Part 4

Boby szépen gömbölyödött, derült ugrándozása egy kicsit megnehezedett, a virgonc hajszákban el-el fulladt, a lustálkodó kedve sokat altatta, lágy párnáin kövér gomolyogban pihegett és egy titokhordozó este nem jött ki az ennivalóért házikójából. A három leány odaguggolt Boby elé és a szívükkel szólongatták:

– Boby…

– Gyere ki gyönyörű…

Boby melankólikus volt, szeme fehérjén elömlött egészen a kitágult fekete szeme, vadult tüzekkel sugárzott a tekintete, a három nő hőkölt s összeborultak az emésztő aggodalomban, az ismeretlen este átvezette őket rejtelmeivel az éjszakába és virrasztott a szemük, lelkük a forgó, nyögdécselő Boby körül. Boby kövérsége kipuffadt a hasán, szétmeredt a tomporái között, a hirtelen görcs karikába hajtotta a vonagló testét, Boby eldőlt, okos fejét ráhajtotta az első lábaira és nagyranőtt szemeivel a gazdáit bámulta.

Parázslottak az éjszakába a hű kutyaszemek, a vén leányszemek s csudálatos beszéd lobbant szemtől a szemhez:

– Minden lánynak muszáj?…

– Milyen az?… Milyen az?…

Boby duzzadt teste föllapdázott a magasba s visszazuhant, hosszú, sirdogáló nyögéssel a párnákba fúrta fejét és ahogy borzongott teste a fájdalmaktól, a vén leányok meddő testén is végighasított az állat kínlódása… Boby kitárta lábait… párázatban, homályban kis kutyák fölvinnyogtak, a megbűvölt öreg lányok fölzokogtak:

– Óh…

– Óh…

A HALÁL.

Azt hiszem, egyszer körüljárt a halál.

Egy nagyon öreg asszony a családomban megbetegedett és a száz évnek határán túl, eljött a költözködés.

A szobára, a halódó nénikére, a körülötte cselekvő, várakozó öregebb és fiatalabb emberekre, a szakálas imádkozó virrasztókra haloványan emlékezem, a levendulás frissítő szagát a nehéz levegőben, most is érzem, a felső ablakok nyitva voltak és onnan jött be a meleg, kánikulás nyár.

Az öregasszony bizonytalan alakja is a szemem előtt van, dunyhák, vánkosok magasra dagadtak körülötte, vékonyan, elfogyottan feküdt a fehér völgyben, főkötős fejét a párnák fölemelték, a csöndes, nagyon ráncos arca meredten, a halottas színével ijesztgetett, a szeme bizonyára már le volt zárva, mert nem emlékszem reá, csak a töpörödött figurája van előttem és ez a mozdulatlan, keshedt, kicsi test hörgött, a horkolás egyenletes hangján, szüntelenül hörgött. Az agónia beálltáig, a gyermek-szeleburdisággal körülbelül észre se vettem, hogy házunkban a legöregebb ember megbetegedett, konyhán, szobákon keresztül futottam, az udvarban játszottam, este lefeküdtem, reggel az álomból kibújtam és meg nem akadt a figyelmem, hogy odabenn az öreg nénike napok óta, hetek óta az ágyban fekszik, csak onnantól emlékszem a beteg állapotára, hogy az udvarban az ablak alá kerültem, valamiképpen egy pillanatra ott megálltam és a lábaimtól a fejemig kis testemet megborzongatta a hang, ami kihallatszott hozzám. Az álmos, csöndes szobából recsegve, szakadtan jött ki a hang és a hangból ki-kisípoltak a kisebb hangok, de mindjárt rájukfürészelt a vastag horkolásféle, dudált, ugrált, föltántorgott, alábbsülyedt, gyöngébb és erősebb, de mindig egyforma hangon, meghökkentem, kietlen rossz érzés bántott és arra is élesen emlékszem, hogy akkor este először láttam meg, amint szomszédunkban a szappangyár felgőzölög és a szag, amit kiárasztott magából, utálatos volt.

Elmentem az ablak alól és minden gondolat nélkül, kedvetlen őgyelgéssel kikerültem a Dunapartra, mely a házunk alatt huzódott, naplemente volt, amit annyiszor megnéztem s gyűjtögettem álmélkodással az új színeket, amelyek meglehelték a fáradó ég peremét, álltam a folyó mellett, az esti pompa megnyitotta már a pávatollas küllőit, de az a hang, amelyet az elébb hallottam, utánam jött, reszelt, morgott, szaggatta a levegőt és visszahúzott a víz mellől, az udvaron keresztül, az ablak alá; durva, kínzó félelem vett erőt rajtam, futni, menekülni akartam, de fájdalmas kíváncsisággal hallgatództam, az ismeretlen hangot megfeszülten figyelgettem, végét-hosszát el nem értem, csak zörgött, kapkodott és önmagát folytatta, olyan különösséggel, hogy szorongtam és elborította értelmemet az ijesztő meglepetés: emberből jön…

a vad artikulálatlansággal, amilyent még nem hallottam, az érctelen csuklását, a más hangoknak lefejlését róla s gyors visszamerülésüket a fáradt zakatolásba, az egyetlen hangnak esett bukdácsolását s kiterülő továbbhördülését, egy párás, cafatos szalagnak fel-legöngyölítését örökkön-örökké,

meglapultan a fal mellett csak hallgattam és tudom, hogy az eszem, szemem, fülem, lélekzetem mind megnyílt, fogódzkodó csápokkal, hogy a titokzatosságot, a rémült ellenkezéssel, de megismerjem és fellökte kicsiny szívemet a megtalált, új érzés:

emberből jön…

Kémlelésre kibújt gondolatcsírák a sejtelemig elvergődtek, rezgett a hörgés a képzeletemen, rácsavarodott a dobogó szívemre, aludni küldtek s belekerültem az éjszakába, amikor is a pihenésnek nehéz sátorában, ez éjszaka sok mindennel eljegyeztek. Alvás helyett az éberség a másik szoba felé figyeltetett, az öreg asszony agóniája kizümmögött onnan, de, én hangokkal, zenebonás ijesztgetésekkel rámhorkantó csörömpölésekkel, földudáló kísértésekkel vesződtem és tudom, megszállt az árnyék, az első elrévülés…

ez a halál…

így kimorog az emberből, amikor meg kell halni? miért nem hal meg gyorsan a nénike? a halál nem engedi? mért nem látni a halált? pedig itt van? a néni már nem sír, nem beszél, nem sóhajt, csak a halál zörög, fütyöl, csuklik, nem hallani mást mostan? ilyen a halál? ráhörög az emberekre, hogy senki el ne felejtse életében? a bácsika fiatal volt, összeesett és meghalt? a fiatalok gyorsabban halnak meg? aki nagyon öreg, azt nehezen viszi el a halál? hány ember halt meg, míg a nénike élt? nem félt soha a haláltól? ő is volt gyerek, olyan, mint én? száz év előtt ő is gyerek volt?…

nem tudom utólérni, kis eszem alól biztos, ezek az elámulások elindultak, a lét, a nemlét gyötrelme teremtő forgatással forgatta a tüzelő fejemet, bánat és iszonyodás, sírdogáló meghatottság úgy szállt rám az új születéssel, mint a magzat alaktalanságára a szem, a homlok, az ember, beágyaztak engem zúgó titkok közé, záporos víziók sűrűjébe és ernyedten, megbélyegzett áthajoltan, ki tudná hogyan? elaludtam. Reggel, mikor fölébredtem, az első eszméletre a hörgést hallottam, csípett, szúrt, venyigével rámvert és példátlan düh fogott el, olyasfajta érzés lehetett benne, hogy bementem volna szobába és kéjjel, boldogan a fulladásba nyekkentettem volna a szörnyű hangot, az önzés orkánja mellbe kapott, felforgatta indulataimat, az éhes, kétségbeesett határokig kifeszítette az ösztöneimet és ingerült letörötten, tehetetlen búslakodással kimentem az udvarra, a folyó partjára, de játszani, zavartalanul szemlélődni nem tudtam. A birok egész nap tartott; lebújtam a fűzesbe, sípot vágtam a gyenge ágból és megfújtam s furulyás zendülésére rázihált a horkolás, tutajok rézsút utcácskái fölött ringással nőtt, gyöngyözve habosodott a nádas iszap, kíváncsi lábheggyel a mélységeket méricséltem, kutattam, áhitoztam és andalgó eszméletemre rámnyöszörgött a reménytelen hörgés; elkomolyodtam, dühöngtem, sírni akartam, rémüldöztem nagyon fájt, hogy nyugton nem maradhattam, a víz lassu útját, úgy mint máskor, nem nézhettem, a gesztenyefák alatt a bandukolást, úgy mint máskor, nem járthattam, a déli harangok összeszőtt bongását, úgy mint máskor, örvendezve nem hallgathattam és estére forró szájjal, botló lábakkal, elvadult érzéssel az ablak alá újra odaálltam és imádkoztam:

– Istenem… Istenem… Haljon meg a nénike…

Az esti bárányfelhők mögül valakinek a szeme meglátott? ott benn, a kerengő árnyék dermedt meg a szavamtól? a hörgő hang, lejtős gyöngüléssel elcsöndesedett, mozgás, járkálás mozdult a szobában, hosszu, soha el nem felejthető úton a konyháig bemerészkedtem, szakállas emberek sietve jajgattak az ágy körül, egy asszony a párnákat szedte ki a beteg feje alól, mások a vánkosokat bontogatták, piros volt a szoba az esti meleg napsütéstől, a százéves nénike még sóhajtott egyszer-kétszer a pihegéssel, mintahogyan kilegyint a mozdulatlanságból a tévedt szellő, a szakállas emberek még szaporában jajgattak, asszonyok fölsírtak, egy fiatal nő egy szál tollat emelt ki a vánkosból, a rőt világosságban többször megforgatta és az emberek egymásnak sugdosták:

– Csirke toll…

– Csirke toll…

Csönd volt. Este volt.

Kiszédültem az udvarra és emlékezem, a halál ült le mellém a padra. Rágondoltam, a szappangyár felől olyan terülő rohadt bűz szállott le reám, hogy sokáig beteg volt tőle az ízem, orrom, képzeletem.

RABOK.

Ki gondol a rabokra?

Mit csinálnak?

Hogy élnek? hol élnek? mire gondolnak? mit éreznek? mi jár az eszükben? mi jár a szemük előtt? tudnak örülni? sokat sírni? hallják a szellőt? és a száraz sóhaj megmozgatja arcuk körül a levegőt, kiszagosodik az orruk? és a pállott verejték rájukkísért erdős avarnak illatával, álmodnak az éjszaka? és víziófoszlányok átszélednek a nappali ábráikhoz… kigyomláltan az emberkertből, mégis élnek? szívük, vérük, lelkük nekik is van, mint a többi embereknek? Mit csinálnak?…

A kalitkás fogság dühíti a képzelődésüket? és a szunyókás árvaságban gyün az utca, falu, város, vonat, folyó, hajó, futás, séta, napsütés, eső, őgyelgés, kapuzárás, szántás, alvás, malátaszagu gyárak… jönnek, gyünnek az elvont szabadságnak nyájas, költögető, kérdezősködö, feleselő, perlekedő, úszító, tébolyodottan fölvonagló látomásaival…

A rossz ember tusakodik a nagy indulatával?… lefogva, leigázva, a bőszület vakultan fetreng a bosszú vérpárázatában; a forralt fej, mely a bikás öklelődzésért bolondul, taglózottan lekonyul; meglóbált karok kéjelgő izmai, amik a hurokvetésre összeugranak, ernyedten lelankadnak; a fölrántott száj, mely összecsattog a bestia-szomjúságtól s fogak sövényén a harapás habzó gyönyörűsége őrjöng, keseredett ízzel lelipped…

A révedező… aki tíz éve találgatja a pasztellt, hogy történt?… az éjszaka sötétjéből fehéren kilángol egy törülköző, a savanyú ágyból föllapdáz egy girhes hát, két csontos öreg láb motollázva kaszál, ümmögő nyöszörgés szakadva fullad… hogy történt?… gyilkos?… gyilkos?… mint történt?…

Az alkoholista… kinek gégéjén sürögnek az álmok, ádámcsutkája kopoltyusan ki-beugrik a sóvárgástól, snapszbutikok áporodott íze végignyálaz a fehér nyelvén, ömlő sörök rátajtékoznak a hápogó, csukló, bajusztól csöpögő szájára…

Hiszen ez fájdalom? villámlás? bánat? lélek? hangulat?… hiszen ez élet?…

És a fiatalok? akik épp hogy megnyitották kedvük zsilipjét? és fölgyujtott szívüket a nemi káprázatok alig hogy megbabrálták? a mokány fiatalos férfi? a kifeszült vállaival, elöntött derekával, didergő, dobbanó, hosszú életre épült lábaival? játszó elméjében a tikkadt bokrok, izzadt éjszakák, fúró ajkak, összeviharzó összetemetkezések, buggyant életnek meleg szagossága vízionáruskodnak?… és az asszony?… az ifjú asszony?… a megnyitott gyönyörkút, akit a friss merítés után az örök érintetlenségre kijelölnek? mit csinál a nyoszolyás nagy melleivel? a borzongó, ütköző nagy csípőjével? hazajáró képeivel, melyek az elrabolt kúszaságot mindig mutogatják és kancás orra a virrasztó éjszakában zokogva kitágul?…

Bolygatott képzeletemre régen rárajzolták a szenvedésüket és éjszakás tünődéskor sokszor látok egy ijesztő freskót.

A fekete csúcson, a messziségből, szembenáll egymással Illava és Márianosztra. Köztük a némult űr, a lapuló falvak, alélt lejtők, szendergő városok, alvó embermezők, csak fönn a ravatalbérceken a két fellegvár zárja, őrzi a bomolt életet. Cellás rabok viaskodnak a fiatalságukkal, Márianosztra pántos fülkéiben ifjú asszonyok bolondulnak, Illava biztos zárkáiban gerjedt férfiak pörkölődnek és a kísértő éjszaka a sülyedt éjszakákból jön, az elhagyott igaziból, mikor a csillagos égbolt, mennyezetes szobák szűkülten ráhajoltak a kuckós, összeúszó gyönyörűségre és a fölmérő, rabos éjszakákból jön, melyek kínozva apróznak, a nedves bajusz csiklandozása most végigsöpör a dühöngő eszméleten, asszonyos haj régi libbenése most husángol a varkocsával, hogy tántorog a vér pattanó edényeiben…

Én látom a tündöklő, meglátogatott szemüket, amint az üvöltő tekintetük a megvasalt ablakok feketéjére tágul. Márianosztra, Illava ablakszemein milyen titkok vannak?

Ki látja, hogy a cellás ablakokról zarándoklás mozdul? asszonyokból kiszállt, szívhez, szájhoz hasonló patakzó formák utaznak az űrben és a sötétlő mindenben vándorútra indul a kutató, légiós, himbáló férfiboldogtalanság…

Miért nem ejti alá kezét az Isten a firmamentumból? hogy összevezetné őket és jóvátegye a szenvedést, amit az emberek társaikra rámértek…

HANGOK.

Néha hátrahanyatlik a képzeletem, ilyenkor úgy érzem, hogy öreg testem hüvelyében, vérében, sejtjeiben mozdul, följut hozzám a gyermekéletem; érzem a hevét, feszűlését, izgatott fátyolosságát és eljön a riadt eszem fölé, a két fülem köré az énekhangom is; milyen különös, hogy az enyém volt, hogy elhagyott. Itt énekel rá az ijedt fejemre, itt dobol, szökell a dobhártyámon, hallom a csendülését, a sárkányos magasbaszárnyalását, a lejtős könnyedségét, a kieresztett zengő síkját és ömlő ezüstjével, illatos szilajságával befutja a fáradó szívemet…

A meleg kísértéskor a templomos délutánokat is látom, a hívők künn vannak a városban, komoly, csöndes emberek és csöndes gyerekek a szentély előtt a próbára várakoznak, a homályban egyetlen vastag gyertya gyújtogatja a repkedő világosságot, két fehér ujjával a kántor megvonja a hangvillát és a süppedt, hűvös nyugalomban, félénken hosszú elhangzással búg a bántott érc… mintha rámsóhajtana a messziség, hallom… mintha neszelne a sűrű fátyolosság és alóla felejtett öreg arcok fölmerülnek. Egy mélyhangú emberre emlékezem, úgy mondták, Oroszországból jött, járt Varsóban, Krakkóban, a szakállas, barna arca mindig szomorú volt, senkivel sem beszélt, a fejét lehajtotta, elgondolkozva járt a szigeti sétányokon, mikor pedig a templomban láttam, hallgatagon ült az emberek között, a próbák pihenője alatt föl-alá járt az oltáros szőnyegen, néha fölszegte a fejét és beledalolt az álmos csöndbe. Tompa, mély hangja volt, mely emelkedni is tudott, de a magasságban is valami fojtó burok volt az énekén, ami nem volt melódia, csak föl-alá harmonikázó, örvénylő hangok, percekig így énekelt a magányosságban, alul zúgott a zsúfolt hangja, a nyaka idegesen meg-megrándúlt, a mélységből fölívelt az éneke, föl-fölkapta a sörényes fejét, bánatos magasságban járt a hangja, alá nem ejtette és zúgott, bongott a lihegő szomorúsággal, mint a harang, amelyet leborítanak a gyászlepellel, mint a gordonka, ha a magas húrjait szólaltatják és megdöbbenti eszméletünket a fájdalmas emberi beszéd… Ilyenkor mindig eszembe jutottak a titkos mendemondák, amiket az énekesről suttogtak, a lakására soha senkit be nem enged, lankadt este néha különös hangokat lehet hallani az ablaka alatt… szívbeteg… fél a szívétől… a hangvilla ágairól tütült az árva zendülés, hegy-völgy nélkül, csak egyformán bágyadt a sóhajtó halkulás és szakadtan, gyöngülten elbóbiskolt a sötét árkádok alatt… fölvert lélekkel újra érzem, a templomi homályban kirajzoltan láttam az énekes dülledt, összehorpadt, elakadó beteg szívét…

A bűvös ködből azért elém, rámbukkan egy vidor ábrázat is, a segédkántoré. Hegyes, szőke szakála volt, csillámló csigákkal, a szőkeségnek hallatlan színeivel, a makulátlan sápadtságtól, a lármás aranyig s ez a lágy körzet óvatos-nyírottan fölhuzódott az arcának gyermekes, piros húsáig, alatta pedig egy kicsi emberke fürgélkedett, karcsú, vékony dereka, ha mozdult, majdnem riszált, apró lábait mindig lakkcipő diszítette, mellét a városi séták idején, színes mellény burkolta, formás, ügyes egész testét pedig a nyitott Ferencz-József kabát kísérte, szellős hetyke lebbenésekkel. Szerették. A hangjáról is azt kellene mondani, hogy szőke volt, világos, vékony tenor, bátor csilingeléssel, mely szivárványlott a világosság színeiben, mint a kecskés szakálla és bizonyos életretermett temperamentum volt, mert az asszonyok, leányok, péntek este korán megjelentek a templomban, ha ő volt soros a dalolásban; foszlánymesék el is jutottak hozzám, mint kellett a virgonc férfiúnak Prágából eliszkolnia, mert a gettóban jámbortalan dolgokat mívelt az asszonynéppel, énekelt Krakkóban s mire innen is elinalt, valaki elborult leányféle utána halt a nagykedvű kisembernek. Talán nálunk is megvoltak számlálva napjai, de amíg itt volt, sürgött, fénylett, öreg, tanult zsidókat is megbabonázott; különös volt az énekmódja. A síróskedvű, lassan nyíló, szent melódiákat máskép dalolta, mint a többi kántorok; ahol borongott az ének, ott frissült a hangja, vontatott akkordoknál gurgulázva trillázott, az ájtatos, nehéz melódiákat, könnyed vidámsággal vidította, a könyörgést, vezeklést hangguirlandjaival bohókásan körüldiszítette, az éneklő iramban, két kis kezével a taktust is ütögette, keserves ősi dalok mezében szokatlan férfiú csattogott, lármázott a hívők előtt, de szép volt, zavarodó lelküeknek is jóleső…

Búg a sülyedt üvegharang…

rámfüttyent a segédkántor gyönyörű tillárom-trillázása, elbong fölém a betegszívű énekes magafeledt dalolása és az énekes verőfényben áll, hazajáró gyermeklelkem előtt egy széles vállú, hengermellü, aranypápaszemes ember, a főkántor. Izgalom, megindúltság volt, amikor közénk jött; Palesztinából, Jeruzsálemből sodorta felénk a fuvalom, amely a jerichói rózsát is viszi a zarándokútra, mely gyökerezés nélkül vonul át a térségeken és ahol megáll, egyetlen virágjával kilángol és illatot küld az emberekre, hogy gyöngéd lesz tőle még a gonosz is…

Őriző, megajándékozott, jól ellátott szekrény: rossz füleim… a kóbor hangot visszahallom… az íze, az ereje édes és kívánatos, mint az elhagyott szőllőgerezdek mustja, amiket kemény szálfák alatt roskadozó rabszolgák vittek le a forró hegyoldalról a hűvös gádorokba…

a zománcos csendülése tiszta, könnyű és áradva áradó, mind a hajdani napsütés, mely nyitott érlelő legyező, a büszke cedrusok, bújálkodó lótuszok, az Isten küszöbén várakozó lelkek fölött…

Ma már tudom, nem voltak rendes emberek.

A templomi homály, el nem bocsájtóan egészen magához ölel és megtelik a kör a fejem körül kergetődző énekhangokkal: borzongó gégék rikkantanak, vágyas szájak gusztussal megnyílnak és céltalan örömmel a hangot kiküldik, fölküldik; a vékonyabb, mint a hirtelen gyík meghempereg a csöndben, a szélesebben zengő megbontja fényét és szitakötők villanak, ívelnek a sugárzásban; gyerekek az üde boldogsággal kacérkodnak, felesel, összerikolt, ostoros pattogással össze-összezendül a trillázó, skálázó ének; gyerekek a pubertas részegségével verik félre kicsi, elcsent harangjaikat, pipiskélnek, seregélyes vigalommal, lépcsős nekifutással fölkacagnak; a betegszívű, mélyből született magasbaszálló hangja elindúl, súgva lendül, búgva szárnyal s orgonálva szálldos a társtalan horizontban; a segédkántor szőke csőréből fölfut, a függélyes szökőkúttal a hiú tenor, paradicsommadár teste riszál, tollászkodik, billegve erősködik, fütyül, dalol a hangja a szökkelő magasságban és megzeng a »bájdalú«, a palesztinai vándor s ölelő énekében földalol minden, ami tükrös a könnyben.

Nem voltak rendes emberek…

a szüntelen mindenük: éneklő kedvük, a vándorló sorsuk, a titokzatos testiségük, elmondja hangtalanul maradt magamnak,

valamikor költöző, éneklő madarak közt éltem…

SZEMEK TÜKÖRÉN.

Füstös éjszakán néha körémhalkul a világ. A zajló élet megtalált magányosságában eljátszadozik az ember eszével az önkéntelenség és különös, pihenő öröm, szándékosság nélkül megnézni a magukból kifordult testvéreket, a vastagembert, aki a karcsúak érzésével táncol a parketten, a kopasz, lompos embert, aki bíztató nőcskék között – igaz hittel – megfürtösödik, gavallérosan megszépül e befűtött éjszakán, az okosan könyörtelen, héjja-lányok megbolondulását, amint a rossz szívük, mint az írós vaj, megpuhul. Kifeszült, táncos, zenezajos csöndben, valamelyik asztalnál ül egy spanyol leány, a másik asztalnál egy orosz nő, a harmadiknál feketeségében őszintén elborult néger asszony. A magam céltalan, őgyelgő tekintése rámegy a néger nő szemeire. Majdnem dülledő, széles fehérségbe merült a révedező, fekete szeme. Ezek a szemek, amelyek most itt, a villámos csillárok déli verőjében únottan elcsudálkoznak, ezek a szemek most itt vannak; tegnap, egy fél év előtt, azelőtt, erre és arra, másfelé is elbámészkodtak; fölszippantották idegen tájékok arcait, illetgetve verték talán Afrika vízeit, erdőit, ronáit; két szemgolyó végtelen mélyében más arcú, más agyvelejű más szomorúságu emberek szunnyadoznak – két szemnek tükörén milyen csudálatosságok vannak…

Szeretem az ember szemét, a fáradtat, a villámosat, az ijedtet, a rajongót, a kacagót, az elborulót és az izgalom emeli a képzelődésemet, mert a senkiember szemén is emlékesen átfutott valaha a rémület, az ujjongás, a vonagló élet. Néha azt érzem, hogy az embert azért ültették tele vérengzéssel, óhajjal, kétségbeeséssel, szerelemmel, hogy a két szemnek tükörén meglássa, mért történik minden; azt érzem, hogy a bolonduló össze-vissza fejét, a lélekező, jajgató nagy mellét a kívánkozó derekát és a boldogságtól, másroskadástól reszkető lábait, csak körülépítették a szeme körül; itt árad, itt lüktet, itt sír, itt jön ki minden. Milyen borzasztó lehet világtalannak lenni.

A szemek tükörén… szeretném látni minden ember szemét a pillanatkor, amikor szédül az élettől; a zarándok koldusét, akinek hajtott fejéből rámered a szeme a megtalált forintra; a halálra szánt emberét, amikor a nyöszörgő készülődés után körülnéz és befut a szemébe az érett érzés; a munkás szemét a pillanatkor, amikor átborzong rajta a forróság és már érti: a tőke a hóhér; a gyáva zsidót, amikor szijasan imádkozik és az átkos hajnalon összelövöldözi a gyerekeit; a gőgicsélő, nászos asszonyt, amikor a szeme először rácsudálkozik a Márkus-térre; a vasfejű embert, akinek egyszer csak, hirtelen, elesik az esze; a régi rabot, kit az éjszakában megkeres az asszonyi szag és belebámul a feketeségbe; a magam szemeit, amikor kicsi inas koromban megütött a segéd…

A szemek tükörén… mely ringat, mint a hallgató hegyi tavak fölött az árnyékos árnyék, mely kigyúl, mint szűz lányoknedves ajkán a hajnali óhaj, mely megtörik, mint az írói lélek, amelyben halálos egymásmellett őrjöng a gőg és nyomorúság…

Szeretem az ember szemét, kitárult tükörén integet az örökmagunk vágyódása; ez az a szem, mely békés passzióval képtárak gyönyöreit ízlelgeti és félre nem csúszott soha a Mona Lisa arcáról, a Rembrandt öreg fejéről, Tizian húsairól; ez az a szem, melynek villanása átmér mint a villám és pénz, földek, jószág és minden fűszer neki illatozik; ez az a szem, mely látta a Bebelt és továbbéleti a fehér fejét, a gyönge kezeit…

Szemek sűrűjében járok és fölhevült izgalommal el akarom fogni a pillanatot; a pillanatot, mely vad sodrással belefut az idők messziségébe, a pillanatot, mely lobog a fejünk fölött mint a nap, félelmes, mint a születés és az elmúlás; millió szemek tükörén ég a világosság és ráveszem az eszemre a lángos pillanatot.

Proletárszemek tükörén álmodik a jövendő…

MI VOLT EZ?…

Az apám régen meghalt, az anyám öregen néha beszél fiatalságáról, a felejtés ködével eltünedező történeteiről. Egyszer a régi szüretekre emlékezett, amikor még nem volt filokszéra, a szőlőhegyek fröccsentek az édes musttól, apám csak későn tért haza, pincéről-pincére járt és megvette a termést, anyám elbeszélte, hogy valamelyik ilyen este apámat megtámadták. Egy pincében alkudozott, fizetett és meglátták a bugyelárisát, melyben sok pénz volt.

(Anyám nehezen beszél és amíg elmerülten a másik mondatát megtalálta, a szünet alatt kíváncsi izgalom kapta el képzeletemet.)

Az apám kiment a pincéből, késő este volt, indult már haza felé. Hegyoldalon, a szőlők között vezetett az útja, nagyon sötét volt már, egyszerre csak három ember az apám elé állott.

– Láttad a bugyellárisát?… szólt az egyik paraszt.

(Anyám fáradt arca megélénkült, a barázdák megszűkültek rajta, nehéz keze megfrissült és téveteg mozdulattal a levegőbe rajzolta a három ember útonállását. Szemem előtt állt az a sötét szüreti este.)

A három ember megszóllította az apámat és rákiáltottak: