Part 6

Ezt mondta az öreg diplomata és én épp oly csodálkozva néztem rá, mint Kegyed most énreám, de azzal a különbséggel, hogy én csakhamar megértettem az ő bölcseségét… Mert bizonyos, hogy a legtöbb összeveszésnek a hirtelen harag az oka, mely bizonyosan elpárolog, vagy legalább is megenyhül, ha a vér ismét visszatér a fejünkből a szivünkbe… Erre jó a Miatyánk, sőt jó az egyszeregy és a Garay János Kont vitéze is, minden jó, amivel az ember a meggondolatlan válasz veszedelmét elkerülheti…

Ezzel tehát meg lehetne akadályozni a házastársak összekoccanását, de mivel a Kegyetek esetében már nem arról van szó, hogy egy készülő összekoccanást megakadályozzunk, hanem arról, hogy egy már megtörtént ostobaságot elsimitsunk, ideirom azt a másik bölcseséget is, amire a sivatagban tanitott engem egy bronzarcu törzsfőnök, aki a sátorát vendégszeretőleg megosztotta velem.

– Édes fiam, – mondta a százhusz éves aggastyán, aki reggeltől másnap reggelig sohase ejtette ki a szájából a nargiléja szopókáját, – a haragosok kibékülésének legbizonyosabb módját egy ismeretlen próféta hagyta ránk, aki kétezer évvel ezelőtt halálozott meg, háromszázesztendős korában… Ez a próféta szigoruan meghagyta az ő hiveinek, hogy két haragos fél közül mindig annak kell előbb megalázkodnia a másik előtt, akinek kettejük közül – igaza van…

Kedves gyermekem, a szivem egész melegével azt ajánlom önnek, függeszsze ki a régi próféta tanitását a hálószobája falára. És fügeszsze ki a többi millió házas is, akivel – ugyebár? – annyi keserü jogtalanság történik. Ha a tanitást követik, nem lesz egy asszony és egy férfi se ebben az egész országban, aki készséggel meg ne alázkodnék a hitvestársa előtt. Mert a két millió ember közt egyetlenegy se akad, akinek ne lenne igaza…

Lidia és a többiek

Igen, igen, legyünk már végre lojálisak és valljuk be, hogy szegény nőnk őnagyságának se olyan zavartalan, fenékig tejfel az élete, amilyennek mi, férjek, feltüntetni szeretjük. Igaz, hogy az élet legsulyosabb gondjai: az anyagi gondok nem őszitik meg őt időnek előtte, mint bennünket, s a mord férfiak elől, akik az előszobában a kifizetetlen számlákat lobogtatják, nyugodtan visszavonulhat a hálószoba vagy az ebédlő magányába, mig mi verejtékes homlokkal emlegetjük azt a bizonyos elsejét vagy tizenötödikét, amikor minden hitelezőnkkel visszavonhatatlanul leszámolunk. Abban a kellemes viaskodásban, melyet a mai, sőt a tegnapelőtti kenyér megszerzéséért folytatunk (mert az adósságokat a tegnapelőtti kenyér okozta) neki, a kiváltságos lénynek, nincs része. Ő csak a véres viaskodás végeredményét veszi át tőlünk: vagyis a finom készpénzt, melynek csak a sürgős elköltése tartozik a resszortjába. A látszat szerint tehát irigylendő a helyzete, mert hiszen ugy rendezheti be az életét, a hogyan önmagának tetszik: a háztartási aprólékosságok elintézése után teljesen annak a nagy és nemes hivatásának szentelheti minden idejét, hogy a barátait (esetleg néha az urát is) mindennap ujólag meghóditsa. A külszin azt mutatja, hogy az asszony, akinek lelkiismeretes férje van, az életnek csupán a derüs oldalait élvezi. Igy tartja a felületes férfiak közhite, – de én, tisztelt atyámfiai, azt mondom nektek, hogy a külszin, mint annyi sokszor, ebben az esetben is nyomorultul hazudik.

Nincs szándékomban, hogy az ugynevezett cselédkérdés millió kellemetlenségét most részletesen felsoroljam, de röviden meg kell állapitanom, hogy a mai házasélet tiszta harmoniáját leginkább azok a válságok zavarják meg, amelyeknek a konyha vagy a reggeli pongyolájában levő lakás a szinhelye, s a bekötöttfejü Mari, Terka, Anna vagy Lidia a hősnői. Amikor imádott nőnk délben egy vértanu ábrázatával telepedik le a teritett asztal mellé, amikor egyenesen személyes megbántásnak minősiti, ha a marhahus keménységi fokozatát természetrajzi alapon megállapitjuk, amikor gyöngéd hitvesi csókunkat „már megint ilyen ostobaságokon jár az eszed“ kiáltással viszonozza: bizonyosra vehetjük, hogy távollétünk órái alatt sulyos és megrázó viharok dühöngtek a nyájas fészekben, melyet a sors, csekély két vagy három ezer korona lefizetése ellenében a rendelkezésünkre bocsátott. Vajjon e viharok abból keletkeztek-e, hogy Mari egyéni alapokon számolt-e be neuraszténikus angyalunknak a konyhapénzzel, avagy abból, hogy Lidia a kefélést azzal a könnyed nonchalençe-szal végezte, melyet a mindeneslányokban távolról se becsülünk annyira, mint az Ohnet-regények hőseiben, ez egészen mellékes; bennünket csak az a szomoru és lesujtó tény érdekel, hogy szivünk bálványa a Mari vagy a Lidia büneiért bennünket minősit becstelen gazembereknek. Még pedig nem azért, hogy a lusta Lidia helyett nem mi járjuk el a parketten a koradélelőtti szupé-csárdást, hanem azért, mert közömbösen és szelid arccal hallgatjuk végig a Lidia gonoszságainak történetét. Ha csak annyi becsületérzés lenne bennünk, mint amennyi egy kicsike ezüstgyüszübe elfér, megbotránkozva, égnek álló hajjal rohannánk ki Lidiához a konyhába, hogy örökre emlékezetessé tegyük előtte azt a napot, amelyen drága nőnk idegrendszerét felborzolta.

Ime, most eljutottam a cselédkérdésnek ahhoz a részéhez, mely immár csakugyan problémává csucsosodik ki; ahhoz a kérdéshez: vajjon a természet büszke ura, a férfi, helyesen cselekszik-e, ha a cselédügyek elintézésében aktiv részt vállal, s ha bátran kiperdül a sikra, amikor a szegény nagysága asszonyi tekintélyét komoly veszedelem fenyegeti. Azok, akik a sulyos problémát csak felületes szemmel nézik, bizonyára azon a véleményen vannak, hogy nem cselekszik helyesen; hiszen a feleségnek amugy sincs egyéb dolga az élet küzdelmeiben, mint hogy az efféle ügyeket a saját hatáskörében elintézze. De ezek a kényelmes és rossz férjek elfelejtik, hogy az elintézés nem mindig a feleség jó szándékaitól függ, mert mit ér a legjobb szándék, ha Mari, Terka, Anna, Zsófi vagy Lidia a vita hevében némi célzatossággal emlékeznek meg életüknek arról a nevezetes epizódjáról, amikor előbbi asszonyuknak a kávédarálót a fejéhez vágták. A tárgyalásnak ebben a stádiumában a szegény nagysága csakugyan nem tehet mást, mint hogy sietve visszavonul a belső termekbe, mert a harcias amazontól kitelik, hogy hőstettét ezuttal is megismétli. Az asszony ugyanis nem imponál a bátor Marinak vagy Lidiának, mert az asszony már a legelső vita alkalmával elmondja mindazt, amiből bölcs beosztással, egy egész éven át megélhetne. A szende nő – hibáztassátok a végzetet, mely ilyennek alkotta! – mindjárt tulságosan hasznát veszi a nyelvének s igy már eleve lemond arról a hatásról, melyet a pirongatások taktikus beosztása által elérhetne. A feleségnek tehát egy egész prédikációja nem ér annyit, mint a férj egyetlen, majdnem légies megjegyzése. A történelem muzsája följegyezte, hogy a temperamentumos Lidia, akinek egyéniségéről hatástalanul pattogott le az asszonyi szidalmazások egész özöne, jámborul és szerényen burkolózott be a félénk hallgatás köpenyébe, mikor a ház ura foghegyről csak ennyit mondott neki:

– Azt ajánlom, hogy becsülje meg magát, mert különben, bizony isten, baj lesz…

Miért ne lépne ki tehát a jó férj a porondra, ha a hatás ilyen eszközeivel rendelkezik? Egyszerüen kötelessége, hogy a megpróbáltatás perceiben odaszegődjék az asszonya mellé, ami természetesen nem jelenti azt, hogy a férfiui tekintélyét a fölösleges szófecsérléssel tönkretegye.

A döntvény tehát ez: igenis, vannak esetek, mikor a teremtés koronája is köteles kirándulni a konyhába.

A szalmaözvegy kiskátéja

_Több szalmaözvegy_ aláirással egy asztaltársaság utbaigazitásokat kér tőlem ama boldogtalan férjek számára, akiket szerető hitvesük a nyári hónapok idejére egyedül hagy itthon, ebben a kietlen nagy városban. Mivel az elhagyottak és a szerencsétlenek sorsa mindig részvétet kelt a szivemben, készséggel eleget teszek a kérdésnek s ezennel összeállitom a szalmaözvegyek kátéját, még pedig, ahogy szokás, dióhéjban.

1. §.

Nem okvetlen szükséges, hogy az ember egyetlen éjszakán az összes mulatókat és kávéházakat bejárja. Egy éjszakán tökéletesen elég, ha a szalmaözvegy két mulatót és nyolc kávéházat megtisztel a jelenlétével. A bölcs és mértékletes beosztás nagyban hozzájárul a lélek harmóniájához.

2. §.

Egyáltalában nincs értelme annak, hogy a szalmaözvegy az utcán, vagy a szolidabb kávéházakban minden különösebb ok nélkül „tyuhaj, haj, haj, haj“ kiáltásba törjön ki. Az okos ember még a tuláradó örömét is óvatosan elrejti a külvilág elől.

3. §.

A szalmaözvegy határozottan téved, amikor azt hiszi, hogy a pincérek össze fogják téveszteni a walesi herceggel, ha annak a nagykalapos hölgynek, akivel az éjszakát egy szeparéban együtt tölti, három ugynevezett finom falatot, öt befőttes omlettet s kilenc giardinettot fizet, a nagyszámban elfogyasztott pezsgőkön felül. A pincérek ez esetben nem a walesi hercegnek tartják, hanem egy agyalágyult vén szamárnak.

4. §.

A szalmaözvegy, amikor hajnali öt óra felé nyugalomra tér, föltétlenül rosszul cselekszik, ha a házmestert „hoci ide, vén cimbora!“ kiáltással zokogva a keblére öleli. A házmester ugyanis, aki a duplájára fölemelt kapupénzt sokkal többre becsüli, mint a leglángolóbb szerelmi vallomást, később, ha a borongós ősz elérkezik, a szőnyegporolás viharai közben okvetetlenül megemlékezik erről az epizódról, mert reméli, hogy ezzel nagy mértékben – hozzájárul a szekánt nagysága megpukkasztásához.

5. §.

A távollevő feleséghez intézett sóvárgó leveleket az ember sohase irja abban a szeparéban, amelyikben a barátnőjével együtt mulat. Mert ismét megtörténhetik, ami már egyizben megtörtént: hogy a becsipett kis szőke titokban ezt az utóiratot csempészi a levélre: „Csak tessen egészen nyugodtan lenni, én jól vigyázok a mucusra. Virágvölgyi Nünüke, szininövendék.“

6. §.

Fiatal nőket, este tiz óra után, az ember nem fogad a szalmaözvegyi otthonában, azon a cimen, hogy a kiadó lakást nézik. Lehetnek ideges feleségek, akik még ezt az ártatlan epizódot is félremagyarázzák.

7. §.

Az okos szalmaözvegy óvakodik azoktól az uriemberektől, akik – egyéb kenyérkereső foglalkozás hiján – a nyári hónapokban mint ugynevezett inspekciós busulnok-ok tesznek szert kellemes szinekurára. Ezek az urak ugyanis juliustól szeptemberig abból élnek, hogy este hétkor jólelküleg hozzászegődnek a kiszemelt szalmaözvegyhez s cigánymuzsika mellett együtt busulnak vele hajnalig. Ők azok, akik könybeborult szemmel fujatják a kurucnótákat a tárogatóssal, de közben harminc szardiniát, négy fölvágottat s kilenc őszi barackot megesznek, természetesen a cimborájuk költségére. Hogy mit isznak meg, arról egyáltalán ne beszéljünk.

8. §.

Annyira még a szalmaözvegynek se szabad becsipnie, hogy az itthonmaradt szobaleány előtt a feleségéről mint vén és veszekedő hárpiáról beszéljen. Azt se szükséges elmondani a szobaleánynak, hogy őnagysága, a ház urnője, csupán tizezer korona hozományt kapott, de ugy költekezik, mintha kétszázezret kapott volna. Mert igaz ugyan, hogy a szobaleány mennyei élvezettel hallgatja végig ezeket a bizalmas vallomásokat, de alkalomadtán, ha a bérfizetség körül nézeteltérések támadnak, a szende Mari a legnyugodtabb hangon vágja oda ájuldozó urnőjének:

– Az én bérem nem hozomány, hogy a nagysága svindlizzen vele.

9. §.

Az se okvetlenül szükséges, hogy a szalmaözvegy a fönmaradást tisztára öncélképpen kultiválja. Aki csupán azért virraszt hajnalig, hogy egy magasztos elvhez hü maradjon, nem cselekszik okosan. Ha tehát valakinek gyomorgörcse, oldalnyilalása, vagy fejgörcse van, kivételesen már éjfélkor is nyugalomra térhet, anélkül, hogy ezzel a kar becsülete ellen vétkeznék.

10. §.

Arról a komoly tényről, hogy őnagysága a fürdőből hazakészülődik, bölcs szalmaözvegy az összes Miciket, Ducikat, Nusikat és Tusikat előzetesen és idejekorán értesiti. Igy bizonyosan elkerüli azt a kellemetlenséget, hogy a Micik, Ducik, Nusik és Tusik, mikor őszszel a feleségével jár a Koronaherceg-utcán vagy a dunaparti korzón, tréfásan megfenyegessék az ujjukkal s félhangosan igy szóljanak hozzá:

– Nyomorult, hát ilyen hamar hütelen lettél hozzám…

*

A tanácsokat, ha akad még, aki reflektál rájuk, szivesen folytatom.

A tipikus pesti család

Abból az alkalomból, hogy egy tisztességes, komoly, de nagyon naiv fiatal ember hosszu levélben panaszolja el nekem a maga siralmas helyzetét, szóvá kell tennem a tipikus pesti családot, mely számtalan kollekcióban él, mulat és busul is néha ebben a szédelgő, nagyvárosi sokadalomban. A tipikus pesti családot, mely ma még nem tudja bizonyosan, hogy holnap mit fog ebédelni, de azért vidám, jókedvü, optimista és szakasztottan ugy él, mintha egy pedáns jószágigazgató hónaponként pontosan a postára tenné a vidéki nagybirtokai jövedelmét.

Itt van az apa, a derék, gondtalan csirkefogó, aki hajnali tizkor kel, gondosan megborotválkozik, aztán reggelizni a kávéházba siet, ahol csevegéssel és ujságolvasással tölti el a délelőtti órákat. Délben megebédel, majd feketekávézni ujra elmegy a kávéházba, ahol estig egy-egy jövedelmező tartli-partieval üti agyon a hosszu és unalmas időt. Vacsora után természetesen ismét elsiet a kávéházba s napi programmjában csak akkor áll be némi változás, ha a Lovar-egylet plakátjai megjelennek az utcai hirdető-oszlopokon. Ilyenkor délután a totalizatőr és a bookmakerek körül kószál, tipeket hajszol, gyanus alakokkal tárgyal s néha tekintélyes bankjegyekkel tér meg családi tüzhelyéhez. Szóval: e derék ember a kedvező véletlenek kivárásával tölti el az életét s ez nem csupán a játékra vonatkozik, mert abszolute nincs elvi kifogása az ellen se, hogy más uton szerezze meg azt a csinos összeget, melyre szüksége van. Olykor váratlan jó üzletek akadnak a kávéházban is: alkalmi ügynökösködések, megszorult gavallérok összehozása a kedélyes uzsorás bácsikkal, sőt nem ritkán olyan kedvezően alakulnak az üzleti konjunkturák, hogy egy-egy váltócskát is el lehet helyezni valamelyik kevéssé skrupulózus szövetkezetben. Pénz tehát mindig cseppen valahonnan s ilyenkor a lelkes apa – akiből a közszereplés nem ölte ki a családja iránt érzett szeretetet – sugárzó kedvvel toppan be a háromszobás lakásba s félóráig azzal tölti az idejét, hogy a magával hozott csomagokat bontogatja. Ami e csomagokban van, az talán a néhai öreg Esterházy herceget is sárga irigységgel töltené el; mert e derék embernek semmise drága, csakhogy familiájának örömet szerezzen. Tengeri rák, friss szőlő januárban, szamóca március közepén, sárga dinnye áprilisban: mindez inycsiklandozó illatok kiséretében kerül az asztalra, miközben a vidám családfő szemcsiptetve ezt mondja:

– Egye meg a fene, ugyis meghalunk, hát legalább éljünk jól!

Igaz, hogy némelykor marhahusra se jut pénz, hogy a végrehajtó hetenként kétszer felirja a diófaszekrényeket és az ebédlői kredencet, hogy a füszeres legénye olykor botrányokat csap az előszobában, – de ki törődik az életnek ezekkel az apró és szórványos kellemetlenségeivel? Ha nincs pénz, akkor az ember legfeljebb hitelbe tartlizik, de ha van, akkor páholyba megy és ifju libákat ebédel, még pedig haragos zöld saláták kapcsán.

Itt van a mama, a kissé elhizott, de még mindig mutatós asszony, aki kettőkor már öltözködni kezd, nehogy a kávéházból lekéssék, aki a hitelezők megnyugtatásában széditő virtuozitásra tett szert házasélete huszonhat esztendeje alatt, aki a lelke harmóniáját nem áldozza fel olyan csekélységeknek, hogy a mindenesleány nem tisztogat alaposan (mire való az ágy alja, ha nem arra, hogy alája söpörjék a szemetet?) s aki bámulattal és elragadtatással néz az urára, mikor meghallja, hogy ismét szerencsésen elhelyezett egy háromszáz koronás váltót. Itt vannak a fiuk, akik ellopják az ezüstnemüt (ha ugyan nincs zálogban) s annak az árából játszszák meg a favoritokat a lóversenyen. Itt vannak a felnőtt leányok, akik titokban az összes antikvárius-kiadványokat végigolvassák, a lelkük mélyén arról álmodoznak, hogy egy magánsziniiskolába fölvétetik magukat s az utcán ráütnek a fiatal emberek kezére, mert azok szemtelen s nagyon is egyértelmü tréfákkal mulattatják őket. Nem édes, csillogó és nagyszerü családi élet-e ez? Nem kell-e mindnyájunknak irigykedve tekintenünk e jókedvü, okos, gondtalan és mulatós emberekre, akiknek frisseségét, humorát, rugalmasságát, könnyü vérét ugyancsak nem pusztithatja el az életnek semmi váratlan csapása?

Nekem és olvasóimnak is bizonyára imponál ez a szimpatikus pesti család, de a fiatal ember, aki ma egy hosszu levélben fordul hozzám tanácsért, nincs olyan könnyü helyzetben, mint mi vagyunk: ő ugyanis – szegény – halálosan szerelmes egy csinos leányba, akit ebben a milieuben neveltek fel s mivel ő maga komoly, derék és szorgalmas hivatalnok, most attól fél, hogy örök életére szerencsétlenné lehet, ha ezt a szép leányt feleségül veszi. Tőlem vár vigasztalást és bátoritást, de én – ha nem lenne a levelében egy olyan passzus is, melyre azonnal vissza fogok térni – fájó szivvel azt tanácsolnám neki: hogy fusson, de minél gyorsabban fusson el ezeknek a jókedvü szédelgőknek a közeléből s inkább vonuljon be trappista vagy ferencrendi barátnak valami kolostorba, semhogy ilyen auspiciumokkal kezdje meg a családi életét. Ezek a kisasszonyok ugyanis tényleg a magánsziniiskolák számára születtek, de arra igazán nincsenek kvalifikálva, hogy egy pedáns és tisztességes magánhivatalnok ingébe reggelenként a gombokat betegyék. Ezt felelném, még pedig minden habozás nélkül, ha az én ismeretlen barátom még valamit nem irna a levelében: azt, hogy a szóbanforgó fiatal hölgy egyáltalában nem hasonlit a szüleire, mert mindennek inkább látszik, mint léha, felületes és könnyüvérü teremtésnek. Sőt inkább: nagyon szolid, egyszerü és házias leány. Őt nem is a kisasszony karaktere aggasztja, hanem a szülei élete, mert azt hiszi, hogy az ilyen környezetben felnőtt leányból később épp olyan haszontalan asszony lesz, mint az édes anyjából. Tisztelt barátom, szabad kérdeznem, hogy miért etette meg Ön velem a békát? Mért adott föl olyan problémát, mely nem is probléma? Azt mondom Önnek, hogy siessen el gondolkodás nélkül abba a kávéházba, ahol e derék kis teremtés édesapja tartlizni szokott s a vén csirkefogótól minden gondolkodás nélkül kérje meg a leánya kezét. Mert abból a gyermekből, aki egy ilyen házban szolid és egyszerü maradt, oly derék és tökéletes feleség lesz, hogy a legszkeptikusabb szaldo-kontista is már előre megnyalhatja a száját, ha az a jó kis leány a kezét elfogadja.

A kölcsönkérés technikája

Az a fiu, aki ma egy hosszu levélben a kölcsönkérés technikája felől tudakozódik nálam, nem tartozik a humor nélkül szükölködő szegények közé. A fiatal ur előbb bizalmasan beavat abba a titokba, hogy ő tizennyolc éves kora óta állandóan pénzzavarban szenved (nyolcvan forint fizetésből nem élhet meg egy pesti gavallér, aki társaságba jár és tisztességesen öltözködik), aztán nemes nyiltsággal igy folytatja a levelét:

Lehet, hogy könnyelmü fickó vagyok, lehet, hogy nem vagyok rosszabb, mint a többi, de annyi bizonyos, hogy nem emlékszem olyan időre, amikor három napig mentes lettem volna az anyagi gondoktól. Ha ma nem is volt gondom az ebédre és a vacsorára, ha a hatalmas istenek egyszer meg is engedték érnem azt a gyönyörüséget, hogy a szabószámlámat pontosan kifizethessem, – a következő nap már kétségtelenül nehéz gondok közt virradt rám s a kávéházban, reggelizés közben, már azon kellett törnöm a fejemet, hogy, jó isten, miből fogok ma borravalót adni a képviselőék szobalányának, aki a zsur után a kabátomat fölsegiti. Három napig egymásután még sohasem örvendtem ugynevezett konszolidált pénzviszonyoknak s igy Ön, aki – legalább eddig ugy vettem észre – nem holmi pedáns smokkoskodással kezeli a fiatal urak könnyelmüségét – bizonyosan nem itél meg valami sulyosan azért, hogy amióta az eszemet tudom, jóformán mindig kölcsönből élek. A pénzügyi politikámnak az az alapja, hogy – az egyik lyukat állandóan betömöm a másik lyukkal. Vagyis: ma azt fizetem meg, amit tegnap kölcsön kértem, s holnap azt fogom megfizetni, amivel jószivü barátaim a mai napon kisegitettek. Ez a politika egészen célszerü is lenne (hiszen utóvégre én is el fogok egyszer jutni abba a nyugodalmas révbe, amelynek hajóhidján egy jószivü após várakozik a kikötni készülő fiatal emberre), ha nem lenne egy borzalmas tulajdonságom, mely állandóan Damokles-kardjaként függ a fejem fölött: az, hogy még mindig ostoba módon zavarba jövök, ha valakit arra kérek, hogy tiz forinttal kisegitsen. Ebben a tekintetben hasonlitok Blaha Lujzához, aki emlékirataiban megirta, hogy bár gyermekkora óta folytonosan a szinpadon mozog, még mindig halálos lámpaláz gyötri, ha a kulisszák közt a jelenésre várakozik. Talán szemtelenség tőlem, ha a nemzet csalogányához hasonlitom magamat, de bizonyos, hogy én is ugy vagyok, mint ő: bár innen-onnan tizenöt esztendeje lesz, hogy a kölcsönkérési müveletekben a drámai hős szerepét játszom, még mindig összeszorul a torkom a lámpaláztól, amikor a kulisszák közt a jelenésemre várakozom. És ez – bármennyire mulasson is rajtam, öreg tanácskofa – nagy, igen nagy, sőt borzasztóan nagy szerencsétlenség reám nézve, mert a kölcsönkérés átka, mint egy indus bölcs már kétezer és egynehány évvel ezelőtt megállapitotta, föltétlenül abban rejtőzik, hogy micsoda ábrázattal s a biztosság milyen mértékével tudom meghóditani a leendő hitelezőmet. Ha sápadtan, reszketve, izgatott dadogással adom elő a kérésemet, tiz eset közül nyolcszor okvetetlen tagadó válaszban van részem. Ellenben, ha mosolyogva, nyugodt nonchalance-szal (mint a boldogult Degré Alajos hiszi) s az előkelő ember könnyedségével kérek holnapig huszonöt koronát, alig akad még a fukar férfiak közt is olyan cinikus fickó, aki könyörtelenül kosarat adna. A nyugodt hang tehát a kölcsönkérőnél szinte exisztenciális kérdés, mert e nélkül ezen a pályán csak a legritkább ember boldogulhat. Mit tegyek hát, hogy ezt a nyugodtságot elsajátitsam? Már tiz nyilt brosurát elolvastam, melyeknek ez volt a cimük: Wie werde ich energisch? – de, fájdalom, egyik se használt. Végső zavaromban hozzád fordulok hát egy jó tanácsért s biztositlak róla, hogy még a legutolsó váltóm aláirásakor is hálával fogok visszagondolni rád, ha most az egyszer a bölcs utbaigazitásodat meg nem vonod tőlem.

Az imént azt mondtam, hogy a levél irója nem szükölködik minden humor nélkül, de a dolog tulajdonképpen ugy áll, hogy ezeknek a soroknak a látszólagos humora alatt komoly és érdekes pszikhológiai igazságok rejlenek. Régi tapasztalás, hogy a kölcsönkérő akció sikere sohase a szenvedő féltől függ (vagyis attól, akit a sors hitelezőnek predesztinált), hanem mindig attól, aki mint adós készül szerepelni a keletkező ügyletben. Egy öreg barátom, aki negyven évig a barátai jóvoltából élt – még pedig jól és előkelően élt – a bizalmas vallomások egy pillanatában egyszer elmesélt erről nekem egyet-mást, a maga tapasztalatainak gazdag és érdekes tárházából.

– Ha azzal a szándékkal megyek valakihez, – mondta ez a vidám kóbor lovag – hogy a tárcáján eret vágjak, én már a lépcsőházban csalhatatlanul megérzem, vajjon sikerrel vagy kudarccal fogok-e távozni a kiszemelt áldozat lakásáról? Ebben az érzésemben még sohase csalódtam. És tudja, hogy miért nem? Azért, mert a siker mindig és kizárólag az én pillanatnyi diszpoziciómtól függ. Ha inspirálva vagyok (hiába nevet, a kölcsönkéréshez épp olyan inspiráció kell, mint a lirai költemények irásához), nincs az a fukar kutya, aki ellent tudna állani a kérésemnek, – viszont bizonyos, hogy a leghitványabb kifogással is le tud valaki rázni a nyakáról, ha gyáván, minden ihlet nélkül adom elő a dadogó kérésemet. A szuggerálás ereje seholse nyilatkozik meg oly elemi erővel, mint a kölcsönkérés gyönyörü és magasztos perceiben…

Igy szólt a legklasszikusabb pumpoló, akit világéletemben megismertem, – nálam inkább tehát senkise tudja méltányolni azt a panaszos levelet, amelyet ma ez a fiatal ur hozzám intéz. De ha méltányolom is a bánatát, segiteni nem tudok rajta, mint ahogy az orvos se tud segiteni azon a betegén, aki tüdővészes lázában igy szól hozzá:

– Mentsen meg, – és én még a haló porában is áldani fogom…