Part 1
MINIATÜRÖK
ÍRTA
RÉVÉSZ BÉLA
BUDAPEST
AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA
1919
9894. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.
ANYASÁG.
A családi vacsora szelíd keretében (kövér terüléssel, csámcsogó történéssel) nyolc szempár tekintgetett a lámpa alatt, nyolc gyerek kisebbedett az asztal mellett.
A nyolcadik, alighogy kiszállottan a patyolat- és húspólyákból, a tornyos gyerekszékben fürgélkedett, tiszta kék szeme fénylett az örömtől, repdeső tekintgetése szüntelen volt, mint a csízmadár önfeledt fecsegése, szemecskéinek villanó, kék horgait sorjázva hányta a sárga udvaros lámpaernyőre, a feketén csüngő mennyezetre, a nyitott ablak alatt rajló alaktalanságra, szuszogó testvérkéire, az ízes szájukra, a testvérszemükre, amik kék derüvel sugarasodtak az összehajolt körben…
A hetediknek szemében már tündökölt a nagyobbacska bátorsága, az ismerkedő kíváncsiság, a fürkésző elámulás, a fölfedezés ujjongása és tekintete vágygyal kitárult, mint érett nefelejts a fölhágó napsütésben…
A hatodiknak szeméről már harsant a kéj, a felhőtelen kékség, amelyben tükrözik a zavartalan mindenség…
A harmadik (kis arasszal már kalászosabban, a negyedik, az ötödik mellett) már kitekintett szemének ablakain, a pillantása vesztegelő volt, mint a kék hegyi tavaké, amiknek mélyén hempereg a fiatalság és alvó örvények fodraiban sellők titkolódznak…
A lepkehajszolás, a csikós futás, tátogó szomjuság a megtalált pataknál, a borzongó meghökkenés erdők zugásakor, kacagó mámor az arany vízben, ami fölött násztól bomol a szitakötős lakodalom… kék csodákkal már sürögtek a harmadiknak, másodiknak tekintetében…
Az első, a diák, szempilláinak dús ernyői alól már meghordozta tekintetét…: ez a család, amelynek húsából él a piros húsa, ez az ember, aki jót és rosszat tud tenni, amitől bukdácsol az apja, ez az iskoláslecke, amely ráparancsol, ha a szabadság áramában szilajkodik a feje, ez az Isten, aki kereng és zordonkodik a templomi tömjén tölcséreiből, ez az öröm, amely végiglegyez a szomoruság fölött, ez a kislány, akire rádőlni kedvesség, mint a jószagú fűre…
csöndes kék szeméből a diák már kiölelt a tudás forgó boszorkányváraihoz…
Két tiszta szeme elébe állt, elébe szállt a hét szempárnak és a sárga lámpa körül kéken összecsillantak,
fölöttük mélázgat az anyjuk két nagy szeme, kékek, a küllős hirdetéssel, mély sugárzással, mint a nyolc szempár, elszórtan az esti homályban…
Leskelődő lelkem, szemek útvesztőiben alázatoskodva ujjong… elsiklik a szemek kékjén,
kicsi és nagyobb sustorgó szemcsillagok csillámlanak az est firmamentumán, ködölt homályban a csillagok fölött, mint fiastyúk fölött, őriző sugarait lebocsátja az anya szeme, tizennyolc szemnek forr a kékje, tizennyolc szem dereng, pillog, lüktet egyszerre, mint az osztatlan lélekzet,
szeretkező pillantásom dülöngél szemtől a szemhez,
tizennyolcszor bukkan rám alkonyat sötétjéből a szem, amely mindig az, egy, mint halálok között a halál, álomrezdülésig el is oltódik a szökőkutas sugarasság és kisértő feketeségből szakad föl a szemek kékje…
Kibontott horizontjaikkal egymásba suhantan a nyári égbolt liheg ránk, a némult, az irdatlanul fölénk került, a makulátlan kékség máglyáival, amikben a szívek színe repdes, ha a szerelem permetezik rájuk, a gondolat tajtékja harap, ha az az Istennel harcol és megsemmisülést teremt az életből… az égbolt, az elfutó mennyezet, amely lezár és alatta minden, túl a csonka vég másik kezdete… talán…
Szemek síkja, lejtője fordul a kék tündöklésben…
ez a tenger… ha óvatlan napsugárcsíkok a pihegés kék tükrein ijedt pengéssel fölbuknak,
az álmokba hanyatló kék ágy, ahol az Isten nemzi az esőt, a felhőt, a kenyeret,
a kék ostor, amely hegybedülledt izmaival rácserdül az emberre, ha restül s hetykén felejtené árvaságát…
Milyen egy, óceános összeszálló, nyolc szempár glóriája az anya szeme körül?…
kacaj, merengés, bátorság, gusztus és minden skálái az életorgonának, hogy búgnak a kék végtelenségben?…
nyolc kiteremtett gyermek milyen beleépült az anyahúsba?…
Az estfilagóriában az anya föláll, diadalmas csipőivel áthalad a szobák árnyékalagútján,
nyolc köldökzsinór, víziókból szőtten, mint ereszkedik az anya meleg öle után…
künn, a gyermekszobában rajlanak az emberkék, itt az erkélyen az asszony, a tagolt vállaival, vastag törzsével beleálmosodik az éj kárpítjába,
az ív a gyermekszobától az erkélyig azért föloromlik és alatta nehéz fűszereivel úszik a lélekből lelkedzettség,
a gyerekkas illata, picsiny, friss húsok édeskés párázása, tejből kigömbölyödött karocskák, rúgós tomporák, fehérkés készülő arcocskák mély szagossága ideáramlik az anya alakjáig, gyerekszag lebeg a kegyes medencéi, tőgyes melle körül,
a pirulás úgy lendül át az arcán, mint a termő fuvallat a virághordozó gyümölcsfák fölött…
Átszédülten a lét dimenzióin, árnyasan, az olthatatlan készülődéssel, úgy áll az éj kapujában, ha csipői között most megérintené a forró varázsvessző, két picziny új szemcsillag ízzanék föl a kék misztériumnak titkokkal kivert boltozatán…
ESTI CSILLAG.
Este hat órakor fut a villamos a külső Váci-úton.
Gyárak, műhelyek, az ívlámpák alatt feketéllenek, a téli homályból alagutakat hasít föl a világosság, gyárudvarok, malomudvarok mélyéből nyüzsgő emberhangyák kúsznak át a sápadt viaduktokon, kondul a harang a kemény levegőben és a villamos bárka magával ránt szabaduló munkásokat.
A kocsi testében püffedten, egymásra tapadtan ül az emberhalom, odakünn hideg van, itt benn, szorongva, a kocsi falához préselten, az állóhelyek emberfürtjeinek lehelő gőzében melegedik az este, mélységes csönd, a kocsi zörren, sikolt, a jégvirágos ablakok danolászva rezegnek, de itt benn, az esküdt csönd bóbiskoltatja az embereket, olyan halottas, megbabonázott csönd, mint a gondolaté, ha a reménytelenséget érzi…
Munkások ülnek, állnak a bús hallgatásban. Munka után, ziháló gépek, búgó lendkerekek elhalkulása után, midőn hangjukat, szavukat már nem bőgi át a műhely harsogása, mért nem beszélgetnek?…
A kocsi sarkában ül egy fiatal munkás, vastag kabátba burkolt teste mozdulatlanul a kocsi falához támaszkodik, repedt nagy kezei az ölében moccanás nélkül tétlenkednek, erős feje nem billen, az arca magasra emelt, a fiatalos barázdák a szája, szeme körül nem rezzennek és a két barna szeme csak néz, tárgy, szándék nélkül, a kúszálódott homályban, vízszintes egyformasággal, csak tekint. Kendőkbe bugyolált asszony a fiatal munkás mellett, belesüpped a szoknyáiba, vékony, csontos kezei a térdén vesztegelnek, nagy mellét a kendők alul a lassú lélekzet föl-fölemelgeti, eldőlt háta a kocsi fáján soványkodik, fakó arca a piros kendőből kihajolt és a két zöldes szeme rebbenés nélkül csak bámészkodik, csöndes szembogarából emberek közé, emberek fölé, a céltalanság közönye elsugárzik. A munkásasszony mellett egy deres ember ül, öreg arcán forradásos sebhelyek, az egyik annyira völgyes és fekete, hogy a képzelet látja a vastuskót, mely a húsát fölszakította, bajuszos szája zárt, nyelésre, lélekzésre nem mozdul, bozontos szemöldei alatt a tekintete taktusosan pillog, kíváncsiság, figyelem nélkül nyitódik-hunyodik, mint a pihegés fáradt egymásutánja. Errébb gyereklányok gémberednek, egymásnakdőlten gunnyasztanak, keztyütelen kis kezeik még vörösebbek a fehér fáslitól, amibe egyik-másik ujjukat fölbábuzták, összebujnak, dideregnek, fehér arcocskájuk előtt piciny ködök füstölögnek, mire elillanak, tiszta gyerekszemek világolnak, álló tekintettel, a csillanás, vágy, kérdés nélkül. Gyerekek, asszonyok, mogorva munkásarcok mellett más ábrázatok, bepólyált leányfejek, kalapjukat hátratolt, föltakart homlokok, mellberántott keserü állak… és az arcokon, mindig, a táruló, hallgatag szemek, amint egymás mellett surran a lankadt tekintetük, összeakaszkodnak, másfelé csudálkoznak s a merő csönd hömpölyög vissza, a borús homályból, a gondolattalan szemek edényeibe…
A kocsi ugrik, zörren, egy fiatal munkáslány hozzázökken a társához, a karját megíveli, elcsúszott törzsét igazgatja, szagok repdesnek a feje, válla körül… jutaszag…
– Ahol motoláznak a gépek… Ahol acélujjak karmába a húsos ujj beléfűzi a fonált… Ahol hajlong gerincpattanásig az ifjú derék… ahol futnak, hurkolódnak a lila, sárga, kék, fehér fonalak és dermedt göcsöt döfnek az ügyelő pupillákba…
– Jutaszag… Ahol készül a ruha, az ing a kendő… A pólya, amibe felnőttek élete takaródzik…
Halk versek pendülnek a homálybúra alatt… előttem egy vállas munkás billen, moccan, fut velünk a gyors szekér, bujkáló szagok rásugdosnak a képzeletre:
– Ez a cserszag… Ahol lében, lúgban gázolódik a munkás… Ahol készül a sarú, cipő, csizma… A bőr, amely hajtja a vízmerítő kereket, szerszámot varázsol a fából, kezes jószágot teremt az állatból, vasútnak, hajónak segít és vigye az embert az életoperenciákon…
Szimatcsápjai a képzeletnek megnyüzsögnek, a horgát ráveti egy másik munkásra, porzik a melléről, hajáról, kezéről a fehérség:
– Ez a lisztszag… Ahol morgó sziklák morzsoló sövényébe öntik a búzát… Ahol rezgő levegőben ringanak a kenyérhegyek… Ahol dagaszt a verejték a kakastéjjel, varjú-vajjal… Élet mannája: falat…
Mozdul a kocsi vemhes öle, munkásvállak, zubbonyok, hajak, szakállak, kendők, szoknyák összekavarognak és a villámló baldachin alatt röpdös az ének:
– Ez a kénszag… Ahol gyújtják a világosságot…
– Az olajos fémpor… Vasat gyúr a foszló emberhús…
– A szénnek gáza-gőze… S alágyújt a vérnek, hogy meg ne alvadjon…
– Ez a gyömbér… a kávé… a cukor szaga… Ahol csinálják a gusztust, vezetik az evickélést a robotos megöregedéshez…
illat, pára, porzó föllibegnek a kocsi katlanában, verejték, áram, füszer lavináznak a levegőben, némult munkások, áradó életfák gőzölögnek az elkomorult árvaságban…
A sínek országútján én elmaradok, búgnak az elködölt messziségben a munkáshajók, elvillan az egyik, dörögve jön a másik, szemem, ínyem, eszem, szívem teli van az ízzel, ami rám permetezett, új bárka zúg el mellettem munkásokkal görnyedőn, szikrázik a vezeték a fekete magosságban, új hajó suhan föl az est lepleiből, csillag gyullad a vezeték hegyében, siklanak a munkásbárkák, előttünk-mögöttünk támolygó csillagok feslenek az ürben és kisugarasodnak a munkáskocsik fölött…
És rámorgonál az evangelium:
– Ime a csillag, amelyet láttak vala, előttük megyen vala, míglen juta és megállana a hely fölött…
A MATRÁC LAKÓI.
Gyerek voltam, akit fölküldtek Pestre diákoskodni. Anyai intelmekkel lelkemen és a fekete szegénységgel harcbaküldött vállaimon, az idegen nagy város úgy körülkerített a megpillantáskor, vad harsanásával úgy megrohanta félős gyerekszívemet, hogy késő estére, amikor lefeküdtem matrácomra – tűnődve emlékezem – komor virágzással feslett ki eszemen a bölcselmi gondolat:
– Miért nem hal meg a szegény gyerek?
A matrácért egy kényes, ostobácska kislányt tanítottam és a gazdaasszony, akivel szerződtem, azt is közölte velem, hogy a matrácnak csak az egyik fele az enyém.
Párázat, álmodás, amint ez éjszakákat magamra öltöm.
Bús bérkaszárnya volt, ahol laktam, minél kevesebb fal, minél több ablak, föl egészen a hideg felhőkig, ahol szüntelen a széljárás. Ez a szellő-áramlás állandóan megfújta a házat és este, ha aludni tértem, különös hangok szálldogáltak az ágyam körül, az éjszakai csöndben az üvegház danolászni kezdett, az ablakok sóhajtgattak, a rezgő ház völgyéből a suttogás elindult, összezirrent az emeletek morgásával, hangok kavargásából fölsziszegett a perlekedés, ellejtőzött a panaszkodás, érctelen zörej, hangjavesztett beszéd röpködött a ház körül, a matrác egyik felén kábult virrasztással vártam…
a szoba sötétjéből fölfeketedett a fáradt árnyék… ténfereg, álldogál egy darabig, lomha időközökben lehányja magáról a gunyáit s fölkúszik a matrác másik felére, némán elterül mellettem, súg-zúg körülöttünk az üvegház és csöndes lakótársam, mély lélekzéssel, belesóhajt a zűrös neszelésbe.
Sohase láttam a hálótársaim arcát. Nagyon kergetett emberek lehettek, éjszaka – az üvegház halk zendülésében – jöttek és hajnalban, amikor fekvőhelyem a diákos gyermekálmokkal hattyútollasan már megpuhult, eltüntek. Spekulációm a kosztról, tandíjról, az otthoni könnyes képekről sokáig ébrentartottak és ilyenkor a tanácstalan sötétségben eltöprengtem lakótársaimról is, akik a jól fizető matrác másik felén, változatos egymásutánnal hevertek el mellettem. Füleltem, figyeltem, a házból fölszálló muzsikálás már szédítgette az eszemet, de jött a köpcös, máskor a nyulánk, a forrótestű kövér sokat forgolódott a helyén, föl is ült többször az éjszaka gyászsátorában, a borbély illatos kezével, kenőcsös hajával elvarázsolta körültem a kvártély savanyú szagát; apró emberke hágott dühösen a matrácra és magára rántotta a takarót, én fáztam, visszaráncigáltam az uzsorás flanelrongyot, a mérges ember megint elcibálta tőlem, de én viharzó jogaimmal a takarót magam alá csavartam, haragvó társam még kapkodott az árva flanel után és az álom lassudan belezsibbadt önző, verekedő kezeibe, a harc elcsittult, csak az üvegház búgott, mint a sok keserves titok, amik kibontásra várnak.
Egyszer éhesen feküdtem a matrácon… azon este forró fejjel vánszorogtam zabás ifjúságommal az utcákon és harangozott szívemben a rendező, érett kérdés:
– Miért nem hal meg a szegény gyermek?…
vacsorák, ebédek, gőzölgő levesek, kövér húsok áramlottak epedő fantáziámra, meleg este volt, a sárga gázlámpák égtek az útszéli platánfák fölött, a lombos ágak rajzos árnyéka ráhullott az aszfaltra és én roggyanó léptekkel, elémterült fekete drapériákban gázolódtam…
bú, gyávultság, a lét rémeivel viaskodó öreg bölcselkedés, gyúrta, lökte, husángolta gyermeklelkemet, szilaj gyomrom, vágyas ínyem úgy járt körül a városban, mint a rabló, ha rosszra készül…
az indulat átzuhant a lankadásba, szemfedős eső hullott a magasból és valamelyik eresz alatt egy esőcsepp megütötte a vállamat; kongó, üres testem összerázkódott a rémülettől…
Gyöngülten, fonnyadtan feküdtem a matrácon, égő eszem tele volt hintve szemekkel, melyek előtt víziók úsztak, izgatott étvágyam lenyomorodott a csámcsogáshoz s eszelősen mozgatta a szájamat, görcs nyilazott végig süppedt hasamtól bódult fejemig, aztán az irdatlan henger alatt összedőlt a vállam, a csontos csipőm…
könnyű képzeletem ellebegett a koponyámból s lobogó élénkséggel képeket szőtt fölöttem, barlangos sötétség, leskelődő csönd, vígasztalan elhagyatottság, mint a kitett csecsemőt bepólyáltak…
altató ének szüremlett az éjféli némaságból, földudált az üvegház, megpendültek az üvegfalak, az égbeemelt hárfát elvétő ujjak érintgették, mintha minden lidérces álom, zsákmányoló nász, halállal társalgó virrasztás, lélekhangjukkal elindultak volna a rossz szobákból, fuvolázva rezgett beteg szívem fölött a mindenség és az éhezés kínjait megfojtotta bennem valami boldog émelygés…
Halk hálótársam szelíden feküdt le mellém, névtelen káprázataim csodálatosságokat gyújtottak a képzeletemen, hű hálótársam a közös nyoszolyán, álmodva fölgagyogott, ümmögött, ismeretlen szavakat morzsolgatott s hirtelen zökkenéssel fölzokogott…
mint a tündér, aki a tévelygőt ligetbe csalja, meleg karjai közé fölemelt a zokogás s fiatalságomat, éhezésemet ráhelyezve a könnyek ladikjára, ájultan sírtam én is a matrác másik felén.
GÉP MELLETT.
Mária görnyedt fiatal teste fölmagasodott a gép fölé, keskeny háta megnyúlt, csontos vállai nyújtózkodtak, gyönge alakja megzökkent és mukkanás nélkül pihent a kattogó, csörömpölő zajban.
Körülötte a szövő-fonó-gépek mind motolláztak, fiatal lányok a fogantyúk, emeltyűk, kerekek között hajladoztak, kis padkákon megültek és a fonalak sikló kígyóit a gép bordáin, karjain által ügyesen vezetgették, bomolt, morgott a munka, az esti árnyék robotoló lányokat, lüktető gépeket, a hodályos termet egy darabba összenyalábolta, izgatott kohó képe komorkodott az alkonyatban, fonalak sietős végtelen útjáról porzott a hám, a szálka, az eltünt napsütés visszfénye táncoló, piszkos szőnyegeket rántott a lányok, a gépek fölé…
Mária megcsudálta társait, a forgó masinákat, az estének orv leszállását, a gépek fölött ringó porlejtőket s bámész álmélkodásának nem volt célja, tárgya, se határa, pillantása mint a restült pillangó, erre-arra elsúrolódott, csak a fáradtsággal bíbelődött, fejét, nyakát, hátát a szívtelen fájdalom nyomta, agyvelejének barlangjaiban alvó gondolatok bóbiskoltak, csak az erőszakos, elrabolt pillanatnak örvendezett, kiszáradt, szipákoló orrával, borzongó fiatal testével csak élt, lustálkodott, örvendezett…
a szövőgép láncai felcsörömpöltek, a kerekek, forgó vasak torlódva zenebonáltak…
Mária fölrezzent lustálkodásából, tanult keze, mint a gép többi karja, ujja, odaszökkent az emeltyűhöz, tolórúdhoz, a fonalak rajló sugarai a mélységben, magasságban megnyüzsögtek,
Mária eszét meglibbentette a gondolat, a gépre vigyázni kell, vigyázni kell a gépre…
Forrt, búgott a masina, a korai téli este borújával már oda állt a gyárablakok alá, Mária lankadt csípővel, fájós hátával, vasnehéz kezeivel hajladozott, motollázott, a gép iramával vonszolódott s alázatosan szolgált, de libbenő, dacoskodó esze vissza-visszatért képeihez…
a téli estékre gondolt, a meleg szobákra, ahol most más munkáslányok gyülekeznek, beszélgetnek, nevetgélnek, fiatal munkások a kedvükben járnak, a terem végén zongora áll s játszanak rajta, mosolyogva, szépen, táncra kérik őt is, jószagú a levegő, forognak a párok, a keringő úgy muzsikál, röpköd körülötte, mint a szellő, ha majálisra mennek…
szívesen megkarolják, a fülébe súgnak és nevetni kell a bolondságokon, amit a férfiak kitalálnak, ring a tánc, hintázik a párja karján, neki most a szépet teszik s olyan lány mint a többi, aki nem munkásleány, törődnek vele, a szavát akarják, virágot, ha ad a legénynek, kedvesen megköszönik…
a gép fölcsettent, láncok, szíjak, karok és kerekek dörrenve összegomolyogtak,
Mária fölrémült, a gép bomló rendjét, erőtlen erős kezével a szabályos forgásba visszarántotta, fejére, vállaira, a nehezebb súlyok ráterhesedtek és elpihegte:
– Vigyázni kell… Vigyázni kell a gépre…
Esteledett, a műhelylámpák fukar vigyázatossággal még nem égtek, Mária engedelmesen járatta a gépet, lehajolt, oldalt fordult, a gép fejéhez fölágaskodott, babra ujjaival megkúszálta a fonalak rendjét s a húsát, hátát, ólmosodó karját lihegve összehordta, hogy a fáradtság a padkáról le ne döntse, a masina zakatolt, gyöngült esze az ábrákat még fölhánytorgatta…
arcába belefújt a táncos párja lehellete…
a gép bukdácsolva zörrent…
Mária kis mellén erős férfi melege remegett…
vaspántok, vashurkok, vasléniák, egymásba robbantak…
Mária vad mozdulattal a gépet az alattomos morgásba visszalökte…
dalocska keringőzött a füle körül s szemébe belesugárzott a férfiszempár udvarlása…
a gép acélbelét a görcs megrángatta és felbődült…
Rabszolgaszívén a vágyak illatával Mária fölhorkant s hőkölve a gépre meredt, mely iromba formáival, széles fejével, lapátoló karjával, fujtató nagy hasával a szennyes homályban dőlyfösködött,
Mária hajszolt gondolata, könyörgő ábrándossága vissza-visszalibbent a kívánság örömeihez, de a gép zsarnok gonoszsággal csak rányöszörgött, rácsörömpölt…
Mária a gyűlölettől gyuladva, két gyönge kezével belevágott a gépbe…
A masina felvillámlott, sötét testéből nyalábos fény tört elő, megnyúlt s mint a hajcsárostor elérte Mária megriadó szegény testét…
Mária megzavarodva, a kerekek közé kapott és zihálva tovább járatta a gépet.
A SZÉGYEN.
Két ember a város két végéből, elindult a Dunaparthoz meghalni.
A két ember, a mély elszántság befogadásakor és azelőtt sem nem tudott egymásról, csak mint két pihe az orkán intésére egyszerre föllibbentek, ahogyan két új és külön ember egyszerre bukkannak föl az életidézésre a vér és sár forgásából.
A két ember, fejükben a megkondult haranggal, nehéz szívük alatt a megbékélt keserűvel átvádoltak az emberutcákon,
előttük, mögöttük rivalgott a város; szekerek, ablakok, lámpák és csillagok zenebonáltak az örömmel; a nyári levegő könnyű köntösében bujkáló párok viháncoltak; lélekző fák, esőverte parkok áradva érzékieskedtek; kifeszült mámor, repdeső vágy, buzogó potentia búgott a föld alól, az ég alól…
A két ember előredőlten vándorolt beljebb és érkezőbben a város két végéből,
házak, korzók, botló konflislovak, fütyűrésző inasgyerekek szorosan váltakoztak a testiségük körül, de a másik, az éhesen önző, a diadalmasabb énjük válóban volt már tőlük, kókadt fejük még itt billegett, himbált a rajló rajok között, de meleg homlokboltjuk alól a képzeletük már ellebegett az ezüstcsíkhoz, amely úgy mélyül a két város között, mint két peremén belül a sír, az ájult mellük, lábuk itt zökkent, toppant a szagos ruhák, a falánk röhögések között, de a két megfordult szemük a világosságkévékkel már elsugárzott a pihegő nagy vízhez, úszott már előttük, remegve szőtt ezüst pórázait már belévetette a kimosott, gondolattalan eszükbe…
Valamelyik nyargaló idegen meglökte a vándorlók egyikének vállát, értelmét, az fölhorkant, a bódulatból kitekintett és morogva:
– Melletted megy a halál… visszazárult önmagába, a megzilált ezüst póráz az eszén kihúrosodott és húzta, vonta a part felé, mint zarándoktársát a város másik végéből.
Forrt az utca, esti henyélésben könnyen, felejtkezve nyújtózott a robot, de a zengő nyüzsgésre ráneszelt a víz, a babonázva sugdosó, hívta, lökte borongó jegyeseit, hullámainak redőit nyitogatta, terítgette előttük, sülyedt mélyéről a félelmeket fölvillantotta reájuk, a két ember a város két végéből, léptek akarata nélkül csak dőlt előre a morajláshoz… mellük, mint a mázsa megnehezedett a földagadt bőségtől, a beteg nyakukra vízhurkok szorultak és lecsavarodtak a karjukra, a gyáva, rúgós lábaikra, rengett a folyam, nedves, millió, kapkodó szájaival, forgók vesztőiben, csak nyaldosva zabált, a két ember lebegett-botlott a pórázsuhanókkal, nyöszörgő szükölés tolta félre a szívüket…
Valaki esti facér meglökte a másik vándor vállát, a lépte megzökkent, a haláltlátó figyelme megbillent,
párzó emberek föl-alá sétifikáltak, asszonyok, férfiak egymásba merült formákkal úgy vonszolódtak az utcán, mint a temetkező paráználkodással, ha ágyban kúszálódnak, az út közepén egy rongyos koldus ült, sebekkel töpörtyűs csonka karját kidugta a véres lámpák alá, pocakos tőzsérek, cifra dámák, elfeketült papok, csörrenő katonatisztek meg-megálltak és szives pénzt hajigáltak a koldus kalapjába, a vándor morgott, szavakat harapdált, dühöngő erőlködéssel elfordítva az eszét a forgó ábrákról:
– Ringyók, csalók…
s visszasüppedt a felejtő tanácskozásba, mint társa a másik városvégben a keselyűfelleg alatt, amely alatt, megromlott eszükbe belekarmolt a kín, csöndes szívükre rátépett a borzadály, ám a szoros falak, tapadó stráfkocsik, útbaépült gesztenyések között tárult eléjük a messzeség… a lassú folyam, amely úgy is mutogatja magát, amint zöld hintáin csúszik alá az operenciákhoz a szendergés, a béke hivességeiből verejtéktörlő karok szállnak föl a magasba, ég és víz összezöldül, a csönd káprázatában karok légiói serénykednek, szárnyas neszeléssel meghajolnak… és bekarolnak a városba, ahol a két ember, mint két fáradt gyermek dőlt előre az alvás bölcsőjéhez…
Virgonc emberszöcske, az egyik vándor elé ugrott, visszaszökkent és finomkodva cirpelt: pardon, a zarándok kihajolt fátyolaiból,
kicsi és nagy fejek úsztak körülötte, nyakuk, törzsük nem volt, csak a kerek, keskeny, horpadt, ráncos fejük az álla alatt bolygtak, a szemébe vigyorogtak, belérémüldöztek, zokogva tébolyodtak, a fekete levegőben úszkálva tétováztak és válluk, hátuk nem volt, csak a koponyacsontjukban a szemük lámpája égett, föllobogó sietséggel, libbenő pislogással, lángbaborult sikoltással… A vándor megmorogta az elmosott hömpölygést:
– Koporsók…
és visszamerült a társa mellé, az üdvözlésre… a búcsús utcák mögött már rájuk sóhajtott, a vakult szemüket meglegyezte már a víz…