Part 8

Persze, mindezt könnyebb leirni, mint betartani, mert a mi hölgyeink még mindig valami lealázkodásfélét látnak abban, ha nem öt kalappal, három napernyővel és nyolc elegáns toilette-tel száguldnak végig a svájci vagy az olaszországi hoteleken. De arra való a férj, hogy az ilyen kérdésekben egész a késhegyig energikus legyen. Mint udvarias férfiu, halálomig azt vallom, hogy a házassági konfliktusokban föltétlenül a férj kötelessége a kapitulálás, de e szabály alól van egy kivétel: az a konfliktus, mely az utipodgyász ügyében támad. A férj, aki ebben a kérdésben enged, kihallgatás nélkül megérdemel hat hónapi börtönt, vagy – ami ezzel egyenértékü – két esztendei szanatoriumot.

Téli fürdőzés

Hogy mi a véleményem a téli fürdőzésről általában és azokról az emberekről, akik havas esőben, minusz tiz fokos hidegségben szakitják el magukat a hivataluktól és a rendes társaságuktól, hogy a természet szüzi fehérségével, vagy a délszaki vidékek aranyos napsugaraival cseréljék fel a budapesti zsurokat és a füstös kávéházakat? Édes nagyságos asszonyom, attól tartok, hogy engem is épp ugy le fog nézni, mint azokat a csavargókat, akikről oly fensőséges lenézéssel beszél a levelében, mert – mi tagadás benne – én, a fehérhaju öreg is, akárhányszor sárga irigységgel gondolok szerencsésebb barátaimra, akik ilyenkor a nagy, angol bőröndjeiket csomagolják, s távirati uton rendelnek egy jó hálóhelyet a szentpétervár-nizzai luxusvonat egyik kényelmes fülkéjében. Sőt: még azt is irigységgel hallom, ha ezek a csavargók – Ön nevezte igy a téli fürdőzőket – egy-két hétre kiszabaditják magukat a rendes igájukból, s a Tátra hótól és jégtől csillogó világában skiznek, ródliznak és tobogánoznak. Akár csavargók, akár nem, én őszinte szivvel irigylem őket, mert az a meggyőződésem, hogy voltaképpen valamennyien a kószálásra születtünk, s hogy emberi hivatásukat talán leginkább nyughatatlan vérü ősapáink közelitették meg, akik addig maradtak egy helyben, amig lovaik és marháik a körülöttük zöldelő friss füvet lelegelték. Az az ördögmalom, amelyben mi az életünket leéljük, egyszerüen megöli a fantáziánkat, kipusztitja belőlünk a lelkünk rugalmasságát, s időnek előtte megvénit és kiszárit bennünket. Ne hozakodjék nekem elő a boldog és nyugodt öregekkel, akik halálukig se hagyták el a kedves falujuk határát, mert ezek a boldog emberek még nem ismerték az idegek intézményét, s bizonyára sohase gondoltak olyan együgyüségre, hogy rostélyos és töltött káposzta helyett bromnatriummal kinozzák a gyomrukat. A mi idegrendszerünk más, mint az övék, még pedig, fájdalom, a mi hátrányunkra. Mi nemcsak, hogy belepenészesedünk a mindennapiságba, hanem egyenesen fizikai szenvedések között éljük le monoton életünket, ha néha-napján a rendes környezetünknek bucsut nem mondunk. Nem is beszélek most az irókról, a müvészekről, s azokról az egyéb szellemi foglalkozásokat üző emberekről, akik időnek előtte kimerülnek a munkájukban; de azt mondom, hogy manapság e lázas és tülekedő világban még a hivatalnoknak, a kereskedőnek vagy az iparosnak is szüksége van arra, hogy egyszer-másszor uj milieuben frissitse föl elernyedt lelki képességeit. Ennek a változatosságnak a vágya oly élénken él mindnyájunkban, hogy akárhányszor sirva, tehetetlen dühvel forgatjuk a vasuti menetrendet, s anarchista vérszomjusággal gondolunk a boldog kiváltságosokra, akik ilyenkor az aranytapétás express vonatokban szelik át a tavaszi szellőktől illatos Itáliát, s kupéjuk ablakából ragyogó pillantást vethetnek a Cote d’azur narancserdeire, a zöld lombok közül kifehérlő villákra, a Földközi-tenger olvasztott fejérhabjaira, s a virágoktól, ezüsttől csillogó nagyvilági pensiókra, ahol dekolletált asszonyok kacagásában fürödhetik a frakkosok és szmokingosok hada. Dehogy is szabad csodálkoznia, ha a szivem már a gondolatára is kalimpál annak a gyönyörüségnek, hogy én is ott lehessek ebben a paradicsomban, s ha megvetés helyett olajsárga irigységgel bucsuzom azoktól a csavargóktól, akiknek ilyenkor, havas tél derekán is módjuk van hozzá, hogy ezt a nagyszerü milieut megvásárolhassák maguknak.

Persze más kérdés – s itt rögtön egy nézeten leszünk – az, vajjon helyes-e, hogy manapság már nemcsak a gazdag emberek, de a szerényebben szituáltak is rendszeresen beállanak a téli fürdőzők mind jobban megsokasodó gárdájába? Ennél a pontnál már nem térnek el véleményeink, mert magam is azt mondom, hogy nagy átlagban bizony nem ugy élünk, ahogy a vagyoni viszonyaink megengednék. Ez különben egyáltalában nem ujság, hiszen akik társaséletünket figyelemmel kisérik, régóta tudják, hogy percentuális tekintetben talán mi közülünk kerül ki a legtöbb szédelgő Európában. Nem azokat a szédelgőket értem, akik hiszékenyebb embertársaikat rászedik és megkárositják s akik a számlájuk és a podgyászuk hátrahagyásával távoznak az elegáns hotelekből, hanem azokat, akik minden reális alap nélkül játszszák a dusgazdag és könnyüpénzü utazót. Ezt a tipust mi képviseljük a legsürübben, amiről mindenki tanuságot tehet, aki télen Nizzában vagy Cairóban, nyáron Ostendében vagy Aix les Bains-ben megfordult. A belga tengerparton, vagy a montecarlói kaszinóban lépten-nyomon összetalálkozunk olyan honfitársainkkal, akiknek tudomásunk szerint nemcsak hogy vagyonuk nincs, de akik évi jövedelem tekintetében se igen mehetnének tul a ránk-herlányi fürdő határain. Gyanus alakok, akiknek semmi látható kenyérkeresetük nincs, elsőrangu hotelekben laknak, pezsgőt bontatnak fel az ebédjükhöz, s olyan összegekben játszanak, amilyet a középsorsu államhivatalnok legfölebb csak álmában lát. Honnan szerzik meg ezek az urak a passzióikhoz szükséges pénzeket? Csak a jó isten tudja. Ha hölgyek volnának, – mert azok még nagyobb számban vannak – könnyen meg tudnók fejteni a nagy titkot, de hol az a zsilip, melyen át e férfi-szédelgők ölébe hull az aranyak és bankjegyek zuhatagja? Ezt sohase tudtam kitalálni, de annyit, ugyebár, jogosan sejthetek, hogy derék honfitársaim nem idegenkednek a szelidebb fajtáju szédelgésektől, s hogy nem mindenki szükségszerüleg gentleman, aki frakkot és fehér nyakkendőt ölt, ha a Palace Hotel-ek diner-jein megjelenik?

Ezért, nagyságos asszonyom, azt ajánlom, egyezzünk ki ötven százalékra, s mondjuk ki határozatilag, hogy a téli fürdőzés igen okos divat, de csupán azok számára, akik a kellő óvatossággal választották meg annak idején a kedves szülőiket, vagy akik legalább is három nagy bankban huzzák az igazgatói tantiéme-eket.

Levéltitok

A régi francia drámákból mindenki emlékszik a redingot-kabátos, előkelő marquisra, aki a faragványos rokokó-kandalló előtt, melyben vigan égnek a tölgyfahasábok, merev arccal veszi el a lakájtól az ezüst-tálcán átnyujtott leveleket, majd igy szól ahhoz a hajporos, fiatal dámához, aki lorgnonján át eddig egy selyemkötéses diszmüben lapozgatott:

– Marquisné, ez a levél a kegyedé…

A fiatal hölgy átveszi és felbontja az illatos levelet, futólag végigszalad a sorokon, aztán egyszerüen a kandalló tüzébe dobja a halványkék velinpapirt. A marquis ur pedig nyugodtan olvassa tovább a Temps hireit, s ugyancsak nem jut eszébe az a dőreség, hogy a levél tartalma felől tudakozódjék.

Igy volt a régi, francia drámákban és a nézőtér szép, polgári asszonyai, akik irigykedő pillantásokat vetettek a szalon pompás butoraira, a kandallóban égő hasábokra, s a lakáj aranyszegélyes frakkjára, meghatva és elámulva gondolták:

– Istenem, milyen finomak és előkelők ezek a francia marquis-k és marquisnék!… Egészen ugy viselkednek egymás iránt, mintha abszolute nem lenne közük egymáshoz…

A szép polgári hölgyeknek ugyanis nagyon imponált, hogy a hajporos dáma nem mutatta meg az urának a levelet s hogy az ura még csak nem is érdeklődött az iránt, vajjon nem valami fiatal gavallér irt-e neki lángoló szerelmi vallomást? Elvileg gyönyörünek találták ezt az arisztokratikus bizalmat, de otthon, mikor a rokokó szalon milieujéből a maguk ó-német ebédlőjébe visszatértek, ugyancsak más hurokat pengettek volna, ha a férjek ezt az előkelő szokást a maguk házi tüzhelyénél meghonositani próbálják…

A marquis-k és marquisnék párbeszéde abból az alkalomból jut eszembe, hogy egy olvasónőm ma kérdést intéz hozzám az iránt, vajjon illő-e, helyes-e, megengedhető-e, hogy a házastársak az egymás leveleit fölbontsák és elolvassák? A levélből azt következtetem, hogy ő nagysága már rég megoldotta ezt a problémát, még pedig oly módon, hogy ő minden lelkifurdalás nélkül felbontja az urához érkező irásokat. Sőt azt is tudom, hogy a polgári asszonyok legnagyobb része habozás nélkül elolvassa az ura egész korrespondenciáját, részint nyiltan, minden titkolódzás nélkül, részint a hajtü, horgolótü és egyéb tüfajok segitségével. Az asszonyok ugyanis elég naivok ahoz, hogy ilyen egyszerü és gyermekes módon akarnak hozzájutni a ravasz férjük titkaihoz. Elfelejtik, hogy a férj – még az is, aki a legártatlanabbnak látszik köztük – sokkal óvatosabb annál, semhogy a gyanus leveleket, ha ilyenek egyáltalában érkeznek hozzá, a lakására cimeztesse. Menjen el ő nagysága a kaszinóba, a kávéházba, vagy a férje hivatalába, ott esetleg elcsiphet egy olyan levelet, amelyért az ura szemeit kikarmolhatja; de otthon nyugodtan meg fogja érni az aranylakodalmát, annélkül, hogy valami diszkrét titoknak a nyomára akadjon. A kalandor-férjnek ezer és ezer módja van ahhoz, hogy gazságaihoz az előmunkálatokat megtehesse; s nagyon ostoba legény lenne, ha galád cselszövése szálait a saját lakásán vezetné keresztül. Ezért nincs praktikus célja annak, hogy a feleség az ura levelei után kémlelődjék. Az ilyen szokás csak arra jó, hogy a bizalmat a két fél köztt megrontsa, s a kölcsönös, nobilis tisztelet helyett a gyanakodás méltatlan bázisára helyezze egymáshoz való viszonyukat. Az én nézetem szerint az egész házaséletnek finomabb és előkelőbb a tónusa, ha a férj és feleség a külső látszat szerint is biznak egymásban. Az az asszony, aki nem nyul az ura postájához s az a férj, aki gyanutlanul és – olvasatlanul adja át a feleségének még a leggyanusabb levélkét is, okvetetlenül nagyot nő a másik fél becsülésében. És ezt annál könnyebb megtenni, mert igazi, telivér titkokhoz ugy se lehet hozzájutni a hajtü és a horgolótü utján.

A döntvény tehát, melyet a hozzám intézett kérdésben hoznom kell, föltétlenül az, hogy a levéltitkot az okos házasoknak respektálniok kell. Természetesen nincs kétségem benne, hogy a kiváncsi és ideges feleségek az én döntvényem ellenére se fognak megváltozni s ezután is izgatottan fogják kihuzni a frizurájukból a hajtüt, ha a levélhordó az előszoba ajtaján becsönget.

Lovagiasság

Egy vidéki kaszinóban két ur kártyázik. Az egyik nyer, a másik – természetesen – veszit. Ez a másik egyébként igen jóravaló uri ember, de nem tartozik ama gentlemanok közé, akik az Ohnet-mester regényeiben egy szemhunyoritás nélkül fizetnek ki a partnerüknek tizezer aranyat, ha a kártyaszerencse elfordul tőlük. Az Ohnet hősei ugyanis az ilyen esetben nyugodtan leteszik a kezükből a kártyát, a zsebükből egy zöldboritékos könyvecskét vesznek elő, aztán igy szólnak, miközben a havannájukból bodor füstmacskákat eregetnek a plafond felé:

– Itt van, tengernagy, egy tizezer aranyról szóló cheque. Holnap majd eljövök a revancheért…

Az én vidéki uriemberem nagyon szereti olvasni az Ohnet regényeit, de az őrgrófok és tengernagyok példája nem hat reá: ő nem veszi elő a cheque-könyvét, nem bocsát bodor füstmacskákat a levegőbe, hanem igen dühösen fizeti ki a kilencforintos kártyadifferenciát. Sőt annyira nem nyugszik bele a végzetébe, hogy igy szól fizetség közben a partneréhez:

– A fene ette volna meg azt az ötletemet, hogy magával kártyázzam.

– Hogy érti ezt? – kérdi a szerencsés nyerő.

– Ugy értem, hogy csak olyan emberekkel passzió kártyázni, akik szépen és uri módon játszanak. Önt a hideg rázza félelmében, hogy esetleg husz krajcárt elveszit…

Az ilyen beszéd rendes uzus az ugynevezett alrendi kártyázók között, s a ravasz nagyvárosi játékosok nem is csinálnak belőle valami különösebb affaire-t. De az áldott vidéken, ahol még hisznek a lovagias ügyek szentségében, s ahol a kaszinó kigolyózza azt a gyáva egyént, aki a rajta esett sérelmet nem torolja meg fegyveres kézzel, egészen más megvilágitás alá esik az efféle kedélyeskedés. A boldog nyerő itt hidegen zsebrevágja a kilenc forintot, majd begombolja a kabátját és igy szól:

– Elég, uram, a többit majd elvégzik a segédeink…

Ezzel, mint egy modern Antonius, távozik a füstbe burkolt kaszinói teremből.

Még aznap este két komor férfiu jelenik meg a sértegető ur lakásán, s a nyerő nevében ünnepies arccal elégtételt kér. A sértegető azonban, ahelyett, hogy a maga segédeit megnevezné, közömbös vállvonogatással ezt válaszolja:

– Ilyen szamárságokba egyáltalában nem megyek… Nem vagyok én Bayard lovag, hogy egy éles karddal hadonázzak… Elégedjék meg az az ur azzal, hogy a kilenc pengőforintomat elnyerte…

Igy állnak most az ügyek s nagyon természetes, hogy a kisvárosban egyébről se beszélnek, mint a megtagadott elégtételről. Némelyek már azt az eszmét is fölvetették, hogy a lovagiatlan urat ki kellene golyózni a kaszinóból, de mielőtt erre a rémes lépésre sor kerülne, hozzám, mint világban járatos férfiuhoz fordulnak azzal a kérdéssel: vajjon nem becstelen himpellér-e, aki sérteget, de gyáván elbujik, mikor a sértéseit számon kérik?

Tisztelt uraim, én tudom, hogy mivel tartozom a közvéleménynek, s nagyon érzem, hogy az elém terjesztett problémára az lenne az egyedüli, méltó válasz, hogy: ki ezzel a salakkal a lovagias társadalom testéből! De nem bánom, ha engem disztagnak is választanak a kaszinóba, csak azért, hogy egyhangulag kigolyózzanak belőle, nyiltan, félelem nélkül kimondom: annak a lovagiatlan himpellérnek igaza van. Nemcsak azért van igaza, mert a párbaj felnőtt emberek között manapság már ugyszólván végképp kiment a divatból. Tessék csak megnézni a társadalom ugynevezett oszlopait: a politikusokat, államférfiakat, mágnásokat, előkelő kaszinói tagokat: ezek immár évek óta se veszik kezükbe a vértől rozsdás, harci szablyákat. A párbajokat e nobilis férfiak többnyire egy iv miniszterpapiroson intézik el. De erre, amint mondtam, nem is hivatkozom; mert ha a párbaj épp ugy a virágkorát élné ez idő szerint, mint a középkorban, akkor is hüdéses butaságnak lehetne minősiteni, ha valaki az ilyen kártyaügyből kifolyólag vágatna folytonossági hiányt a bőrére. A vesztő mindig haragszik; ezt már a boldogult Tubalkain épp ugy tudta, mint a mai kaszinótagok és kávéházi törzsvendégek. Nyugodt márkik csak a rossz francia regényekben vannak; az eleven játékosok nem igen tudnak beletörődni abba a gondolatba, hogy egy rosszabb kártyás (mert a partner mindig kevesebbet tud, mint ők) nyerte el az ő finom készpénzüket. A kártyaasztalnál mondott gorombáskodás tehát az okos ember szemében nem számit, föltéve, hogy a szokvány-gorombáskodás törvényes határait nem lépte át. Az ilyesmit az ember egy jókedvü viszont-gorombáskodással intézi el, de nem küld gérokkos segédeket, ha csak azt nem akarja, hogy kinevessék. A józan férfiu ugyanis nem teheti kockára az életét azért, hogy több volt a quintje, mint az ellenfelének. A bejött quintért – mint a költő oly szépen dalolja – az ember fölir egy bummedlit, de nem áll ki érte, harci karddal a kezében, a lovagiasság porondjára.

Az az ur egyébiránt még okosabban intézte volna el az ügyét, ha eleget tesz a formaságoknak is s előzékenyen megnevezi a segédeit. A segédek majd gondoskodtak volna róla, hogy egy iv miniszterpapir árán megmentsék a veszélyben forgó becsületet.

A kézcsókról

Egy vidéki fiatal ember, aki – a levele szerint – gyakran megfordul a fővárosban is, azzal a kérdéssel fordul hozzám: mi a legujabb divat a kézcsók dolgában, s igaz-e, amit neki egy igen előkelő uriember mondott a kaszinóban, hogy t. i. a comme il faut gavallér mindig kezet csókol a hölgyeknek. Az uriember, aki annyira kardoskodott az obligatorius kézcsók mellett, állitólag Pesten, a Nemzeti Szinházban, gyakran tanuja volt annak, hogy Mihályfi Károly nemes eleganciával csókolta meg a márkinők és a hercegnők kezét, mikor a dráma második felvonásában a főuri szalonba belépett.

Szivesen foglalkozom a kézcsók kérdésével, mert ebben a dologban még talán nagyobb a bizonytalanság nálunk, mint abban, hogy fekete vagy fehér csokrot csatoljon-e a társaságbéli ur a gallérjára, amikor előkelő hölgyek között megjelenik. Akárhányan vannak, akik elvileg megnyalják minden csinosabb uriasszony kezét, sőt a fiatal leányoknak is kezet csókolnak, azzal a megokolással, hogy ez a mulatság „nagyon jól esik a magyarnak.“ Szép hazám kávéházaiban gyakran láttam, hogy egy-egy fiatal ur, akit négy vagy öt uri hölgynek bemutattak, mindegyik asszonynak megnyálazta a jobb kezét, tekintet nélkül arra, hogy ezek a szegény nők egész a homlokukig elpirultak zavarukban. Mások a kávéházban nem csókolnak ugyan kezet, de a szinházban már, ha a mellettük ülő hölgy régi ismerősük, nem vonják meg maguktól ezt az élvezetet, abszolute nem törődve azzal, hogy egy egész zsufolt nézőtér a tanuja parlagi udvariasságuknak. Ismét mások a szinházban is megőrzik diszkréciójukat, ellenben a zsurokon valóságos körcsókolózást végeznek a jelenlevő asszonyok kezén. Sőt olyanok is akadnak, akik egyenesen faragatlan fráternek minősitenek minden férfit, aki az ismerős asszonyok kezét nem hozza érintkezésbe az ajkizmaival.

E viharos nézeteltérések ellenére én nem habozom azzal a kijelentéssel, hogy a kézcsók a legtöbb esetben határozottan illetlenség. Nem tudom, hogy viselkedik Mihályfi ur a főuri szalonokban, lovagias ügybe se óhajtok bocsátkozni ama tiszteletreméltó kaszinói uriemberrel, akire névtelen levéliróm hivatkozik, de kimondom és megállapitom, hogy sehol a nagyvilágban nem grasszál annyira ez az izléstelen szokás, mint nálunk. Nem a divatra hivatkozom – a Mode-Journal áprilisi füzetét még, fájdalom, nem olvastam – de arra az ösztönszerü jó izlésre, melyet az igazi uri emberek már születésükkor magukkal hoznak erre a tökéletlen világra. Az igazi gavallér csak azoknak a hölgyeknek csókol kezet, akik már kétségkivül tul vannak a flirtelés korán, mert ezt a kézcsókot senkise magyarázhatja tolakodó és neveletlen léhaságnak. A fiatal, szép asszonyokkal szemben csak akkor engedheti meg magának valaki ezt a bizalmaskodást, ha erre világos felhatalmazást kapott. Akarata ellenére senkit se lehet arra kényszeriteni, hogy a kezét egy idegen férfi ajkával benyálaztassa. Kezet csókolhatunk ezenfelül a menyasszonyunknak, annak a jó barátunk feleségének, aki ezt a lovagias hódolatot szemmelláthatólag szivesen veszi tőlünk, de idegen hölgyeknek, vagy azoknak, akiket csak felületesen ismerünk, ilyen módon sohase szabad a tudtukra adnunk, hogy ez a közvetlen érintkezés mennyire jól esik nekünk.

Tudom, hogy ez a kijelentés nem pályázhat valami nagy népszerüségre, mert mi tagadás, mindenkinek jól esik, ha egy finom, fehér, puha kezet egy pillanatig odaszorithat az ajkához. Még nekem, a vén embernek is jól esik, s akárhányszor bizony szivesen elengednék az elmult életemből tiz esztendőt, ha egy bájos, fiatal teremtés plasztikus kezét megcsókolhatnám. Sőt teringettét, attól se riadnék vissza, hogy a forró, piros ajkát megcsókoljam. De amint nem tehetem meg ez utóbbit, épp ugy nincs jogom az előbbihez sem, bárhogy is kalimpál ez a vén szivem attól a vágytól, hogy ilyen édes, ingerlő közelségbe juthassak a jó barátaim feleségeivel.

A köhögő nézőtér

Egy elmés, de nagyon haragos fiatal hölgy ma hosszu levelet ir nekem, amelyben szörnyen kikel a budapesti szinházlátogató közönség ellen. Nem azzal az immár banálissá lett panaszszal hozakodik elő, hogy nálunk minden második ember későn jön a szinházba, hanem egy másikkal, melyben csakugyan sok az igazság: azzal, hogy a mi szinházaink nézőterén ugyszólván légyottot ad egymásnak a náthás és influenzás közönség.

– Ez már nem is szinház, mondja a levél, hanem valóságos szanatórium, melyben négy-ötszáz ember szinte versenyt köhög egymással. Kérem, én drága pénzen megváltom a földszinti támlásszékemet, hat-nyolc koronát fizetek, csakhogy kényelmesen végighallgathassam az előadást s ehelyett mi történik? Az történik, hogy a legjobb esetben csak minden második-harmadik szót tudok megérteni, mert ez a köhögőlavina a legszebb és legizgalmasabb jeleneteken is végighömpölyög. A P. Gazsi Mariska és Tanay legszebb jelenetét, mikor már-már a meghatottság könyei szivárognak a szemembe, egyszerre tulköhögi a szomszédom, s én kénytelen vagyok részvéttel nézni rá, hátha megfullad a szegény, amikor tulajdonképp az esnék jól, ha ugy a kedvem szerint arculüthetném. Nincs szinház Budapesten, ahol ez időtájt ne ülne két-háromszáz köhögő, aki tönkreteszi az előadott szindarabokat, s versenyt lármáz a zenekari nagy dobbal. Azt hiszem, igazat ad nekem, ha azt mondom, hogy ez csunya kiméletlenség a nem köhögő társadalom idegei ellen. Hiszen a tapintatlan orrfuvásoktól is eleget kell szenvednünk, – még csak az hiányzik hát, hogy az emberek köhögni is a szinházba jöjjenek. Miért nem marad otthon az az ember, aki a rossz időjárás folytán meghült? Ki kényszeriti, hogy a szinházba jöjjön, ahelyett, hogy Priessnitz-borogatásokat rakna a mellére, s fiakkerporral, meg forró teával kurálná magát? Kérem, figyelmeztesse az olvasókat, hogy ez épp oly kevéssé járja, mint az, hogy ha valaki jodoformos vattába burkolózva jelennék meg egy szinház nézőterén.

A hozzám intézett óhajtásnak készséggel eleget teszek, s ime, figyelmeztetem az olvasókat, hogy ha meg vannak hülve, akkor maradjanak szépen otthon a meleg kályha mellett, mert a gégénk vagy a hangszálaink betegségéhez épp oly kevés köze van a nyilvánosságnak mint ahhoz, ha reménytelenül szeretünk. Én ugyanis megengedem, hogy a köhögés kitünő szórakozás lehet annak, aki köhög, de semmiképp se kitünő a másik száznak vagy ezernek, aki a köhögést végighallgatni kénytelen. Mert csakugyan nem kell éppen tulzottan neuraszténikusnak lennünk, hogy ezeken a nézőtéri koncerteken felháborodjunk. Az ember nyolc koronát fizet egy támlásszékért, hogy Hegedüs Gyulát, Varsányi Irént hallja, s ehelyett egy jómódu kereskedőt, vagy egy öreg ügyvédet hall, aki két percig hasztalan erőlködik, hogy a köhögését visszafojtsa, s a harmadik percben szinte explodál ettől a visszafojtott indulattól. És az ügyet még bonyolitja, hogy az ilyen köhögési rohamok, isten tudja miért, a legnagyobb mértékben ragályosak, s ha a földszinten egy ur öblös basszus hangon köhögni kezd, rögtön megjön a válasz az erkélyekről és a karzatokról, s egyszerre olyan orkán zug végig az egész házon, hogy még egy egész zenekar is beleveszne, nemhogy egy szalonhangon előadott dialog. Még pedig – ez szintén a megfejthetetlen rejtélyek egyike – mindig a point-t köhögik agyon, vagy pedig azokat a részleteket, melyek okvetlenül szükségesek a cselekvény megértéséhez.

Én tehát mindenkinek ezennel szigoruan a lelkére kötöm, hogy a jövőben csak egészséges gégével menjen a szinházba, de attól tartok, hogy a figyelmeztetésemnek nem lesz sok foganatja, mert a budapesti ember csak akkor marad otthon, ha már agonizálni kezd. Egy kis köhögésért, vagy egy gyöngébb torokgyuladásért senki se hajlandó szobafogságban sinlődni, mert az otthonlét rideg és unalmas, ellenben a kávéház, a szinház, a hangverseny mulatságos és szórakoztató időtöltés. Mert mondani se kell, hogy a köhögők táborkara nem csupán a szinházak nézőterét lepi el, hanem a kávéházakat és a hangverseny-termeket is. Mindenki irtózik attól, hogy egy egész napot – vagy, horribile dictu, esetleg kettőt – otthon töltsön, a kártyázásról, a pletykáról, a szivarozásról lemondjon, s herbateát igyék félbarna kapuciner helyett. Inkább tovább köhög néhány nappal, de nem hagyja el a rendes szórakozásait, mert az kizökkentené a rendes kerékvágásból. Arra, hogy nem csupán önmagának árt, hanem idegen embereket is felboszant, a budapesti köhögő még csak nem is gondol, mert az ő elve az:

– Aki nem akar köhögést hallani a szinházban, az maradjon szépen otthon, ahol senkise háborgatja.