Part 4

Ezek után talán fölösleges mondanom, hogy én az asszonyoktól nem követelem azt a természeti abnormitást, hogy a külsejüket elhanyagolják. Sőt: egyenesen azt mondom, hogy az okos nő mindig különben öltözködik egy fokkal, mint ahogy azt a társadalmi helyzete megengedi. És ez a nézetem nem is immorális; mert az emberi, – igazabban a férji lélek ismeretéről tanuskodik. Ismerem a saját fajtámat és igy tudom, hogy bármennyire puritánok legyünk is, nagyon hamar megunjuk a puszta lelki nemességet, s kedves nőnk ő nagyságát hasonlithatatlanul csábitóbbnak találjuk, ha nem csupán házias erényeivel, hanem bájos megjelenésével is elkápráztat bennünket.

A probléma tehát szerencsésen meg lenne oldva, ha a döntvénynyel kapcsolatban nem merülne föl egy másik, égető kérdés: honnan vegye az okos feleség azokat az összegeket, amelyekből a toilette-költségeit fedezheti? Mert a toilettek, a finom toilettek, veszettül drágák és a férjek – miért ne vallanók be magunk között? – semmitől se irtóznak annyira, mint hogy az édes és szeretett nő ruhaszámláit kifizessék. Még az is, aki nincs ráutalva a takarékosságra, akut idegrohamok közt intézi el ezt a kinos és kellemetlen ügyet; hát még a megszámlált pénzből élő nyárspolgár, akinél egyenesen katasztrófaszámba megy, hogy egy nagyobb összeget egyszerre kifizessen. Hiszen már a történetirók is megállapitották, hogy a családi viharok legnagyobb részét a feleség ruhaszámlái okozzák. Az okos nő tehát kikerüli ezeket a veszedelmes szirteket s tudván, hogy a gaz férfiak csak az idegen hölgyekkel szemben gavallérok, ama bölcs pénzügyminiszterek példáját követi, akik az ugynevezett indirekt adórendszer segitségével szivják ki a vért a szegény polgárok testéből. Amit e ravasz államférfiak a szesz, a dohány, a kártya, a bélyeg utján vesznek ki a zsebünkből, azt ő nagysága, szeretett nőnk, a konyhapénz törvényes cimén szerezheti meg a legkönnyebb és a legkényelmesebb módon. Ne mondja nekem senki, hogy a férfiak a konyhapénz dolgában se bőkezüek. Igaz, hogy a legtöbben e téren is becstelenül fukarok, de mivel a sárgarépa, a kelkáposzta és a nullás liszt tekintetében még a legfurfangosabb férfiu se tartozik a kipróbált szakemberek közé, a praktikus asszony mindig talál rá módot, hogy háztartási budgetjét, drága férje lóvátételével, fölemelje. Akinek nincs pénze, az sikkaszt a konyhapénzből, – mondja egy ismeretlen bölcs, aki jól ismerte a huszadik század férjeit s bölcsen tudta, hogy a meg nem vásárolt sárgarépa néha szenzációs selyembluzokká és pompás kalapokká változik. A fukar bestia legfölebb éhesen kel föl az asztal mellől, de mi ez ahhoz a másik éhséghez képest, amely a csinos, jólöltözött, elegáns felesége megpillantásakor elfogja?

A velezpongyola

Egy érdekes és sajátszerü rébusznak a megfejtéséről van szó, mely rövid szavakba foglalva ekképpen hangzik: miért rokonszenvez oly feltünően a férjes asszonyok kilencvenöt százaléka a velezből, vagy – közkedveltebb kifejezéssel élve – a pargetből készült házi pongyolával?

Ez a kérdés, igy felületesen nézve, egyszerü divatproblemának látszik, de aki a szivekbe és a vesékbe lát, jól tudja, hogy mély és fontos, lélektani motivumok rejtőznek az egyszerü velezpongyola mögött.

A rébusznak ugyanis – akármilyen különösen is hangzik ez a válasz – az a megfejtése, hogy a nagyságos asszonyokat nem igen bántja az az ambició, hogy a férjeik őket bájos és csábitó teremtéseknek tartsák. Helyesebben szólva: egyáltalában nem törődnek azzal, hogy szeretett hitestársuk azzal a pillantással nézi-e őket, ami minden szép asszonynak kijár minden jóizlésü férfiutól. A velezpongyola, ha beszélni tudna, igy szólana hozzánk:

– A férjnek az a kötelessége, hogy a háztartási pénzt rendesen kiadja nekünk, hogy a házbért pontosan kifizesse a háziurnak, hogy drága, szép és elegáns toilettekről gondoskodjék, melyeket azonban csak akkor veszünk magunkra, ha idegen férfiak tünnek fel a látóhatáron. Azonfelül kötelessége, hogy a rossz ebédet jónak találja, hogy a cselédkérdések viharait elsimitsa, s hogy sündisznó módjára összekuporodjék, mikor a rendes, heti idegrohamunk meglátogat bennünket. Joga e kötelességekkel szemben mindössze annyi, hogy egyszer-másszor – ha jó hangulatban vagyunk – megcsókolhat bennünket. Arra azonban, hogy a kedvéért szépek és kedvesek igyekezzünk lenni, semmi esetre se reflektálhat, mert mi már akkor is módfelett kitüntettük őt, amikor megtiszteltük azzal, hogy feleségül mentünk hozzá. A férjünket már az esküvő előtt meghóditottuk, az esküvő után tehát azokat a férfiakat kell meghóditanunk, akik még leánykorukban nem bolondultak belénk…

Ezt mondaná a velezpongyola, ha beszélni tudna, – mert mi egyéb, más jelentősége lehetne annak a titkos ligának, melyet ez a csuf, esetlen, közönyt és hidegséget jelentő ruhadarab szimbolizál? Mi egyebet lehetne következtetni abból a furcsa, de általánosan elterjedt szokásból, hogy bájos, fiatal asszonyok is, akik a nyilvánosság előtt mindig elragadóan tökéletes full dress-ben jelennek meg, otthon, amikor nem találkoznak más férfiszemmel az urukén kivül, szándékosan és bünös nemtörődömséggel elcsufitják magukat? Nem kétszer kettő négy-e, hogy a férjük hideg butordarabbá, az otthon egy szükséges kellékévé lett a szemükben, akinek a tetszése, vagy a nem tetszése, teljesen hidegen hagyja őket, épp ugy, mint valamikor az édes apjuké, a kedves, jólelkü, de minden földi szenvedelemtől megszabadult öreg emberé…

A velezpongyola, a kopott, a szinehagyott ruhadarab, melyet imádott nőink oly babonás ragaszkodással öltenek magukra a házi tüzhely magányában, kétségtelenül ennek a tébolyitóan józan felfogásnak a szimboluma, de a velezpongyolának – higyjék meg nekem – nincs igaza. A férj, bármilyen jó és nemes lélek legyen is különben, sohase fog ékeskedni azokban a polgári erényekben, melyek a szülői ház szelid patriarcháját az önök édesatyját jellemezték. Ő is szeretettel és gyöngédséggel nézi Kegyeteket, amikor, mint édes kis fészkük tündérei, fürgén, rózsás arccal végzik házi dolgaikat, de ez a szeretet és gyöngédség mérhetetlenül különbözik az apa érzéseitől, melyek tiszták, nemesek és hófehérek voltak, mint a Mont Blanc csillogó hegyorma. A férj szeretete, bármily háborgó oceán legyen is, önzetlenségben nem versenyezhet az apáéval, mert ő nemcsak a házitüzhely szelid nemtőjét látja Kegyetekben, hanem a férfi örök és izgató álmát: az asszonyt is. Az apa illuzióinak tehát még a legkopottabb velezpongyola se ártott – ő az alatt is csupán az édes kis leánykája lelkét látta – de a férjet, aki nem elégszik meg a lelki szépséggel, a kijózanodásnak valami hideg szellője csapja meg, amikor szive királynője paradicsomfoltos pargetszövetbe burkolja fejedelmi termetét. És ez természetes is, hiszen ő nem csupán az együttérző pajtást keresi abban a nőben, akit oltárhoz vezetett, hanem a csábitó és kivánatos asszonyt is, aki minden asszonyok közt a legszebb és a legtökéletesebb. Mennyire kiábránditja hát, ha a drága lény piszkos és gyürődött pongyolában fogadja, holott mindazideig, amig a maga házi tüzhelyét meg nem alapitotta, sohse találkozott olyan nőkkel, akik otthon züllött pargetszövetekben sürgölődtek. Akiket addig látott, mind csipkés selyempongyolát viseltek, – illuzióinak fájdalmas és szomoru vesztét jelenti tehát, mikor épp azt látja közönségesnek és banálisnak, aki eddig mint a poézis és a finomság képviselője szerepelt féltve őrzött álmaiban.

Az asszonyoknak, akik annyira rokonszenveznek a pargetszövettel, azt ajánlom: öltsék fel ezután a hites férjük kedvéért is a legszebb pongyolájukat. Mert különben megtörténhetik, hogy a kedves férjük más, praktikusabb nőknél fogja keresni a csipkével diszitett, selyemotthonkát.

Az ujságolvasó férj

Egy nő – csak nő képes az ilyesmire – azt a különös kérdést szögezi a mellemnek, hogy mi érdekel jobban a kettő közül: Bosznia-Hercegovina annektálása-e, vagy egy bájos, huszonhárom esztendős, karcsu asszony, akinek az az egyetlen ambiciója, hogy én őt szépnek és kivánatosnak találjam. Mondhatnám, hogy engem a boszniai események jobban érdekelnek – az én koromban már azt is elhiszik az emberről, – de nem akarok hazudni, hát bevallom, hogy dacára ezüstfehér szakállamnak és tiszteletreméltó, patriarchai ábrázatomnak, engem százszor, ezerszer, sőt tizezerszer jobban izgat egy édes és kacér asszony, mint a világ összes politikai eseményei.

A probléma tehát pár szóval meg lenne oldva, ha a kérdésben nem rejtőznék valami ravaszság – mert hogy a dolog nem olyan egyszerü, amilyennek látszik, azt mindenki eltalálja, aki az asszonyokat ismeri. Ő nagysága ugyanis bővebben kifejti, hogy tulajdonképpen mit akar tudni, s igy elárulhatom, hogy nem ilyen ártatlan és akadémikus jellegü elméletről van szó. A szelid kérdés mögött természetesen egy haszontalan férj rejtőzik, aki délben, mikor a hivatalából hazajön, rögtön ujságot kap a kezébe, s mohó kiváncsisággal legeli végig a politikai eseményekről szóló cikkeket és táviratokat. Este, változatosság okáért a hirrovatot és a törvényszéki csarnokot olvassa, s a lapot csak akkor teszi le a kezéből, amikor a hirdetéseknek is a végükre ér. „Hát nem égbekiáltó barbárság ez? – kérdezi tőlem a szép asszony megbotránkozva. – Én egész nap a cselédekkel és a lakással bajlódom, s alig várom, hogy egy órát, vagy másfél órát az urammal tölthessek. Nem szégyellem bevallani, hogy egyenesen kacérkodom vele – a legcsábitóbb pongyolámat veszem föl, mire hazaérkezik – de hiába minden raffinéria: ezt a szörnyeteget jobban érdekli a politika, mint az én legbájosabb mosolyom. Olvas, olvas és mindegyre csak olvas, – már nem csodálnám, ha olyan tudós lenne, mint egy akadémiai rendes tag. Mondja meg kérem, mit akar ez a szamár az ujságoktól? Biztositom róla, hogy más férfi örömkönyekkel a szemében borulna a lábaimhoz, ha ennyire kelletném magamat előtte, – ez a fabábu pedig közömbösen, ásitva szól hozzám elvétve egy-két szót, hogy aztán ujra belemerüljön az unalmas és kiállhatatlan ujságjába. Nem vagyok inklinálva semmi rosszra, de ha ez igy tart tovább, bizony isten nem állok jót magamról.“

Észrevehették, hogy szivesen kokettálok e cikkekben az öregségemmel, s igy könnyü volna azt mondanom, hogy a politika is van olyan fontos, mint akármelyik szép asszony, de nem tartüffösködöm, s nem adom a kihült szivü vulkánt, hanem becsületszavamra kijelentem, hogy az az ur csakugyan nagy csacsi. Azt is mondhatnám, hogy nagy szamár, de én finom ember vagyok, s tartózkodom az erősebb kifejezésektől. Mert az isten szent szerelméért, nem ostoba-e az olyan férj, aki nagyorru Ferdinánd kiáltványait olvassa, ahelyett, hogy a szép felesége karcsu derekát ölelgetné? Mindennek megvan a maga ideje – és senkise találhat kifogásolni valót abban, ha egy felnőtt férfi a közesemények iránt is érdeklődik. Ott a kaszinó és a kávéház, ahol mindenki óraszámra olvashatja az ujságokat (mert bizonyos, hogy ez az ur is jár kávéházba), sőt az estéből is marad mindenkinek annyi ideje, hogy kedvére tobzódhatik a legszenzációsabb táviratokban. De hogy egy férj, akit egy csinos asszony vár otthon, minden szabad idejét ujságolvasással töltse, ez már csakugyan barbárság. Sőt nemcsak barbárság, hanem a legsulyosabb meggondolatlanság is, mert egy fiatal teremtéstől csakugyan nem lehet azt kivánni, hogy órák hosszáig szótalan elragadtatásssal gyönyörködjék a drága férje arcvonásában. Az asszonynak is joga van hozzá, hogy a szórakozásokból kivegye a maga részét, s ha az ura nem méltatja arra, hogy foglalkozzék vele, hát végre is az idegen uraknál keres majd kárpótlást, akik egyáltalában nem csinálnak titkot belőle, hogy őt érdekesebbnek találják, mint a Balkán-kérdést. Ma még az ostoba ura kedvéért veszi föl azt az elragadó, csipkés pongyolát, de holnap már megtörténhetik, hogy a titkos látogatóját fogja elkápráztatni a csábitó selyemdress-szel. Hiszen már egy ismeretlen indus bölcs is megmondta, hogy a világ minden asszonya erényes egy bizonyos időpontig: addig, amig el nem szánja magát arra, hogy az erényének bucsut mondjon.

Az uraknak tehát, akik most oly türelmetlen mohósággal olvassák ő szent apostoli királyi felségének bölcseségtől sugárzó kiáltványait, jó lesz meggondolniok, hogy politikai jártasságukat esetleg nagyon drágán kell megfizetniök. Mert még ő szent apostoli felsége, koronás királyunk se segithet többé rajtuk, ha egyszer a más kedvéért fogja fölvenni ő nagysága a csipkés pongyolát.

A férj felöltője

Kedves, nagyságos asszonyom, engedje meg, hogy szeretetreméltó szavaira, melyeket tegnap egy közös barátnőnk házában hozzám intézett, itt, a nagy nyilvánosság szine előtt válaszoljak. Tegnap oly szerencsés voltam, hogy kegyeddel – akinek szépségéről már annyit hallottam – végre személyesen is megismerkedhettem s ne vegye banális bóknak, ha azt mondom, hogy amit láttam, messze felülmulta még a barátaim lelkes ditirambuszait is. Higyje meg, hogy csak az ilyen világot járt csavargó, mint én, tudja igazán méltányolni azt a budapesti asszonytipust, amelynek Kegyed egyik legragyogóbb képviselője. Napról-napra olvasunk a francia nő bájosságáról és szelleméről, az angol leány karcsu termetéről és rózsás arcszinéről, – de én becsületszavamra azt mondom Kegyednek, hogy mindezek a hölgyek bizvást elbujhatnak a társaságbeli budapesti asszony előtt. Régi szakember vagyok e téren, hát ezt én nekem habozás nélkül elhiheti. Amikor Kegyed a csillár szivárványfényben sziporkázó üvegprizmái alatt, ott, abban a kedves, intim szalónban előttem állott, én, a rezignált, fehérhaju öreg, egy pillanatig ugy éreztem, mintha mindjárt sirva kellene fakadnom az örökre eltünt fiatalságom miatt. Istenem, hát hogyan is lehet élni, ha már reménységünk sincs meg többé arra, hogy az ilyen édes asszonyok, mint Kegyed, valamikor szerelmesen a nyakunkba borulnak?

Amint látja, nem azért irom ezt a levelet, hogy Kegyednek, szép barátnőm, udvariatlanságokat mondjak, – de reflektálnom kell egy tréfás megjegyzésére, amelyet tegnap, abban a jókedvü és csillogó sokaságban, nem méltányolhattam eléggé. Kegyed oly szeretetreméltó volt, hogy jóakaró elismeréssel beszélt az ujságban közzétett fecsegéseim felől s dijmentesen nekem adományozta a világ legszebb cimét, azt, hogy: az asszonyok lovagja. Hozzátehette volna, hogy a kopott és megrokkant lovagja, de Kegyed sokkal kedvesebb, semhogy a koromat is éreztette volna velem. Hiszen minden asszony született pszichologus s igy Kegyed nagyon is jól tudja, hogy hiába kacérkodunk mi, vén csacsik a korunkkal, alapjában véve épp oly hiuk vagyunk még nyolcvanéves korunkban is, mint akkor, amidőn lángoló szivvel huzattuk el az ilyen szép asszonyok ablakai alatt a legszomorubb magyar nótákat. De bocsánat, nem erről akarok beszélni, hiszen ezeket az elemi dolgokat Kegyed épp oly jól tudja, mint én… Ami a tollat a kezembe adja, az egy furcsa epizód, mely akkor történt, mikor a barátnőnk selyemtapétás kis interieurjéből eltávoztunk. Kegyed kitüntetett azzal, hogy a vénasszonyos fecsegéseimet dicsérte, sőt odáig ment a jóságában, hogy az öreg embert a lovagjául fogadta s megengedte, hogy a tea után hazakisérjem. Együtt jöttünk végig a Mária Valéria-utcán és a Fürdő-utcán s a József-tér sarkán egy sajátszerü urral találkoztunk, aki Kegyednek udvariasan kezet csókolt. Az idegent, aki kopott felöltőt, gyanusan foltos fekete kalapot s züllött nyakkendőt viselt, Kegyed igy mutatta be nekem:

– Az uram.

Kezet ráztunk, kölcsönösen örültünk a szerencsének s ekkor – hiszen Kegyed olyan pszichológus, aki kényelmesen olvas a magamfajta egyszerü ember lelkében – egyszerre csak nevetve igy szólott hozzám:

– Igen, ez az uram, aki megveti a világi hiuságokat… Ő csak akkor érzi jól magát, ha a rézkapcsos főkönyvei fölött gubbaszthat, – s még álmában se jut eszébe azzal törődni, hogy a felesége közben a legveszedelmesebb udvarlókkal flirtöl…

Ezt mondta s mind a hárman nevettünk: Kegyed szivből és kissé kacéran, én némiképp zavart arccal, a kedves ura pedig azzal az ismert savanyusággal, mely a férjeket háromezer év óta jellemzi. Ezután beszéltünk még egy-két közömbös és felületes szót, együtt mentünk hármasban a Nagykorona-utcáig s ott elváltunk egymástól, azzal az igérettel, hogy én legközelebb a Kegyetek házában is tisztelkedni fogok…

Édes, nagyságos asszonyom, engedje meg nekem, hogy a megigért tisztelgés helyett, ime, egy levéllel állitsak be Kegyedhez, egy levéllel, mely talán nem lesz oly udvarias, mint amilyet tőlem teljes joggal elvárhatna…

A megjegyzésre, melyet tegnap a József-tér sarkán tett, itt az iróasztalomnál akarok válaszolni Kegyednek. Még pedig röviden, de határozottan, csak annyit, hogy: én a szegény ura iránt, aki oly szenvedélylyel gubbaszt a rézkapcsos főkönyvei fölött, mélységes részvétet éreztem…

Nézze, édes, nagyságos asszonyom, mondok Kegyednek valamit: én gyülölöm azokat a bájos és elegáns teremtéseket, akiknek a férjei kopott felöltőt és gyanusan foltos fekete kalapokat viselnek. Még pedig azért gyülölöm őket, mert szent meggyőződésem, hogy ezek nemcsak hiu és kacér teremtések – ehhez végre is joguk van, – hanem rossz, szivtelen és vérszomjas kis fenevadak is. Az asszony, aki maga két-háromszáz forintos toilettekben jár, mig az ura züllött nyakkendővel botorkál mellette az utca aszaltján, körülbelül azt a rettenetes hatást teszi rám, mint a ragadozó, amely a gyöngébb állat vérét kegyetlenül és mohó élvezettel szivja mindaddig, amig az a szerencsétlen el nem pusztul…

Valamikor azt irtam egy szép asszony emlékkönyvébe: mutasd meg nekem az uradat és én megmondom, hogy ki vagy! Most oda bővitem ki az axiómámat, hogy az az asszony, akinek az ura kopott, de az udvarlója elegáns, az én szememben akkor is bukott nő, ha sohase is tudná rászánni magát arra, hogy szerelmi légyottokra siessen…

Az a felöltő, amit a Kegyed férje tegnap viselt, testvérek közt is alig érne meg öt forintot. De ez még nem lenne olyan nagy baj, mint hogy a felöltő öt gombja közül kettő – a középső kettő – hiányzott. Ezzel szemben Kegyed, édes, nagyságos asszonyom, szép és elegáns volt, mint egy francia marquisné s azt hiszem, nem tévedek, mikor azt gondolom, hogy a kalapja – fenomenálisan szép kalap volt – legalább is belekerült annyiba, mint egy sárberényi földszintes ház.

Lássa, ez az oka annak, hogy én ezt a hosszu és kellemetlen levelet megirtam.

Én a Kegyetek uri házába, bár tegnap este határozottan megigértem, sohase fogok elmenni. Még pedig nem megyek el azért, mert ez a látogatás nem szerezne örömet nekem. Irtózom a vérszopóktól, még akkor is irtózom, ha ilyen bájosak és szeretetreméltóak, mint Kegyed, világszép nagyságos asszonyom…

A régi kedves

A fiatal, mézeshetes menyecske, aki kerek tiz nappal ezelőtt távozott el az anyakönyves szine elől, két nagyon édes és nagyon forró csók között hizelkedve odaborul az ura nyakába s asszonyos kiváncsisággal igy szól hozzá:

– Drágám, ha csak egy picurkát is szeretsz, hát elmondod nekem, hogy kikkel volt viszonyod, mielőtt engem feleségül vettél!…

A férj erre nyugodtan ezt válaszolja:

– Édes kis csacsim, én nemcsak egy picurkát szeretlek, hanem ugy szeretlek, hogy már a fodrászsegéd is leolvassa a nagy szerelmemet az arcomról, mikor reggelenként a bajuszomat felköti. De a kérésedet még se teljesithetem, egyrészt azért, mert nekem senkivel se volt viszonyom, mielőtt megházasodtam, másodszor, mert ha lettek is volna viszonyaim, ezt nem illetnék bevallani a tiznapos feleségem előtt…

A fiatal asszony erre még szorosabban átöleli az ura nyakát s miközben az ajkacskája, mint egy megbántott bébének, félig-meddig már sirásra áll, szepegve ezt mondja:

– Ha igazán szeretnél, nem lennél ilyen gonosz és bizalmatlan hozzám… Miért ne vallhatnád be, hogy kiket csókoltál meg az esküvőd előtt?… Hiszen csak nem vagyok olyan ostoba, hogy azokra legyek féltékeny, akiket előttem szerettél… Most tudom, hogy csak engem szeretsz, – azok a többiek hát ugy sem számitanak komolyan… De ha mindent elmondanál, azzal bebizonyitanád, hogy az egész világon én vagyok neked a legkedvesebb…

Az uj férj tréfával, komoly beszéddel, majd sértődéssel akarja elütni a furcsa kivánságot, de végre is, ki az a vasember, aki egy tiznapos menyecskétől meg tudna tagadni valamit? Másnap, harmadnap, vagy negyednap – reggel, este, vagy éjszaka-e, az mellékes – a férj magához szoritja az izgatottságában kipirult asszonykát, aztán vállatvonva, nagy sóhajtások közepette, igy szól hozzá:

– Hát isten neki, kövessünk el megint valami ostobaságot…

És ekkor őszintén – olyan őszinteséggel, amilyenre csak egy naiv és szerelmes férj képes – mindent meggyón a ragyogó szemmel figyelő menyecskének: a csinos szobalányokat, a jókedvü kis szinésznőket, az orfeumok könnyüvérü pillangóit, s a szép, kokett polgári asszonyokat, akik garçonkorának egyedülvalóságában megvigasztalták… Valamennyit felsorolja, egész a legutolsóig, akinek közvetetlen az eljegyzése előtt nyomta a végső csókot a sima, hófehér vállára…

– De most már elég a bolondságokból, – mondja röstelkedve, mikor az asszony még ujabb, kiváncsi kérdésekkel akarja ostromolni…

A dolog ezzel rendben van, a mézeshetek tovább folynak, a kis házastárs mindjobban tökéletesedik, a férj gyöngéd, az asszony szerelmes s egyszer – a turbékolások rózsaszinü korszaka még javában tart – elérkezik a szomoru időpont, mikor a társadalomnak is meg kell adni a magáét… Vagyis: meg kell kezdeni az etikettszerü látogatásokat, mert a kis városban az ilyesmit sokkal szigorubban veszik, mint itt Budapesten… A menyecske tehát előkésziti a legszebb selyemruháját, a férj kivasaltatja a redingot-ját, s egy este, nagyot sóhajtva, összeállitják ama családok névsorát, akiknél az ilyen fészekrakóknak jelentkezniök kell… És akkor váratlan dolog történik: az egyik névnél a fiatal asszony hirtelen megrázza a szőkefürtös fejecskéjét, s röviden, de határozottan ezt mondja:

– Oda, édes fiacskám, én nem megyek.

– Miért nem? – kérdezi megdöbbenve a férj.

– Azért, mert az a hölgy legénykorodban a szeretőd volt. Magad vallottad be, hogy csak közvetetlen az eljegyzésünk előtt szünt meg köztetek a szerelmi viszony. Azt hiszem, hogy nem kivánhatod hát tőlem, hogy ezzel a nővel szemben kedves és udvarias legyek…

– De, drágám, hiszen magad mondtad, hogy nem vagy féltékeny a multamra… Gondold meg, hogy az ilyen kisvárosban a legnagyobb mértékben gyanus lenne, ha egy uriasszonyt negligálnánk… Még a férjnek is jogosan feltünnék ez az illetlenség… És ezenfelül: a család előkelő és befolyásos, s egyszerüen tönkretenném az exisztenciámat, ha ilyen neveletlenül viselkedném… Ne légy hát csacsi, kis fiam, hanem szánd el magad szépen erre a tizperces látogatásra…

A menyecske ismét megrázza a fejét s konokul ezt válaszolja:

– Akármi történik is, de ahhoz a nőhöz én nem megyek… Még ha elválsz tőlem, akkor se megyek… Elájulnék izgatottságomban, ha ott ülnék szemtől-szemben egy olyan asszonynyal, akiről tudom, hogy épp ugy csókolt, mint én…

A férj még egyszer kapacitálni akarja a bolond kis teremtést, de hiába minden: az asszony kijelenti, hogy ott semmi szin alatt se vizitel… És most ugy áll a dolog, hogy botrány, még pedig csinos botrány készül abban a pletykázó kisvárosban…

„Bölcs kádi, – irja most a férj, aki ugyancsak kinos helyzetbe jutott – engedd meg, hogy mi, két bolondok, ezennel odajáruljunk a szőnyeged elé, melyen pipázva, filozófus nyugalommal osztogatod az igazságot, s alázatos szivvel arra kérjünk: mondd meg, hogy melyikünk cselekszik helyesen? Én-e, aki mindenáron el akarom vinni a feleségemet az egykori kedvesem házába, avagy a feleségem-e, aki hallani se akar affelől, hogy azzal a hölgygyel, akárcsak tiz percre is, összetalálkozzék.“

Gyermekeim, a kérdés nem nagyon könnyü, s bizony, egy-kétszer végig kell simitanom hófehér szakállamat, hogy a kellő megoldással szolgálhassak nektek, de azért mégis megpróbálom, hogy itéletet tegyek köztetek. Járuljatok csak ide szépen a szőnyegem elé, s hallgassátok meg lehajtott fővel a következőket: