Part 5

– Te, édes fiam, oktalanul és meggondolás nélkül cselekedtél, mikor annak a hizelkedő kis cicának a duruzsolására a legbelsőbb titkaidat is elárultad. Akárhogy is szereted a feleségedet, meg kellett volna fontolnod, hogy az asszony akkor se hall szivesen a vetélytársairól, mikor azok már visszavonhatatlanul és végérvényesen bevándoroltak a mult idők ködébe… És meg kellett volna fontolnod azt is, hogy nem a nagy metropolisok háztengerében élsz, hanem egy kicsike városban, ahol mindenki mindenkinek a szomszédja… Nem tudhattad-e előre, hogy ez a találkozás kikerülhetetlen?… Gyönge és együgyü voltál, édes fiam, s bizony alaposan rászolgáltál, hogy a sors egy kicsit megcibáljon a könnyelmüségedért…

– Neked, édes lányom, feltétlenül igazad van, amikor attól a kellemetlen látogatástól huzódozol… Igazad van és mégse cselekszel helyesen, amikor az igazadból tőkét kovácsolsz… Ha ezt tennéd, csaló és szédelgő lennél, mert akkor, azon a nevezetes éjszakán, ugyancsak tiltakoztál az ellen, hogy a multakra féltékeny vagy. Hiszen ugyis tudom, hogy nem meggyőződésből okozol nehézséget az uradnak, aki őszinteségében ugy vallott, mint a parancsolat. Ha tudod, hogy csak téged szeret, miért félsz attól a találkozástól? A mult miatt?… Hát mutasd meg nekem azt a férfiut a föld kerekségén, aki ilyen vagy még zajosabb mult nélkül lép az anyakönyves hivatalába! Édes lányom, az öreg kádi azt parancsolja neked, hogy habozás nélkül vedd magadra azt a hires selyemruhát, s meg se állj addig az emeletes házig, ahol egy szegény, irigykedő asszony várakozik rád… És beszélj vele tiz percig az irodalomról és a müvészetekről, hozd szóba a cselédkérdés mizériáit, ha az idődből tellik, vegyed bonckés alá az uj, tavaszi kalapdivatot is, – aztán térj vissza az uraddal a magad édes kis fészkébe, s öleld magadhoz igaz szeretettel azt a nagy darab legényt, aki bizonyára nem rosszabb, mint az édesapád volt, s mint amilyen – süsd csak le a szemedet! – a te fiad lesz, akivel a gólya már bizonyosan készülődik hozzád…

És most, gyermekeim, menjetek a jó isten hirével és hagyjátok, hogy a pipámat tovább szivjam…

A szédelgő

A történet annyira mindennapi, hogy nem is lenne érdemes foglalkozni vele, de a pointe, mely egyáltalában nem mondható banálisnak, elég érdekes és jellemző ahoz, hogy ezt az egész, kortörténelmi esetet szóvá tegyük. A történetnek két szereplője van: a férj és a feleség. A férj az ismert teherhordó állatok közül való, akik szivesen törik magukat reggeltől estig a legnehezebb munkában, csakhogy ő nagysága finom toilettekben járhasson, elegáns fürdőkben tölthesse a nyarat, s a szinházban, a hangversenyteremben a prédikátumos hölgyek szomszédságában ülhessen. Ő maga gyürött kabátban, rojtos kézelőben jelenik meg a nyilvánosság szine előtt, rossz ötös szivarokat szi, s mig kedves neje a hüs hullámokban kacér uszó-öltözetekkel ragadja el az udvarlóit, ő kilógó nyelvvel, verejtékes homlokkal lohol a pesti aszfalton, silány korcsmákban ebédel, s legfölebb szombaton este rándul le a fürdőbe, hogy a családi tüzhely képzelt melegét élvezhesse. Ilyenkor ugy fest ő nagysága mellett, mint egy polgári ruhába öltözött hordár, s ezt az elegáns asszony meglehetősen érezteti is vele. De hogy is ne! Hiszen ő, a „jó családból való“ fiatal leány valóságos martiriumot követett el, amikor ehez a Schlemihl Péterhez feleségül ment. Hogy ez a Schlemihl Péter fárad, dolgozik, liheg érette, hogy időnap előtt megöregszik, hogy az életből a munkán kivül nincs egyéb élvezete, – ugyan, hát van olyan ostoba ember, aki ezt is érdemnek kvalifikálja? Köszönje meg az a komikus figura, hogy az ilyen szép, ünnepelt, elegáns asszony a nevét viseli, s hogy néha – amikor különös jó kedvében van – még azt is kegyesen eltüri tőle, hogy az éjszaka leple alatt magához szoritsa. Vajjon ez is nem százszor, sőt ezerszer több annál, mint amit ez az igavonó barom megérdemel?

Azt hiszem, senki sincs Önök között, t. olvasók, aki őnagyságát, s kedves férjét közvetlen tapasztalásból ne ismerné, hiszen az ilyen házasság éppenséggel nem tartozik a ritkák közé. Az alakok itt meglehetősen banálisak – Budapesten, ha a kezünket kinyujtjuk, okvetetlen megfogunk egy efajta férjet, – de az én történetem mégse tartozik a mindennapiak közé, mert a vége nagyon eltér a rendes, megszokott sablontól. A férj ugyanis, akiről szó van, nem olyan szerencsés, mint a kollegái. Annyiból nem, hogy a munkája kevesebbet kamatozik, mint amennyire szüksége van. Hiába gyötrődött, hiába lihegett, mióta az eszét tudja, az üzletek mindennap rosszabbul mentek, egyre több szédelgő akadt, aki furfangosan rászedte, szóval: elérkezett egyszer az a pillanat, amikor sehonnét se lehetett többé megszerezni azt a pénzt, amire ő nagyságának szüksége volt. És ekkor – mit tehetett volna mást? – a szerencsétlen ember rálépett arra az ösvényre, mely egyenesen Kisfaludy fogházigazgató ur karjaiba vezet: sikkasztani kezdte az alkalmazottjai kaucióit, sőt uj és uj alkalmazottakat szerződtetett, csakhogy minél több kauciót sikkaszthasson. Ez a manőver csak akkor szünt meg, amikor a rendőrségtől egy detektiv jelentkezett az irodában, s a főnök urat egylovas bérkocsin beszállitotta az ugynevezett központba. Ez a központ nem teketóriázott sokat, hanem nehány furfangos keresztkérdés után egyszerüen letartóztatta a boldogtalan teherhordót, abban a pillanatban, amikor a nagyságos asszony éppen teljes gőzzel Siófokra készülődött, hogy barátnőit az uj tailettejeivel megpukkaszsza. A váratlan epizód után azonban egyelőre lemondott az utról, e helyett elájult és sirógörcsöt kapott, majd – mikor fellocsolták – telefonált az ügyvédjének, hogy adja be sürgősen a válópert.

– De hiszen tisztára csak ő miatta sikkasztottam! – kiáltott fel a boldogtalan férj, mikor cellájában a szomoru hirt közölték vele.

Ő nagysága azonban, mikor e nyilatkozat felől értesült, haragosan vonta össze gyönyörü szemöldökét.

– Akármiért sikkasztott, – mondta nemes megbotránkozással, – azt senkise kivánhatja tőlem, hogy egy megbélyegzett emberrel, egy börtönviselt szédelgővel, együtt éljek. Engem leánykoromban ugy neveltek, hogy soha semmit se kellett nélkülöznöm abból, amiben csak valamikor örömem telt. Nem azért mentem férjhez, hogy rossz ruhákban járjak, s hogy a lemondás erényében gyakoroljam magamat. Az uramtól jogosan megvárhattam, hogy minden jóval elhalmozzon, – hogy honnan vette a pénzt, ez kizárólag csak ő reá tartozott. Azt se bántam volna, hogy sikkaszt, ha a büne a világ előtt ki nem tudódik. De igy vége köztünk a barátságnak, mert egy gazemberrel nem lakhatom egy födél alatt. Sajnálom, de én nem születtem arra, hogy mártir legyek…

Aki ezt az esetet beküldte nekem, arra kér: mondjak kemény itéletet az asszony felett, aki ilyen galádul cserbenhagyja azt az ostoba és magáról megfeledkezett boldogtalant. Nem teszem, mert ellenkeznék a meggyőződésemmel: annak a bestiának tökéletesen igaza van. Sajnálnunk talán lehet azt a szegény félbolondot, de együtt nem érezhetünk vele: a férfi, aki becstelenné lesz, csakhogy a felesége drága toilettekben járhasson, valóban rászorult arra a büntetésre, hogy éppen az hagyja legelőször a faképnél, akinek kedvéért a becsületét feláldozta. Ez a legtisztább nemezis, melyről az antik bölcsek beszélnek. Az az asszony, aki alávaló költekezésével az ura életét és tisztességét tönkre tenni akarja, bizonyára megérdemli, hogy épp ugy kikergessék a házból, mint azt a másikat, aki a hitvesi becsületéről megfeledkezett. Az a férj, akinek nincs meg ehez az ereje, föltétlenül érdemes a részvétünkre, de nem érdemes arra, hogy a sors attól a nagy és borzalmas fájdalomtól megkimélje, melynek az a szegény sikkasztó áldozatul esett.

Kirándulás a vánkos alá

Tisztelt uram, aki oly kegyes, hogy a soraimat végigolvassa, nem tudom, vajjon kegyed ama boldogok közé tartozik-e, akik házasságkötés céljából valaha az anyakönyvvezető előtt megfordultak, de ha van egy női lény a földön, aki a kegyed gyönyörü hangzásu nevét viseli, hát akkor bizonyosan jól ismeri a mindennapi élet következő epizódját:

Kegyed fölkel, kicsinositja magát, s reggel kilenc óra tájban elballag a hivatalába. A villanyoson, ahol az átszállójegyet megváltja, előveszi a pénzestárcáját, hogy az aprópénz közül egy huszfillérest kihalászszon. De mielőtt a pénzt kivenné, tünődve néz maga elé a levegőbe, s igy szól, miközben a homlokán kidagadnak az erek:

– Bizonyosan tudom, hogy tegnap este legalább is husz korona aprópénzem volt, mert az alsósban csinos összeget nyertem s a partnereim mindketten aprópénzzel fizettek. Azóta nem adtam ki többet egy koronánál, s lám, most mégis négy koronám és harmincnyolc fillérem van mindössze. Hova tünt tehát tegnap este óta tizennégy korona? A pénzestárca egész éjjel a vánkosom alatt volt, a cselédnek tehát nem volt alkalma, hogy megdézsmálja. De különben is bizonyos vagyok róla, hogy Teréz, aki három év óta nálunk szolgál, nem nyul semmi körülmények között idegen pénzhez.

E monológ után átveszi a kalauztól az átszállójegyet, s ekkép folytatja az érdekes magánbeszélgetést:

– Imádott nőm őnagysága lopott el megint tizennégy koronát a pénztárcámból…

Ha kegyed ama boldog emberek közé tartozik, akik egy drága nőt a magukénak mondhatnak, akkor épp oly jól tudja, mint én, hogy ez a monológ mindennap százszor és százszor megismétlődik Budapesten és az ország többi részein, a villamoson, a tovarobogó konflis ölében, vagy a gyalogjáró aszfaltján. Az édes kis teremtések, akik a férjük pénztárcáját kora hajnalban megdézsmálják, tekintélyes számban élnek szeretett hazánk virányain, mert az asszonyi felfogás egyáltalában nem egyezik meg a büntetőtörvénykönyv paragrafusával, mely tudvalevőleg ridegen lopásnak minősiti azt a tényt, ha valaki tudtunkon kivül a pénzünket eltulajdonitja. A szende nő, akit dobogó szivvel vezettünk valaha az oltár elé, többnyire annak a nézetnek hódol, hogy a férj pénzéhez a feleségnek is joga van, s igy akkor, amidőn vidám horkolásunk órái alatt kifosztogat bennünket, abszolute nem müvel helytelen dolgot. „A csicserlit (igy nevezik a polgári háztartásokban az aprópénzt) a jó istenke arra teremtette, hogy a hüséges feleség ellopja“, – mondják szeretett élettársaink, akik egyébként attól se riadnának vissza nagyon, hogy az osztrák-magyar bank velinpapirosra nyomott utalványait is kiszedegessék hófehér párnácskáink alól.

A vánkosok alatt kalózkodó hölgyek problemáját abból az alkalomból teszem itt fejtegetés tárgyává, hogy egy naiv asszony kérdést intéz hozzám affelől: vajjon csakugyan bünt követ-e el a feleség, ha az ura pénzestárcáját ilyenmódon kiüriti? Mielőtt a választ megadnám, mindenesetre kalapot emelek e romlatlan virágszál előtt, aki e közkeletü cselekedet elkövetése előtt az én szankciómat kéri, holott sokkal egyszerübb lenne, ha utólagos jóváhagyásom reményében tenne kirándulásokat a szeretett férje vánkosa alá. De mivel kérdez, hát szivesen válaszolok: én bizonyos fentartással az asszonyok pártjára állok s kijelentem, hogy az aprópénzes tárca kifosztogatását nem minősitem fegyházra méltó büntettnek. Tudom, hogy ezzel a nézetemmel az összes férjeket magam ellen bőszitem, de én az igazságért szivesen megköveztetem magamat, s az igazság ebben az esetben az: hogy a férj vagyona egyuttal a feleségé is s igy áldottlelkü hitvesünk csupán a maga tőkéjét fogyasztja, amikor szendergésünk édes pillanataiban kirabol bennünket. De – amint mondtam – csak bizonyos fentartással teszem ezt a kijelentést, s ez a fentartás abból áll, hogy csupán a takarékos és szolid feleségeknek adom meg a jogot a haramia-iparhoz, ellenben könyörtelen vagyok azokkal az asszonyokkal szemben, akik az ekként elharácsolt aprópénzt haszontalan fényüzésre forditják. Aki az ilyen pénzből a kis gyerekeit ruházza, a maga toilette-számláját fedezi, a háztartás horribilis kiadásait pótolja, azt előre is fölmentem a lopás vádja alól. Az ilyen asszony nem lop, hanem csupán a budgetjét emeli föl, a mi hallgatag jóváhagyásunkkal.

Tessék tehát csak bátran odanyulni az alá a vánkos alá. A jóravaló férj – biztositom önöket róla – nem fog megharagudni az ilyen kedves és ártatlan tréfáért. Ellenkezőleg: örülni fog, hogy a feleségének akaratlanul is örömet szerezhet.

_Nb._ megjegyzem, hogy én nem a vánkosom alá teszem a pénzestárcámat, hanem gondosan elzárom a Wertheim-szekrénybe.

Más

Minthogy sokkal becsületesebb vagyok, semhogy titokban az elégedetlen férjekkel összejátszszam, ezennel ridegen leleplezem azt az urat, aki ma, nagy diszkréció kikötése mellett, arra kér, hogy mossam meg ebben a rovatban a felesége fejét, mert őnagysága meg nem érdemelt jóakarattal viseltetik az én öreges fecsegéseim iránt, s igy bizonyára sokkal jobban imponál neki az, amit én leirok, mint az, amit az ura a polemizálás hevében mondani szokott. A ravasz ember arra biztat, hogy a világért se szolgáltassam őt ki a feleségének, vagyis: ne áruljam el, hogy az ő levelére válaszolok, hanem csak ugy, általánosságban beszéljek arról a problémáról, amit ő négyszemközt közöl velem. Amint Önök látják, én nem vagyok kapható az ilyen csalafintataságokra, s ezennel nyiltan kijelentem, hogy direkte ennek az urnak a levele szolgáltatja nekem az alkalmat ahhoz, hogy a dolog felől a véleményemet elmondjam. Remélem, ez a nyiltságom a legnagyobb mértékben lekötelezi őnagyságát, az én ismeretlen tisztelőmet, annyira lekötelezi, hogy most már nem fogja rossz néven venni tőlem, ha magában a lényegben nem adok neki igazat. Hiszen az asszonyoknál a forma mindig hasonlithatatlanul fontosabb a lényegnél…

Maga a kérdés, melyről nyilatkoznom kell, abból áll: mi a véleményem azokról a feleségekről, akik a házasélet akut vitái közben sürüen és előszeretettel használják az efféle kijelentéseket:

– Más férjnek a szeme sülne ki, ha igy beszélne!

– Más férj tejbe-vajba füröszti a feleségét, mig én ott is sirok, ahol senki se látja!

– Más férj akkor a legboldogabb, ha észreveszi, hogy a felesége mindenkinek tetszik.

– Más asszony már rég kikaparta volna a szemedet!

– Más asszonynak mindig puccon jár az esze, mig én olyan kalapokban járok, hogy a hátam mögött minden ismerősöm kinevet.

– Más asszony majd tudná, hogy mit csináljon, ha ilyen banditához került volna!

Szóval: azokról az asszonyokról kell nyilatkoznom, akik minden polémiát akképp intéznek el, hogy mást képzelnek a maguk vagy a férjük helyébe s az ugynevezett összehasonlitó iskola révén jutnak el arra az eredményre, hogy az uruk tizenhárompróbás csirkefogó, ők pedig sajnálatraméltó mártirok.

Lojalitásommal, melynek föntebb oly nemeslelküen a tanujelét adtam, azt hiszem, jogot váltottam ahhoz, hogy őszintén felelhessek a kérdésre. Tehát udvariaskodás nélkül kijelenthetem, hogy őnagysága módszerét nem találom se őszintének, se igazságosnak. Mert én nemcsak abban nem hiszek, hogy más férj, vagy más feleség olyan lenne, amilyennek az elégedetlen asszonyok elkeseredett felkiáltásaiban szerepel, hanem még abban se, hogy maguk az elégedetlen asszonyok komolyan hinnék azt, amit mondanak. Sajnos, mindnyájan tudjuk, hogy más férj se angyal, sőt: valamennyi épp ugy kártyázik, épp ugy füllent, épp ugy félreudvarol, mint az, akivel szemben oly lesujtó hangon kijátszszák őket. Aminthogy az se titok előttünk, hogy más asszonyok se kaparják ki mirnix-dirnix a férjük szemét, s hogy a folytonos puccon csak azoknak jár az eszük, akik léhák, felületesek és haszontalanok. Az ilyen példálózás csak üres beszéd, mert valamint nincs kétség abban, hogy udvariasabb férfiak is vannak a világon, mint őnagysága férje, ugy az is egészen bizonyos, hogy nála sokkal rosszabbak, durvábbak és szivtelenebbek is ezrével megfordultak már az anyakönyvvezető előtt. Sőt egy kis jóakarattal minden asszony konstatálhatja, hogy a barátnői közül talán nem is ő járt a legrosszabbul, aminthogy higgadt perceiben még a legméltánytalanabb férj is beismeri a lelke mélyén, hogy őnagyságánál sokkalta léhább teremtések is sürüen bitorolják az asszonyi méltóságot.

A másra való hivatkozásnak, amit az asszonyok oly előszeretettel gyakorolnak, különben nem is az a célja, hogy az igazság konstatáltassék vele, hanem az, hogy a férjek ideggörcsöket kapjanak, s távol legyen tőlem olyasmit állitani, hogy ez a cél talán nem méltó tárgya egy finom, női lélek ambiciójának. Utóvégre: ha már az ember nem csináltathat minden szezonban három-négy uj toilettet, legalább azzal szórakozik, hogy drága hitestársát minél sürübben megpukkaszsza. Ez legalább vidám és olcsó mulatság.

„Maga“ vagy „te“?

Kedves kis barátnőm, aki sulyos lelki tépelődései közben most hozzám fordul azzal a kéréssel, hogy gyötrő gondjaitól megszabaditsam, a Kegyed levele élénken eszembe juttatja azt a pedagógust, aki a felsőbb leányiskolák számára a Shakspere szinmüveit átdolgozta. Ez a derék ember nagyon komolyan vette a feladatát, s például Romeót és Juliát olyan illedelmes tónusban beszéltette egymással, hogy munkáját még a leggondosabb mama is teljes megnyugvással adhatta a serdülő kis leánya kezébe. Romeó az erkély alatt a Julia hogyléte felől tudakozódott, megkérdezte tőle, hogy végzett-e már a tisztogatással, Julia pedig gyöngéden igy szólott:

– Kérem, türje föl a gallérját, mert ebben a hidegben meghülhet és náthát kaphat…

Mi, akik nem foglalkozunk pedagógiával, talán furcsának találjuk a kitünő tanerő ujitását, de illedelem szempontjából – hiába tagadnók – a tisztes férfiu föltétlenül különb, mint a hatalmas britt oroszlán. És bár sokan vannak, akik az érzelmek viharai közepette meglehetős kis szerepet juttatnak az etikett kérdéseinek, bizonyos, hogy a körültekintő ember mindig tekintettel van azokra a §-okra is, melyeket az illemkodex fejezetei előirnak…

Kegyed, szegény kis barátnőm, most különös zavarban van: pár hónapja férjhez ment egy szeretetreméltó uri emberhez, még pedig egy egész idegen városba, ahol az urán kivül mindeddig senkit se ismert. Természetesen sorra vizitelte a kisváros minden valamirevaló családját, s ugyancsak megijedt, a mikor azt a tapasztalatot tette, hogy a házaspárok, akiknél megfordult, kivétel nélkül magázzák egymást… Abban a városban egyenesen parasztságnak minősitik, ha egy férj és egy feleség palam et publice tegeződnek… Kegyed (nekem négyszemközt be meri vallani) már menyasszony korában is te-nek szólitotta a vőlegényét, s most szinte képtelennek érzi magát arra, hogy ilyen idegen és szertartásos stilusban beszéljen vele… De mit tegyen, ha nem akarja, hogy kipletykázzák? Affektálja-e a magázást, mint a többiek, vagy ne törődjék senkivel és semmivel, hanem megmaradjon tovább is a _te_ szócska mellett?… Az ügy oly kényes és sürgető, hogy immár egy pillanatig se várhat tovább s azért engem, a huszadik század vén magán-Kniggéjét kér meg arra, hogy a borzadalmas kétségéből kimentsem…

Kedves asszonyom, amikor az imént arra a derék pedagógusra hivatkoztam, aki az öreg Shaksperet a zsur-illem szempontjából átdolgozta, már körülbelül meg is feleltem a kérdésére. Azok a házaspárok, akik az arisztokratikus magázást kultiválják, szintén azt az önkénytelen humort müvelik, mint ama jónevelésü tanférfiu… Mert ha a megfejelt Romeó, aki Juliát Kegyednek szólitja, furcsa és nevetséges figura, legalább is ugyanilyen nevetséges az a férj és feleség, aki az illemkodex kodifikált paragrafusai szerint beszélget egymással. Már tudniillik a logika szempontjából, – mert hiszen a divat, amint tudjuk, egyáltalában nincs összefüggésben a logikával. A divat nagyobb ur, mint a logika, nemcsak a francia szinmüvekben, ahol a férj asszonyom-nak szólitja a feleségét, hanem a polgári életben is, ahol – ha már automobilt nem tarthat az ember – legalább az előkelő magázással ringatja bele magát az előkelőség illuziójába. A mágnások kivétel nélkül magázzák a feleségüket, – miért ne magázzuk hát őket mi is, amikor ez az arisztokratáskodás egyetlen fillérünkbe se kerül? A divat tehát készséggel elfogadta ezt az uzust, de a szegény logika sirva vonul meg a sarokban ennek a sok nevetséges, affektáló komédiásnak a láttára. Mert mondja meg nekem, édes, naiv kis szivem, mi a logika abban, hogy otthon, a négy fal között, a maga uracskája olyan jeleneteket rögtönöz minden este, hogy az olvasókönyvbeli Illem riadtan menekül a kulcslyukon át (ha ott maradna, bizonyosan megpukkadna mérgében) s másutt, idegen társaságban, Kegyed is, az ura is földig hajolnak a kifestett arcu vén dáma előtt, akit hazulról, mikor egyedül maradnak a puha fészkükben, kacagva kergetnek el minden nap? Nem éreznék-e, hogy természetellenes dolgot cselekesznek, amikor Kegyetek, a két bolondos, szilaj, szerelmes jópajtás, egyszerre ilyen idegen hangon beszélnének egymással? Nem, akármit is pletykáznak azok a hegyesorru kávénénikék, maguk csak maradjanak meg ezután is a tegeződésnél, s higyjék meg nekem, hogy nem az az igazi Illem, amit az ünnepélyes, vén szamarak annak mondanak…

Civakodó házastársak

Két ember összevész és nagyon szeretne kibékülni egymással, de mindegyik sokkal büszkébb, semhogy a kibékülést kezdeményezné. Ugyebár, ez igen könnyen megoldható probléma? Amelyik okosabb – és kétségtelen, hogy mindakettő okosabb – az egyszerüen odalép a másikhoz és igy szól hozzá:

– Vigyen el az ördög, ne bolondozz, hanem nyujtsd ide a kezedet, vén kutya!

Ez volna a leghelyesebb megoldás, ha nem volna egy sulyos bökkenője a dolognak: a két haragos fél ugyanis nem két jó barát, hanem – egy ur és egy hölgy, vagyis röviden szólva, egy házaspár. Igy már sokkal bajosabb a helyzet. Mert két jóbarát közt még csak elképzelhető az ilyen egyszerü kibékülési jelenet, de egy házaspár közt – soha! Azok közül egyik se lép oda a másikhoz ilyen rövid uton, mert mindegyik meg van győződve róla, hogy véres igazságtalanság esett rajta. Hiszen ha nem ezt gondolná, ugy az összeszólalkozásnak bizonyára nem lett volna harag a vége. „Csak nem alázkodhatom meg akkor, amikor igazam van!“ – mondja magában a férj is, a feleség is. És igy történik, hogy néha napokig, sőt hetekig lehorgasztott orral ül az asztalnál két ember, aki tulajdonképpen ugy szereti egymást, mint a galamb a tiszta buzát, sőt néha szótalan haraggal át is öleli egymást – persze csak a diszkrét sötétség leple alatt – hogy aztán, mikor az öreg nap ismét elárasztja sugaraival a világot, ott folytassa a haragot, hol tegnap este abbahagyta.

– Mi itt a teendő? – kérdezi tőlem levelében az egyik fél, aki nagyon lelkemre köti, hogy óvatosan kezeljem az ügyet, mert a férje még rá talál jönni, hogy ő fordult tanácsért a vén világcsavargóhoz, s oktalan elbizakodottságában azt hiszi, hogy ő az, aki a kibékülést forszirozni akarja.

Édes gyermekem, én koros, tehát udvarias ember vagyok, s igy föltétlenül meg vagyok győződve róla, hogy Kegyed egy szelid és ártatlan bárány, az ura pedig egy rabiátus fenevad. Efelől egészen bizonyos vagyok és mégis azt mondom: Kegyed épp oly hibás a dolgok idáig való fejlődésében, mint az a brutális és kiméletlen fráter… Egy öreg, immár fogatlan diplomata tanitott meg engem egy igen nagy bölcseségre, valahol egy kairói hotel terraszán, februárban, mikor a fekete kávénkat szürcsöltük s mindenféle haszontalanságokról beszélgettünk… Arról volt szó, hogy néha a legszerelmesebb házaspárok is teáscsészéket vagdosnak az egymás fejéhez (persze csak jelképes értelemben) s hogy ostoba félreértésekből némelykor véres tragédiák születnek… A fehérhaju diplomata, aki a szerelmi kérdésekben is elsőrangu szakember volt, egy darabig elgondolkodva szivta a szivarját, aztán igy szólott:

– Van egy biztos mód arra, hogy ezeket a csunya jeleneteket minden házaspár kikerülje, de csak abban az esetben, ha a férj is, a feleség is azt a hatszázéves, öreg kabalát alkalmazza, amely – ugy emlékszem – még a boldogult Kis Pipintől ered… Ez a kabala abból áll, hogy a megsértett házasfél, mielőtt a sértésre illendően válaszolna, előbb elmondja magában háromszor egymásután a Miatyánkot…