Part 4

Lesable rákönyökölt a vaskorlátra, Cora mellé, aki némán, elfeledkezve bámult a semmiségbe, elkapva attól a hirtelen, méla fájdalmú merengéstől, mely néha úgy elzsibbasztja a lelket. Charlotte kisasszony, aki félt a nedves páráktól, visszahúzódott a szobába. Cachelin folytatta előadását, kinyujtott karral döfködve arrafelé, amerre az Invalides-nek, a Trocadéro-nak, meg az Arc de Triomphe de l’Étoile-nak kellett lenniök.

Lesable félsuttogva kérdezte:

– És ön, Cora kisasszony, szereti innen a magasból elnézni Párizst?

A leány egy kicsit összerázkódott, mintha álomból riasztotta volna fel a kérdező s felelt:

– Én?… igen, különösen este. Elgondolom, mi minden történhetik odalenn, előttünk. Mennyi boldog és boldogtalan ember él ebben a tenger sok házban! Ha valamennyit láthatnók, mennyi mindent megtudnánk!

A fiatalember közelebb húzódott, úgyhogy könyökük és válluk érintkezett:

– Holdfény idején tündérszép lehet ez!

A leány suttogott:

– Meghiszem azt! Mint egy Gustave Doré-metszet! Nagyszerű élvezet lenne, ha az ember végigsétálhatna a háztetőkön!

És a fiatalember sorra kérdezte, mi mindent szeret Cora, mikre vágyik, miknek örül. A leány minden zavar nélkül válaszolt, higgadt és okos hajadon módjára, aki nem ábrándosabb lelkű a kelleténél. Lesable nagyon helyes gondolkodásúnak találta s elképzelte, milyen jó lenne átfonni a karját ezen a kerek és kemény leányderékon s hosszú, lassú csókokat hinteni, – ahogy a nagyon jófajta pálinkát kortyolgatja az ember, – erre az üde arcocskára, a fül táján, melyre rátűzött a messzi lámpasugár. Erős vonzódást érzett, elfogta a nő nagy közelségétől fűtött izgalom, az érett és szűzi testért égő szomjúság, a fiatal leány finom csábítása. Úgy vélte, órákig tudna így maradni, egész éjszakákon és heteken át, egyre Cora mellett könyökölve, csakhogy érezze szomszédságát s átivódhassék érintése bűbájától. S valami költői érzésféle is kelt szívében az előtte nyujtózó, nagy, ragyogó Párizzsal szemben, mely most éjszakai életét éli, a kéjek és gyönyörök életét. Azt érezte, hogy most úrként áll a roppant város fölött, nagy magasságokban lebegve. Elképzelte, milyen gyönyörűség lenne estéről-estére itt könyökölni a nő mellett a balkónon, szeretni, ajkon csókolni egymást, összefonódni a hatalmas város fölött és minden szerelem fölött, melyet magába zár, minden közönséges kielégülés, minden olcsó vágy fölött, egészen közel a csillagokhoz.

Vannak esték, mikor a legkevésbé rajongó természetű lelkek is ábrándozni kezdenek, mintha szárnyuk nőne. Lesable talán be is csípett egy kicsit.

Cachelin, aki a pipájáért ment, újra visszajött és rágyujtott:

– Tudom, – mondta, – hogy ön nem dohányzik, azért nem kínálom meg cigarettával se. Pedig nincs annál jobb, mint ezen a helyen füstölni egyet. Én, ha földszinten kellene laknom, tán nem is élnék tovább. Pedig mehetnénk földszintre, mert a ház a nővéremé, csakúgy, mint a jobbról meg balról szomszédos két másik ház. Csinos jövedelme van belőlük. Annak idején persze nem kerültek sokba!

És a szoba irányába fordulva, bekiáltott:

– Mennyit is fizettél ezekért a telkekért, Charlotte?

A vénleány éles hangja kerepelni kezdett. Lesable csak egy-egy mondatfoszlányt kapott el: »… Ezernyolcszázhatvanháromban… harmincöt frank… később felépíttettem… a három házat… egy bankár… legalább ötszázezer frankot megérnek…«

Charlotte úgy beszélte el a szerencséjét, mint ahogy a kiszolgált katona mesél a hadjáratairól. Elsorolta, miket vett, milyen ajánlatokat kapott azóta, hogyan emelkedtek a bevételei, stb.

Lesable nagyon érdeklődni kezdett s megfordult, most már háttal támaszkodva a terasz oszloprácsának. Mivel azonban így is csak szómorzsák jutottak hozzá, hirtelen otthagyta fiatal szomszédnőjét s bement a szobába, hogy mindent jól halljon. Leült Charlotte kisasszony mellé s hosszasan elbeszélgetett vele a bérek valószínű emelkedéséről és arról, hogy a jól forgatott pénz kamatra vagy ingatlanba fektetve jövedelmez-e többet?

Éjféltájban ment el, megígérve, hogy legközelebb újra eljön.

Egy hónapra rá a minisztériumban egyébről sem beszéltek, mint a Jacques-Léopold Lesable és Céleste-Coralie Cachelin kisasszony házasságáról.

III.

A fiatal házasok ugyanazon az emeleten rendezkedtek be, egy ugyanolyan lakásban, mint a Cacheliné és Charlotte-é volt. A régi lakót kidobták.

Lesable nyugalmát azonban zavarta valami: a nagynéni sehogy sem sietett döntő módon biztosítani Cora számára az örökséget. Végül mégis megesküdött, »az Isten szent színe előtt«, hogy végrendelete elkészült s le van téve Belhommenál, a közjegyzőnél. Egyébként megígérte, hogy egész vagyona unokahúgának fog jutni, de csak egy feltétel alatt! Mikor a feltételt tudakolták, megtagadta a felvilágosítást, azonban újra megesküdött, – s jóakaratú kis mosoly kísérte az esküt, – hogy annak a feltételnek könnyű lesz eleget tenni.

Lesable úgy vélte, hogy ezek elől a magyarázkodások s kegyeskedő, vénlányos makacskodások elől ki kell térni s mivel a fiatal leány nagyon tetszett neki, határozatlanságán győzött a vágy s végül is engedett Cachelin csökönyös manővereinek.

És most boldog volt, bár a kétség bele-bele nyilallott. Szerette a feleségét, akivel szemben semmi várakozásában nem csalódott. Élete nyugodtan és egyhangúan folydogált. Egyébként néhány hét alatt beleélte magát az új házasemberi állapotba s továbbra is a régi, tökéletes hivatalnok maradt.

Elmúlt egy év. Újra beköszöntött az újesztendő. Lesable, legnagyobb meglepetésére, nem kapta meg az újabb előléptetést, amelyre számított. Csupán Maze és Pitolet jutottak magasabb fizetési osztályba s Boissel bizalmasan közölte Cachelinnel, hogy a két kollégát tönkre agyabugyálja, majd egy este, mikor hazamennek, még pedig szemben a főkapuval, mindenki szeme láttára. Persze, ebből semmi sem lett.

Egy hétig Lesable aludni sem tudott azon való izgalmában, hogy miért nem lépett elő, noha mindig buzgón dolgozott. Hiszen ökörmódra vonta az igát, vég nélkül helyettesítve Rabot segédfőnököt, aki kilenc hónapja feküdt a Val-de-Grâce-kórházban. Minden reggel félkilenckor érkezett, minden délután félhétkor távozott. Mit akarnak tőle még többet? Ha még ezt a munkát és ezt az erőfeszítést sem tudják be érdeméül, akkor egyszerűen ő is úgy fog dolgozni, mint a többiek. Kinek-kinek fizessenek az érdeme szerint! Hogy lehet az, hogy Torchebeuf, aki eddig úgy bánt vele, mint a fiával, most egyszerre így elejtette? Tisztán akarta látni a dolgot. Be fog menni a főnökhöz s magyarázatot kér tőle!

Egy hétfőn reggel aztán, még mielőtt kollégái megérkeztek volna, kopogtatott a rettegett úr ajtaján.

Barátságtalan »szabad!« volt a válasz. Belépett.

Torchebeuf a mindenféle iratokkal elborított nagy asztalnál ült és írt: apró emberke volt s roppant feje olybá tűnt, mintha azzal nyomtatták volna le az írómappát. Amint megpillantotta kedvencét, üdvözölte:

– Jó reggelt, Lesable, hogy van?

– Jó reggelt, kedves jó főnök úr, nagyon jól, és ön?

A főnök abbahagyta az írást és fordított egyet a székén. Vékony, törékeny, sovány teste, mely igen komoly szabású fekete redingote-ba volt préselve, egyáltalán nem állt arányban a nagy, bőrtámlájú székkel. A becsületrend hatalmas, rikító tiszti gombja, ugyancsak ezerszeresen nagyobbra szabva, semmint viselőjéhez illett, izzó parázsként tüzelt a szűk mell fölött, melyet valósággal agyonnyomott a tekintélyes koponya, mintha az egész ember holmi kucsmagomba módjára nőtt volna ki a földből.

Állkapcsa kihegyesedett, arca beesett, szemei viszont előre dúdorodtak. Ormótlan homlokából hátra volt fésülve a fehér haj.

– Üljön le, barátom, – mondta Torchebeuf, – s mondja el, mi járatban van?

Minden más hivatalnokkal szemben katonás ridegséget mutatott, mert úgy tekintette magát, mint holmi fedélzeten parancsoló kapitányt, az egész minisztérium nem lévén egyéb az ő számára egyetlen nagy hajónál: ez volt az ő szemében az összes francia flották vezérhajója.

Lesable kicsit elfogódottan, kicsit sápadtan dadogta:

– Kedves jó főnök úr, azt jöttem megkérdezni, hogy talán valamily tekintetben elégedetlennek méltóztatik-e lenni velem?

– Dehogy is, kedves barátom, hogy is kérdezhet ilyet?

– Tudniillik engem kissé meglepett, hogy ebben az évben nem kaptam előléptetést, mint más esztendőkben. Engedje meg, kedves jó főnök úr, hogy kifejtsem a mondandóimat s előre is kérem szíves bocsánatát vakmerőségemért. Jól tudom, hogy az ön részéről kivételes kedvezésekben és nem remélt előnyökben részesültem. Azt is jól tudom, hogy az előléptetés csak két-háromévenként jár ki, azonban engedtessék meg rámutatnom, hogy én a hivatalban majdnem négyszerannyit dolgozom, mint más rendes hivatalnok és legalább kétszer annyi időt töltök el. Ha tehát fáradozásaim eredményét, mint munkateljesítményt, mérlegre tennők azzal a másik eredménnyel, melyet díjazásom jelent, az utóbbi bizonnyal igen alatta maradna az előbbinek!

Lesable gondosan főzte volt ki ezt a mondatot, melyet kitünőnek érzett.

Torchebeuf meglepetten keresgélte a válasz szavait. Végül elkezdte, kissé hideg hangon:

– Bár elvben nem engedhető meg, hogy ezeket a dolgokat főnök és alkalmazott egymásközt megbeszéljék, ez alkalommal mégis feleletet adok önnek, tekintettel igen érdemes szolgálataira. Én az idén is, mint az előző években, ajánlottam önt előléptetésre. Az igazgató azonban kihúzta az ön nevét, azon az alapon, hogy önnek a házassága szép jövőt biztosít, sőt oly jólétet és vagyont, amilyenben szerény kollégáinak sohasem lesz részük. Vajjon nem méltányos-e, végeredményben, azt is tekintetbe venni, hogy ki milyen viszonyok közt él? Ön gazdag lesz, nagyon gazdag. Háromszáz franknyi javítás az ön számára semmit sem fog jelenteni, míg mások zsebében ez a csekély többlet vagyont jelenthet. Nos, barátom, hát ez az oka az ön ezidei lemaradásának.

Lesable zavarodottan és ingerülten vonult ki.

Este, az étkezésnél, kelletlenül ült a felesége mellett. Az asszony rendszerint vidám és eléggé egyenletes kedélyű volt, csak akaratos: ha nagyon kívánt valamit, semmiképpen sem engedett. Az első idők érzéki bűvöletét sem érezte már közelében a férj s bár a menyecske üdesége és csinossága mindig újra fel tudta ajzani vágyódását, olykor mégis azon a csömörszerű kiábránduláson kapta magát, mely két lény mindennapi közösségű életében hamarosan ki szokott fejlődni. A lét ezer túlközönséges vagy félszeg részlete, a hanyag reggeli külső, a közönséges, kopott, ócska kelméjű pongyola, a színehagyott fésülőköpeny, – hiszen nem voltak gazdagok! – s mindaz a sok szükséges ez s az, amiket a szegény háztartásokban nagyon is közelről lát az ember, lepattogtatták Lesable előtt a házasság politúrját, elhervasztották azt a virágos és költői színt, amely a jegyeseket, távolról, úgy csalogatja.

Charlotte néni is csak kellemetlenné tette a lakását, mert sohasem mozdult ki tőlük: mindenbe beleavatkozott, mindent dirigálni akart, mindenre volt valami megjegyzése s mivel folyvást remegtek, hogy valamivel megsérthetik, inkább lemondással tűrtek, egyben azonban vad, rejtett elkeseredésük is egyre nőtt.

Öreges, vontatott járásával végigtipegett a szobákon s vékony hangja szüntelenül ismételte:

– A helyetekben ezt tenném, a helyetekben azt tenném!

Mikor a két házastárs magára maradt, Lesable kimerülten kiáltotta:

– A nagynénéd kezd elviselhetetlen lenni. Nekem elég volt belőle! Érted? Elég volt!

Cora nyugodtan felelt:

– De hát mit csináljak vele?

Lesable-ből kitört a düh:

– Undorító egy család az ilyen!

Cora még mindig nyugodtan vágott vissza:

– Persze, a család undorító, de az örökség jó, – mi? Csak ne játszd az ostobát. Neked éppen annyira érdeked csínján bánni Charlotte nénivel, mint nekem!

És a férj elhallgatott, nem tudva mit felelni.

A néni mostanában egyre azzal a rögeszmével gyötörte őket, hogy gyereket szeretne már látni. A sarokba vonta félre Lesable-t és belesuttogta az arcába:

– Öcsémuram, gondja legyen rá, hogy apává legyen, mielőtt meghalok. Látni akarom az örökösömet! Ne akarja velem elhitetni, hogy Cora nem való az anyaságra. Csak rá kell nézni! Mikor az ember megházasodik, öcsémuram, azért teszi, hogy családot alapítson, hogy sarjai legyenek. Szent anyánk, az Egyház, elítéli a meddő házasságokat. Én tudom, hogy maguk nem gazdagok s hogy egy gyerek sok költséggel jár. De én utánam majd semmiben sem fognak szűkölködni. Egy kis Lesable-t akarok, – akarom, megértette?

Mikor aztán kívánsága közel másfél évi házasság után sem vált valóra, kételyei támadtak s elkezdett sürgetőzni. Halk hangon tanácsokat adott Corának, gyakorlati utasításokat, mint olyan nő, aki valaha sok mindent tudott s alkalmilag még ma is vissza bír emlékezni rájuk.

Egy reggel azonban Charlotte néni nem tudott felkelni, rosszul érezte magát. Mivel soha életében nem volt beteg, Cachelin igen felindultan kopogtatott veje ajtaján:

– Szaladj hamar doktor Barbette-ért, a főnöknek pedig mondd meg, hogy, – úgyebár? – ma nem mehetek hivatalba, tekintettel a körülményekre…

Lesable az egész napot izgalmak közt töltötte, képtelenül minden munkára. Nem tudott fogalmazni, nem tudott belemerülni az ügyekbe. Torchebeuf meglepetten szólt rá:

– Milyen szórakozott ma ön, Lesable úr!

És Lesable idegesen felelte:

– Nagyon fáradt vagyok, kedves jó főnök úr; az egész éjszakát szegény néni mellett töltöttem, akinek az állapota nagyon aggasztó.

A főnök azonban hidegen jegyezte meg:

– Ha egyszer Cachelin mellette maradt, az éppen elég lehetne a gondoskodásból. Nem engedhetem, hogy az egész hivatal felborúljon alkalmazottaim személyes ügyei miatt!

Lesable kirakta az óráját maga elé az asztalra s lázas türelmetlenséggel várta az öt órát. Mihelyt a főudvar nagy órája ütni kezdett, elrohant, elsőízben hagyva ott a hivatalt a szabályszerű időben.

Sőt bérkocsiban ment haza, annyira nagy volt az izgalma; a lépcsőn futva ment fel.

A cseléd nyitott ajtót; Lesable hebegve kérdezte:

– Hogy van a beteg?

– Az orvos azt mondja, hogy nagyon rosszul.

Lesable-nak nagyot dobbant a szíve. Elfogódottan állt meg:

– Ah! igazán?

Hátha esetleg éppen most hal meg Charlotte néni?

Nem mert belépni a beteg szobájába, hanem kihivatta Cachelint, aki odabenn őrködött.

Lesable apósa rögtön megjelent, óvatosan nyitva ajtót. Hálókabátban és bojtos sipkában volt, ahogy vidám estéit szokta tölteni a kandallózugban. Halk hangon mormogta:

– Rosszul van, nagyon rosszul. Négy óra óta nincs magánál. Délután már felvette az utolsó kenetet is.

Lesable úgy érezte, hogy valami nagy gyöngeség kúszik le a térdéig. Leült:

– Hol a feleségem?

– Mellette!

– Az orvos mit mondott pontosan?

– Azt, hogy rohama volt. Kilábolhat belőle, de éppen úgy meghalhat még az éjszaka.

– Van rám szükségetek? Ha nincs, jobb szeretnék inkább be se menni. Kínos volna számomra, Charlotte nénit ebben az állapotban látni.

– Ne is gyere be. Eredj csak hozzátok. Ha valami ujság lenne, rögtön hivatlak.

Lesable a szobájába vonult. A lakást egyszerre megváltozottnak látta, nagyobbnak, világosabbnak. Mivel azonban sehogy sem találta helyét, kiment a balkónra.

Július utolsó napjai járták s a nagy napkorong, mielőtt végkép letűnt volna a Trocadéro két tornya mögött, tűzesővel árasztotta el a tetők rengeteg táborát.

Az ég, amely alul égő vörös volt, följebb sápadt arany színeket cserélt, aztán sárga árnyalatokba ment át, majd zöld lett, könnyű, fénnyel áttört zöld, hogy végül kékre váljon, tiszta és üde kékséggé borulva az emberek feje fölé.

Fecskék suhantak át, mint a nyilak, alig szemmelkísérhetőn, az ég bíborára rajzolódó szárnyaik íves és tünő vonalával. S a házak roppant tömege felett, meg a távoli síkság felett valami rózsaszínű felhő is lebegett, valami tüzes köd, melyből mintegy megdicsőülve emelkedtek ki a templomtornyok és az emlékművek karcsú csúcsai. Az Arc de Triomphe de l’Étoile mint roppant fekete tömb tűnt fel a horizont tűzvészében s az Invalides kupolája valóságos második napnak látszott, mely az égről lezuhant egy földi építmény tetejére.

Lesable két kézre markolta a vaskorlátot s úgy szívta a levegőt, mint ahogy a bort issza az ember. Ugrálni, kiáltozni szeretett volna, vad mozdulatokkal könnyíteni magán, annyira megrohanta a mély és ujjongó öröm. Ragyogónak látta az életet, csupa boldogságnak a jövőt! Mit is fog csinálni? És elábrándozott.

Valami zaj rezzentette föl, mely a háta mögül jött. A felesége volt. Szeme környéke kivörösödött, arca kissé megduzzadt s igen fáradtnak látszott. Homlokát csókra nyujtotta férje felé, aztán megszólalt:

– Papánál fogunk ebédelni, hogy a beteg közelében maradhassunk. A cseléd mellette lesz, míg mi eszünk.

Lesable követte feleségét a szomszéd lakásba.

Cachelin már asztalnál ült, várva leányát és a vejét. Hideg csirke, krumplisaláta és egy tál szamóca volt kikészítve a tálalóra, a tányérokban leves gőzölgött.

Leültek. Cachelin kijelentette:

– Ezek azok a napok, amilyeneket nem kívánok gyakran magamnak. Ilyenkor nem valami vidám az élet.

Közöny volt a hangjában s az arcán csaknem megelégedettség. Aztán falni kezdett, nagy étvágyú emberek módjára, kitünőnek találta a csirkét s nagyszerűen frissítőnek a krumplisalátát.

Lesable-nak azonban elszorult a gyomra s ímmel-ámmal, izguló lélekkel evett, egyre a szomszéd szoba felé fülelve, amelyben olyan csönd volt, mintha teljesen lakatlan lenne. Cora-nak sem volt étvágya, dúltan és el-elpityeredve törülgette meg olykor-olykor a szemét szalvétája csücskével.

– Mit mondott a »fő«? – kérdezte Cachelin.

És Lesable részletes beszámolót tartott, mivel apósa apróra kikérdezte, elismételtetve minden szót, mintha legalább egy éve nem lett volna tájékán se a minisztériumnak.

– Csinos feltűnést kelthetett, mikor megtudták, hogy Charlotte beteg, mi?

S arra gondolt, milyen diadalmasan vonul majd be a haláleset után, micsoda képeket vágnak majd a kollégák. Mindazáltal, mintegy titkos lelkiismeretfurdalásának engedve, így beszélt:

– Szegénykének igazán nem kívánok semmi rosszat! Isten a tanum, mennyire szeretném még soká jó egészségben látni. De azért mégis csak nagyot fognak nézni odabenn! Savon apó még a komműnt is el fogja felejteni bele!

Éppen a szamócába fogtak, mikor nyilt a betegszoba ajtaja. Roppant megdöbbentek s azon vették észre magukat, hogy valamennyien felálltak az ebédtől. A kis cseléd jött be, szokott csendes és ostoba esetlenségével. Nyugodtan mondta:

– Má’ nem lélekzik.

Cachelin, asztalkendőjét a tányérok közé dobva, őrült módjára rohant be; Cora dobogó szívvel követte; Lesable pedig ott maradt az ajtóban, messziről kémlelve az ágy sápadt foltja felé, melyet alig világított meg a búcsúzó nap. Látta, hogyan görnyed apósa háta a fekhely fölé, mozdulatlan vizsgálódással. És egyszerre a hangját is meghallotta, amely mintha messziről, nagyon messziről, a világ végéről jönne, valami álombeli hang, a csodákat mesélő álmoké. A hang ezt mondta:

– Megtörtént! nem hallani semmi pihegést.

Látta, hogyan esik hirtelen térdre a felesége, arcát a takaróba rejtve és zokogva. Elszánta magát, hogy ő is belép s amint Cachelin felemelkedett, a vánkos fehérségén megpillantotta Charlotte néni arcát, lecsukott szemű, beesett, merev és fakó arcát, amely olyan volt, mint a viaszbabáké.

Aggódva kérdezte:

– Vége?

Cachelin, aki szintén a halottat nézte, most feléje fordult s egymásra pillantottak.

– Igen, – felelte César s arcát szomorú kifejezésre akarta erőltetni. A két férfi azonban nyomban belelátott egymásba s nem is tudva: miért, ösztönszerűen kezet szorítottak, mintegy megköszönve egymásnak, amit egymásért tettek.

Aztán, nem vesztegetve az időt, buzgón láttak hozzá a halottaknak kijáró teendők végzéséhez.

Lesable vállalta, hogy elmegy az orvosért s hogy a lehető leggyorsabban elintéz minden szükséges eljárnivalót.

Vette a kalapját s futva indult le a lépcsőkön; minél előbb kinn akart lenni az uccán, egyedül maradni, fellélekzeni, gondolkozni, magányosan élvezni a boldogságát.

Mikor elvégezte útjait, hazamenés helyett a boulevardra igyekezett: hajtotta a vágy, embereket látni, belesodródni a forgalomba, az este boldog életébe. Szeretett volna odakiáltani a járókelőknek: »Ötvenezer livre évjáradékom van!« – s zsebredugott kezekkel csatangolt, meg-megállva a kirakatok előtt, nézegetve a drága szöveteket, az ékszereket, a nagyszerű bútorokat, vidáman gondolva el, hogy: »Ezt most már mind megvehetném magamnak!«

Gyászruhabolt előtt ment el s egyszerre megcsapta a döbbenet: Hátha nem is halt meg? Hátha csalódtak?

Meggyorsított léptekkel fordult haza, lelkén ott kóválygott a kétség.

Ahogy megérkezett, első kérdése így szólt:

– Volt itt a doktor?

Cachelin felelt:

– Igen. Konstatálta a halált és megcsinálta a halottkémi jelentést.

Beléptek az elhúnyt szobájába. Cora még mindig sírt, egy karosszékben ülve. Halkan sírt, szinte már minden fájdalom és bánat nélkül, a nők könnyű zokogási készségével.

Mikor aztán hárman egyedül maradtak a lakásban, megszólalt Cachelin csöndesre fogott hangja:

– Most, hogy a cseléd aludni ment, utánanézhetünk, nincs-e valami elrejtve a bútorokban?

És a két férfi munkának látott. Kiürítettek minden fiókot, kiforgattak minden zsebet, széthajtogattak minden apró papirost. Éjfélig semmi különöset sem találtak. Corát elnyomta a kimerültség, horkolt is kissé, szokott csendes módján. César felvetette a kérdést:

– Virrasszunk?

Lesable zavarában ezt tartotta megfelelőbbnek. Erre az após is így döntött:

– Akkor, – mondta – hozzunk be karosszékeket.

És becipelték a két másik kipárnázott széket is, melyek a fiatal házasok bútoraihoz tartoztak.

Egy órával később a család mindhárom tagja aludt, egyenetlen horkolással, az örök mozdulatlanságba dermedt holttest előtt.

Világos nappalra ébredtek fel, mikor a kis cseléd belépett a szobába. Cachelin rögtön elismerte, szemeit dörzsölve, hogy:

– Elszundikáltam egy kicsit, alig lehet félórája.

Lesable azonban, aki azonnal úrrá vált magán, kijelentette:

– Vettem észre! Én egy percre sem bóbiskoltam el, csak csukva tartottam a szemem, hogy pihenjen.

Cora visszavonult a szobájába.

Lesable ekkor színlelt közönnyel kérdezte:

– Mikor menjünk el a közjegyzőhöz, megtudni, hogy szól a végrendelet?

– Hát… akár még ma reggel, ha akarod.

– Szükséges, hogy Cora is velünk jöjjön?

– Talán úgy lesz jobb, mert hiszen végeredményben ő az örökös.

– Akkor megyek, szólok neki, hogy készülődjön fel.

S Lesable ment, szokott gyors lépteivel.

Belhomme úr irodáját éppen nyitották, mikor Cachelin, Lesable és felesége megjelentek, mély gyászban, vigasztalan arccal.

A közjegyző azonnal fogadta és leültette őket. Cachelin vitte a szót:

– Uram, tetszik ismerni, én a Charlotte Cachelin fivére vagyok. Ez itt a lányom meg a vőm. Szegény nővérem tegnap meghalt, holnap temetjük. Minthogy végrendelete önnél van letéve, bátorkodunk megkérdezni, hogy a megboldogultnak nincs-e valami külön meghagyása az elföldelésre vonatkozólag s egyébként is, nincsenek-e önnek közlendői velünk?

A közjegyző kihúzott egy fiókot, borítékot vett elő, feltépte, kihalászott egy papírlapot s jelentette:

– Tessék, uram, a végrendelet másolata, melyet azonnal megismertetek önökkel. A másik példány, mely ezzel pontosan egyezik, kezeim közt marad.

És olvasta:

»Én, alulírott, Victorine-Charlotte Cachelin, a következőkben nyilvánítom végső akaratomat:

Egész vagyonomat, mely körülbelül egymillió százhúszezer frankra rúg, azokra a gyermekekre hagyom, akik unokahúgom, Céleste-Coralie Cachelin házasságából fognak származni, azzal, hogy a jövedelmet az elsőszülött nagykorúságáig a szülők élvezzék.

Az alább következő rendelkezések szabályozzák az egyes gyermekekre jutó részt, valamint azt a részt, amely a szülőké marad halálukig.

Abban az esetben, ha halálom előbb következnék be, semhogy unokahúgom örökösnek adna életet, egész vagyonom közjegyzőm kezei közt marad, három évig, megjegyeztetvén, hogy fentebb jelzett akaratom teljesíttessék, mihelyt ezen idő alatt a gyermek megszületnék.

Abban az esetben azonban, ha Coraliet az Ég nem áldaná meg gyermekkel a halálomat követő három év alatt, vagyonom osztassék szét, közjegyzőm közbenjöttével, a szegények közt és azon jótékonysági intézmények közt, melyek lajstroma alább következik.«