Part 2

Egymást nem értve, egymást nem sejtve, lelkük viaskodó, iszonyatos izmaiban magasra emelt életükkel, közeledtek a parthoz, kongott a harang a fejükben, dobolt a szívük a mellükben, hujjázott a víz a fülükben, megálltak a part mellett, fürdő arcukat még egyszer ráemelték a tűnő világra és meglátták egymást. A pillanat korlátján átjutva, összeütköztek és amikor megnézték egymást, egymáson meglátták ugyanazt a halált, akit mindketten kerestek.

Elszégyelték magukat és a part kanyargóján osonva eltávolodtak egymástól, hogy magukban legyenek, mint a teli állat, ha a kölykedzésre elvonul.

SZOBAFESTŐK.

Két-három teremben szobafestők dolgoznak. Nem beszélgetnek, titokzatosak és elmerültek, amilyenek a szobafestőmunkások, ha a gőgös figyelem megakadna rajtuk. Néha el is tűnik az emberi formájuk, fönt éldegélnek a magasban, a hórihorgas létra mint az ág hajladozik alattuk, aztán a lábuk, törzsük belenő a latorja testébe és mint az iromba szöcskék, ugrálnak a padló és plafondok között.

Odakünn virágos az idő, lombok között pirul a körte, a napsütés nyugodt és elömlő, szőnyeges síkjai az ablakokról a földre, a nyüzsgő levegőből a mennyezetre ráterülnek, esti délután forr a plafond, sáfrányvilágosságban dolgozik a szobafestő, a lajtorja ormairól le-lesandít az utcai kavargásra, rézsut pillantása megsúrolja a kerti fákat, a villanó, szegélyes mennyboltot s dolgozó törzse kiegyenesedik a plafond alatt, a festett mező lefogja szemhatárát, komoly keze megemeli a küllős ecsetnyalábot, munkásfeje hátrahanyatlik a csigolyáin, vízszintes arca megáll a lezsufolt magasság előtt és festegeti, pötyögteti maga fölött a rózsát, a lombfüzért, gyümölcsöket.

Hátraszegett fejjel, fölemelt ábrázattal, az arasznyi távolság záró boltozata alatt a szobafestő fütyül. Az ecset alól frissen feslenek a bokréták, csöndes füttyszó édeleg a kerekedő guirlandok körül, egy hangból nyújtózva nyúlik, dünnyög, lustálkodik a fütyörészés, a lélekzet nekiduráltan olykor-egyszer megállítja, de a nyíló sóhaj tovább viszi az őgyelgő passzirózásra…

pipiskél, cseveg, fecseg a magosban a titkolódzó füttyszó, a világ alsó pereméről a búcsus napgolyó fölveti ide a fénykévéit, gyullad a plafond, a szoba mélyén a barnaság fölemeli szomorú vállaira a világosságot, aranyhangyák miriádjai karneválban rajlanak a szobafestő körül, aki előredöntött mellel, hátravetett fejjel léniáz, pötyögtet és fütyül…

mint aranyhalacska a villámos tengerben, fickándozik a magányos füttyszó az esti ragyogásban, mint szőlőszem a szőlőhegyen, búzdulásba indul a hangocska a magosságban, a vékony füttyszó kigömbölyödik az eső verőfényben, gyöngyözik egy kicsit és lépcsősen, elbocsájtottan fölfelé szálldogál…

dal, beszéd? folydogál a fütty elkövéredett medrében; álom, jóérzés, kendőzött bú? türemlik egymásra a hangok egymásutánján…

énekel, gurgulázik, részegül önfeledten a lángos mennyezett alatt a füttyária, kintről a hárs porzójából illatot dobnak be az ablakon…

a szobafestő mint öreg madár gubbaszt a lajtorja fokán, borzolódik, piheg, létrás lábaival a fényben apránként megugrik és ízes száján a fütty föltrilláz…

Lesülyedt mennyezet alatt, testmegejtő melegben, mélyülő aranyban, a másik szobafestő énekel; törzse, lába barnult, hátracsuklott fején könnyü lépteivel átsurran a napsütés, két kitárult szemén karíkáznak a fénykévék, a festett mező kékjét is a világosságcsíkokkal megszórják, a robotos nap rossz boruját díszbe, szépbe fölöltöztetik, napfény tengeresedik a szobafestő fölött és ambicióval dalol:

– Hallgatnám a lombok suttogását…

olyan a tenorja, mint az anyák gyönge palántája, nekik örömosztó, jó, vigasztaló és szálldogál az ének a gondtörlő ábrándokkal:

– Hallgatnám a patakok zúgását,

És a madárnak énekét…

ígyekvő, kicsendülő a tenor s megrezdül benne a gyönyör:

– S nézném a felhők vándorseregét… csók, sóhaj, ölelkezés a danolgatás:

– Nézném a nap jöttét és lementét…

csapzott homlokával, sugaras ábrázatával a plafond előtt, énekel a szobafestő:

– Míg végre magam is lemennék…

mezők alkonyata, kerti fák szagossága sistereg, fűt a feje fölé rágyújtott börtönben és értik azt? ha a feje megrázkódik, zilált haja belevágódik az üstökébe: a tátogó, vágyas, éneklő szája megugatja a gátat, ami mögött az ég, levegőoceán, az élet van?…

ÉVOÉ!

Volt egy pillanat, amint az égre néztem és szemének zöldes kékjét láttam mélyülni a magosságban. Szemének gömbje alól, mintha a lejtőkbe leszorított kékség felörvénylett volna, a kibontott síkságokkal mintha szétterült volna, elbocsájtott színei embert, gondolatot mintha áthaladtak volna és a zöldelő égnek, zöldelő tekintetnek horizontja, mintha testvérkedtek volna.

Fehér, duzzadt felhők vitorláznak a mennybolton és ahol a tajtékzó habjuk megszakad, ott fölsüt a zöldes ég, mint felhőző szemén az ujjongás és megragyog a vándorló fehérség, mint szemefehérje, ha reszkető lelke felé a szembogara befordul.

Váltogatja magát a májusi mennybolt, selyemhegyek szédelegnek a megbabonázott világosságban, fölmerülő fantómok a hasított karjukkal, letakart arcukkal, hosszú testükkel bűvös tavak fülött úsznak, lajtorjás lépcsők föllebegnek a képzeletdöntő messziségben, az ég peremén ég az este a fölgyújtott álomtüzekkel, piheg a lég, friss szájából fújja a tavaszt, barkás olajfa termékenyülten porzik fölöttünk és mi ketten, megnémultan a másik beszélgetéstől, valahová érzünk.

Szemesugara a magasságban találkozik az enyémmel és lobban összeszállt tekintetünk a káprázat előtt, amely fényt szór az alvó sejtelemre, áthúz a szívek szorongó udvarán…

Erezett, vékony csuklója a kezemben és érzem, amint átönti vérét az én edényeimbe, ujjainak könnyű indái ránőttek az én kezemre, megdőlt válla benne melegszik az én húsomban, lágy haja ránk emeli a jó sátort,

tudom, a sóhaj most bóbiskol és rebben, mint az én fölvert lélekzetem, gondolata téveteg és könnyes, mint az én megrendült tünődésem, kedve félénk és ünnepélyes, mint az én elborult hangulatom,

megérzés, merengés, imádság, remény, most egymás mellett surrannak, mint két fecskemadár a nyári estében,

valaki összeölel bennünket…

Nem tudom már bizton, szeme színével én öntöttem el a mennyboltot, vagy az én pillantásom ejti szemeire az ég tükreit? a méla csönd zöld forgói szemének csillanásaiban vagy az égi tavakban bujdokolnak? a kárpitejtő fölsugárzás szemének mélyéből vagy a magasságból harsan? ég, föld, ember, tavaszi zendülés a pillanatban összeáll, égő szemem elé szembogarának két lámpása elém áll és belérévülök…

beágyazottan hű testéből, a kicsiny homlokom, a piciny szájam, az aprócska arcom reám néz…

ILLATOK.

Volt egyszer egy legény és egy leány, egymásnak termettek, de erről még nem tudtak.

A legény az egy pékmunkás volt, dolgos, ifjú, az éjszakában serény, ami annyit jelentett, hogy a teknőstészta dagasztása után, a frissen piruló kenyerek érlelése közben, a verejtékig fűtött kemencéknek lehelő szája alatt, alvásra alkalmasan lassanként elbágyadt. Ilyenkor a pékmunkás az elkéső hajnalban hazament, éneklő levegőben, a gyárkürtök már tütültek, búgtak, riogtak mindenfelől.

A kvártélyszobában, a matrácokon, lócákon és másfajta pihentető helyeken mozgolódtak az emberek, akik között bizony volt olyan, hogy morogva eszmélt a kürtbúgásra és gőggel, dühösen fölmordult:

– Kuss…

az ilyen haragvónak nem volt munkája. A péklegény benyított a szobába és állt az ágyak között, a további spekulációkra ébredező szegény ördögök fölött és nem lehet azt pontosan, jól megmondani, hogy az emberek a rosszul bélelt matrácokon mért forgolódtak ekkor még izgatottabban. Az egyik megrándult és oktalan indulattal, gondolat és cél nélkül mérgelődött, a másiknak álmos szeme hökkentősen kitisztult s ami csak később következnék, a gyárudvarokra belátott, ahonnan könnyed közlésekkel újra és újra kiküldték, a harmadiknak, a hetediknek a torka csuklással megszorult, a gyomra és szíve megdobbant, a barátságtalan meleg legyintette meg az eszüket, a fáradt kezük dühödten ugrott föl az álomrendező matrácon, a nem invitált izgalom, az ismeretlen idegeskedés csipte, költögette, kába józanságra ingerelte őket és a péklegény csak állt az ágyak fölött, könnyű gúnyáját az alvás örömére már nyitogatta, állt, guggolt, hajladozott és a fejéről, a melléről, a kezéről, az arcáról illant és repkedett, gyanútalan ágyrajárók fölé ellebegett a kenyérszag… Ez a hajnali összeütközés azért volt szövevényesebb, mert a péklegény nem tudhatta, hogy mibe is gonoszkodik, a matrác lakói pedig ádáz kedvüket érezték, de nem ismerték.

Ám volt a kvártélyon egy ember, aki nem volt ilyen kesernyés kedvű és tudatlan rejtelemmel ugyan, de borzongós örömmel fogadta mindig a péklegény hajnali beérkezését. Ágnes, a napszámosleány ilyenkor útnak indult a munkába, városi mezők gyomlálására, parkok, virágágyak szépítő forgatására és a friss álommal a csillogó szemén, a pihenés mámorával a piros arcán, új erőre kapott rugalmassággal a himbálódzó fiatal testén, ellépdelt a vetkező péklegény mellett és bár nem volt kacérabb természetű, mégis, mikor a pékmunkáshoz ért, melléje fért s mellette elhaladt, a meleg szája megnyilott, húsos vonalain az édesizű mosoly bujkálva mutatkozott. Igy, derült érzéssel, derült lélekkel került kiljebb az utcára, a fojtott mosoly teljes nyilással feltűzött az ajakán, örömmel gondolt a harmatos rétre, mely mokány lábait megcsiklandozni fogja, a muskátli, a pénzecskevirág, a jácint hajnali szagosságára, ami az első napsütésben vastagon fölszáll, a vonzalom kötöző titkai az álmos péklegény mellől azért el nem eresztették és ment, bandukolt előre, a ligeti erdők irányában, jól fujtató, egészséges orra körül kedves illatok futkároztak, örült, áradva örvendezett s szilaj vágyakozással, pompás kis testének viharzó kívánságaival az evésre gondolt. Éhes volt…

Ágnes egész nap sarlózott, gyomlált, kaszált, kapált, a péklegény otthon aludt s mire jött az este, a dolgos zsellérleány, a kihasznált derekában, karjaiban már érezte a nyájas lankadást, szíve sóhajokkal az álomra gondolt és nagy keszkenőjét frissen ejtett fűvel jól teliszedte. Mendegélő hazatérőben, mosolyos némasággal csüngette a nyakában a batyúra duzzadt keszkenőjét, mosolyos és vágyas volt a fortélyos ravaszságtól… estére megjavítja a kvártélyos rossz fejealját.

E fűvel, sarjuval telített keszkenős batyúban azonban más titkok is meglapultak. Barna alkonyat volt, amikor Ágnes bependerült a kvártélyra, a péklegény ilyenkor indult munkába. Az árnyékos úton, az asztal és ágyak között összetalálkoztak. Az álnok incselkedés most a péklegényt zavarta, elhaladt a tétován lustálkodó, hálni készülő leány mellett és a tüszkölő orrát idegen illatok tágították, ismeretlen borzongások a lapos mellét megfujtatták, izgatott, frissült lett az álmos eszétől a csukló lábáig és mire az utcán volt, konyult fejében képek panorámáztak… a lángos kemencét már messziről érezte, de arra gondolt, milyen jó volna most fel-alá járkálni a májusi levegőben… a műhely zárt forróságától már tikkadt a szája padlása és mezőre gondolt, ahol két lábát szétnyítva, a két karját szétdobálva heverészni lehetne… a petróleumlámpák vaksi világa már beleszúrtak a szemébe és ömlött a meleg napsütés a viszketős arcára…

Két szegény ember így bolondította egymást, a Rendező, aki őrködik a játékok fölött, nem hagyott nyugtot nekik.

Hajnal és este összehajoltak… Ágnest megölelte a kenyérillat, csámcsogó gyomra, éhes íze, patakzó egészséges vére dús látomásokat érzett, enni, enni, falánk teljesedéssel mindig csak enni és jött az alkonyat, az elfonnyadt, kisütött péklegény megszagolta Ágnest… s határ, erdő, minden mezők elindultak és rámentek a kemencéktől nyomott árva fejére.

Szerették, kívánták egymást, de még nem tudták. Egyszer az egyik hozta magán az illatot és a másik ekkor kopár volt, mikor pedig a dísztelen kiszagosodott, akkor a társa volt csak emberszagú; a suttyomban szőtt szövetséget azonban ernyedetlenül szőtték s csak a szíves alkalom kellett, hogy a szívüket egymásnak általadják. Ez is megérkezett.

A péklegény egyszer este jött haza; elcsapták? kimenője volt? mindegy.

A szobában találkoztak és mivel a

lámpával a kvártélyosék gazdálkodtak, az esti homály jól bújtatott s Ágnes meghökkent, amikor a szobába lépett.

A péklegény és a napszámosleány egymás mellett álltak, az orv zavarodottsággal, induló érzésekkel és a bujtogató ajándékkal, amit a ruhájukról, a hajukról, a húsukról rálebbentettek egymásra.

Két proletár csak állt a rejtelem-kertben és a rossz kabátjuk, mint az elvarázsolt kehely, virágosan kifeslett a nyűgös, verejtékes testük körül és lassú fuvalomban, amit ármánynak neveznek, fűszeres gyönyörrel összehajoltak.

Ki tudná megmondani, mi volt az ölelésükben?… amint az egyik szívéhez vonta a kenyérhegyet, amint a másik két kitárt karjával megkarolta a napot?…

Szerelem?

SZEDERFA.

Pesti gyerekek a júliusi aszfalton veszekedtek. Meztelen talpukat csiklándozta a meleg puhaság, megugrottak, fölugrottak, fogócskás viháncolással egymás matrózingébe belekapaszkodtak, szőke, barna kis fejüket kacagva összekoccintották, a kacskaringós sárkányt a magasban ráncigálták, a kergetett rozsdás vasabronccsal fölfutottak, a cirkuszi birokversenyt tülekedéssel próbálgatták, kunsztos bukfencekkel a fal tövében a kezükön ágaskodtak, az összegyúrt rongyot labdásan megrugdosták; zihált, vadult, tombolt az égő verőfényben a pesti gyereksereg.

A versenyes iramban két gyerek összeütközött, az összezökkenés pillanatában a fáradság végigvert rajtuk és rádőltek az útszéli fák törzsére. A gyerekfalka lihegő körében jóízű nyújtózkodással egy kicsit vesztegeltek, álmélkodtak, a fa lombja az egyik fiú fölött megremegett és sötét bokrai közül hűvös gyümölcsöt ejtett le a gyerek meleg arcára. A kis embercsikó a fa törzsén meghökkent, duhaj társai nyerítve fölnevettek, a fekete gyümölcs után kaptak, megforgatták, csudálkoztak és énekelve egyszerre kiáltották:

– Szeder…

fölgyújtott szemmel a magasba néztek.

Poros hársfák, csenevész platánok vonalában, a lázas aszfalt szürkéjében, rágörnyedő nehéz házak alatt, egy szelid szederfa állott, vastag ágain a széles levelek, mint szíves tenyerek egymásért nyúltak, békés mozdulatlanságban egymás fölött fölbodrosodtak, bokrétás halomban az üveges cégtábláig elterebélyesedtek: zöldelő fejjel, kövérkés testtel, csöndben, rezdületlenül állt a szederfa, alatta a pesti gyerekek, a fölsorakozó idegeskedéssel, a meglepett kíváncsisággal, az új, a ki nem próbált játéknak ingeres szimatjával, nyitott szájukon az édes gyümölcslével, ragyogó arcuk állta a verőfényt, lángos kicsi szemük ráakaszkodott az összehajolt levelek házikóiban csüngő gyümölcsökre és földobbantak.

Egyik mezitlábas a vad talpait ráugratta az aszfaltra, két kicsiny karjával hevesen elölelte a szederfát és rázta, ingatta a lombjait; kövér szederszemek pottyantak a barna, szőke gyerekfejekre. Ujjázott, fölrivalgott a kompánia, parázs verekedés hempergett az aszfalton, a győztes fürgébbek éhes szájukon csurgatták az ízes zsákmányt, fölvert fiúk a szederfa gyümölcsös sátorait kémlelték és az egyik eliramlott. A szederfához szállt, mámorosan rátapadt a törzsére, csupasz lábával körülfogta a kérges barázdákat, mokány talpai már a lépcsőt találgatták s nyitott ajakkal, hátraszegett fejjel, a magasba sugárzó szemekkel tolta, lökte magát fölfelé a szederfán, vadult kicsi fejét meglibbentették a hűvös szederfalevek és lombok sűrűjében, egy törzsőkös ág ügyes hajlásában a pesti gyerek helyet talált. Piros arcát ráemelte a zöld mennyezetre, kíváncsi tekintete, mint a frissült madár ugrándozott a levelek, növendékágak cikk-cakkjaiban, átsiklott a hasadáson, ahol barázdát vágott a homályban a világosság, kéjes elgyöngüléssel a szederfát magához karolgatta és tétlenül, rest nevetgéléssel lógázta lábait a társai fölött.

Ármányos kis kezek a magasból, málló gyümölcsökkel megdobálták a viszketős fejüket, csupasz nyakukat, a ragyogásba fölemelt arcukat…

Buzduló gyerekek az aszfalton, a fát, szedret, a lógázó pajtásukat beleölelték a szemükbe, a pányva már rajta volt a derekukon és horkantak, kiáltottak. Indiánus hajrával a szederfát megrohanták, kemény púpjait hévvel markolászták, a ripacsos törzsével izzadtan verekedtek, a gyöngébbet, ügyetlenebbet arrébb rugták, a legényesebbek már lábuk közé kapták a szederfát, két-három csibész már tapogatta maga alatt a kéreg-lépcsőket, mámoros talpuk már kulcsolta a meredélyt, mocskos kis fejük fúrta a magasságot, dolgozó apró karjuk csak ölelt, előbbre-fölfelé a szederfán, ingott a lomb, pottyant a gyümölcs, még egy izgatott nekidurálás, egy kevés tátogó, ziháló fulladás és megdühödt emberkék főlnyúltak az ágak között.

– Jancsi…

búgott az ágon az egyik gyerek és matrózinges derekát ingatta a lombbal,

– Pista…

ujjázott a dús sátorban egy másik szoprán,

– Gyuri… Gyurka…

lármázott a szederfa búbján egy leveses gyerekszáj…

szedrező pesti gyerekek hívogatták, szólongatták egymást, vizes arcukkal verték a lombokat, jószagú levelek tréfás tenyerein átvonták a forró szemüket, a harapós szájukat, a kapaszkodó ágat hónuk alá fogták és büszke kis fejüket kidugták a sűrűségből…

Alattuk az utca összement és hosszában úgy keskenyedett, mint odahaza a játékvasút, az emberek köcsögkalapok alatt jártak és a válluk, a derekuk, mint az összenyomott harmónika lelaposodtak az aszfaltra, szitakötős pillantásuk beszökkentek az üzletekbe, szoknyás bábuk, bajuszos törpék hajladoztak a sülyedt kavargásban, aztán elrebbent a tekintetük, mérték a magasságot, kisebb fák ormain átballagott az elrévülésük, emberek, zajlás, dologörvény fölött állt, kóválygott a sastekintésük, a szabadság gyönyöre rab pesti gyerekek karjait a nagyszerű erővel fölemelte

és az ég alatt, a nap alatt, rázták, rázták a szedret…

A MARADA-VENDÉGLŐBEN.

Vasárnap este munkások ülnek a rácvárosi korcsmában. Bujtató kis hajlék. Hegyes kövezeten, lapos házacskák között hegynek kell menni, de a kacskaringós szomszédutcákból azért előszállingóznak az emberek és lejtőznek, kúsznak a pup felé s lámpagyújtásra a keresztlábu kocsmaasztalok mellett, a rend szerint, mind együtt vannak. Bölcsész öregek, akik mellről fölhajtott szakállukban, tűnő földiekről avatottan mélázgatnak s sillert gurguláznak, szikár férfiak, akik gérokban komorkodnak, kámeás kezükkel a poharat halkan emelgetik és bizalmatlan tekintettel valahová messzire, talán Pestre néznek, a hol a városi emberek szaladgálnak, mord magyarok, akik kenőcsös tarkójuk alatt spricceres serkentéssel még a haragot őrzik, visszakapja-e majdan e nemzet az aranybulla elkobzott jogait, parasztos képü kisasszonyok, tunikás, tornyosan frizurált anyák mellett, akik kávé helyett a fahéjas forralt bort szörpölgetik…

ebben az összegyűjtött tarkálló kis társaságban, szabadnapos munkások a maguk asztalánál ülnek és a jókedvüket cserélgetik.

Szelid, lassan rendelt itóka, csípős füstölni való a gusztuskodó agyarak között, móka, ugratás, hirtelen komolykodás és lelkes terefere a másik hatnapos dünnyögés után, aztán a kérdezősködő, unszoló, egymástkeresgélő nekibuzdulás és indul immel-ámmal, nagyon kívánkozva a danolás.

Vastag bajuszok alól előbújnak mint a messzi kocsizörgés, a dörmögő hangok, egy helyben reszelnek, topognak, igyekeznek, lélekző szájból kiszökken a vékonyabbik, fürgélkedik és ráröppen az alatta cammogó basszusra, próbálkozik a reszkető alt is, mint a bússzinű szalag, omlik, hosszabbodik, másliba köti magát hangszomszédjaival és kántorosan gyün az elszabadult tenor, belesíklik a hangzavarba, csengő csápjaival maga köré rántja a különködőket és azok gyorsan rendezkednek, a csattogó vezér körül szépen összefogózkodnak, szőke uszályában vigyázatosan összesimulnak és vággyal, frissülten szól az ének:

– Hej de sürű sötét lombja van a diófának…

Borong a könnyü magyar nóta, az egyhangon járó eltűnődése, fohászkodó fölzendülése árulják, lamentálják a gerjedést, merengést, bánatot, ami úgy rajzik az ember szíve körül, mint szitakötők a nap alatt, csitul a gond, sóhajtozik az egészség, nyújtózik az öröm és a hangok elhalkulásából vissza-visszamaradoz az epedő tenor, magányosan szálldos, lágyul a magasságban, meleget terelget a völgyes kanyargóban és beleölti magát egy németes dalocskába:

– Du Weibchen bist die holde Venus… vidámkodva cseneg, könnyeskedve búsul:

– Die Liebe ist dazu der Sonnenschein… mint rab cellájában a gyér verőfény, lármázik a kicsi tenor, a szőke munkásfej küldi, lökdösi maga elé a hangokat, rezeg a kacor bajusz…

Ám kommandiroz a fölügyelő basszus:

– És ne feledkezzünk meg…

csörrennek a poharak, rázúg a kórus:

– Oh, nem!…

békés komolysággal dolgoznak az ádámcsutkák, de a felöntött gégék már az italnál is szomjasabbak az új dalokra, valamennyi hang, a marconább, a vékonyka, a reszelős a taktusos egyszerre dördül:

– Föl a szívekkel, bort a bilikomba…

az alt, a szoprán, a tenor, a basszus klappolva összetart, megy a dal, mint a madár a levegőben és összestimmelt, amikor búcsuzkodva már alálankad:

– Igyunk, fiuk igyunk…

A bölcsész, a siller fölött lebocsátja szakállát, az aranybulla-kesergő a sarokban fölemeli a kenőcsös fejét, a csiripelő leányok kihajolnak a forralt bor gőzéből, taps, éljen cserdül a munkásasztal felé, ahol már egészen kinyílott a vasárnapi gyönyör,

dalolni, a társas találkozással, kedv, felejtkezés, hetykeség összehajló testvérkedésével, dalolni a vigasztaló rátartással, hogy a szoprán, alt, tenor tudja dolgát, egymást és biztos a dal az összenőtt hangfűzérben,

dalolni… nem a gépet rengetni, a kereket pörgetni, a kalapácsot forgatni a darut ingatni, a mázsát siklatni, a kazánt búgatni…

dalolni, a szabaduló lelkek harsonásával:

– Föl, dalra társak, zengje ajkunk

A munka bús és szent dalát…

hogy háborog, remeg a hangmenyezet a munkások fölött, mint pengeti-csengeti magát az érces és viszi magasból a magasba a dal karcsú vonalait, hogy feszül a borongós és színezi mámoros iparkodással a hangtársait, mint fonja be gyönge magát a vékonyka és suhan, ível, csilingelni segít, erősebb pajtásainak,

ez az összedalolás, harmóniás ének, hangnak a hanggal való ölelkezése…

érzitek a másik melódiát, amely földalol az ének mögül?

tudod mi az, ha munkások énekelnek? ha a morcos basszus összeakaszkodik a könnyelmü tenorral, az érzelmes alt ráborul az ujjongó szopránra? a basszus, a tenor, az alt – tudod? – egy-egy ember, munkás és ha rád énekel a vasárnapi kórus, érzed mögüle a másik melódiát, hogy a munkás nincs már egyedül?…

A melódia tovább zeng képzeletemen…

én tudom mi az, ha a zöld mezőn munkásokat látok, amint zsákfutással versenyeznek, ha esti ablakok mögött munkáslányok alakjai föltűnedeznek és a tánc fuvallatában hajladoznak…

NÖSOMELE.

Végig mentem a szűk pesti utcán, ahol most a rembrandtos fejű zsidókat, Shylock leányait, földúlt orosz gettók kavargó ujjászületését lehet látni. Gömbölyű fejű, nagyszemű gyerekek játszanak a házak előtt és hallom, amint valamelyik emeleti ablakból lekiáltanak;

– Nösomele…

Kaftános rajkók tanakodnak, ugrándoznak a komor, ódon templom lépcsőin, a hang az emeleten, már türelmetlenebb, cirógatva fedd és hívogat:

– Nösomele… Nösomele…

Fekete félcipellőben, fekete selyemköntöskében egy öklömnyi rabbinus kiválik a gyerekrajból, kiáll az utca közepére és fölnéz az emeletre, a nap süt, sugárzásában előttem égnek a fölemelt gyerekszemek, sötét gömbjük hegyében a nagy szembogarak különös szomorúsággal tündökölnek, a kis rabbinus apró szája, alma arca mosolyog, de a kinyílott, szemefehérjéből fölemelt szemei, ismeretlen komolysággal, rebbenés nélkül fölbámulnak az emeletre s földobban szívemen a bizonyosság:

– Ez a Nösomele…

– Lelkecském… Lelkecském…

ahogy a héber szavak becézgetnek s valahol ott, az orosz lengyel getto mélyén, elrongyolt szent könyvek között épségben-békében élő család gögicsélte el hajdan az imádságos gyermeknevet és most itt, az üldöző, pogány, magyar ég alatt repdes idegenül, ébresztően:

– Nösomele… Nösomele…