Part 3
Két kitárult gyerekszem ölelkezik a világossággal, a napsugár előttem megzáporozza és a bánat? sírás? ijedés? sóhajtgat föl a magasságba… bús gyerekszemek csöndes tündöklése rátükröz megindult képzelődésemre… borult lobogását, tünődő tekintését ott gyújtogatták az elrabolt messziségben? ahol lankás mezők fölé eláramlik az északi hó lehelése, ahol a kanyargós kicsiny utcák testvérkednek s küszöb a küszöbbel összeér, ahol apró házak a kas, melyben anyák, gyerekek, testvérek meleg húsa összekarol, gyanútalan estéken az Isten szeme fölragyog a menybolton, füszeres családszag egymásba dobbantja az álmodozó szíveket, kesergő zsoltárok mámorosan zendülnek, ének, duruzsolás altatják az estét, de északról megbúg a szél, jégbe-hóba beledermedt emberek lavinásan közelednek a könyörtelenséggel kasházacskákban meghal az öröm, az ének, sikoly tébolyódik az orosz ég alatt…
mélyszemű Nösomele, a vonuló halál ejtette rá árnyékait horkanó pillantásodra?…
A pillanat, amint a gyermek a magasba tekint, a rejtelmes kapu mely kinyílik s idők távolságait a káprázataim elé emeli…
a szemek lejtőiről a fekete láng, vándorösvényekre elvilágol s bújtató éjszakák, rettegős nappalok, holdsütötte kazaloduk, hajszolt zsidócsordák, frigyládát mentő makkabeusok, homokban, hegyekben nyekkenő gyerekkocsik, megfujt szakállu verejtékes vének, képeim között megnyűzsögnek…
félszerben, pajtában a rémülők leroskadnak…
félretaposott cipellőben, hurcolt pöttytestével Nösomele, mint a részeg, az álom előtt kacsázik, az anyja lábához beágyazzák…
virraszt a mennybolt, serceg a csillag, sugdos az erdő, lélegzik a Gonosz valahonnan valamerre, ártatlanok körül…
zizeg a kaftánka, nyújtózik Nösomelea kívánságok között, restült szemcsillagait rá-ráakasztja a sötétségre és nem mer elaludni…
színezik, csak öltöztetik Nösomele lélekörvényeket látó szemeit:
– Ölik a zsidókat…
A lengyel síktól a pesti gettoig, hányszor rebbent a gyerekszempár a sötét suhogástól? a törtető menekülésben, fehér hajnalokon, fekete hegyszorosokban, száguldó orkánok havas lepleiből, halottas éjszakák csöndmiszteriumaiból hányszor merült-került a szűz gyermeklélek elé az élet nehéz mementója?… s most itt áll a kaftános emberke a pesti ház előtt, tanult szeme kinyílik mint a zsúfolt mindenség…
én érzem az éjszakáit, a sorakozó bűntető éjszakákat… rend türelem őrzi az álmát, de a Gonosz ráfuj a szemeire, a pesti szoba kalitkájában fölorgonál az erdő, felbőg a sikoly, sereglő országútak iszonyata látogatva beszakad s két virrasztó gyerekszem mélyeiben forr a bánat, a riadt csudálkozás…
– Nösomele…
– Lelkecském…
– Szegény lelkecském…
KEZEK.
Mindig meghat, ha munkásemberrel kezet fogok. Nem dologtalan, de puha, síma kezed milyen más érzéssel fogadja el a munkás kezét. Ismered a szíves, nyílt ember ölelő kezeszorítását; ismered a hűvös, rövid érintést, amint tenyeredre rásiklik a dölyfös elbizakodottnak kézváltása; megborzol és a pillanatig semmiembernek érzed magadat is, ha belerongyolódik a tenyeredbe a felebarátod bágyadtejtésű kezefeje; ismered az asszony kezeérintését, amint karcsú ujjaival, a másodikkal, az ötödikkel, a harmadikkal elveszi, babra lassúsággal elborítja a kezed völgyét, dombját s környékeit; a munkás kézfogója más.
Puha, síma kezedben a munkás keze, egyszerű, nyugodt az érintése, hizelgő és másbeszédnélküli a mozdulata, csak nyugszik a kezedben és te megíveled a kezefejét, ahogyan kapkodó életünkben örvendünk a bizonyosságnak. Érzed azt az érzést, hogy mi az, amit ekkor érzel? hogy átlendül rajtad a halk izgalom? mert számot adni nem tudsz az ujságról, mi az, ami a munkás kezéről átdelejesedik az ösztöneidre? csak megrezzennek azok, a szendergő önkéntelenségből meleg fúvalattal elindulnak és az eszed, a képzeleted fodrozódik a ki nem nyílott sejtelmektől.
Érezd csak az érzést… idegen tenyeredben nyugszik a munkás keze, csöndességel ül a kezed mélyén és amint átméred, átkulcsolod, érzed, hogy ez nem a kézváltás, amit megtanultál, de a gondolat ült bele a húsodba és a kézfogó pillanataiban tudod: ez a darabos, szótalan kéz kinőtt a csuklóból, a csontos, kemény csuklóból följutni a vastörő karokhoz, a vastörőkarokat megülik az elszánt vállak, az elszánt vállak alatt a törzs tölgyesedik; ha a munkás kezét megérinted, érzed az egész embert… egy tagban, egy darabban és síma, meghatott kezedben tovább beszél a gondolat…
Kérges, sebhelyes, szent keze a munkásnak ül a tenyereden s érzed:
– Ez az elidomtalanodott nagy kéz forgatja a pörölyt, emeli a darut, szítja a kohót…
Kezedben érzed a karjait:
– Ezek a karok döntik a mázsát, cepelik a fáradságot, összeerántják a mozdonyt, égbe kergetik a palotákat…
Kezedben gyűrűzik a gondolat és mert fogod a munkás kezét, érzed a munkás nyakát:
– Itt patakzik a verejték, itt vörösödik a megfeszülés deliriuma, itt zihál a fölvert, a szakadó élet…
Érzed a mellét:
– Ez a fujtató, ami üveget nevel a kvarcból, ez a tömb, mely lángok őrjöngésében megvárni tudja, hogy a vas olvadjon el elébb…
Ha kulcsolod a munkás kezét, az másfajta kézfogó s kezed érzésében rádlüktet a tisztult gondolat: megfélénkült, sima kezedben némán, elborultan rádköszönt a Munka.
Szeretem a munkás kezét.
Egyszer megrendítő találkozásom volt vele.
Nyári délután munkásgyűlésen voltam. Esteledett, az udvaron álló gyülekezetet fölhívták a szavazásra. A sűrűség megmozdult, az árnyékok már lehajlították az udvar szögét, élét, a ködös katlanban megzajlott a sok ember. A szorongás apró közeit elmosta a homály és a háborgó, tüzelő tömeg egy darab testté szélesedett. A mély barnaságból karok emelkedtek, mint a nem látott törzsnek megmutatkoznak a roppant ágai, törzsökös ágak hegyében kezek magasodtak, mint növendék-ágak, miket lapulva jár körül a bomolt orkán; a feketült talajtól föl az égnek pereméig, ahol a vészes csillagok égnek, csak a fölszállt terebély komorkodott, a térségben, ahol most ember él, csak a félelmesség állott, a lelkem súgta:
– Az Élet fája…
ÉJFÉL.
A portás megmondta a vendégnek:
– Ez nem olyan szálloda, tévedni tetszik…
a vendég borravalót adott, morgott valamit és a portás fölvezette az éjféli idegent az egyetlen emeletre. A cserbás, csupasz lépcsőkön, a kicsiny petroleumlámpa alattomos homályában a portás csak tessékelt:
– Hopplá, nagyságos úr… Itt rossz a lépcső… Hopplá…
és zsíros testét maga is ugratta fölfelé, a kacskaringós úton. Fönn a keskeny és hosszúkás emeleten, a sötétség alagútjából egy kövér asszonyság jött elő, mosóruhájáról savanyúan röpködött a keményítőszag, ő is valami intelmet mondott a magányos vendégnek, de az lehajtott fővel tovább morgott, kapkodó sietséggel az asszonynak is borravalót adott és a portás, a gazdasszony megnyitották az idegen előtt a szobát.
Lapult, komorkodott a csúnya kis garni, a sovány folyosó beteg volt a szagtól, ami a szobákból kiáradt, a piszkos falak mögött vajúdott, hörgött az a szerelem, mely roncs emberekben nem akar meghalni.
Az egyik szobában az öreg ember fojtogató karja megdermedt a fiatal lány nyakán s térdeplő ijedtséggel az ágyban egyszerre fölrémültek; kifelé hallgatóztak…
szerencsétlen hang vonított a messziségben.
Egy másik szobában a szipirtyós némber megharapta a katonatisztet és fejbekólintva fölocsúdtak…
a vonító hang teli tüdőből bőgött az éjszakában.
A szikkadt számtanácsos a bujtató odúban félrelökte a vén színésznőt és verejtékben, didergésben csak a bömbölést hallgatták…
az embertelen, ismeretlen hang harsogva röpködött a garni fölött, diadalmasan járt a szobák előtt, horkant, fölrivalgott, szirénásan elhúzott az örömökre készülő, feldöntött mámorok fölött.
Az emberek a szobákban, az iszony ostorcsapdosásai alatt, kergülve kergetőztek, szétszakított görcsös párok az ajtókhoz bukdácsoltak.
A katonatiszt az anyókával a küszöbre kihurcoltan, nézték az éjféli bolondulást őrnagy-kabátjában a szomorú ember az elkínzott vágyaival roskadozott, a folyosó borújában a magános vendég bődült, állt, tétovázott… dühös fejét az árnyak közé hátravágta és a sötétült plafondig fölrántott szájából üvöltött-süvöltött a hang, mint a rossz álom, ha a halálból nem ébredünk…
S rásöpört a másik küszöbre, ahol a vén színésznő mögött a szikkadt számtanácsos motyogott:
– Éppen most… Éppen most…
az éjszakai vendég hangja csattanva fölugrott, a számtanácsos lankadt ujjai még belegörbültek a színésznő kontyába és lélekzet nélkül ümmögött:
– Éppen most… Éppen most…
Az asszonytalan ember a rémeivel veszekedett, táncba kerekedett, zsakettje
mint a gyászmadár szárnya, libbent-rebbent, lakkcipős lábai a tüzes padlózatról föl-föl ugrottak, karja, válla, törzse, mint a megrugdosott labda, hegybe szökkent, völgybe zökkent, pusztuló hangja zihálva trombitált, zokogva kacagott, el-elszakadt, tütülve elbúgott…
a küszöbre cövekelten, sötét nász megtépett rongyaival álltak a párok s nyögdécselt a szívük:
– Éppen most… Éppen most…
A gazdasszony sipítozott:
– Mentők… mentők…
a portás kiordított az ablakon:
– Rendőr…
Valami büntető ármányos kéz benyúlt a felleges éjszakából a garni tetőzetén, a tébolyodás fúriáját összekergette a vágyak deliriumával, a folyosó vaksi alagútjában kinyílott emberek űzték egymást és a szerencsétlenség, ez éjféli találkára rájuk küldte lihegő hajcsárait. Sorvadt gyönyörre falánk emberek visszazuhantak keserű önmagukba, az őrjöngő ember zsakettjében, lakkcipőben csak loholt, dalolt, bomolt. Mire fölették az eszét, szétrúgták a lelkét, melyik gonosz démon vezette el éppen e csúf halottas házba?
A CSÖRÖMPÖLŐ GONOSZ.
Nagy rendelő-helyiség, ahol bejáró beteg munkásokat gyógyítanak.
A hosszú asztalakon, üvegtartályokban kerékbegöngyölt rózsaszínű tapaszok, kötszerek, vatta, a nyitott szekrényekben karcsú, pohos, csavaros orvosi szerszámok villognak, bőrös, hatalmas feljegyző könyv az emelvényen, bokáig fehér köntösökben férfiak, nők és fanyar, kietlen medecinás szag a levegőben.
Az ajtó nyílik, egy munkás beljebb kerül, egy pillanatig az ajtónyílásban, türelmetlen, tolakodó csoport látszik.
A munkás járatosan a fehérruhás orvos elé lép, fakó, kedvetlen az arca, de mosolyog:
– Megint itt vagyok, nagyságos úr…
panyókára vetett kabátját lerázza magáról, jobbkarja előtűnik, a csuklótól föl a válláig pólya takarja és szisszen, mozdul, amikor az orvos a kötést bontogatja:
– Contusio… felső szár…
a fiatalabb fehérruhás az emelvényen a bőrös könyvbe jegyez, az orvos a fürge ollóval nyisszant, a fásli szerpentinjét erről-arról megnyítja, gummikeztyüskezével, kíméletlen egyszerün a vértől megfeketedett vattát hántja:
– Tépett seb… alsó szár…
a munkás roncsolt karja pőrén, éktelenkedve, hólyagos dagadtan lóg az orvos előtt, aki az apró húscafatokat rendezi, takarít, gyomlál, a vaduló munkással társalgást indít:
– Mért nem vigyáznak?… Mert nem vigyáznak… Most itt van…
a munkás a széken hördülve dobog, az orvos kiabálva társalog, kérdi, parancsol:
– Hogy történt?… Persze… Persze…
– No, nem fáj ez olyan nagyon…
a munkás zöld arcáról dől a veríték, zúgva ümmög, vissza-visszarántja a karját és csikorgó fogai között bődül:
– A kerék…
– A lendkerék…
Sor, rend, dühíti odakint a várakozókat, a második, az ötödik munkás beszakad az ajtón, az egyiknek melle pólyázott, a másiknak a fejéről göngyölítik le a vattás turbánt, a harmadik a vállát mutogatja, gennyes véres gödör a bordázata fölött, az orvos a siető mozdulataival megáll, a társának, a bőrös könyv fölött mond valamit, már ketten nézik a beteg munkást, nem a sebét, a száját, a nyelvét vizsgálják, a pápaszemes odahajtja fejét a meggyávult ember mellére, jóakaratu és ingerült, a keshedt törzsről perlekedik:
– Tüdőbajos?…
– Az ilyennek jobban kell vigyázni… Most itt van.
– Az ilyen seb soká gyógyul…
– Hogy történt?…
a megzavart munkás tekintete nem érti a megszólást, ijedten bámul alá az orvosra, izzad, zihál, egyszerüen mondja:
– A gép…
magyarázkodik megdöbbenten:
– A gép…
Asszonyok, gyerekek jönnek, bugyolált kézzel, kendőzött karral, egy szőke leányka sír s reszketve áll az orvos előtt jobbkezét a balkezében búbálja, egészen friss a kötés rajta s amint lassan oldják, fekete rózsák nőnek a fáslik kanyargóin, meztelen megtépett ujjain fattyúujjak galyasodnak, a pápaszemes társalog, mosolyog, kiabálva cselekszik, a lányka fehér fogai kocognak a hidegtől és a megsemmisülésre, hazulra, az Istenre gondol, de ájultan válaszol:
– A gép…
– A szövőgép…
Szép szál legény a csipőjét hozza, csupasz, izmos teste meghajlik a zúzódás irányában, az orvos majdnem hogy csettint, a karcsu, szobros figurát erről-arról megforgatja, a nagy forradást a karján megbabrálja, kérd, a munkás:
– A transzmisszió…
a mellén forradás-mező, az orvos frissülten firtat, a munkás egy keveset hetyke:
– A kazán…
karjain a forradás-rovásokat a pápaszemes vizsgálja, csudálja, a munkás nevetgél, vad kedvvel felsorolja:
– A lánc…
– A kés…
– A henger…
az orvos lecsúszik a zúzott csípőhöz, vidám, biztat, megveregeti a munkás meztelen testét:
– Ebcsont, beforr…
a csüngő húsokat, csontszilánkokat megkuszálja, a munkás hördül:
– Ezt is a gép…
– Mindig a gép…
A karaván fölvonul, elvonul, kinek a feje vérzik, kinek a válla meghasítva, másnak a bimbós melle duzzad a bajtól, eltörött kezek, tályogos karok, megsütött combok sorjáznak előttem és hallom az ijedt lihegő, elkomorodott följelentést:
– A gőzkalapács…
– A szitahenger…
– A gép…
ki ez az ércszörnyeteg, mely forgó karjaival eleven húst tép magához? motollás kerekeivel búzát, fonált s porcogó ujjakat gyúr magának? szíján, láncán lendíti a mázsát s magához rántja a munkás gyanútlan karját? dohog, bőg, lángot gyujt a lánggal s szemfödős csipkéjét ráfujja a munkás megvert szemeire? olajos küllőit megönti a vérrel? bomolt méhét megpukkasztja s röpül láb, fül és minden emberhez tartozó?…
Ki ez a csörömpölő gonosz? riadó kürtök alatt, kohók fekete verőfényében, tikkadt műhelyek, lisztes várak zúgó éjszakájában?…
Ki ez?…
A GYERMEK.
Öreg édesanyámat az orvoshoz vittem. A várószobában nem beszélgettünk és én még nem tudtam, mi az a nehéz érzés, ami bántott, amikor az anyám mozgolódását láttam, fáradt szemein az izgatottság csillant, fehér kezével az arcát símogatta, meleg homlokáról a haját eligazgatta s egész gyöngült valóját, elsejthetően, a töprengő, képzelődő várakozás ijesztgette. Amikor ránkkerült a sor és fölkeltünk, hogy az orvos szobájába menjünk, anyám megfogta a kezemet, hirtelen, hozzámnőtt, ragaszkodó volt a kézfogása és én még nem tudtam, mi az a fájdalom, mely e mozdulattól megérintett. Az orvos szobájában elreferáltam a bajt, aztán egy kisebb kabinetben, mely az orvos szobájából nyilott, nyitott ajtó mellett várakoztam. A nehéz érzés, mely megnőtt a fájdalomig, ebben a hallgatódzásban áthajolt az ismeretlen, mély szomorúsághoz, ideges és csüggedt voltam, de följajdult az értelmességem, amikor az anyám kiáltását hallottam. Zavar, különösség az orvos szobájában, a professzor nyugtató szava is hallatszik:
– Nénike…
s rémült elémfutással előttem az anyám remeg a gyönge teste, öreg arcán megkúszálódtak a ráncok, a vékony keze, a külön minden ujjával az én kezembe kulcsolódik, a zöldes, révült szeme panaszosan, oltalmat kérlelőn esdve esd s csak rámnéz, belémnéz…
a gyermek, amilyen én voltam, amikor engem vitt orvoshoz az anyám.
Öreg szüleihez az embert ez a megfordult élet fűzi a legéberebben, az irgalmasság, a felelősség (melyben talán rossz lelkiismeret, gyávaság, bűntelen bűnökért vezeklő hajlandóság szenderegnek) egyszer csak a lelkünkre rászáll és a hökkenéskor, amint a szívünk elszorul, már sajgunk a világosságtól; kicserélődtünk s akik elvezettek bennünket a hajunk ezüstös csillogásáig, a szemünk völgyelő udvaraihoz… a gyermekek, amilyenek mi voltunk, ahová másodszor bágyadnak alá elöregedett eleink. Minden bút, bajt megtanult eszünk talán ettől rezzen meg a legingerültebben…
Párisban járok s im’ a Concorde-tér síkjából fölmerül az Aréna-út, a Damjanich-utca kereszteződése, villamoskocsik zenebonáznak a városerdő mellett, az anyám keresi a tiszta útat, hogy átjusson a ligeti fák alá… a fáradt arcát emelgeti, suhanó, rohanó villamoskocsik útját figyelgeti, erőtelen tekintetét jobbra-balra vizsgálva meresztgeti… érti? tudja? melyik kocsi indul? melyik kocsi jön? erről és arról? s ha előbbre lépeget? hallotta az autó tülkölését? észrevette hátul? az előbbre és előbbre nyekkenő postakocsi közeledését? villamoskocsi, autó, stráfszekér s minden leselkedő alkalmatosság most összefút és az anyám áll a kipécézett, alájateremtett, boldogtalan szigetecskén; az együgyű elhagyottságban összecsuklott testiséggel csak a héber imádság bugygyanó szavaival a kétségbeesett ajakán; mit tud most csinálni?… Előttem ül az anyám és tervel kicsi örömökről… hallgatom a kedves hiúságát az új ruháról, az olcsó kalapkáról, a vágyas szándékairól, szép szeszemével rámnéz, megnéz… Istenem (az ő Istenét érzem) soh’se tudja meg a tekintetemről, mi történik velem mostan… hogy végigölel a szomorúság, hogy ez a hunyó, tehetetlen élet csak velem lélekezik, írni, olvasni nem tud, ki vagyok, mit csinálok, mi sorom az emberek között? sejteni nem tudja, csak én vagyok a minden, akihez a jóérzését, álmát, a pihenő jövendőjét odaköti… és meg ne tudja a tekintetemről, mi vonaglik mögötte, hogy ezek a szemek, melyek ránéznek, talán éppen víziókat látnak, tán a halál lejtőjét, ahová aláhanyatlani jó kívánság, tán a szégyen, a züllés, a meghasonlás gonoszait, akik éji sétákban és nappali ébredéskor el nem maradoznak, tán az öreg kéregető asszonyt, akivel az elöbb találkoztam s babonás gondolatom megcírógatta szegényt, talán neki is volt egy küzködő, halálravált fia… A bátyám katona, hadtáp-keretben nem történt baja, most viszik a frontra és az anyám is megtudta: Csak anyit ismer a háborúból, hogy a ligeti sétányokon elbotlanak mellette a féllábu katonák, fonnyadtarcu nénikék a zöld padokon vele is elpolitizálnak, a tejmérő-boltok előtt a rendőr veszekedik a fölgyült embersokasággal, a vöröskeresztes, szellős automobilok az utcákon nemritkán fölrohannak, a lisztet nem ő vásárolja a kereskedésben, de én hozom a karomon, két év után az ötvenesbe beleöregedtek, kísérő asszonnyal, gyerekekkel meggyarapodtak a két év előtti katonák, akik még akkor fiatalok és magányosak voltak; képzeletében az ábrák azért összefutnak és megdöbbent néha a szárnyaló kérdezősködéseivel, a mélységből fölszilajodott ítéleteivel, misztikum, zúgó titokzatosság, ahogy a háborút álmodja, sejtegeti és én nem éreztem még megrendültebben az idők lelkét, mint amikor az anyám ujságolta nekem a katona-fia sorsát, elviszik és magyartalan beszédével, komikus próbálkozással mondta, gagyogta;
– Hapták… hapták… hapták…
Igen:
– Hapták…
az erőlködés, hogy az egyszerű és más szerű ember megtudná, mi történik most a világrendben? s minden tudatlanok csak állnak a világzengésben, lassú hallásuk vadul a rettenettől, amint ég és föld összecsattan, »hapták… hapták«, ahogy az anyám motyogja és a nehéz szó köré odagyűrűzik most minden kifürkészhetetlenség, tétova ártatlanul csak áll az ítéletben s szenvedő eszére rárémül a kínzó ismeretlenség; a lelkem ránéz… a szeppent, fájdalmas gyermek, akit kitettek a huhogó, éjszakás arcu meseerdő kellős közepére, a gyermek, aki belémkapaszkodik, mint a felnőttebb biztonságba, a gyermek, kinek nem szabadna soha a villamoskocsik, stráfkocsik, postakocsik, automobilok útvesztőibe zavarodnia, a gyermek, akinek az elképzelt könnyes arcát nem tudjuk elviselni, ha a rossz sorsunkért rosszat tennénk magunkban…
Egyszer a testi szemeimmel is láttam az öreg ember gyerekarcát.
Az apám a halálán volt.
Az ágya mellett én is éberkedtem, mint válik el szegény a filoxerás hegyektől, melyből a mustot, a családrendező pénzecskéket kisajtolni már nem lehetett, a meghajszolt öregségtől, mely szívtelenséggel, idáig eljött ádáz szegénységgel fogta, enyhülő kivándorlásra elengedni nem engedte.
Sötét komondora az örvénylő mindennek: hű szemeim, ha nem őrködnének a föltépett életeknek zord küszöbén…
végigviaskodtam az apám halálát is.
Élesen látom, hogy megrajzolta szegényt az élethullám, mely üzent az elmúlásnak; kicsiny figurája valósággal megnőtt, a mindig gőgös élet őrjöngve lendült az elítélt hüvelyben, föllihegett a sorvadt mellében és az hengeresre dülledt túl a testi határokon, egzaltált a két sovány vállában és kijöttek, meghatalmasodtak azok ijesztő ismeretlenséggel, forrt az arcában, fejében és szemgolyók ültek, vadult nagyok a kikerekedett ábrázatán, áldozat-teste körül bomolt, a halált, omlást nem értő élet és siklani láttam a deliráló élet vastag hömpölygését az apám feje, lába, karjai körül, fujtatta, szétvitte, félelmes növéssel növelte a régi formáját; aztán a viadal elcsöndesedett s az apám meghalt. Ekkor szállt rám az igézet. Az apám földúlt teste visszahúzódott medrébe, virrasztó szemeim el nem hagyták, a beszámolás lidérceit gyujtogattam a szívem körül s a síri világosságban csak őt néztem, őt láttam. Így láttam: szép, domború homloka megszűkült, sovány kezei megkeskenyedtek, a gyönge vállai összehúzódtak, a pihenő törzse összezsugorodott, az álla, a nyaka, a fülei – riadt szemem előtt – megkisebbedtek, szeme, szája, halántéka körül a hús megfonnyadt s a redők, a most kúszálódó, újra és újra fölmerülő új vonalak új arcot mutogattak; emberkés formájával a széles ágy ölében, a keresztbe összehajolt vézna karjaival a guggolt testén, a petyhüdt, öreg ráncokkal a piciny arcán (kisugarasodott az eszem) a világrajött gyermek… a gyermek volt…
BOBY.
Három öreg kisasszonynak volt egy kis kutyája. A három nővér elfonnyadt szívében, ami szeretet még visszamaradt, azt mind Bobynak, a gömbölyű, nagyfülű kiskutyának adták, aki velük élt, sétált, asztaluknál kosztolt és a savanyú éjszakákon az öreg lányokkal egyszobában hált. Boby engedelmes, jókedvű kutya volt, a vén kisasszonyok langyos ölében szelíden ellustálkodott, hideg időben a stikkelt ruháját ugrándozva hordozta, nyári estéken a lányok hegyes cipője előtt, békésen lépegetett és csak hirtelen, ha valamerről kutya mutatkozott, torpant meg ijedősen, őrizői kezében a pórázt megrángatta, a nővérek zárókörben egymás mellett megálltak, az ólálkodó idegen kutyát sötét pillantással megkémlelték s Bobyt a karjuk közé fölnyalábolták.
A kis kutya ilyenkor didergett a lányok esett mellén, a sovány karok fogójából izgatottan ki-ki dugta a könyörgős fejét, szeme fehérjéből kilángoltak a fekete szemei s megcsudálták az utca másik felén hetykélkedő kutyatársat, de a három selyemszoknya megzörgött s Bobyval elsuhantak a lányok, a káprázatok.
Boby szintén leány volt és a három öreg kisasszony elszántan vigyázott arra, hogy a sátánkodó ármány valamiképpen hozzá ne férkőzzék. A keserű, szikkadt kedvük, mély szomjúságot, megalázó csúfságokat átkínlódott eszük utálkozással őrködött azon, hogy összetartó családjukat valami rendetlenség ne zavarja; ám Boby telivér, jófajta kis kutya volt és ha lefetyelte is jóízűen a kövér kosztot, szundikált is búslakodva a meleg házikóban, mégis, a holdas éjszakákon, amikor sáfránypalástjait a vílágosság a szobában meghordozta, Boby mozgolódott puha párnáin, a mély nesztelenségben bánatosan felnyöszörgött, három hűvös nyoszolyáról, három öreg kisasszony a holdsütésben hegyesen elindult, Boby házikója körül összegyülekeztek, a kis kutyát megcírogatták, betakarták s álmos sóhajokkal visszaszédelegtek kopár ágyaikhoz.
Tudós emberek mondják, hogy ha a kutyát megsüti a holdvilág, álmodni szokott s ki tudná azt pontosan utólérni, hogy három, szunyókás öreg leány udvarában, a holdsugárzás delejes éjszakáin, miről tud nyögdécselni egy leigázott kis nőstényállat?
Boby melankolikája egyszercsak átvidorult a fürgeséghez, lusta ténfergéséből csaholva ki-ki ugrott, a bodros szőnyegeken bolondos bukfencekkel végiggurigázott, a sugárzó öreg lányokkal fogócskásan kergetődzött, inas, kemény lábain meg-megállt s fölszegett fejét viharosan meglóbálta, csaholt, fújt, fénylő hátát borzongva emelgette, a kosztot a csajkában, bendős gusztussal túrta-falta, boldog öreg lányok gyönyörűséggel nézték Bobyt és elujjongták:
– Milyen szépen hízik…