Part 9

Sok reményem tehát nincs rá, hogy a cikkemmel az ügynek használni fogok, mert a közfelfogás nálunk az, hogy a szinházban mindenki szabadon köhöghet a pénzeért, s akinek ez nem tetszik, az ne menjen szinházba. Aminthogy a jelekből itélve, tényleg ugy áll a dolog, hogy nem is megy más, csak aki a köhögők hangversenyében résztvehet.

Egylovasok és kétlovasok

A mai kérdés – vajjon az igazi uriember odahajtathat-e egylovas bérkocsiban egy előkelő fogadó vagy egy finom magánpalota kapuja elé? – eszembe juttatja egy régi, müncheni látogatásomat, amikor valakinél dolgom akadt a régens-herceg palotájában. Miközben öltözködtem, becsöngettem a szobapincért, s meghagytam neki, hogy állittasson egy csinos fiakkert a szálloda kapujához. Mily nagy volt azonban a bámulatom, amikor en pleine parade lefelé haladva a lépcsőkön, egy kopott, rozzant droschkéra esett a pillantásom, melybe csupán egyetlen, sovány ló volt fogva.

– Mi ez? – kiáltottam dühösen a _Vier Jahreszeiten_ elegáns portására.

– Ez, uram, egy müncheni droschke, – válaszolta nyugodtan a portás.

– Hát nem mondták meg, hogy én fiakkert akarok? Csak nem képzeli talán, hogy ezen a hitvány járművön fogok odahajtatni a régensherceg kastélyához?

Az aranysipkás portás hidegen vállat vont, aztán nagy flegmával igy felelt:

– Ön egész nyugodtan mehet egy lóval a régensherceghez, hiszen a régensherceg maga is egy lóval szokott idehajtatni a fogadó elé…

Hogy a portásnak igaza volt; arról tiz perc mulva meggyőződtem; a régensherceg kapusa – dacára, hogy csak egy lóval jöttem – mély tisztelettel nyitotta ki a rozzant kocsi ajtaját, s egyáltalában nem éreztette velem, hogy közönséges és krajcároskodó fráternek tart. Valószinüleg sokkal inkább csodálkozott volna abban az esetben, ha két orosz trapperrel robogok az aranycirádás kapuhoz.

A világotjárt embernek nem szükséges megmagyaráznom, hogy a müncheni felfogás Európaszerte érvényben van; Párisban, Berlinben, Londonban épp oly ritkaság a fiakkeren járó gentleman, mint a bajorok fővárosában. Sőt egyáltalában nincsen is fiakker; két lóval csak az az ember jár, aki saját maga tart fogatot, vagy annyi a dolga, hogy hónapszámra fogatot bérelhet. A hercegnek, a grófnak, a szenátornak, a képviselőnek egyképpen nem derogál, hogy egylovas bérkocsiba üljön, mert mindegyiknek az a véleménye, hogy az igazi előkelőség nem a használatba vett lóerők számától függ. Csupán Bécs és Budapest tobzódnak ebben a viszonyaikhoz nem illő eleganciában, még pedig olyan mértékben, hogy a külföldről idetévedt utas jogosan a milliomosok városának tarthatja ezt a szerencsétlen koldusfészket. Olyan emberek, akik nyolcvan forintot keresnek havonként, fiakkeren hajtatnak a lóversenyre, s a legszerényebb polgári családok programmjából se hiányzik a vasárnapi gummirádlizás. Csak akkor hiányzik, ha egyáltalában nem kapnak fiakkert, ami sokkal gyakoribb eset, mint az ellenkező, mert a kövér és pirosarcu budapesti fiakkeres ugyancsak megnézi azt a legényt, akit ünnepnapon a kocsijára fölenged. Bizvást el lehet mondani, hogy a gondos családapa, aki a legkedvesebb leányát akarja férjhezadni, távolról se végez olyan pszikhológiai kutatásokat a leendő vőlegénynyel szemben, mint amilyennel a bakon ülő ur a pironkodó utasnak a veséjébe tekint. És ennek az előzetes vizsgálatnak nagyon is megvan az oka; a derék fiakkeres csak akkor csördit a lovai közé, ha két órai hajtással bőven megkeresheti a lovai két hétre való abrakocskáját. Miért menne olcsóbban, mikor ezt az árat is szivesen megfizetik neki? Istennek hála, a sikkasztók még nem haltak ki a világból, – és ahol a sikkasztási ipar virul, ott a szegény, kétlovas bérkocsis is hozzájuthat néha-napján egy-egy havanna-szivarhoz.

Hogy ez nem tulzás, azt minden budapesti ember tudja, – és mégis: a jóravaló, becsületes, makulátlan uraknak egész sokasága él közöttünk, akinek az az ambiciója, hogy a sikkasztókat utánozza, s aki egyenesen dehonesztálónak tekintené, ha fényes napvilágnál egylovas bérkocsival hajtatna végig a Kossuth Lajos-utcán vagy a Kristóf-téren. Sőt egyenesen megborzong arra a gondolatra, hogy az előkelő szálloda portása egy nyomorult konflis belsejéből segitené ki a gyalogjáró aszfaltjára. Nem gondolják ezek a tiszteletreméltó uri emberek, hogy felfogásuk nagyon is balkánízü? A művelt nyugaton még az előkelő urak is csak akkor járnak kétlovas kocsin, ha ez saját maguknak élvezetet szerez; nálunk a portások, a pincérek, az utcai járókelők kedvéért ülnek az emberek a gummirádlis párnájára. Nem hasonlit-e némiképp ez a felfogásuk annak a vidéki gavallérnak a tempójához, aki rántott békát rendelt az étteremben, hogy előkelő urnak tartsák, – pedig bizonyosan tudta, hogy vacsora után nagyzolási mániába fog esni, összetévesztvén magát az öreg Vézuvval, a szobája padlóját pedig ama kisded falvakkal, melyek az illetlen hegy lábainál meghuzódnak?…

Egyenruhás rablók

Nem a pincér-borravalókról akarok beszélni, – ezt a témát rég elkoptatták előttem az aktualitásokban dolgozó társadalmi bölcsek, – hanem azokról a mindennap előforduló, időleges tiszteletdijakról, melyekkel a különböző, apró szolgálatokat fizeti meg a nagy városokban járó kulturember. A liftes, a kalauz, a muzeumi- és kiállitási őr tiszteletdijáról, mely az utasnak épp oly mindennapi kiadása, akár a szállodai vagy a vendéglői költekezés. És mindjárt meg is állapitom, hogy Budapest e tekintetben puritánul tisztességes város; a nagy rablókat, akik a hires, nyugateurópai metropólisokban oly szemérmetlen merényleteket intéznek a pénzintézetek ellen, itt jóformán nem ismerik. Talán azért, mert kevés a gyakorlatuk benne, hiszen Budapest – fájdalom – még nem esik bele a gazdag, nemzetközi csavargók rayonjába.

A külföldön régóta rendes és becikkelyezett törvényen alapszik az utasok megadóztatása, Mikor Versaillesban a Maria Antoinette hálószobáját megmutatták nekünk, s a társaság néhány praktikus tagja észrevétlenül ki akart surranni az egyik mellékajtón, hogy a borravaló elől megmeneküljön: mindnyájan ijedten álltak meg, mert hiába nyomogatták óvatosan a kilincset, az ajtó egyáltalában nem nyilt fel. Be volt csukva, még pedig kulcscsal, aminthogy az összes ajtók be voltak csukva, amelyek a világhirü parkba vezettek. Az idegent itt egyszerüen zár alá helyezik, s a fogságból csak akkor engedik ki, amikor a bőbeszédü ur az összes mondanivalóit elmondta, s mosolygó arccal, kinyujtott tenyérrel foglal helyet a kijárás mellett. Belépti dij ugyanis nincs a versaillesi kastélyba, de kilépti dij, az bezzeg van; s a leggyakorlottabb smuciánok se párologhatnak el, ha az obulusaikat le nem fizetik. De Versaillesben utóvégre csak szolgák vannak, akiket senki meg nem szólhat azért, hogy borravalót kérnek. Ám a londoni Westminster-Abbeyban, ahol meggörnyedt, ősz barátok mutogatják a Dickens, Tennyson és Stuart Mária nyugvóhelyeit, épp ugy megkivánják a borravalót, akár egy köruti kávéházban. A tiszteletreméltó szerzetes, a penészes szarkofágok között, méltatlankodva nyujtja felénk reszkető kezét, ha csupán hálás köszönetünk kifejezése mellett akarunk eltávozni a boltivek alól. Köszönet? Ebből nem lehet megélni, mondja megbotránkozva a kulcscsomóját zörgető, jámbor atya, aki gondosan megnézi az ezüstpénzeket, mert haj, temérdek a kalandor, s az isten szolgái gyakran ki vannak téve annak, hogy silány hamispénzt nyujtanak át nekik a szépen csengő ezüst helyett.

Mikor Párisban, a Pantheonban jártam, a halottak öreg pásztora szeretetreméltó előzékenységgel kalauzolt végig az apró fülkék között, melyekben a művészet és irodalom legnagyobb geniejei pihennek. Évekkel ezelőtt irtam már a Pesti Hirlapban arról a párbeszédről, melyet akkor a vén ciceronéval folytattam; de most, hogy a borravalók kérdése szóban forog, megint eszembe jut a borvirágosarcu, egyenruhás aggastyán, aki nyájasan, derüs kedvben mutatta be nekem a halottjait, közben vidáman pattintva fel a tubákos szelencéjét, hogy az orrnak is megadja azt, ami az orré. A bőbeszédü bácsi kissé fitymálva mutatta meg nekem a Rousseau megragadóan szép siremlékét – a sirboltból kinyuló kart, a lobogó fáklyával – ellenben a szeme csillogott a lelkesedéstől, amikor a Victor Hugo fülkéje előtt megállott velem.

– Ez a legkülönb ember valamennyi közt, mondta mély meggyőződéssel, miközben elismerőleg bólogatott a hatalmas kőszárkofág felé.

– Annyira szereti a _Hernáni-t_ és a _Századok legendájá_-t?

Az öreg megrázta a fejét.

– Én uram, egyiket se olvastam, részben, mert gyönge a szemem, részben, mert nem birom a derekamat, ha esténként a Montmartre-ba hazavetődöm. De azért mégis azt mondom, hogy Victor Hugo a mi legnagyobb halottunk. Csak egy van még nagyobb nála, de az, fájdalom, nem lakik itt a mi szállodánkban…

– És az kicsoda?

– Emile Zola, uram, az utólérhetetlen regényiró. Bárcsak megjönne már a kormány esze és mielőbb idehozná nekem ezt a nagyszerü embert. De az ostobák még mindig tiltakoznak ellene…

– A Zola munkáit eszerint végigolvasta?

– Mondom, hogy nekem nincs időm az efféle időfecsérlésre. Én tőlem akár tücsköt-bogarat összeirhatott, ahhoz én, világtól elmaradt öreg, amugy se értek. De azt tudom, hogy kétféle halott van itt a kezem alatt: finom, jól jövedelmező halott, – és olyan, aki iránt az angolok meg az amerikaiak nem érdeklődnek. A Victor Hugo koporsóját minden amerikai leány izgatott kiváncsisággal nézi meg, Zolát ugy keresik, mintha drága brilliáns volna, de Voltaire ma már nem igen kell a turistáknak. Hugo pompásan jövedelmez, néha öt- meg tizfrankot is kapok a fülkéje előtt a lelkes missektől és mistressektől. Hát még ha Zolát is idehoznák! De a mi kormányférfiaink, uram, vakok és siketek, akik nem tudják megitélni, hogy ki való a Pantheonba…

Igy szólt a halhatatlanság kapusa és hálásan zsebrevágta az ötfrankost, amit a Rousseau sirja előtt adtam neki. Sőt: csodálkozó és elismerő pillantást vetett a Confession irójának fülkéjére. Terringettét, mégse lehetett ez amolyan értéktelen ember, ha kerek öt frankot jövedelmez!

Mikor a zsaroló Budapestről hallok, gyakran eszembe jut a vén cicerone, aki a kegyeletet olyan gyönyörüen gyümölcsözteti, ott, a halhatatlanság csarnokában. És elismeréssel konstatálom, hogy sokkal jobbak vagyunk a hirünknél. Egyenruhás rablók legalább nincsenek Budapesten.

Full dress

Keserves panaszszal fordul ma hozzám egy uriember amiatt, hogy a rendes nyári fürdőjében valami érthetetlen nagyzási mánia fogta el a szállodát bérlő vendéglőst: az étterembe – amely a fürdőben a legelőkelőbb – csak frakkban vagy smokingban engedik be az esti étkezéshez a vendégeket. Aki szürke redingot-ban, vagy tisztességes utcai saccóban jön, azt a főpincér diszkrétül figyelmezteti, hogy a _full dress_ kötelező, s aki nem igy jelenik meg, azt legnagyobb sajnálatukra nem szolgálhatják ki. „Mit szól ehhez a legujabb bogárhoz?“ – kérdezi az én ismeretlenem felháborodva. Eddig – ha már egyéb kellemességük nem is volt a magyar fürdőknek – az az egy megvolt, hogy az ember patriarchális egyszerüséggel mozoghatott az étteremben és a terrászon. Most már ez az egy sincs meg, – vitte volna el az ördög azt a sok külföldi fürdőt, akit immár nálunk is majmolni kezdenek.“

Végtelenül rosszul esik nekem, hogy t. felebarátom haragjában nem osztozhatom, s nem szedhetem le a keresztvizet arról a nagyképü vendéglősről, – de őszintén be kell vallanom, hogy ez a férfiu egyenesen imponál nekem, s ha irásban lehetséges lenne a tapsolás, hát én lelkes tapssal fogadnám ezt az okos és nagyvilági ujitást. Mert bármennyire is barátja vagyok annak a patriarchális egyszerüségnek, melyről a panaszos ur oly melancholikus hangon emlékezik meg a levelében, az a nézetem, hogy éppen ez a nagy és vidám fesztelenség rontotta meg évtizedeken át a magyar fürdők tónusát. A borozgató, cigányozó, hangos urak, akik néha fekete jaquetben, néha züllött lüszterkabátban telepednek le a vendéglők asztalai mellé, különös és nyughatatlan jelleget adtak szép hazánk fürdőhelyeinek, teljesen eltérőt attól, amelylyel a nagy és elegáns, külföldi fürdőkben találkozunk. A pohárcsörömpölés, a poharakon való hangversenyezés, a praepotens hang, melylyel egy-egy asztaltársaság a legteljesebb magánügyeit megbeszélte, szerintem mind abban a bájos fesztelenségben gyökerezik, mely a magyar fürdőket annyira hasonlatosakká teszi a szilaj és mulatós vidéki városokhoz. A frakk és smoking – bármily furcsa is a dolog – a temperamentumra is tompitólag és finomitólag hat, s aki full dress-ben ül le a fehér asztal mellé, nemcsak a külső megjelenésében lesz előkelőbbé, hanem a modorában és a tónusában is. Ez a titka a nagy, külföldi restaurantok szinte templomi csendjének és hangulatának, mely – mit tagadjuk? – százszor finomabb és kellemesebb, mint a legkedélyesebb lárma és duhajkodás. Az a vendéglős tehát, higyje meg, okos dolgot cselekedett, s igazán célszerü és kivánatos lenne, ha a példáját minden jobb magyar fürdőben követnék. Szivesen elhiszem, hogy ez a mindennapi öltözködés eleintén terhes és alkalmatlan, de ha a művelt angol, francia, sőt orosz is megteszi, egyáltalában nem tudom belátni, miért ne tenné meg a művelt magyar is, aki föltétlenül van olyan uri legény, mint akármelyik a külföldiek közül.

De ha már itt tartunk, én tovább megyek egy lépéssel, s nem elégszem meg a frakkal és a smokinggal, hanem bátor vagyok azt kérdezni a vendéglős uraktól: miért nem honositják meg a magyar fürdőkben is a table d’hôte-rendszert, mely immár Európaszerte divatban van? Az á la carte-étkezés ma már mindenütt szinte zsarolásszámba megy, de eltörlésének, ettől eltekintve is van egy pszichológiai oka; a table d’hôte-rendszer – ha másutt nem – de legalább a vendéglőben egyenlőkké teszi az embereket, s megszünteti az a balkáni állapotot, hogy a pincér csak azt tartja uri embernek, aki a legdrágább ételeket választja ki az étlapból. Aki szerényebben költ, azt csak immel-ámmal szolgálják ki, még pedig hátul, a mosogató helyiség közelében levő asztaloknál. Külföldön ez a csuf osztályozás már régóta nincs meg; a table d’hôte-ért mindenki ugyanazt az összeget fizeti, s igy a herceg, a gróf, az ügyvéd, a kereskedő tökéletesen egyforma ur az étterem ajtaján belül. De, persze, az ilyesmi nálunk még nem tetszetős, mert ugyan hogy tudnának megélni a vendéglősök, ha a fürdővendégek nem azzal bizonyitanák uri voltukat, hogy két forintot adnak egy adag sárga dinnyéért, s harmadfelet egy adag amerikai befőttért. Azt azonban e derék férfiak elfelejtik, hogy egy vendég megzsarolásával száz más vendéget elriasztanak a magyar fürdőből, s igy végeredményben, az egész szezon alatt legalább háromszorosan elvesztik azt, amit két hét alatt jogtalanul összeharácsoltak. A pillanatnyi haszon még nem tiszta haszon, – ennek szomoru bizonyságai azok a magyar fürdők, amelyeknek vendéglősei – bár öt koronát kérnek egy adag rántott csirkéért, – a csőd viharos tengerén végzik be közéleti szereplésüket.

Idegek

I.

Az ilyen vén ember, mint én, aki sandwicheinek javát már megette s a szép, női ajkakat, melyeket a sors kijelölt a számára, már mind végigcsókolta hosszu életében, – bizonyára nem sok embert irigyel ezen a földön, mert régen, nagyon régen belátta, hogy olyan halandó, aki az irigylésre érdemes lenne, nem igen él még az afrikai őserdőkben sem… Én a magam részéről sokkal inkább kivánkozom arra, hogy nyugodtan emészszek és jól aludjam, mint arra, hogy a londoni Rothschild vagy a newyorki Carnegie helyében legyek… És mégis: ma elfogott a legsárgább irigység, még pedig egy kicsike, ortográfiai hibáktól hemzsegő levél olvasása után, amelyben egy vidéki gazdálkodó – ah, boldogok legboldogabbja! – azt kérdezi tőlem, kalendáriumi mindentudótól: magyarázzam meg neki, lehetőleg értelmesen, hogy micsoda is legyen voltaképp az az idegesség, melyet mostanában annyiszor emlegetnek?

Ime, barátaim, hát mégis vannak még arkádiai pásztorok; egy huszadik századbeli, eleven, európai férfiu nem tudja, hogy miből áll az idegesség, s épp oly kiváncsian tudakozódik felőle, mintha valami ismeretlen, keletázsiai betegségről lenne szó, melyről csak az ujságok Vegyes rovata beszél…

A levél meghatott és felháboritott, de utóbb, mikor nyugodtabban elolvastam, az a furcsa gondolat ötlött az eszembe, hogy ez az ember talán nem is kiván tőlem oktalan dolgot… Az idegességről csakugyan érdemes elmondani egyet-mást, mert ez a betegség maga is probléma, még pedig a legnagyobbak egyike, melyekkel csak az orvostudomány foglalkozik… Idegorvosok már sürün élnek a kulturországokban, az aranyos cégtáblák hencegve hirdetik, hogy a tudós férfiak egész légiója szentelte már magát annak a nemes hivatásnak, hogy a neuraszténikusokból józan polgárokat faragjon, – de az idegek életéből és titkaiból (nem bánom, ha meg is köveznek, de kimondom) a doktorok ma sem tudnak sokkal többet, mint őseik, a boszorkány-konyhában dolgozó felcserek… Anatomice jól ismerik az idegeket, az élettani funkciók, melyek szerint igazodnak, nem tartoznak többé a titkok közé, de a hatások, melyeket az érzésekre és a hangulatokra gyakorolnak, melyek az akaratot és az energiát akárhányszor sulyosan megbénitják, melyek vérszomjas hősökké változtatják a gyávákat és siránkozó vénasszonyokká a bátrakat és erőseket: majdnem egészen ismeretlenek még ama kitünő orvosdoktorok előtt is, akik szünetlenül az idegesek bajaival foglalkoznak… Hidegfürdő, félfürdő, séta, táplálkozás és bromnátrium: ime a doktorok egész tudománya ama száz- és százféle baj, kellemetlenség és gyötrelem ellen, amely a modern ember életét megkeseriti, a családi tüzhely hangulatát tönkresilányitja, s a néma és hangtalan tragédiák sokaságával döbbenti meg azokat, akik belelátnak a társaságos élet kulisszái közé. Bizvást el lehet mondani, hogy manapság száz felnőtt ember (sőt száz felnőtt ifju) között legalább kilencvennyolc ideges van, s az izmaikkal kérkedő athléták között, akik büszkén mutogatnak sulydobási és távgyaloglási rekordjaikra, épp annyi példány akad, aki a keble mélyén titokban bolondnak hiszi magát, mint a hajós kapitányok, az irók és a családanyák, sőt: mint az okleveles és gyakorló orvosdoktorok között. A neuraszténikusok száma hasonlithatatlanul több, mint a náthásoké s a különbség mindössze annyi, hogy amig a náthásnak megvan a bátorsága hozzá, hogy a baját nyiltan bevallja, az ideges szinte remeg a félelemtől, hogy valaki a félbolondot felismerheti benne…

Ez a nagy probléma tehát mindenképpen megérdemli, hogy kissé szemügyre vegyük, még pedig nem a tudomány szempontjából, – hiszen ehhez majdnem oly keveset értünk, mint az orvosok – hanem a társadalom, a józan ész s a humor pápaszemén keresztül. Irjunk egyet-mást az idegességről és az ideges emberekről, nem rendszeres tanulmányt, hanem apró vázlatokat és megfigyeléseket, amelyeknek egy hasznuk mindenesetre meglesz: a sok gyáva, titkolózó, sunyi módon meglapuló neuraszténikus rá fog jönni arra, hogy baja ezer, sőt százezer halandóval közös, s hogy ami neki fáj, az a barátjának, a sógorának, a szomszédjának, a fölebbvalójának, az alárendeltjének is épp ugy fáj, ha nem jobban. És ha már egyéb vigasztalásuk nincs, hát az is valami, felebarátaim, hogy a szégyenkezésre egyáltalában semmi okunk: az a sok őrült gondolat, mely a mi fejünkben megfordul, polgártársainkat, a látszólag nyugodt és hidegvérü gentlemaneket is épp ugy meggyötri, mint jó magunkat.

II.

Kezdjük ott, mikor az ideges ember – az édes és undoritó gyermek – hajnali hétkor, kilenckor, vagy tizenkettőkor az éjszakai álmából fölébred. Mondjuk, hogy előzőleg hét órát nyugodtan és zavartalanul aludt, – bár ezt sohase fogja elismerni – tegyük fel, hogy váltólejárata, kitüzött árverése s más egyéb kellemetlensége se esedékes, szóval: minden oka meglenne rá, hogy bizonyos életvidorsággal tekintsen az előtte álló órák felé. Ez logikus és érthető lenne, de nem igy történik; a neuraszténikus fölnyitja a szemét s mindenekelőtt konstatálja, hogy a dereka sajog, a feje zug, a közérzete pedig körülbelül olyan, aminő Husz Ábrahámé lehetett félórával a kivégzése előtt. Amig a szobában álmosan körülnéz, egyszerre ugy rémlik neki, hogy az egész élet csak ostoba időfecsérlés. Minek élni? Tulajdonképpen mi vár rá ma, holnap és holnapután? Az, hogy a huszezredik kávét megigya, hogy képtelen együgyüségeket beszéljen közömbös idegenekkel, hogy ismét befaljon egy köritett marhahust, s hogy izgatottan lesse, vajjon a makk alsó, melylyel quintje lenne és a parthiet megnyerné, véletlenül odatéved-e a kezébe? Hát ez lenne egy komoly, felnőtt szakállas ember minden életcélja és ambiciója? Fanyarul nyul az éjjeli szekrényére készitett reggeli lap után s ismét – századszor, ezredszer, tizezredszer – megállapitja, hogy ebből a szürke betütengerből őt tulajdonképpen semmi sem érdekli, mert ő egy mákszemnyivel se fogja jobban érezni magát, ha az angolok összecsókolóznak az oroszokkal, ha a koronajáradék sülyed vagy emelkedik, s ha Bárczy István még ujabb és ujabb segédorvosokat fog kinevezni a balparti közkórházakba. Utálattal dobja el az ujságot, nagy nehezen rászánja magát, hogy fölkel, miközben ugy érzi, hogy szédül, hogy sirógörcse lesz s hogy egy falat nem sok, de annyit se tudna lenyelni a torkán, habár az inkák kincsét is neki adnák azért a kegyességeért, hogy jóizüen megreggelizzék.

Életvidámnak tehát tulzás lenne most állitani neuraszténikus barátunkat s a környezet, mely a fölkelés után következő pillanatok hangulatait, fájdalom, régóta ismeri, gondosan óvakodik attól, hogy a nagyságos, időleges tébolyodott urnak még a legenyhébben is ellentmondjon. Az okos feleség tisztában van vele, hogy ilyenkor csak egyetlen taktika segit: mindent helyben kell hagyni, amit imádott, de félbolond férje állit. Ha csütörtökön azt mondja, hogy vasárnap van, ha kijelenti, hogy a könyvnyomdát Franklin Rezső találta ki, a puskaport pedig Kolumbus Fülöp, a szerető hitves nyájasan bólint s szeliden igy válaszol:

– Igazad van, fiacskám…

Mert jaj, százszor jaj neki, ha ellentmond, ha a vitatkozás vörös posztójával ingerli az amugy is feldühödött bestiát… Az okos asszony óvakodik is ettől a könnyelmüségtől, hiszen jól tudja, hogy az ő ideje is elérkezik, s délben, mikor a hajnali hangulat már elpárolgott, a kedve szerint boszut állhat mindazokért a méltatlanságokért, melyeket másfélóráig elszenvedett. Reggel tehát a legképtelenebb abszurdumokat is készséggel helybenhagyja, s csak annyit mond az édes mamájának, ha a családi életéről szó esik:

– Az uram nyolctól kilencig dühöngő őrült, de különben jóravaló és kedves fiu…

És a fiuk, akik már iskolába járnak, szinte dicsekedve mondják a barátaiknak, ha az apák kiváló tulajdonságai a tizórai uzsonna alkalmából szóba kerülnek:

– A te papád egy közönséges filiszter, de az enyém minden reggel megtébolyodik… Ugy ordit és hadonáz, hogy majdnem megpukkadunk nevettünkben…

Szerencsére a legnagyobb vihar is kitombolja magát egyszer s igy az a pillanat is elérkezik, mikor a neuraszténikus végre eltávozik hazulról. Az első negyedórában még vadállatként rohan végig az utcákon, ha valaki megszólitja, csak egytagu szavakkal válaszol, a kávéházban lelkifurdalás nélkül meg tudná ölni azt a becstelen gazembert, aki beszélgetéssel akarja molesztálni, – de lassankint – a jó isten tudja, micsoda belső processzusok következtében? – a fölkorbácsolt idegei mindinkább elzsibbadnak, a vére lehül és nyugodtabbá lesz, s negyven perccel azután, hogy a hálószobáját elhagyta, egyszerre csak tisztába jön azzal, hogy egyszerü téboly volt, amit odahaza müvelt… És ekkor megsajnálja és mártirnak minősiti a feleségét s miközben a kiflijét belemártja a kávéba, józanul igy szól magához:

– Lipót, Lipót, igazán nem értelek… Hiszen különben okos és jóravaló fickó vagy, – hogy tudhatsz hát ennyire megfeledkezni magadról?…

És ekkor ugy tünik fel neki, hogy az élet mégis csak szép és mulatságos, hogy az angol király kolosszálisan geniális uralkodó, hogy a koronajáradék árcsökkenése határozottan érdekes jelenség s hogy Bárczy István nagyon helyesen cselekszik, mikor a balparti közkórházak orvos-állományát megszaporitja… És mikor a jó reggeli után a medea-szivarját meggyujtja, már édes és türelmetlen vágyakozással gondol a délutáni kártyaparthiejára.