Part 10

Ebédkor három szál gyönyörü rózsát visz haza a feleségének s szemlesütve hallgatja, mikor az asszony igy szól hozzá:

– Lipót, ma reggel ismét dühöngő őrült voltál… Mondd, nem szégyenled magad a felnőtt és okos gyermekeid előtt?…

Lipót nem felel, hanem szégyenli magát. Ilyenkor megfogadja, hogy másnaptól kezdve oly hidegvérü lesz, mint egy aggkori gyengeségben szenvedő csuka, de másnap – megint csak a jó isten tudja, hogy miért? – ujra és előlről kezdi a tegnapi, a tegnapelőtti és a multheti komédiát…

Vajjon mi a patologiai oka a Lipótok e szédületes hangulatváltozásainak?…

III.

A jó isten tudja, mi a magyarázata annak, hogy az ideges ember valami oktalan szeméremmel igyekszik eltitkolni a betegségét a világ előtt. A náthásnak eszébe se jut tagadni, hogy a nyákhártyái gyuladásban vannak, a rheumás még a felületes ismerőseitől is tanácsot kér a bajára vonatkozólag, az pedig, aki a gyomrát elrontja, fünek-fának panaszkodik, akár a gyermek, aki érdemet lát abban, hogy betegnek méltóztatik lennie. Régi tapasztalás, hogy a hiányos egészségü ember bizonyos gyönyörüséggel sütkérezik a közrészvétben, amivel ravaszul áltatják. Egyedül a neuraszténikus szégyenli bevallani, hogy az idegei nincsenek hajókötelekből, még pedig azért szégyenli, mert az ideges szó nálunk majdnem szinonim a félbolond szóval, sőt – rosszabb esetekben – a paralitikus-sal is. Innen van, hogy a neuraszténikus szinte beteges erőlködéssel imitálja a nyugodt és a jókedvü bohémet, nehogy az ismerősei és a barátai agylágyultnak tartsák. És ez a felületes látszat az oka annak, hogy a szegény fiu aki néha törni és zuzni szeretne, mint aranykedélyü humorista él a köztudatban, s ezáltal olyan tragikomikus helyzetekbe kerül, amelyek még a legjobb bohózatiróknak is a becsületükre válnának.

Tegyük fel, hogy az ideges ember a kávéházban vagy a kaszinója karosszékében ül, s mig látszólag derüs arccal kevergeti a fekete kávéját, voltaképpen egy különös perspektivára gondol. E perspektivában ott csillog a nagy, lipótmezei nyaraló egyik dusan kipárnázott cellája, ahová a vendéget, az érvényben levő etikett-szabályok szerint, csak ugynevezett kényszer-smokingban bocsátják be, a rácsos ablak, mely mögött ő, az egyszerü és igénytelen ügyvéd, a hatalmas padisahnak, vagy a chinai anyacsászárnénak fogja hinni magát, s a kicsike, virágokkal boritott sirdomb, ahová gyászbaborult özvegye nemsokára elzarándokol, hogy könyeivel öntözze a hantokat, mely mögött porladó mindensége nyugszik. Aki az ideges embert ismeri, jól tudja, hogy a legenyhébb szivdobogás, a legszelidebb derékfájás is elébe tudja varázsolni ezeket a csábitó képeket, melyeknek bizonyosságában szinte képtelen pesszimizmussal hisz. Külsőleg azonban az elégedett filisztert adja, aki boldogan és kéjes lustasággal emészt… Még pedig oly élethüséggel adja, hogy a klub vagy a kávéház ismert közéleti bajnoka, aki csak akkor érzi jól magát, ha türelmes és udvarias hallgatóra talál, bizalommal melléje telepszik az asztalhoz. Nemcsak melléje telepszik, hanem beszélni is kezd, még pedig frissen, kitartóan és majdnem hipnotizáló bőbeszédüséggel. Sorra veszi a politikát, a városi közügyeket, a külföld szenzációit, s mindebből levonja a maga jól megokolt elméletét, melyet abszolute nem igyekszik eltitkolni… Beszél, beszél és beszél, miközben a szerencsétlen neuraszténikus udvariasan, lekötelezőleg, majd sóhajtva, fészkelődve, verejtékes homlokkal, kidülledt szemmel mosolyog és titokban ezt gondolja magában:

– Ha ez a vadállat két perc alatt el nem hallgat, bizonyos, hogy rosszul leszek itt a kávéházban…

De a vadállat nem hallgat el, hanem tovább beszél, addig beszél, mig a partnere – minden látható ok nélkül – egyszerre csak felugrik a helyéből, s pár mentegetőző szót dadogva, elrohan a kávéházból. Ez a legokosabb, amit tehet, mert ha tovább maradna, bizonyosan beleszédülne a visszafojtott izgalomba…

A neuraszténikus ugyanis pompásan tudja mimelni a figyelmes és kiváncsi hallgatót, de csupán záros határidőig: két percig, három percig, esetleg öt percig. Azontul végképpen kimerül és összeroppan, főképp akkor, ha nem olyan ügyekről van szó, melyek őt személyileg érdeklik. A hosszu elbeszélések kinpadra feszitik az idegeit, de azért megható erőlködéssel igyekszik adni a nyugateurópait, holott titokban talán a körmeit vájja bele a karosszék oldalába. A helyzet még sulyosabbá válik, mikor anekdotákat mesélnek neki, amelyeknek a pointejét egyáltalában nem érti meg, vagy tanácsot kérnek tőle, amikor majdnem felrobban a vágytól, hogy feltünés nélkül távozhassék. De ah, a vágyból, fájdalom, nem lehet valóság: az anekdotázó görcsösen ragaszkodik ahhoz, hogy a Jaj de fain! cimü kötet összes elévült adomáit elmesélje, s a tanácskérő se tartozik ama fiuk közé, akik egy kelletlen mozdulat láttára diszkrétül meghátrálnának. Ő szivósan, törhetetlenül megtisztel bennünket a bizalmával, tekintet nélkül arra, hogy mi sokkal közelébb állunk ahhoz, hogy egy kopogós vitustáncot eljárjunk, minthogy embertársainkat – bár az ördög valamennyit elvinné! – egy jó tanácscsal megsegitsük.

Az agyonbeszélő, a mókafiu és eszmecserélő: ezek azok a tipusok, melyek a neuraszténikus ember szegény idegeit lassan, de biztosan megőrlik.

A pesti tónus

Én, aki azt a különös mesterséget választottam öregségem hivatásául, hogy embertársaim gyöngeségeit pellengérre állitom, nem térhetek ki annak a különös betegségnek a leirása elől se, amely sehol a világon nem grasszál annyira, mint a mi szép és virágzó fővárosunkban, s amely ujabban még a mindeddig romlatlan naiv vidéket is tökéletesen inficiálta. Ez a betegség a cinizmusig menő léhaság, melylyel nálunk minden ember, aki szereti, ha modern huszadik századbelinek nézik, a világ összes eseményeit megbirálja. Utóvégre másutt is vannak cinikus és gunyolódó lelkek, s a frázisok kora talán már a Kongó partján is végképpen lejárt, de annak a ragályszámba menő léhaságnak, mely a mi zsurjainkon, kávéházainkban, társaságaink körében, sőt szinházi nézőtereinken is dühöng, sehol a civilizált világon nem találni a párjára.

Nem tudom bizonyosan, hogy megértik-e rögtön, amit mondani akarok, de ha egy kissé körülnéznek azok között, akikkel mindennap érintkeznek, bizonyosan habozás nélkül igazat adnak nekem. Budapesten – és most már a vidéken is – egy évtized óta abból áll a modernség, hogy senki semmit se vesz komolyan. Vagy helyesebben: mindenki szégyelli bevallani, hogy valamit komolyan vett. Nincs olyan nagy és szent dolog, amit ne gunyosan és cinikus léhasággal tárgyalnának, kivéve a nagyon kis helységekben lakó becsületes és puritán férfiakat, akik legalább a politikai dolgokban, nem értik a tréfát! A többiek bizonyos megvető iróniával beszélnek az emberi élet minden nagy motivuma felől, s a szerelmet, a házaséletet, a tudományt, a művészetet, sőt magát a halált is olyan tónusban tárgyalják, mintha egy érdekes alsóspartieről lenne szó. Azt hiszik, hogy csupán az ostoba vagy elmaradt emberek képesek arra, hogy lelkesedjenek vagy elérzékenyüljenek valamin, s hogy a moderneket éppen az jellemzi, hogy a világban minden fölött gunyolódnak. Valami furcsa, lenéző, irónikus és léha tónus lett urrá ebben az országban, melyet azelőtt csak a kávéházi bohémek használtak, akik mindenkit, aki tiszta gallért viselt, bárgyu és komikus strébernek tartottak. A züllött, kapucinert ebédelő bohémek tolvajnyelve volt ez, mely tiz év óta, isten tudja hogyan, az országnak, de főképp Budapestnek egész sereg komoly és tisztességes osztályát is inficiálta. Az ember ma néha csodálkozva néz körül a kávéházi asztalnál, a szinházi nézőtéren, az uri családok szalonjában: államhivatalnokok, ügyvédek, orvosok, tanárok mind ezen a csuf és léha argot-n csevegnek egymással, mintha valami óriási szellemi fejlettségre mutatna, ha valaki mindenről a világon gunyos és cinikus hangon beszél. Nálunk már ugy áll a dolog, hogy az ember, aki ebben a hangban nem járatos, ügyetlennek és félszegnek érzi magát a társaságban, mert azt hiszi, hogy a környezete ostobának tartja. Innen van, hogy Budapesten majdnem minden hazai darab megbukik, minden magyar festő képét silány tákolmánynak minősitik, s minden szinészt, komponistát és tudóst csufolkodva lekicsinyelnek. A külföldi munkát nem merjük bántani, mert ez esetleg a müveletlenség gyanujába keverne bennünket, de a hazait lenézzük és megvetjük, mert ez, a léha felfogásuak szerint, a mi lelki felsőbbségünket bizonyitja. Ez a cinizmus már annyira megy, hogy nem csupán az idegen embereken gunyolódunk, hanem önmagunkon is, s pokoli módon röstelkedünk, ha azon kapnak bennünket, hogy valamin – kivételesen – elérzékenyedtünk. A meghatottságunkat a világért se vallanánk be a nyilvánosság előtt, mert isten ments, még ostoba és elmaradt embereknek tartanának bennünket. Szégyelljük, hogy szerelmesek vagyunk, szégyelljük, hogy a családunkhoz ragaszkodunk, szégyelljük, hogy egy szép és nemes gondolat föllelkesit bennünket, s százszor, ezerszer cinikusabbnak tüntetjük fel magunkat, mint amilyenek a valóságban vagyunk. Közönséges, alantasan gondolkodó, felületes frátereknek hazudjuk magunkat, még akkor is, ha minden távolabb áll tőlünk, semhogy csakugyan ilyenek legyünk. És azt hiszszük, – az ördög tudja, honnan vettük ezt a hitünket? – hogy ezzel az okosságunkat és a modern voltunkat demonstráljuk.

Talán a mi kávéházi törzsvendégeink se fogják tagadásba venni, hogy Angliában, Franciaországban, Németországban is vannak modern és okos emberek, – pedig ezekben a nagy, kulturától ragyogó, igazán fejlett országokban még nyoma sincs annak a cinizmusnak, mely a mi társaságainkat jellemzi. A legműveltebb angol, francia, vagy német ember se szégyelli, hogy a szép dolgokon lelkesedni tud s hogy az élet minden nagy motivumát komolyan veszi. Ezt a lenéző, kicsinyes gunyolódást, s a tónusnak ezt a léha és alantas módját seholse ismerik annyira, mint minálunk. Itt már komoly és értékes beszélgetést egyáltalában nem is lehet hallani, mert azok, akik az ilyen beszédre kvalifikálva lennének, félénken elbujnak a világ elől, nehogy a hitvány és értéktelen fecsegők kinevessék őket.

A bezárt ebédlő

Egy általánosan elterjedt, pesti szokásról akarok irni, mely a szegény férjeket régóta elkeseriti, anélkül, hogy panaszkodni vagy lázongani mernének. Én azonban vitézül elmondom a véleményemet, mert a szerkesztőség biztos négy fala között az ember nyugodtan adhatja a hőst, még ha otthon, az édes házi tüzhelynél, ugy meg is lapul és össze is gubbaszkodik, akár egy jól bedresszirozott házinyul.

A szokás, amelyről beszélek, abból áll, hogy a pesti családok kilencvenkét százaléka (sőt, amint mondják, a vidéki családok egy tekintélyes percentje is) az előszobában, a fürdőszobában, a spájzban, vagy a hálószobában költi el az ebédjét és vacsoráját, mert a nagyságos asszony, aki azt akarja, hogy a lakása mindig rendben legyen, még a gondolatától is remeg annak a szörnyüségnek, hogy az ebédlője féltett tisztaságát megbolygassa. Előkelő, uri családok, akik kilencszáz, ezer, vagy ezerkétszáz forintot fizetnek egy-egy gyönyörü, ötszobás lakásért, voltaképpen csak azért dobnak ki ilyen horribilis pénzeket, hogy egyszer egy hétben a vendégeik előtt henceghessenek. Az öt szobából ugyanis mindössze csak két szobát használnak: a hálót és a gyerekszobát, a többibe egész héten át nem léphet be más, mint a bekötöttfejü szobaleány, aki minden reggel az arca verejtékével kefél és törölget, nehogy egy lázongó porszem valami rejtett zugban elbujhasson. Ha a tisztogatásnak vége, a három fölösleges szobát gondosan bezárják s csak akkor nyitják ki ujra, ha zsurt tartanak, vagy látogató érkezik a házba. Vagyis: két szoba tökéletesen elég lenne, a szobaleányt megtakarithatnák, adót, házmesterpénzt kevesebbet fizetnének, ha a vendégek kedvéért nem tartanák szükségesnek a nagy, ezer forintos lakást. Sőt: olyan familiák se használják a szalont és az ebédlőt, amelyek három hónapban csak egyszer fogadnak vendéget. Az előkelő, fényesen butorozott helyiségbe itt hónapszámra se lép be más, mint a szobalány és a tisztogatásban asszisztáló nagyságos asszony, de azért fizetik a drága lakáspénzt, – hogy miért: arra csak a jó istenke tudna feleletet adni. A család, ha nincs vendég – pedig ugyszólván soha sincs – az előszobában vagy a fürdőszobában ebédel és vacsorál, nehogy a gyerekek a parkettet bepiszkitsák, vagy a drága butor, isten ments, megrongálódjék. És ha a férj burkolt célzást tesz arra, hogy minek a nagy lakás, ha az ember egyáltalában nem veszi hasznát, a feleség idegesen igy válaszol:

– Azt hiszem, nem engedheted meg magadnak, édes szivem, hogy minden két évben uj butorokat vásárolj. Majd ha a lányod megnő és fiatal urak járnak a házhoz, neked is nagyon jól fog esni, hogy a butoraimat megkiméltem.

– De hát akkor miért fizetem addig hiába a méregdrága lakást? – kérdezi a szegény férj bátortalanul. – Tizenöt évig, mire a kis leányunkból nagy kisasszony lesz, e szerint egy kétszobás, udvari lakás is megtenné.

A nagyságos asszony ilyenkor dacosan vállat von s ezt mondja az ő sajátságosan misztikus logikájával:

– Drágám, engem nem ugy neveltek otthon, hogy most egy háromszáz forintos udvari lakásban kucorogjak…

Bebizonyitott tény, hogy a férjek legnagyobb része többre becsüli a családi békét, mint a nagyuri kényelmet s igy előbb vagy utóbb valamennyi hozzászokik ahhoz a gondolathoz, hogy a puritán család az előszoba sántikáló asztalán, vagy a sötét fürdőszobában ebédel. Az étkezés, utóvégre is, nem tart soká s a gyönyörü, tükörablakos, márványoszlopokon nyugvó kávéház pompásan kárpótolja az embert azokért a kényelmetlenségekért, amelyekben a házi tüzhelynél része van. Hallgat tehát és sieve nyeli le az utolsó falatot, hogy aztán lóhalálában, türelmetlenül rohanhasson el a kávéházba, ahol előkelő és kellemes milieuben költheti el legalább a fekete kávéját.

Az asszonyi logika nem tartozik a sziklaszilárd épitmények közé, de azért mégis különös és érthetetlen dolog, hogy a nők majdnem szándékosan gyülöltetik meg a férjükkel a családi otthonukat, holott ha kissé okosabban gondolkodnának, gyönyörüen rá tudnák szoktatni őket arra is, hogy sehol se érezzék magukat oly kellemesen, mint a saját lakásukban. Az a férj, aki a pompás, világos, ezüstnemütől csillogó, meleg ebédlőjében ülhet asztalhoz s nem a sötét, légvonatos, barátságtalan előszobában kénytelen elkölteni ebédjét, bizonyára kétszer is meggondolná, mielőtt a maga kellemes fészkéből kimozdulna s kétségtelenül több időt töltene otthon, mint az idegenek lármájától hangos kávéházban. És a serdülő gyerek, aki a mostani rendszer mellett önkéntelenül megszokja azt a gondolatot, hogy a világot a jó isten csak a vendégek kedvéért alkotta, mert ha vendég nincs, hát a homályos előszoba, a piszkos abrosz is jó: mennyivel több finomságot, harmóniát és jóizlést szivna a lelkébe, ha mindig az a másik, tiszta és derüs milieut látná maga előtt, amit most oly szigoruan elzárnak előle. De a nagyságos asszonyok, akik öltözködés dolgában oly szivesen hódolnak a legfinomabb izlésnek, s a párisi Paquinnál, a bécsi Drecollnál és a pesti Holzernél vásárolják a nyilvánosság számára a toilettjeiket, otthon, a négy fal között, egyáltalában nem törődnek a finomsággal és a jó izléssel. Pedig ha tudnák, hogy milyen oktalanul cselekesznek, hát mindennap hófehér abroszszal terittetnének föl az ebédlőben s még talán egy virágbokréta bevásárlásától se riadnának vissza, amelylyel ezüsttől csillogó asztalukat feldiszitenék.

A fehér asztal analfabétái

Az apró helytelenségek közt, melyeknek tárgyalását a programmomra tüztem, van egy, mely első látásra nem látszik valami fontosnak, de amely szerintem távolról sem olyan alárendelt jelentőségü, amilyennek, felületes szemmel nézve, tartanók: az az indolencia, melylyel nálunk az evés müvészetét kultiválják. Jó étvágya, istennek hála, sok embernek van Budapesten és Magyarországon, de enni csak kevesen tudnak, már t. i. olyan módon, hogy a szemlélő esztetikai érzését ne bántsák. Igaz, hogy ez szociális szempontból nem nagy baj, mert a fődolog mindig az marad, hogy legyen mivel csillapitanunk az étvágyunkat, de ha elismerjük, hogy nemcsak a testi szükségleteknek, hanem a jó modornak is megvannak a maga törvényei, hát bizony igen gyakran jutunk abba a helyzetbe, hogy kissé szégyenkeznünk kell embertársaink modortalansága miatt. Aki a nagy, előkelő, külföldi restaurantokban megfordult, csodálkozva látja, hogy bár első pillantásra csupa szemenszedett nyugateurópai hölgy és ur ül nálunk is az éttermek asztalai mellett – a nők gyönyörü estélyruhát, a férfiak kifogástalan frakkot vagy smokingot viselnek, – de a dekolletált selyemderék és a csillogó ingplasztron mögött voltaképpen álcázott tatárok rejtőznek. A menü itt is ugyanaz, ami Párisban, az étvágy pedig sokkal jobb, de a stilus, melylyel a gazdag lakomát elköltjük, már ugyancsak nem hasonlit arra, melyet az elegáns angol és francia ember kultivál az éttermek fehér asztalainál.

Azokról a sokszor szóvátett malacságokról, hogy uri emberek a kés hegyén szállitják az ajkaik közé a mártást, vagy a főzeléket, hogy a levest hangos szürcsölés közt tüntetik el a tányérjukról, hogy a kenyeret vágják, a sajtot pedig törik: egyáltalában nem is akarok beszélni, hiszen ezeket az apró illetlenségeket már százszor és százszor megrótták előttem. Föl kell tennem, hogy az evés e vulgáris helytelenségeivel minden jó társaságbeli ember tisztában van, bár őszintén szólva – szégyellem, de mégis leirom – akárhány bájos és előkelő asszonyt láttam már, aki mennyei ártatlansággal veszi az ajkai közé a kést, sőt: ha jól esik neki, kenyérrel mártogatja ki a tányérjából a tatármártást. Akár hiszik, akár nem, nálunk az asszonyok közt is aggasztóan tekintélyes számban találkoznak az evés müvészetének analfabétái. Olyan hölgyek, akik a külsejük után itélve, hivatottak volnának arra, hogy egy királyasszony udvarhölgyei legyenek, néha szakasztottan ugy esznek, mint egy középfinom szobalány. De ismétlem: ezeket az elemi dolgokat nem is akarom szóvá tenni, csak általánosságban konstatálom a szomoru igazságot, hogy az étkezés technikájában nálunk csak a legritkább ember otthonos. Az a finom, diszkrét stilus, mely a nyugati országokban szinte magától értetődik, nálunk majd csaknem egészen ismeretlen. Száz előkelő asszony és száz uri ember közt loyálisan számitva se akad tiz, aki a villát és a kést helyesen tartaná a kezében s aki már a legelső mozdulatával is el ne árulná, hogy nem igen járt a jóizlés egyetemére. Pedig az emberismerők jól tudják, hogy nem a drága lakás, a vagyonokba kerülő butor, a párisi toilette, a pezsgős vacsora, a five o’clock thea az igazi finomság szimboluma, hanem a fehér asztalnál való tökéletes és kifogástalan viselkedés. Régebben azt mondták, hogy az urat a cipőjéről lehet felismerni, ma már tisztában vagyunk vele, hogy jó pénzért elegáns cipőt is könnyü venni, de egy egész latifundium sem elég arra, hogy valaki, ha nem az, igazi urnak lássék az ebédlőben és a nyilvános étteremben. „Vedd a kezedbe a kést és villát s én rögtön megmondom, hogy ki vagy!“ – szólanak manapság a modern emberismerők, akiknek sokkal jobb a szemük, semhogy a drága toilette és a fényes ékszer tévutra vezetné őket.

Annak, hogy nálunk ilyen kevés müvésze van az asztalnál való jó modornak, kétségtelenül az az oka, hogy a gyermeknevelés programmjában ez a lényeges pont egyáltalában nem szerepel. A matrózruhás, kényeskedő kis hölgyeket és urakat senkise tanitja meg arra, hogy a villával meg a késsel való bánást épp ugy meg kell tanulniok, akár a bostont, vagy a zongorázást. A mamák azt hiszik, hogy tökéletesen elég, ha a gyermekeik franciául gagyognak és – ugy, ahogy – eljátszanak egy divatos keringőt, – az evést épp ugy maguktól megtanulják, ahogy a járást és a beszédet. Pedig ez sulyos és szomoru tévedés, amelynek következéseit akárhányszor szégyenkezve érezzük meg mindnyájan, akiket erre a léhának látszó, de voltaképpen igen fontos tudományra elfelejtettek megtanitani a szülői házban. A francia vagy az angol gyermeket sokkal sürgősebben avatják bele az étkezés müvészetébe, mint a zene vagy az idegen nyelvek rejtelmeibe. Emezeket érett fővel is pótolhatja, amazt, ha kis korában rá nem szoktatták, sohasem. Innen van, hogy a francia fiu néha nem tudja, hogy mi Afganisztán fővárosa, de azt korrektül tudja, hogy a kést miképp kell tartania a kezében, ha azt akarja, hogy később majd finom és előkelő férfinak nézzék. És akármilyen léhaság is, de bizonyos, hogy ennek a tudományának sokkal több hasznát veszi, mint amannak.

A levegőbe néző ember

Abban a tág keretben, amelyet a _Mindennapi problémák_ rovata felölel, szives engedelmükkel szóvá fogom tenni azokat az apró helytelenségeket és abuzusokat, amiktől a mi társadalmi életünk annyira hemzseg s amiket a nyugatról érkező ember azonnal észrevesz, mikor kószáló globetrotterből átvedlik budapesti nyárspolgárrá. Egész sereg kicsike illetlenség tolakszik elibénk ebben a mi gyönyörüen fejlődő fővárosunkban s szerintem mindenki érdemeket szerez a hazai kultura körül, ha a maga ez irányu impresszióit nyilvánosságra hozza.

Nem tudom, láttak-e már Kegyetek orvosi tankönyvet, mely a betegségeket akképpen demonstrálja, hogy egy képzeletbeli alakon szemléltető rajzokban mutatja be a pathologiai elváltozásokat. Én is a tankönyvirók példáját követem s egy közkeletü helytelenségről irván, magát az alakot mutatom be, aki ezt a helytelenséget leginkább személyesiti. De amint látni fogják, az én alakom egyáltalában nem tartozik a képzeletbeli lények közé.

Ha a figurámnak, akit ezennel bemutatok Kegyeteknek, nevet adnék, hát röviden igy nevezném: a levegőbe néző ember…

Meg fogom magyarázni, hogy kit értek a levegőbe néző ember alatt?

Azt hiszem, La Bruyère mondta ki elsőnek azt az axiómát, hogy a legfényesebb carriéreket nem azok a férfiak futják be, akik a beszédnek és az elmésségnek a virtuózai, hanem azok, akik a mások meghallgatásának müvészetében érik el a legnagyobb tökéletességet. Az első pillanatban ezt talán nem értik meg Kegyetek egészen, de ha kissé megfigyelik a finom, előkelő és igazán uriasan viselkedő embereket, gyorsan rá fognak jönni, hogy az érvényesülésnek a legnagyobb titka csakugyan ebben a furcsa axiomában rejlik. Beszélni ugyanis mindenki tud (nálunk még jobban, mint másutt) s azok a talentumos és kitünő egyéniségek se ritkák, akik ötleteikkel egész hallgatóságukat elkápráztatják. De bármilyen hihetetlenül is hangzik, a talentumnak ez a fajtája nem sokat ér. A nagyon elmés férfiakat senki se szereti, mert fölényes okosságuk élesen és néha kellemetlenül tünteti ki környezetük alárendeltebb szellemi voltát. Rokonérzésünk inkább azok felé fordul, akik a mi elmésségünknek hódolnak, vagyis: akik elismerő mosolyukkal, szemmel látható érdeklődésükkel, tekintetük, gesztusaik, fölkiáltásaik élénkségével állandóan azt demonstrálják, hogy kiváló, érdekes és szimpatikus egyéniségeknek tartanak bennünket. Aki engem ragyogó ötletekkel mulattat, azt esetleg nagytehetségü, de hiu és elbizakodott fráternek tarthatom; ám aki viharos tetszéssel, vagy legalább is: látható elismeréssel fogadja az én beszédemet, az rögtön a maga pártjára hódit, mert én is csak hiu és gyarló ember vagyok, akinek jól esik, ha mások okos és elmés férfiunak tartanak. Aki tehát müvészettel tudja adni előttem a figyelmes és elbájolt hallgatót, annak rögtön nyert ügye van nálam, mert az az impresszióm róla, hogy kellemes, udvarias és finom férfiu. Ez annyira általános, emberi vonás, hogy a nagy kulturnemzetek közt mindenki számol vele s innen van, hogy a nyugati országokban már a gyermekbe is beleoltják a figyelni tudás kincseket érő talentumát. Ha egy francia, egy angol vagy egy bajor embernek másfél óráig fogok beszélni olyan témáról, mely őt abszolute nem érdekli, véges-végig oly lázas kiváncsisággal fog a szemembe nézni, mintha az egész exisztenciája függne attól, amit abban a percben mondok neki. Belsőleg talán unatkozik, de az idegrendszere oly fegyelmezett, hogy az igazi érzéseit, ha azok kellemetlenek reám nézve, sohasem fogja elárulni előttem.