat parancsától, a millió álomképétől.

Cachelin, akit lecsillapított a maga körül érzett reménykedés, boldogan élt, nagyokat ivott és evett, s alkonyattájt valami költői megszállottságba ringatózott, abba az együgyű ellágyulásba, mely a legtompább lelkeken is erőt vesz egy-egy természeti látványosság előtt: mikor fény záporoz végig a lombokon s a távoli dombok közt lemegy a nap, bíbor visszfényekkel a folyó tükrén. Kibökte:

– Ilyenkor, ha efféléket látok, hiszek az Istenben. Az ilyesmi belém markol, – folytatta, gyomra táját tapogatva – s valósággal megtérek. Egész furcsákat érzek. Mintha valami fürdőbe mártogattak volna, amitől sírni szeretnék.

Lesable pedig kezdte magát jobban érezni, hév ébredt benne, melyet már elfelejtett, futni szeretett volna, mint egy csikó, meghempergőzni a fűben, kiabálni jókedvében.

Elérkezettnek látta az időt. Igazi új nászéjszaka volt az.

Azután a mézeshetek jöttek, tele szerelemmel és reménykedéssel.

Azután tapasztalniuk kellett, hogy minden kísérletük meddő maradt s bizakodásuk hiúnak bizonyult.

Maga volt ez a kétségbeesés, a katasztrófa! Lesable azonban nem veszítette el a bátorságát, emberfölötti erőfeszítéssel makacskodott. Felesége, ugyanannak a vágynak izgalmával s ugyanannak a félelemnek remegésével, egyszersmind pedig a maga izmosabb testiségével is, készségesen engedte át magát férje kísérleteinek, tüzelte csókjait s szűntelenül élesztgette lankadó hevét.

Október első napjaiban tértek vissza Párizsba.

Életük elkomorodott. Szájukon most már kellemetlen szavak csúsztak ki, s Cachelin, kiszimatolva a helyzetet, a maga mérgezett és trágár obsitos-kiszólásaival gyötörte őket.

S szűntelenül üldözte mindegyiküket, vájta és hegyezte kölcsönös dühüket a megkaparíthatatlan örökség gondolata. Corának most már felvágták a nyelvét s agyonkínozta a férjét. Kisfiú volt a szemében, anyámasszonykatonája, aki nem számít. Cachelin pedig minden ebédnél elismételte:

– Nekem, ha gazdag lettem volna, csőstül volna gyerekem… Persze, ha szegény az ember, okosnak kell lennie…

S leánya felé fordulva, még hozzátette:

– Te biztosan olyan is vagy, mint én, dehát ez itt…

És jelentős pillantást vetett a veje felé, megvetéssel teljes mozdulatra rántva a vállát.

Lesable nem szállt vitára, felsőbbrendű emberként, aki parasztcsalád közé keveredett. A minisztériumban úgy találták, hogy rossz színben van. Egyszer a főnök meg is kérdezte:

– Nem beteg ön? Mintha valahogy megváltozott volna!

Felelt:

– Dehogy, kedves jó főnök úr! Talán a fáradtság látszik meg rajtam. Mostanában sokat dolgoztam, hiszen láthatta ön.

Nagyban számított az évvégi előléptetésre s ebben a reményben újra nekifeküdt minta-hivatalnoki robotjának.

Teljesen jelentéktelen jutalomfélét kapott, kevesebbet, mint bárki másé. Apósa, Cachelin pedig semmit.

Lesable, szívén találva, újra bement a főnökhöz s ezúttal elsőízben szólította egyszerűen »uram«-nak:

– Uram, hát érdemes úgy dolgozni, ahogy én teszem, ha az ember nem látja semmi gyümölcsét?

Torchebeuf vaskos feje sértődött mozdulattal ütődött fel:

– Mondtam már önnek, Lesable úr, hogy az ilyfajta eszmecserének nincs helye köztünk. Újra ismétlem, hogy ildomtalannak találom ezt a kérdőrevonást, mivel ön az adott esetben igen gazdag ember szegény kollégáihoz képest…

Lesable nem türtőztethette tovább magát:

– De ha egyszer semmim sincs, uram! Nagynénénk a házasságomból születendő elsőszülött gyermekre hagyta a vagyonát. Én és apósom a fizetésünkből élünk!

A főnök meglepődött, de aztán válaszolt:

– Nos, ha ma még nincs is semmije, legközelebb mégis csak gazdag lesz. És így egyre megy…

Lesable takarodót fújt, jobban lesujtva az elveszett előléptetés, mint a megmarkolhatatlan örökség miatt.

Mikor azonban, pár nappal később, Cachelin megérkezett a hivatalba, a szép Maze ajkán mosoly jelent meg, majd Pitolet lépett be s a szemei csillogtak. Utána Boissel nyomta be az ajtót s fürgén sietett előre, sunnyogó jókedvvel nézve össze a többiekkel. Savon apó tovább másolt, szája csücskében lógó agyagpipájával, magas székén kuporogva, felrakott lábakkal, ahogy a kisfiúk szoktak ülni.

Senki sem szólt egy szót sem. Mintha valamire vártak volna. S Cachelin iktatta az ügydarabokat, szokása szerint hangosan mondva maga elé:

– Toulon. Tiszti csajka-felszerelés a _Richelieu_ számára. – Lorient. Úszóövek a _Desaix_ számára. – Brest. Angol gyártmányú vitorlavászonminták.

Lesable jelent meg. Mostanában minden reggel bejött a rája eső aktákért, mivel apósa nem vett magának annyi fáradságot, hogy a szolgával küldje be őket hozzá.

Miközben Lesable a rendtiszt asztalán heverő papírok közt kotorászott, Maze oldalt sandított rá, kezeit dörzsölve, a cigarettáját sodró Pitolet szájaszélén pedig vidám vonás vetett kis ráncot, a már visszafojthatatlan jókedv hirdetője. A másoló öreghez fordult:

– Úgye, Savon papa, maga sokat tapasztalt világéletében, mi?

Az öreg, tudva, hogy most gúnyolódni akarnak vele s megint a feleségével hozakodnak elő, nem felelt.

Pitolet újrakezdte:

– Maga biztosan rátalált a nyitjára, hogyan kell gyerekeket fabrikálni, mivelhogy több gyereke is volt, úgy-e?

Szegény öreg felemelte a fejét:

– Ön tudja, Pitolet úr, hogy nem szeretem az efféle tréfákat. Szerencsétlenségemre méltatlan személyt vettem feleségül. Mikor megbizonyosodtam a hűtlenségéről, el is váltam tőle.

Maze közömbös hangon kérdezte és nem nevetett:

– Több ízben is megbizonyosodott, nem?

Savon apó komolyan válaszolta:

– Igen, uram.

Pitolet kapta el újra a szót:

– Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy apja ne legyen egypár gyereknek, háromnak vagy négynek is, ahogy hallom.

A jámbor öreg roppantul elpirult, úgy hebegte:

– Ön sértegetni akar, Pitolet úr, de ez sem fog önnek sikerülni. Feleségemnek valóban volt három gyermeke. Okom van feltételezni, hogy az első tőlem való, a másik kettőt azonban nem ismerem el.

Pitolet folytatta:

– Csakugyan, mindenki azt mondja, hogy az első a magáé. Ez elég is. Nagyon szép dolog, ha az embernek van egy gyermeke, nagyon szép dolog és nagy boldogság. Fogadjunk, hogy Lesable sokat adna érte, ha csak egyet is tudna sikeríteni, úgy, mint maga tudott!

Cachelin abbahagyta a lajstromozást. Nem nevetett, noha Savon apó a szokásos, megkínzott pofozógép-arcot mutatta s ilyenkor a szabadszájú tréfák özönét szokta rázúdítani az öreg házastársi viszontagságaira.

Lesable már összeszedte az írásait, de érezve, hogy a támadás neki szól, maradni akart, visszatartotta a dac, egyben pedig zavart és ingerült is volt, próbálta kitalálni, ki adhatott így túl a titkán. Aztán eszébe jutott, mit mondott a főnöknek s nyomban megértette, hogy azonnal a legteljesebb energiát kell tanusítania, ha nem akar az egész minisztérium céltáblája lenni.

Boissel le és föl járt a szobában, szinte vinnyogva. Az uccai kikiáltók rekedt hangját utánozva bődült el: »A gyerekgyártás titka, csak tíz centime, két sou! Tessék, tessék, a gyerekgyártás titka, monsieur Savon szabadalma, töméntelenül borzasztóan érdekes!«

Mindenki nevetett, csak Lesable és az apósa nem. Pitolet pedig odafordult a rendtiszthez:

– Mi baja, Cachelin úr? Hová tette a jókedvét? Azt hinné az ember, hogy nem is mulat azon, hogy Savon apónak mégis csak van egy gyereke a feleségétől. Ez pedig nagyon jó vicc, szerintem. Nem mindenki tudja idáig vinni!

Lesable újra elkezdett a papírjai közt babrálni, úgy tett, mintha olvasna és nem hallana semmit, de sápadt volt.

Boissel megint rákezdte a piaci kikiáltást:

– Használhatja mindenki, aki meg akarja kapni az örökségét, csak tíz centime, két sou, tessék, tessék.

Ekkor Maze, aki alantasnak találta az ilyenfajta elménckedést s aki különben is személyes haragot forralt Lesable ellen, amiért megfosztotta a vagyon reményétől, melyet titokban ott táplált a szívében, közvetlen kérdéssel állt elő:

– Rosszul van, Lesable? olyan sápadt!

Lesable felkapta a fejét s farkasszemet nézett kollégájával. Pár másodpercig remegő ajkkal habozott, valami metsző, de szellemes mondást keresve, de sehogy sem találva. Felelt:

– Kutyabajom. Csak csodálom, mennyi finom puskaport elpazarolnak az urak…

Maze, még mindig háttal a tűznek, redingote-ja két szárnyát maga elé fogta s nevetve mondta:

– Az ember igyekszik, kedvesem. Úgy vagyunk vele, mint ön: nem mindig úgy sül el, ahogy kéne…

Kitörő hahota szakította félbe. Savon apó, aki félhülyén is sejteni kezdte, hogy most már nem őt bántják és gúnyolják, lefittyent szájjal várt, tolla megakadt a levegőben. És Cachelin is várt, készen bármely pillanatban ököllel esni annak, aki éppen a kezeügyébe kerül.

Lesable dadogott:

– Nem… értem… Mi nem sült el?… hogy érti?…

A szép Maze visszaejtette az egyik redingoteleffentyűt, hogy megpödörhesse a bajuszát s finomkodó hangon mondta:

– Jól tudom, hogy önnek rendszerint minden vállalkozása jól sül el. Alapjában tehát nem helyes, hogy önt is szóbahoztam. Különben is Savon papa gyerekeiről volt szó és nem az önéiről, hisz önnek nincsenek is. Hiszen tekintettel arra, hogy önnek minden vállalkozása jól üt ki, nyilvánvaló, hogy gyermekei is csak azért nincsenek, mert nem akarta, hogy legyenek…

Lesable nyersen vágott közbe:

– Talán nem ütné ilyesmibe az orrát…

A kihívó szavakra Maze is felemelte a hangját:

– Kérem, micsoda hang ez? Beszéljen tisztességesen, mert meggyűlhet velem a baja!

De Lesable már reszketett a dühtől s elveszített minden mértéket:

– Maze úr, én nem vagyok holmi léha figura, vagy kinyalt uracs, mint ön. Ha szabad kérnem, kíméljen meg ezentúl a barátságától. Semmi közöm önhöz, és a magafajtájú népséghez.

Kihívó tekintettel kísérte szavait Pitolet és Boissel felé.

Maze hirtelen megértette, hogy az igazi erő a hallgatás és az irónia; azonban hiúsága alapjaiban lévén megsértve, szíven akarta találni ellenfelét s protektori hangon, a baráti jótanács szavával szólalt meg, miközben szemében ott izzott a düh:

– Kedves Lesable, ön túlmegy a határon. Egyébként megértem bosszúságát; gonosz dolog elesni a vagyontól s hozzá még olyan kicsiség miatt, olyan könnyű, egyszerű izé miatt… Nézze csak, ha akarja, én szolgálatára állok, teljesen ingyen, baráti szívességből. Öt perc az egész…