Part 7

Hogyan mentse meg, ha a halál már eljegyezte magának? Uj tüdőt még a világ legnagyobb doktora se adhat a betegének, – aminthogy uj energiát se lehet adni annak a szerencsétlen embernek, akit a természet gyávának és izgatottnak alkotott, vagyis: aki nincs inklinálva arra, hogy a közadósi pályából megéljen. Fáj a szivem, de én megjósolom, hogy az én fiatal barátom betegsége gyógyithatatlan s hogy egyszer – oh, rémes nap! – el fog érkezni az az idő, mikor a szegény fiu arra lesz utalva, hogy a fizetéséből megéljen. Ez ugyan borzalmas perspektiva, de istenem, a halandó ember mindig kénytelen belenyugodni abba a szörnyüségbe, hogy a végzet egy értékes talentumot megtagadott tőle.

Sértődések

A sértődés, mely bizonyos tekintetben közös betegsége az egész emberiségnek, aligha grasszál valahol oly hatalmas mértékben, mint minálunk. A legtöbb ember napjában egyszer okvetetlen megsértődik, függetlenül attól a poziciótól, melyet a társadalmi életben elfoglal. A képviselő sértődötten vonul félre, ha a miniszter egy fokkal hidegebben viszonozta a köszöntését, az ügyvéd megsértődik, ha a tárgyaló biró az ékesszólása zsilipjeit egy brüszk közbeszólással elzárja, az orvos morózus arccal veszi tudomásul, hogy a paciens nem tartja szentirásnak mindazt, amit ő a betegágynál enunciál. Az uriasszony megsértődik, ha az előkelő estélyre meg nem hivják, de esetleg akkor is megsértődik, ha meghivják, mert a levél hangja nem felel meg teljesen az izlésének. A kávéházi vendég a maga méltatlan lealázásának veszi, ha két másodpercen belül nem kapja meg azt az ujságot, melyet a pikkolótól kért. A vidéki fiatal ur haragos arccal veszi tudomásul, hogy a kaszinó rendező-bizottságába nem választották be, de az arca akkor se lesz barátságosabbá, ha beválasztották, mert igy meg abban lát célzatos tendenciát, hogy nem ültették bele az alelnöki vagy a főpénztárosi méltóságba. A nyárspolgár panamáról beszél, ha nem választják meg iskolaszéki tagnak, az iskolaszéki tag csuf mellőzésről beszél, amiért nem vették fel a bizottsági tagok listájába. Akit egy estélyre, egy eljegyzésre, egy esküvőre, egy névnapra meg nem hivtak, akinek a köszönését nem ugy viszonozzák, mint az abruzzói hercegét, akinek a szerelmi vallomására nem csókkal és lázas öleléssel válaszolnak, akinek a villamos kalauz nem „parancsoljon nagyságos ur“ – megszólitással adja vissza a husz fillérjéből kijáró nyolc fillért, az mind a legkomolyabban megsértődik, s föltétlenül meg van győződve a felől, hogy embertársai viselkedése és tettei mögött határozott mellőzés és kisebbités rejtőzik.

Mindezt régen tudom, s polgártársaimnak e csuf betegség iránt való fogékonyságát jól ismerem, de mégis meglep az a levél, melyet ma egy intelligens uri asszony intéz hozzám. Ez a fiatal és szeretetreméltó hölgy keservesen panaszkodik amiatt, hogy őt érzékenyen megsértették, s mivel nem tudja, hogyan szerezzen magának elégtételt, hozzám fordul, hogy tanácsaimmal a szolgálatára legyek. Panaszának az a lényege, hogy a törvényszéki elnök, a város egyik legtekintélyesebb polgára, a minap meghalt s gyászbaborult özvegye, aki a halálesetet diszes partecédulában tudatta a kisváros értelmiségével, őt – bizonyára szándékosan – nem tisztelte meg a gyászjelentéssel. „Mindenki kapott partét, – irja izgatott levelében – mindenki, aki csak valamit is számit az idevaló társaságban. Én azonban, aki vagyok annyi, mint akárki, nem kaptam, még pedig bizonyosan azért, mert az a felfuvalkodott nő örömet talált abban, hogy ilyen módon megsértsen. Roppantul lekötelezne, ha megirná, hogyan viszonozzam ezt a szemtelen és bizonyára tendenciózus mellőzést.“

Merem állitani, hogy engem már a legnagyobb abszurdummal se lehet kihozni a sodromból, de ez a levél megtette azt, amire immár hosszu idők óta nem vagyok képes: őszintén és a legnagyobb mértékben megdöbbentett. Hogy a sértődés még a koporsó mellett is grasszálhat, ezt még én se hittem, aki pedig mindent elhiszek, s aki szeretett polgártársaimat még a legőrültebb lehetetlenségek elkövetésére is képeseknek tartom. Ő nagysága szakasztottan ugy ir, mintha egy vidám és kedélyes mulatságon mellőzték volna, s mintha valami nagy kitüntetés lenne, ha valakit egy temetésre meghivnak. A gyászszertartásnak ez a batyu-bállal vagy névnapi mulatsággal való összetévesztése már csakugyan több a soknál, sőt több mindannál, amit eddig nálunk a sértődés terén produkáltak. Pedig az európai rekord ezen a téren ősidőktől fogva állandóan a miénk volt.

Ugyan mondja csak, kedves, érzékeny lelkü, nagyságos asszonyom: nem gondolt egy pillanatig se arra, hogy a mellőzésnek más oka is lehetett, mint az, hogy Kegyedet tudatosan megsérteni akarták? Nem gondolt például arra, hogy egy gyászbaborult özvegynek az ura koporsója mellett talán más egyéb is járhat az eszében, mint a temetésre meghivandók névsora? És nem hiszi, hogy lehetnek pillanatok az életben, mikor valaki ártatlan is lehet abban, hogy az etikett szabályai ellen véteni merészelt? Én azt ajánlom, tegye jégre a haragját addig a napig, amelyen a törvényszéki elnökné majd a legidősebb leányát férjhez adja, s Önt, aki minden tiszteletre érdemes, elfelejti meghivni az esküvői ebédre.

A szép férfi

Az a kérdés, melyet egy olvasóm ma hozzám intéz, eszembe juttatja a hires anekdótát, melyet a zsidó talmud-bölcsek ma is gyakran emlegetnek: az anekdótát az eleven és a holt csukáról. A levél ugyanis, mely természetesen négyoldalas (az emberek nem tudják megtanulni nálunk a rövidséget), abban a kérdésben konkludál: miért van, hogy a legtöbb szép asszony és szép leány nem szereti a nagyon is szép férfiakat? Mielőtt a problémával foglalkoznám, elmondom a nagyszakállu zsidó bölcs esetét, akihez hivei egy napon azt a kérdést intézték: miért sulyosabb a holt csuka, mint az eleven csuka? A bölcs bezárkózott a szobájába, két hétig bujta a könyveket és a szentirásokat, aztán kijelentette, hogy a meglepő sulybeli differenciának a vér elváltozása az oka. A hivek megnyugodtak a magyarázatban, de egy akadékoskodó hitsorsos ekkor hirtelen közbeszólt:

– De vajjon igaz-e, hogy a holt csuka sulyosabb, mint az eleven csuka?

A talmudtudós meghőkölt, s a hivek erre megmérték a csukát: és ekkor kiderült, hogy az árnyékvilágból elköltözött csuka egyáltalában nem sulyosabb, mint az eleven. A bölcset tehát egyszerüen felültették.

A levél, mely a mai problemát elibém terjeszti, élénken felidézi bennem a régi anekdotát s én is azt kérdezem, amit amaz izgága hitsorsos kérdezett:

– De vajjon igaz-e, hogy a szép férfiut kevésbbé szeretik az asszonyok és leányok, mint a csunya férfit?

Az én alázatos nézetem ugyanis az, hogy ez az egész probléma hamis, mert hiába filozófálunk, kedves atyámfiai, hiába hozakodunk elő a szép emberek közmondásos ostobaságával, a dolog, fájdalom, ugy áll, hogy ezeknek a délceg, csinos bajuszu férfiaknak sokkal nagyobb a szerencséjük a nőknél, mint nekünk, elmésségtől sugárzó legényeknek. Az átlag-nő (tehát a többség) bizony szó nélkül ott hagy bennünket a faképnél, mikor egy ilyen ragyogó külsejü, szép fiu a látóhatáron feltünik, s hiába a mi francia esprit-nk és egyéni szeretetreméltóságunk, egy karcsu termet, egy domboru mellkas, s egy szabályszerüen megkonstruált arc mindig többet nyom a latban, mint a mi legjobb és legfrappánsabb ötleteink. Ne tartsuk mi az asszonyt különbnek, mint a férfit: az első, ami a nőt megkapja, mindig a külső megjelenés, aminthogy – terringettét, valljuk csak be! – mi se a szép lelket keressük a korzón és a Váci-utcában, hanem a gyönyörü alakot, a bájosan pisze orrot, s nevető buzavirágszin vagy éjfekete szempárt. A szép nőnek (hiába a nagy bölcseségünk és elmésségünk) már a legelső pillanatban nyert ügye van nálunk, amint hogy a nők se az én ragyogó szellememmel fognak kokettálni a verőfényes tavaszi délelőttökön, hanem a mulandó, de formás testi mivoltommal. A csunya férfinak, ha érvényesülni akar, előbb diadalmasan meg kell küzdenie azzal a kellemetlen impresszióval, amit külső megjelenése okoz. Nem mondom, hogy ez lehetetlen: hiszen csakugyan elég példa van rá, hogy egy rosszabb külsejü férfiu, a szellemi felsőbbségével, le tudja győzni azokat a vetélytársait is, akik nála, testi megjelenés dolgában, beszámithatatlanul különbek. De ez először is mindig sokkal nagyobb időbe kerül, mint amennyit az ugynevezett szép emberek az átlag-hóditásaikra rendesen forditanak. Másodszor: a csunya emberek csak a szellemileg nagyon kiváló nőknél arathatnak igazi szerelmi sikert. Az a leány, vagy asszony, aki az esztétikai érzés rovására a csunya férfiut jobban kitünteti, mint a szépet: föltétlenül csak finom, előkelő gondolkodásu, tartalmas nő lehet, akinek lelkében épp oly antipátiát kelt a szép emberek nevetséges parvenü-gőgje és affektált szerénysége, mint amennyire őszinte rokonérzésekre hangolják az igazi férfi nemes és imponáló belső tulajdonságai. Hála isten, ilyen nő is elég van, s ez éppen a legmeggyőzőbb cáfolata azoknak a frivol pszichológusoknak, akik az asszony lelkét alábbvalónak mondják a férfiénál. A csunya, de elmés férfiak szerencséje gyönyörü bizonysága a női lélek finomságainak, s annak az igazságnak, hogy a magasabbrendü gondolkodás sohase a nemtől függ, hanem az ember egyéni diszpozicióitól.

Pikantériák

Őszintén szólva, nagyon szeretnék a szemébe nézni a mai levél irójának, mielőtt pikáns, de közérdekü levelére a választ megadnám. Mert – ha be szabad vallanom az igazat – nekem az a gyanum, hogy ennek a szép asszonynak a megbotránkozása nem egészen komoly, bár én, akit afféle morálcsősznek tartanak, nagyon örülnék, ha csakugyan egy haragtól csillogó szempár rejtőznék az érdekes levél mögött. De a tapasztalásaim, fájdalom, arra tanitottak, hogy az effajta panaszok többnyire csak elméleti alapokon nyugszanak, s hogy a divatos asszonyok egyáltalában nem veszik rossz néven, ha a gavallérjaik kissé megfeledkeznek arról a tiszteletről, melyet a régi, naiv illemkódexek előirtak.

Beszéljünk világosabban: egy csinos hölgy – aki önjellemzése szerint hüséges feleség és jó anya – az iránt panaszkodik, hogy a társaságokban, amelyekben az urával megfordul, a fiatal urak olyan tónusban beszélgetnek vele, amely neki, a szerény és jólnevelt teremtésnek, mindig az arcába kergeti a vért. „A szinházban még csak megjárja ez a hang, – mondja szép levéliróm – mert ott az előadás alatt, nagyon bölcsen, elhomályositják a nézőteret s a szinészek, akik kétértelmüségeket mondanak és cselekesznek, nem csupán nekem, a zsöllyémen diszkrétül meghuzódó asszonynak beszélnek, hanem mind a kétezer embernek, aki a földszintet, a páholyokat és az emeleteket megtölti. Ott legalább a szemem elé tarthatom a gukkeremet, vagy lázasan belemerülhetek a szinlap tanulmányozásába, szóval: meg van hozzá a módom, hogy elterelhetem magamról a figyelmet. Nem tagadom, hogy a szinházban jól is mulatok ezeken a pikantériákon, hiszen mi, becsületes asszonyok is rászomjazunk némelykor egy kis elméleti erkölcstelenségre. De a társaságban, a villamos lámpák ragyogó fényében, amikor szemtől-szemben ülök egy idegen férfiuval, már egészen másképp áll a helyzet: ott direkte nekem mondják a sikamlósságokat, s direkte azért mondják, hogy zavarba hozzanak. És itt még a gukkert se emelhetem a szememhez, még a szinlapot se tarthatom magam elé, hanem kénytelen-kelletlen meg kell hallgatnom azokat az impertinenciákat, amelyekkel ezek a léha urak mulattatnak. Sőt mosolyognom is kell, nehogy ostobának, vagy prude-nek tartsanak. Mi erről az ön véleménye, tisztelt globetrotter uram? Kénytelen vagyok-e eltürni ezt a haszontalan modort, vagy megmondjam-e nyiltan azoknak az uraknak, hogy szemtelenül viselkednek? Az uramnak semmi esetre se panaszkodom, mert ő, amilyen hübele-Balázs, még képes lenne belekötni a gavallérjaimba, s arra már igazán semmi kedvem, hogy ezt a derék embert lovagias affaire-ba kényszeritsem.“

Azt mondtam az imént, hogy szeretnék a szemébe nézni a mai levél irójának, s ime, ez a csinos és haragos asszony akaratlanul többet mutat, mint amit kivántam: megengedi, hogy a lelkébe vethessek egy pillantást. Elárulja ugyanis, hogy még a becsületes asszonyok is rászomjaznak némelykor egy kis elméleti erkölcstelenségre s ezért nagyon jól érzik magukat azokban a szinházakban, melyeknek szinpadján a házasságtörő feleség rendes és szivesen látott habitüé. Tehát nem a pikantériák ellen van kifogásuk, hanem a külső látszat ellen. Ott, ahol óvatosan elrejtőzhetnek a nézőtér kétezer főnyi sokaságában, egyenesen élvezetet okoz nekik, ha a szinmüvész ur vagy a szinmüvésznő ő nagysága malacságokat beszél; de a társaságban ugyanezért már megbotránkoznak, mert ott nincs szinlap és nincs gukker, amelylyel a közfigyelmet elterelhetik magukról. A morál tultengésének ezt a felfogást bizonyára nem mondhatom, de megérteni megértem, hiszen a legtöbb becsületes asszony igy gondolkozik. Sőt elismerem, hogy a két eset közt van is némi különbség, mert a szinész egy nagy, személytelen nézőtérnek beszél, mig az a fiatal ur direkte egy-egy pironkodó nagyságos asszony zavarában és szeméremérzékének feltámadásában keres valami kellemes izgalmat a maga számára. De tulontul tragikusnak még ennek a fiatal urnak a viselkedését sem tartom, mert – ismerjük csak be – a mai hölgyek rákapatták a gavallérjaikat erre a tónusra, sőt majdnem provokálják, hogy igy beszéljenek velük. A pikáns és kétértelmü beszélgetés: ez éppen a privilégiuma szerintük a feleségi méltóságnak. Persze-persze, azok az urak kötelesek lennének tekintetbe venni, hogy kivel beszélnek, de istenem: miért bocsátkoznának szegények pszikologiai kutatásokba, amikor majdnem bizonyosra vehetik, hogy a sikamlósságaikat minden asszony szivesen meghallgatja?

Hogy mégis miképp védekezzenek a szolid asszonyok az eféle erkölcsi orvtámadás ellen? Nagyon egyszerüen: ne csináljanak különös kázust az esetből. Hallgassák meg, – mit tehetnének egyebet? – a gavallérjuk kétértelmüségeit, de egyáltalában ne reagáljanak rájuk; se bájos mosolylyal, se azzal, hogy – a vidék némely pontjain ez szokásos – a legyezőjükkel ráüssenek az udvarlóik kezére. Hallgassák meg nyugodtan a pikantériákat, aztán térjenek át minden megjegyzés nélkül egy más témára: ennyi tökéletesen elég, hogy azok az urak a tónusukat megváltoztassák. A védekezésnek ez az egyetlen módja, hogy nem szabad táplálékot adni a megkezdett téma folytatásának: se nevetéssel, se tiltakozással, se megbotránkozott pillantással. De ez a mód mindenesetre veszedelmes, mert ezektől az uraktól csakugyan kitelik, hogy nem mondanak többé egyetlen pikantériát se.

Tavaszi gondok

Kedves barátaim, azt mondom nektek, hogy az ilyen fehérhaju, gyékényen guggoló magánbölcs élete se mindig olyan fenékig tejfel ám, ahogy ti, a láthatatlan messzeségben, hiszitek… Lám, ma reggel a posta – ajánlott, express-levélben – egy sereg sulyos gorombaságot hozott a ti szegény, vén szolgátoknak, aki bizonyára nem adott még okot arra, hogy ilyen szigoruan bánjanak vele. Van bennem annyi hiuság, hogy az egész levelet nem árulom el nektek, de egyet-mást mégis kiszedek belőle, hogy az együgyü reflexióimat nyilvánosságra hozhassam.

„Bölcs kádi – mondja a levél – én szédületesen el vagyok ragadtatva a te hatalmas eszedtől, de engedd meg azt az alázatos megjegyzést, hogy a tanitásaid nem érnek egy fabatkát. Összegyüjtött müveidet meg nem érdemelt figyelemmel olvasom minden nap, de olyan bölcseségre, aminek én is hasznát vehetném, még nem akadtam az irásaidban. Mit akarsz folyton-folyvást a szerelemtől, s azoktól a rejtelmes, lelki processzusoktól, amiket csak a dologtalan novellisták találtak ki? Te is azt hiszed, hogy az egész világ csak a szerelem körül forog? Nem akarlak kiábránditani, öreg világcsavargóm, de hidd el nekem, hogy ez mind csak olyan smonca, ahogy ti, pesti irók, oly bájos közvetetlenséggel mondani szoktátok. Nekem például, aki e sorokat irom, százszor, sőt ezerszer több gondot okoz az a probléma, hogy miből fogom előteremteni a családom fürdőzési költségeit, mint az, hogy miféle viharok játszódnak le a Tusznelda grófnő szivében. Ezt a problemát oldd meg bölcs kádi, s akkor én, a józan pesszimista, is le fogom emelni előtted tönkrezüllött borzalino-kalapomat. Hagyj nekem békét a szerelemmel, de mondd meg magyarán és értelmesen: honnan keritsek elő junius végéig nyolcszáz forintot, mert legalább is ennyire van szükségem, ha nem akarom, hogy tisztelt nőm ő nagysága az egész nyaramat megkeseritse.“

Ime, száraz magva a „józan pesszimista“ levélnek, melynek egyes kifejezéseiért még a VI. ker. kir. járásbiróság is habozás nélkül megállapitaná a becsületsértést. Én azonban nem fogom föl a dolgot nagyon érzékenyen, hiszen jól tudom, hogy a pénztelen ember nem szokott pályázni a középeurópai udvariassági rekordra. Sőt azt is elismerem, hogy a haragos levélirónak némileg igaza van, mert azokban az esetekben, mikor üres az erszényünk, csakugyan nem szoktunk érdeklődni a Tusznelda grófnő szerelmi problemái iránt. De ha én ilyen nemeslelkü és konciliáns vagyok, viszont névtelen levélirómtól is megkivánhatom, hogy ne engem okoljon azokért a bajaiért, melyeknek előidézésében igazán nincs részem. Tovább megyek: még módom sincs hozzá, hogy legalább a tanácsaimmal segitsek. A gyékényen ülő remeték ugyanis feltétlenül bölcs férfiak, de mint váltógiránsok nem tartoznak a legjobbak közé. Kornfeld Zsigmond is, Lánczy Leó is gondolkodás nélkül ajtót mutatnának az öreg Diogénesnek, ha mint jótálló vagy készfizető kezes akarná a jóakaratukat megnyerni. Igy tehát – bármennyire szeretném – nem ajánlhatom fel a gondbaborult családapának szerény girómat, sőt még azt se tanácsolhatom neki, hogy a szövetkezetekhez forduljon, mert, ha a klienseimtől hallott hirek megfelelnek a valóságnak, akkor a szövetkezeti vezérigazgatók mostanában adósak maradnak a főpincérnek a kávéjuk árával. Gyakorlati utbaigazitást tehát nem adhatok, de egy tényállást mégse hallgathatok el: azt, hogy ezek a különleges tavaszi gondok tisztára a mi szép hazánk specialitásai. A külföldön minden középsorsu polgár már októberben számolni kezd a nyaralás kérdésével, s jövedelmeiből pedánsul félrerak egynehány százalékot, hogy aztán junius végén, vagy julius elején elvihesse a családját a nagyvárosból. A fürdőköltség rendes, szigoruan respektált rovata a német, francia, vagy angol háztartás budgetjének. Nálunk, nehány komoly hivatalnok-családtól eltekintve, a fürdőzés problemája csak akkor kerül felszinre, mikor a fürdők nagyhangu prospektusai megjelennek az ujságokban. Ilyenkor aztán megered a futkosás: a véres hajsza a pénz után, a szégyenkezések, megalázások és megőszülések korszaka, amikor a bankok előszobái mindig tele vannak verejtékező uri emberekkel, s amikor az államnyomda fokozott üzemmel nyomatja a váltókat és az adósleveleket. Mindenki a bank pénzéből akarja meghozatni szerető családjának a sárgadinnyét, ahelyett, hogy ahoz az összeghez nyulna, melyet – a viszonyaihoz képest – az egész év folyamán félrerakott. Ez a baj, tisztelt atyámfia, nem pedig az, hogy én szerelmi smoncákat irok. Mert nekem nem az anyagi ügyek elintézése a resszortom, hanem a lelki problémák földeritése. Az anyagi kérdéseket az okos ember mindig a saját eszével oldja meg, s nem fordul miattuk öreg remetékhez, akik boldogok, ha sóskát és salátát ehetnek, s ha a finom és illatos dohány naphosszat ki nem fogy a pipájukból…

Az utipodgyász

Mostanában, amikor még az is utazási tervekkel bibelődik, aki még a zálogház esedékes kamatait se tudja kifizetni, nagyon aktuális az a kérdés, amelyet egy „gazdag, budapesti magánzó“ intéz hozzám: hogy mit visz magával a praktikus ember, ha négy-öt heti időre fürdőkkel és idegen városokkal cseréli fel a megszokott otthonát. „Eddig ugyanis – irja az óvatos magánzó – sem én, sem a feleségem sohase tudtuk teljesen élvezni azt a gyönyörüséget, amit az ilyen céltalan kóborlás nyujt; mert habár mindig kitünően éreztük magunkat, s a sok uj látnivaló nagy lelki élvezetet okozott mindkettőnknek, volt valami, ami következetesen elrontotta az örömünket: a podgyász. Nem beszélek a vámvizsgálatokról, ahonnét az ember mindig agyonhajszolt állatként kerül vissza a kupéjába; nekünk az ugynevezett kispodgyász is mindig elkeseritette az életünket. Az a két-három kézi koffer, az utitáska, a kalapskatulyák, az esernyőtartók: mindez oly pokoli gyötrelmeket okozott az átszálló állomásokon, hogy akárhányszor még azt a percet is megátkoztuk, amikor az utazásra elszántuk magunkat. Nem is akarok most azzal előhozakodni, hogy a temérdek hordárdij jóformán megkétszerezte az utazás költségeit, mert ebben még csak megnyugodtam volna, de azt a sok vesződséget, izgalmat, futkosást, amivel az ilyen aprólékos podgyász szállitása jár, csakugyan nem birja ki az olyan ember, akinek nincsenek hajókötelekből az idegei. Higyje meg, hogy inkább lemondok az utazásról, semhogy még egyszer ezeket a borzasztó és türhetetlen izgalmakat átszenvedjem.“

Ha van kérdés, melyhez illetékesen hozzászólhatok, ugy ennek a levélnek a problémája bizonyára az, hiszen a Kegyetek öreg szolgája ugyszólván az élete háromnegyed részét a vasuti kupékban és a nagy hajók födélzetén töltötte. Mint elsőrangu szakember mondhatom tehát, hogy szeretett honfitársaim abszolute nem is konyitanak az utazás müvészetéhez. Akárhányszor megtörtént velem, hogy belső részvéttel néztem a szegény, verejtékező magyart, aki a vasutról a hátán vitte át a podgyászát a hajóállomáshoz – hordárt tudvalevőleg nem mindig kap az ember – mig a felesége könnyes szemmel tipegett mellette a gyalogjárón. Az ilyen pillanatokban mindig elhatároztam, hogy nyilttérben fogom figyelmeztetni turista-honfitársaimat a praktikus utazás törvényére, de az ilyen fogadalmakat öt perc mulva, fájdalom, mindenki elfelejti. Most tehát jóváteszem a mulasztásomat, s ideirom azt az aranyszabályt, mely csupán egyetlen §-ból áll, de amelynek megtartásával temérdek pénzt, vesződséget és gyötrelmet megtakarithatunk, s mely igy hangzik:

„Az okos ember mindig csak annyi podgyászt visz magával, amennyit végszükségben sajátkezüleg is el tudna vinni két kilométernyire, anélkül, hogy ezt a hátidegei megsinylenék.“

Kegyetek ezt az aranyszabályt még némi kételkedéssel olvassák végig, de az amerikai, az angol, sőt ujabban a francia utas is már teljesen tisztában van vele, hogy a kényelmes utazásnak ez a paragrafus a legfontosabb biztositéka. A kultur-utazó ma ugyanis kétféle módszer szerint utazik: másképp, ha például egy fényüző fürdőben akar eltölteni nehány hetet, – és másképp, ha egyik városból a másikba siet, vagyis, ha jóformán naponként más és más szállodában akarja nyugalomra hajtani a fejét. Az első esetben egyszerüen mindazt becsomagolja, amire a reprezentációs helyen szüksége lehet, s az egész podgyászt feladja arra az állomásra, amelyik a vasuti utjának a végcélja. A második esetben csupán a legszükségesebb holmit viszi magával, vagyis: a hölgy némi fehérnemüt, két bluzt, s egy esti parádés ruhát, az ur egy jó és finom uti ruhát, – ez rajta van – s egy tisztességes smoking-öltözéket. Ezenfelül két puha inget, négy kemény inget, a többi elengedhetetlen fehérnemüt, s egy fogport, kefét s egyebeket magában foglaló utinecessaire-t. Minden más holmi teljesen fölösleges. Uton a legelőkelőbb hölgy is állandóan bluzban jár, s a legelegánsabb ur is szürke öltözetben nézheti végig a képtárakat, a templomokat és az egyéb látnivalókat. Öltözködni csak este kell, a diner-hez, s ehhez a hölgy egyetlen estélyruhája s az ur egyetlen smokingja tökéletesen elegendő. A fehérnemüt minden jó hotelben huszonnégy óra alatt megtisztitják, s ha még valamire hirtelen szükség van: ezt utközben bizvást meg lehet venni abból a pénzből, amit az ember a hordárokon és a kocsikon megtakarit. Az amerikai milliárdosok kivétel nélkül ennek a principiumnak az alapján utaznak, s józan észszel igazán nem lehet belátni, hogy mi, a szegény emberek, miért lennénk előkelőbbek, mint a newyorki vasutkirályok és szilvaizhercegek.