Part 5

– Pénzt vagy életet…

(Én láttam ezt a jelenetet. Láttam a sötét ég alatt megrettenni az apámat. Állt a város fölött, a csillagok halottas súgárzásában, messzibbről ideneszelt a hazatérő szüretelők ittassága, a némult levegőben, mint vastag kígyó csavarodott a pincék szaga, madár nem rebbent, diófa nem rezzent, elrémült magánosságban csak állt a három gonosz között az apám és szívét meglegyintette az otthonülő családjának illata…)

A három ember leteperte a földre az apámat.

(Gyönge kicsi emberke volt és rajta a csattogó, sietős csizmás parasztok… Szép kerek arcából, hogy felkönyörögtek a szemei, könyörgős szemeiből, hogy rimánkodott a pillantás a magasba, angyalhoz, Istenhez és forró, fáradt teste meggyúrtan a hideg talajon…)

A mellére térdepeltek és az egyik paraszt kést rántott elő.

(Az anyám ujjai beletépnek a levegőbe és az ósdi, jól őriző függönyök lehullanak…)

– A mellére térdepeltek és az egyik paraszt kést rántott elő…

(Mellkasában hogy szétömlött a szíve és szomorúság, imádkozás, vágy, fogadkozás hörgött a hörgésében… Cipelő szegény válla bizonyára rúgta a nyirkos földet, harcos, próbált karja lökte az aljas halált, gyávult lábai labdásan keresik a futást, ledőlt dereka síklik a kínok vesztőjében, ámuló feje forog a szőlőbokrok avarán, fulladt nyaka fújtat a húshurkok között és megbűvölt szeme előtt szabdal a bicska, mint íziglen bűnhődők fölött a Jehova bárdja…)

Az anyám elpihegi:

– Szüretelők jöttek és a rablók elfutottak…

Megmarkolt eszemről, pattanó idegeimről szörnyű súlyok görögnek le…

Mi volt ez?

Itt ülök vénülő anyám mellett, az apám tizenöt éve porlad a rákosi földben és én őszülő fejjel, fölnevelt értelemmel visszazárulok a gyermekhüvelybe, az iszonyat belégyökerez a szőlőbarázdába, apám régi alakja vergődik előttem s sikolt a gyerekszívem:

– Őlik az apámat.

HORIZONT.

Egy ember ült az erkélyablakban, fegyverrel a forró kezében és vesződött az érzéssel, meghalni… amikor a gondolatait nem győzte, föl-föltekintett, csüngő fejét ijedten fölpeckelte, az utca zajló képeit céltalanul megbámulta… jobbfelől, a szomszéd ablakban embervonalak kúszálódtak, asszony és férfiforma egymás mellett vesztegeltek, bókos mozdulattal egymás felé megnyugtalankodtak, vad gyávasággal, akadozva tusakodtak… az ember az erkélyablakban idegen tekintetét a nehéz szemeibe visszavonta, fegyverének kecses, éles rajzát a gyönge tenyerében újra érezgette, a megszakgatott vágyat az akarat pislogó világoságában, tovább gyöngyölítgette, meghalni… a nagy fáradtságnak a befejező tudattalansággal megágyazni, az elfeketült kedvnek készülten engedelmeskedni, a szükölő érzést a megoldással engesztelni, vállait, olmosodó lábait, iromba cepelő mellét a békével megnyugtatni, a zürt, zavart széteső eszében lecsöndesíteni, éretten, kívánkozva, meghalni… a rossz arcot eltolni, az anyókás ráncos arcot, amint kirévül belőle a két gyöngült zöldes szem, itthagyni, két gyöngült zöldes szemnek sikoltó sugarát nem látni, az árva szegény fejnek szegett csuklását nem tudni, a sírást mely az oltalomra szoruló lélek életrevaló bátorságát kimosni fogja, nem hallani… meghalni, itthagyni… mindent itthagyni… a képeket lezárni, a csupasz tavaszi fákat az utcán nem látni, karcsú kopár fák sorát, amint a mákonyos gondolattól a dühödő gondolatig elébe-szemébe állanak, fakadó testük rügysebeit mutogatják s ujjong a köny, hetyke örömbe hajlik át szomorúság, kong bong a messzi harang, meghalni… két szemnek sugara, amik már áthaladtak a kárpiton, esküdten fölsóhajtanak a magasságba, tavaszi fák csupasz koronáin ágak cikkcakkja ágbogaskodik, ágak zöldelő karjából növendékágak küllősödnek, ágak sűrűjéből száraz, vékony kezek fölmerülnek és finom hajolt ujjaik, egy gyökérből, mint rezgő tenyérről kulcsolódva összeérnek, könyörögnek… az anyám…

– Az anyám…

az ember az erkélyablakban fölkapta a fejét, gyászoló szemeit a döbbenet fölgyujtotta, rebbent, kapkodott az esti térségben a tekintete… alatta a völgyben tömeg morajlott, bolonduló emberek egymás hegyén-hátán riogtak, vad rendőrök ugró lovaikkal sikátorokat gázoltak maguk elé a sokaságban, karok, botok a magasságot vágták, olcsó asszonyi kendők bomoltak, repkedtek a szélcsöndes levegőben, hörgött a zaj, rikácsolt, kikiszilajodott, fölföltántorgott a kaoszból a kiáltás:

– Jogot…

– Jogot…

az ember az erkélyablakban a lelkével megölelte magát, a bús búcsút fölbuzdult kívánsággal tovább gondolgatta, az éltéből fölkísértő fantomokat szomorkodással megfürkészte, elváló éveit, eseményeit a könyek rezgésében sajnálgatta, öreg, sokat használt arcát az igazi formájában meglátta… gyér haját a terülő homloka fölött a baj csimbókosan kitépdeste, két nagy szemét az orra fölé csüngősen kitologatta, a keserü íz a szájától a halántékáig az ijesztgető vonalak ráncait a húsára rávölgyelte, a szégyen, a nyomorúság a szép arcára a csúfságot rácsunyította, meghalni… a szorongást a találkozó utcán, az olvasmányos kávéházban, a meleg orfeumban, mások szemének kérdő, bántó pillantását nem tudni, alvás előtt a fölrémülő rosszat, gyilkosság? meghalás? elvinné a számonkérőt? nem érezni, a jeleket, amint átokra hajlik a jóérzés, gonoszsághoz bőszül a szelidség, gyalázásba rondul az imádság, felejteni, álló nyugalomban mint a napsütés, elmerülni, meghalni… ez a szem, amely most lezáródik…: örült a tavasznak, csudálta a képet, nézte a korzót, követte a folydogáló Dunát, csillant a gyerekekhez, álmélkodott a csillagokhoz, ez az arc, mely most átmerevül a maszkba…: melegedett a simulástól, kacagott a büszkeségtől, szédült a virágbódulattól, keménykedett a bátorságtól, ez a mell, vállak, derék, ami most átdől a dermedésbe…: borzongott a nőtől, törte az erdőt, szelte a tengert, ételt, levegőt, nyujtózó lustálkodást habzsolva maga köré zsákmányolt… sugdosó, nehéz élet… az ember az erkélyablakban, megkísértett fejében a millió sejttel, a gyávult távolt karolgatta, nyíló tekintetét völgyben, magasságban tévelyegve meghordozta… az integető ház egy másik ablakában kötényes emberek serénykedtek, villámfényben a hosszú asztalon gipsz- és acéllábak ágaskodtak…

Az ember az erkélyablakban, ült a terhek alatt, síró szíve előtt a májusi fák ágbogas kezei föltűztek s az anyja kezével könyörögtek,

az önző düh megrázta, elrongyolt értelmét a kín, a gonoszság elborította s az ágak cikkcakkját nyöszörgő kéjjel a szemére emelte, a fölébe került erdőt éhes indulattal megkémlelte, fölfordult lelkének kirajzolta…

nyitott, lármás, mohó kezek ütöttek föl a fák koronáiból az égbe s vékony, görbe ágaikkal beletéptek az Istenbe…

az ember az erkélyablakban fölállt, ernyedt keze öklöző szorítással a fegyvert megszorította és odaemelte a halántékához.

Az utolsó pillanat fölforrt, a harc, a parancs körbe vitte birkozó testét, a szomszéd ablak felé billent, a veszekvő asszonyférfi-forma elcsöndesültek, egydarabban összemerültek…

költöző tekintete megsúrolta az utcát, gyerekek, emberek rendőrlovak alatt gombolyogtak, egy bolt égett, villámoskocsik kitépett, csavaros belükkel fölfordítva trillásan csenegtek, fegyverdörgésnek, kardcsörömpölésnek zengéséből kibődült: jogot, jogot…

az ember az erkélyablakban a másik ablak irányában zökkent, forduló teste a cselekedettel itt megcövekesedett, a villámfényes szobában izgatott emberek az érclábukat kapcsolták, himbálták, velük földobbantak s mint hibás szarkák, apró útjaikon rézsút szökdécseltek…

az ember az erkélyablakban megdőlt… milyen lehet a halálra vált ember szeme, amikor tekintet-csápjai az élet képeiről lesíklanak?

SZÍNES ÜVEGGÖMBÖK.

Az íróra gondolunk, aki megszületett a vérségével, a leskelődő szemeivel, az áradva visszhangzó gondolatvilágával.

Az emberek, akik az íróval találkoznak, nem is tudják: külön világ halad el mellettük a testvér-hüvelyben és van valami babonás szomorúság az állapotban, ahogyan az író járja az útját az emberek között.

Itt él, vesződik a gondjaival, mint a többi feles barát, fázik a hidegtől, borzong a melegtől, mint a többi ember, ruhát méret és lelkesen eszik, mint a többi halandó, szerelmi légyott és váltóterminus fúrja a fejebúbját, mint más bajos társainak, pontosan, ezer réttel mindent, rosszat, jót, sírósat, nevettetőt magára vesz, mint a többi ember, ami után jön aztán, a megszállottság, száműzöttség, hogy zártan, a maga bolondítására, egy kába másvilág is tükrözik agyvelejének jól összeállított prizmáin.

… Hegybe, eldölni ingó tornyosodásba, összefut a redakciós munka, lenn zihálva vár a rotációs, arrébb az éjszakás expediciós kezek, kijebb a fűtött vonatok és a fürkésző ijedtség perceiben, a képzelet rossz firhangján átbukkan két Mentschikoff-télikabát, két szegény diáknak mosolyos, sorsos találkozása… az orvoshoz megyünk, kapar, pereg a nikkelszerszám, levegős dudával robbantgatják az árva fejünket, fájdalom, didergés, az egyedülvaló figyelem tehát itt van és im’ a gép alatt, a baj alatt sötétlő udvar tünedezik, nehéz árnyak alatt rossz lányok várják a halált… kevély séták idején elbabrál a tekintetünk friss asszonyoknak haján, arcán, a szája körül, két kacér szemnek meleg horgain már rajta akad a tekintetünk, már rámerülnénk, és túl a billegő menyecskén, túl a jóleső önzésünkön, kárpit nyílík, anyókás anya ül a Balaton mellett s álmodik a tengerről, mely elnyelte a fiát… a könyvet olvassuk, gondolkoztató, szigorú, magától el nem engedő könyvet, az érzés sodrában, ahol a lélek kulminál, már benne vagyunk, ám valaki, valami bolygatja a képzelet tükreit és bányászok látszanak, akik most jönnek fel a tárnából, körülnéznek és szemhéjuk nyítódva, záródva, mint lepattantott kapcsok, görcsölődnek a napsütéstől… a pénzt, ami nincs, elgondolni és elfogni, az ötlet, a konstrukció már forr az akarat kohójában és a gondunk, a dühödésünk elhajlik a hívatlan interieurhöz, pogányok a szobában és mételyesek a babonától s a szívüktől kérdve kérdik, van Isten?… van Isten?… zászlóerdő a fejünk fölött, henye szemlélődéssel nézzük a nagy lepedők türemlését, kék, sárga, zöld, piros össze-vissza csíkok vastag kígyózását és meglebeg a másik szemünk előtt egy öreg asszony sálja a tengerparton, ápoló kézikocsi, hasztalan elégett csontjait a verőfény öntözgeti és följebb és fölötte, kínozó országúton, egy fiatal, kavicstörő munkás nyújtózik a harsogó ég alatt…

Igy ártatlan, önkéntelenül, az ismeretlen képek, egyedüli illatok, különszőtt hangulatok, hattyús melódiák… és elgondolni, érezni a fölverő titokzatosság, hogy emberek járnak a társaik között, beszélgetnek, kereskednek, meg is tépik egymást, de az egyiknek kerek ugyanolyan fejében, nemcsak a számok, párbaj, utazás, alvás nyügösködnek, de a rendszeres eszelősség panorámázik, eszének bujtató redőiről könnyes mókák integetnek, a lángoló, csúfos, kacagó, hökkent ábrák, sorjában váltakoznak rajta, mint a kerti színes üveggömbökön a grimaceok, amik körül elforog az élet.

Nem olyan ez a belepett tündöklés, mint a gyermeklélek játékossága? mely szűzen megring a cikk-cakktól, amit a künnzajló élet ráejt? Nem a kiízlelés? ahogy a látogató percet magához ragadja a megnyilt értelem, ahogyan az gőzölgő fantomjáról, a darab életből felszáll? Nem a meggondolatlan öröm, pásztorocska a delibábok ligetében? amint a munkára érlelt gyermeklélek, szomjú szilajsággal utánaveti magát a felsuhanó képek szitakötőinek? és kidíszíti velük a fantázia keringő boltozatát, rásülyeszti melegét a kicsiny szívére, gyémántot helyez belőlük szemének ablakaiba… a tanultsággal, búvárlással meg nem bolygatott érintetlenség, a makulátlan potencia, a pillanatkor, amikor az élet jövevényeinek azt általadja.

Valóban, minden gyermek költő, csak felváltják később, az írót azonban, a nagy sorozás meghagyja gyermeknek, gyermekének.

És ezért a szivárványos rajlás képzeletének szüntelenül forgó síkjain.

ezért a sok megrendült vallomás, ahogyan az írók a maguk gyermekéletét kitapogatják, témáikat onnan kiemelik, a régi hévvel, az elködölt fátyolokkal megmutatják,

ezért az álomjelenet, hogy öreg fejüket a gyermekidők mesélő emlék-párnáira oly szívesen lehajtják és az alig számolt évek feltipegnek, az egyformán friss csudálkozással, az aggastyános kapuzáráshoz,

ezért az egyedülélő ingerültség, hogy az öregség, okosság indái félrehajlanak, ha látomást szállat el ormairól az élet és az író a gyermeklélek megdöbbenésével, ujjongásával és ámulásával, csak a puritán reagálással fogadja a kísértő pillanatot… a több (a kevesebb): a kimódolás, raffinéria, a tanítgató elvezetés, később következik.

Próbált, megvert mellünk kis rekeszében a gyermekszívünk dobog és alázattal írnám, ezért hajlik reám olyan mai közelről a nyári este, a gesztenyefák alatt, a kisvárosi álmosságban, hét éves fejem körül nászútazó cserebogarak zúgásával, mit amilyen felbuzdulással mozdul meg bennünk a természetünk, ha innen, vagy onnan, ráfut a jel idősb képzeletünkre.

VIHAR.

Felleges, viharzó este volt; a levegő végtelen sötétjében csak állt és áradt, csillagoltó fejével, karoló karjaival, lehelő szájával a kánikulás hőség.

Nyaraló, lustálkodó emberek között, a szabadságos tétlenségben, a terrasszon ültem, a furcsa türelmetlenséggel, szekáns munka nélkül, loholó sürgősségnek híjával, diadalmas elszabadultan az ügyes-bajos otthoniaktól.

A rekkenő fölforrt, a sötét mélyeiből villant a vajúdás, a meglendült hirtelenség rázta az eget, süvítve zúdult alá a völgybe, melegséghegyek nőttek s legyintve viharoztak az ürben, fölgyulladt lidércek alatt bús erdők föllángoltak s lombos karjaikkal a futó sóhaj nyomában elnyújtóztak, a kisöpört terrasszon már csak én ültem, a repkedő villám, a hasadó feketeség váltogatta tekintetemet és megdúzzadt a mellem a látogató forróságtól, amint láttam, hogy egy vad fekete nő suhan a mindenségen által, a villámos tűz a fölvetett szemei, a démonos haja az iramló sötétség és érett testének leples igézete, a fuvalmas melegség…

A fölzáporozott városka, alvás után, ránk ragyogott, a fázós nap nyitott szemmel sütött alá az égből, a megfürdött gesztenyések a sétaútakon a fa-illatukkal frissen áradoztak, a nyírott bokrok, glédás sövények a kanyargós lejtőkön csillanva gyöngyöztek, a keskeny aszfalton a nedvesség még bántatlanul terült és piciny ezüsttócsákban hempergős szívárványok tisztálkodtak, hizelgős, serkentő volt a levegő, amelynek könnyű áramában egy ifjú leány jött szemben velem, vékony selymekkel a feszült kicsi mellén, a tréfásan könyökös karjain, huncutkás haja alól kérdezősködtek a szűz szemei, egészséges szája zártan, feladattal komolykodott, táncos, kicsi lábakkal már elém fürgélkedett, egy drogueria ajtajából az ízes szagosság éppen rájalebbent… milyen tiszta volt… a bőre, a húsa, milyen üde volt… a selymek alatt a feltörő gömbölyűség, zergés lábainak ívelő tájékai föl a haragvó csípőkig, mind-mind a hívó tisztaság, mely a rossz gondolat nélkül most mutogatta magát, körötte pedig tükrözött a megzáporozott kicsi fürdőváros, a lejtők alatt csak buzogtak buzgalmasan a kristálysörényes ősforrások…

Az erdő meleg és lélekző volt, mint a megzihált nő az ostrom után, az útakat a vad nász meghintette a fenyvesek tobozával, a szegélyes tölgyek során váló ágak fáradtan csüngtek alá a törzsükön, a frissen forgatott avar vidáman aranylott a fölbukkanó tisztásokon, ármányos csönd, templomos illat halk intéssel tolta előbbre a sűrűséget, öreg fák borulatában útvesztében álltam és rest eszem elé rejtvényjeleket küldött az erdő.

Szívek forrtak a fákon, kicsi, nagyobb szívek, gonddal vésettek, sietve fölrajzoltak, mélyült völgyelőek, öreg rovásuak, frissen fölhelyezettek, itt-ott kezdőbetük, alattuk a pontosság, évszám, dátum, egy-egy szív csücskében lángnyelvek kirajzoltan és a megsebzett kéreg kévékbeforraltan, küllőkkel megnövelte a tűzi képet, dátum nélkül is ódon történetek, hajdani vonalak galléros türemléssel kiszélesedtek, szívek peremén a tünő évek ujjuló körözéssel, aggastyánredőkkel körülkérgesedtek és voltak újonnan föltűzött szívek, mikben még zöldelt a nedvesség (miként az élet nyílik), őszülő szívek is így indultak el egykor, a bélyeges eredetük még most is mutatkozik és nőnek, kúsznak (míg gyantát fognak vetni a tölgyek) a növő magasságba; elhagyott szívek tulajdonosai, más rengetegben ki tudja, merre járnak?…

Hirdető szívcímereknek megosztott területe két kézművesé?… szíveknek összezáruló ajkai, keményen metsző az egyik félről, bicsaklóan akaratos a másik részről, két ember kezefeje egymásnakdőlten összelángolt, mire a szív alsó szuronyát összezökkenve felrovogatták?… a lány, a férfi álltak a tölgyek alatt? aki a kévét az öreg szív kapujába fölírta, milyen volt? álmodó szemében föltündökölt a megindult erdő és a megtalált óhaj el nem engedte többé a zsákmányolót?… »Clarisse, V. – 3.«, a gőgös? a karcsú testében zárt világot rejtő? szűk, vékony ajkán a kimondhatatlannal járó? rianáskor, zajláskor mégis eljött a tölgyek alá s ráégetvén szívét a hallgatag tanuskodóra, neszelve földobogott az erdő két ember összeborulásakor?…

a kicsiny, kövér, nyílazott, félbenhagyott, megcifrázott, elrepedt szívek a választott sziv-lugasban?… összeérő terebélyek árnyában, a vezetőn kanyarodó tisztás bujtatója előtt, a párok mind megálltak?… elhaladt mátkák nyomában csak mindig jönnek az új menyasszonyok?…

a lejtő csúcsán, a körülőrködött tisztáson egy szőke leány áll a nap alatt, fú a szél, sötét férfifolyondár csavarodik a nő körül…

az álnok völgyből, innen én látom és nem tudom…

ki az, aki itt, a két vállam alatt megbujt és kivetni akarja mellemet s démonos némbert vitt az esti szemeim elé, zsenge leánygyümölcsöt mutatott föl a tisztaságkáprázatban, szívek rajzó randevuját a szívem előtt fölnyüzsgette… ki az? ki megnyúlt derekamat, szédülő eszemet két izmos karjával most átkarolja…

Holnap már haza kell mennem és megint csöndes ember leszek.

MÁRIA.

Mária áldott volt az asszonyok között…

itt élt Pesten, itt járt a pesti földön, a meghatárolt sikátorokban, amit akkor zsidó-fertálynak hívtak, ahol most a terézvárosi templom áll a Király-utca vonalában, amerre, a hajnal intésekor, a kvártély irányában, naponként elrendelten én is elfarulok és a nem kívántató álommal a szemeimen, az induló élet első képeit még magamra veszem; friss, boglyas lányok a kapuban éberkednek, hajszolt napjuk már rájuk köszönt, de mosolyosan vidámodnak, tréfa, huzakodás az igazibb kedvük; derék, bántott, szolgálatra utalt ifjú cselédleányok, nem tudhatják, hogy a jóérzés, amivel rájuk nézek és nem tudhatják, ha a Király-utca és terézvárosi templom térségein hajnali munkában cselédleányt látok, megszentelem öket, mert rádobol a szívemre, hogy itt élt, sürgött, tevékenykedett hajdan egy tót cselédleány is, ama Mária, akit Hrúznak hívtak.

Ilyenkor megálmodom az alakját is…

sovány, kicsi fehér személy, a hosszukás arca sápadt és tiszta, mint a sárga liliom, széles, szűk homlokát fekete haj világítja, szeme tükörén az alázatosságnak mindíg szelid fénye, vékony szája körül a mosolyféle, mely lelki derű és bocsánatkérés, szellős pruszlikban, alsóban, elhasznált topánkában igyekszik, serénykedik…

elkísérem a szolgáló útjára, ha a gazdáék, Weisz Károly nevezetű szappanfőzőcsalád számára húst megy vásárolni, álldogál a friss húsok között, szegy, lapocka, borda még vérzik a vaskampókon, kesernyés, ismerős szag nedvesíti a szája ízét, aztán itt, meg az úton, meg otthon, a meleg fekete haja alatt a rejtett örömök megmozdulnak, az elgondolkozás lassú kortinái szívesen megnyílnak és a megzavart cselédleányra, áporodott levegőjével rálehel egy másik mészárszék…

a székálló legény, kemény, dolgát értő legény, nyalkán áll a tőke fölött, fehér vászon inge türemlik a piros, vastag nyaka körül, hengeres melléből kilátszanak a teli vállak összehajló vonalai, a két ingujja fölgyűrve és az izmos, fürge karjai a csukló feszült karcsúságán át beleszökkentik az erőt, ugró ökleibe, kiterített nagy darab húsok előtte, szanaszét körötte, bárdos öklével szabdalja, aprítja, olyan suhintásokkal, hogy porzik, fröccsen belőlük a szép piros arcára még a velőscsont is…

Így csereberél a vágyakozás és embert, falut, szendergő képeket fölhánytorgat a lelkek szeme elé és a pesti mészárszékben, a vérnek minden párázatában, a szelid cselédleány, hányszor gondolt a maglódi székálló legényre? a szilaj, csapzott, szőke fejére, a haragos, ő rá ránevető arcára, a tréfás szavaira, a beszédes virágajándékaira és aztán az ijesztő megkérdésre, amitől azóta is félelmeteskedik a jámbor szívében a kevély, versengő ember:

– Petrovics István?…

és mindjárt visszhangzik rá, a másik eljegyzettebb kedves, a huncut nevű:

– Lányi Samu?…

a maglódi csizmadialegény, lágy kedvességeket tud mondani, szerelmesebb a szavajárása, nyájas a viselkedése, engedelmes a rátekintése, círógatós a kézfogása, jóleső az odahajlása, ügyes a mesterségében, a szép piros csizmát, a ráncos deli csizmát a legszebben kiteremti, az ülő mesterségben békésebb munkát is folytat, mint ama vad, szótalan, hizelgő szavában is parancsolgató székálló legény…

Ki tudná elérni egy különélő, megriasztott, szegény szolgálóleány zárt titkait? a haragos világban magánosan földobbanó cselédszívnek beszélgető játékait? egy szomorkás tót leánynak halkan mozduló kedvét? akit a nagy hegyek és csöndes tótocskák közül idecsöppentettek a síksági földre, rikkantó magyarok közé, aki vesződik a növő, rossz emlékeivel, bajos szülők perlekedő úntalanságaival? a tanító-rokon italos gonoszságaival? éjszakába hajló este, éjszakából nyíló hajnal bíbelődhetik zavartalan: miért nem hal meg a szegény cselédleány?… esti harangszóra a balzsam-imádkozás, amitől frissült, eszére rápermetezik a bátorság… az együgyű képzelet, mely megkúszálja az ábrákat, a fénylő vasaló, aminek arcán nem ragyognak eléggé a kőporral súrolt foltok, a szappanszagú nagymosás, mely gyöngyöző gőzben fürdeti a szárazságot óhajtó arcot és…

két szempárnak kisugárzása az éji sötétből, amik meglepnek és egy cselédágy vigasztalanságára ráejtik a verőfény sátorát s a jóság, kívánság, áhitat, a könnyező gyöngédség elömlik egy mostohás, tót leányka szívén…

Alvás előtt, a hajnali ébredéskor, mikor a hallgatag vándor körül a földi rejtelmek sokasodva neszelnek, Máriát sokszor látom…

a sereglő leány-népet a kapuk előtt titkosan megvigyázom, a szőkéset, a barnásat, az alacsonyt, a magasabbat tisztességgel megszemlélem, fáradtan fakó, pirulósan piros ábrázatukat feledkezve megcsudálom és nem tudhatják, hogy izgult szemeim fürkésző sugara mint borul reá a nyilt, tekintgélő, fénylő szemeikre…

ezek: a bús emberek, akiket a szégyenbe, szennybe, sötét kalodába vetettek a szerencsésebbek, ezek: az őrizetlen zsengék, kiket nyujtózó szeszélyes úrfik, undorodó pocakosok éjjeli pihenőkor az izeléssel megvizitelnek, ezek: a bélyeges kiválasztottak, akik a szegénység legmélyebb tárnáiban érlelődnek, ezeknek a kicsi eszén, lefogott képzeletén villámlik át minden, amiért szörnyű ez az élet, ezeknek a szívük az űzött vad, de mégis diadalmas, mert a megállás kobzott perceiben:

– Kiküldik, mint galambját Noé, a reményeket…

ez a szent, szép, szomorú élet a cseléd szíve, melynek közelében, mint az evangyéliom mondja, repes a lélek… és párolgó vérrel beleírnám a vigasztalást minden szegény ember agyvelejének sejtjeibe, ilyen volt Mária is, aki száz év előtt itt járt a pesti földön és akiről megvolt írva, hogy áldott az ő méhének gyümölcse…

Igy álmodtam meg egyszer, a merengés találkáin Petőfi édes anyját és fölbong körém a gőgös dalnok idejéből a tisztaszavu harang, ahogyan egy-két soros német önéletrajzában, németül világgá hirdette:

– Alexander Petőfi, geboren von armen Eltern…

TARTALOM.

Anyaság 3 Esti csillag 10 A matrác lakói 18 Gép mellett 25 A szégyen 31 Szobafestők 38 Évoé 43 Illatok 47 Szederfa 55 A Marada-vendéglőben 62 Nösomele 69 Kezek 75 Éjfél 80 A csörömpölő gonosz 86 A gyermek 93 Boby 103 A halál 109 Rabok 119 Hangok 125 Szemek tükörén 134 Mi volt ez? 139 Horizont 144 Színes üveggömbök 152 Vihar 159 Mária 166