Part 8

– Én vagyok a legerősebb, nálad jóval félelmesebb; rajtam ugyan át nem törhetsz, reggelig is elfütyölhetsz.

– Az ám – nyávog félénk Macska –, pedig Szellő több arasszal nagyobbacska.

*

Leszáll a nap, esteledik s alig hogy elsötétedik, pihenni tér minden élő, elül Szellő, fáradt Felhő. Méla csendben, vaksötétben észrevétlen előlibben; hinnéd apró szellem-fajta, vélnéd tündér kis magzatja. Se nem szellem, se tündérke, csak egy éhes Poc-egérke. Egyre azon töri fejét, azon rágja rövid eszét, emberlakta szobácskába hogy jusson be, ablakon át hogy csússzon be. Kis karmával, kis fogával ablakfára kapaszkodik, rámájába kézzel, lábbal fogózkodik s addig rágja, rágicsálja, míg egy lyukká, széles lyukká át nem vájja.

Kandúr legott egérszagot megorrontott; felé csusszan óvatosan puha talpán, szájaszélét kedveteltig meg-megnyalván s amint félszem odapislog Egérkére, bajuszára, két szemére, megütődve nézi, látja, ablak erős rámafája széles lyukká van átvájva.

– Ej, ej – mondja s fejet csóvál, nagyot hökken s ijedten áll; lám csak, erős Ablaknál is még erősebb, fürge Egér nálánál is félelmesebb.

S amint el-elgondolkozik s jó falatra, egérhúsra áhítozik, észbe kapott buksi feje s egyet sandít hőssé vedlett Egérkére.

– Erős legény apró Egér, nagy ereje félelmetes Ablakig ér; meglékeli kemény fáját, ha feni rá éles fogát. Ám ha én őt megfoghatom s meg is fogom, ám ha én őt nyakalhatom s megnyakalom, én lehetnék Nippon földje nagy csodája, Nap-Istenünk egyetlenegy daliája.

Nekirohan bátorságos Egérkének, füle, farka legvégének, mája, zuza, veséjének; egy-kettőre végez vele s hős Egérnek hűlt a helye.

– Széles e világon legeslegerősebb, nincsen Nippon földjén nálam félelmesebb – dali Kandúr egyre csak azt nyivákolja s hősi módra kunkorodik bajuszkája.

– Vad Tigrisnél, vérengzőnél ezerszerte vitézebbik, Felhőn ülő Sárkánynál is erősebbik, hatalmasabb égen úszó Felhőéknél, jóval különb száguldozó Szellőéknél, ablaknál is, fájánál is sokkal bátrabb, Egérkénél kackiásabb; Nippon-földnek én vagyok az egyetlenke daliája, kettőskardú szamurája, én a bősz úr, híres, neves dali Kandúr.

III. VIRÁGMESÉK

Két Krizántém

Két Krizántém kint egy réten, nagyra nőttek, virítottak együttesben. Két egytestvér, egyívású, bolyhos arcú, szemérmetes mosolygású. Egyik olyan, mint a másik, akárcsak egy szakadt szálig. Kimonójuk más-másféle, máskép fénylik, máskép ragyog színpompájuk ékessége. Fehérkének ezüstszín a kantuskája, Sárgácskának sárarany a hacukája. Napsütéses mezőn, réten sütkéreznek, el napestig mosolyognak, enyelegnek. Hűs harmatcsepp mindennapi itókájuk, suhanásos fuvallat a szólókájuk.

Fehérlenek nap nap után, sárgállanak hét hét után. Tavasz napja derengtekor, Nap-Istenke sugárkája lövelltekor, réten, mezőn sétálgat egy kertészlegény, lesi szemmel virágokra, krizántémra leselkedvén. Odalépked Krizántémhoz, így szól szava aranyruhás Sárgácskához:

– Sárgaszirmú virágszálam, ragyogásos aranyágam, jösz-e díszes kertecskémbe? Virágok közt együttesbe virulnál-e?

– Kerti cifra én a Sárga hogy lehetnék? Kertecskédbe, szép díszesbe hogy mehetnék?

– Kertem legszebb Sárgácskája, te lennél legragyogásos virágszála. Lugaskámban magasabbra növekednél, színben, fényben színesebbre szépülhetnél.

– Lugaskádban magasabbra növekednék? Színben, fényben színesebbre szépülhetnék?

– Méznél sokkal édesebb lesz italocskád, sok színt játszik pompázatos aranyruhád; fürtbe omlik hajad arany koronája, fejed ékes hajformája.

Kis krizántém hiú szókra hajladozik, akarata ingadozik.

– Hogyha szebbé, jóval szebbé, magasabbá, még karcsúbbá szépítheted, növesztheted sárgás formám, nem mond nemet se két szemem, se szólókám. Száz színt játsszék aranyruhám, fürtösödjék hajkoronám.

Két kezével kis virágját, sáraranyból Krizántémkát kosarába csücsülteti, szóval, szemmel becézgeti.

Nagyot jajong, fájót eseng testvérkéje, rétek, mezők ezüstszínes ékessége:

– Elrabolják szívem felét, testvérkémet, lelkem lelkét – s harmatot sír gyöngyös szeme, fájót tekint sírhatnékos tekintete.

– Egymagamra hogy hagyhatsz el? Én nélkülem egymagadra hogy lehetsz el?

– Maradhass meg szép csendesen, nincs rád szükség virágházas kis kertemben – szól a legény nagy lelketlen.

Pityergőre görbül szája, megvonaglik szólókája; búsra hajtja szirmos fejét, kulcsolgatja gyenge kezét árván maradt Hófehérke.

– Itt a helyed kint a réten, alacsonyka mimózák közt mezőségen; nincsen neked semmi színed, színtelen a fehérséged. Mindenfelé sok a káka, bambusz, nádas, el napestig velük akár el is játszhass; szitakötő libbenését, nézhedd furcsa keringését.

Csodás kertbe, rikítóba került sárga Krizántémka. Be viselték féltő gondját, lesten lesték gondolatját; fürtös fejét harmatvízben fürösztgették, ezer színbe, szivárványba öltöztették. Méznél sokkal édesebb volt itókája, sok színt játszott sáraranyból hacukája; napfény felé ágaskodik, piperészve páváskodik. Nincs szabadban, szabad napban ágyacskája, nem a kék ég borul rája, Szél-Isten nem cibálgatja, Eső-úrfi nem áztatja. Üvegfalak, kerti rácsok köröskörül, csupa készség, mesterkéltség veszi körül.

Telnek, múlnak napok, hetek, sárga virág napról napra növekedett. Sáraranyat sugározgat fényes arca, napként fénylik sárga szirma; szikrákat szór fénylő szeme, illatozik lehellete.

*

Jön egy apó, fejét hajtó, tekervényes út poráról, Dájmió nagy udvarából; megáll kertész krizántémos kertje mellett, nagy urának, Dájmiónak valamelyes virág kellett.

– Van-e réti krizántémod? Valóságos, természetes színvirágod?

– Krizántém a házam, kertem, megannyiját én ültettem, én neveltem.

– Sok százféle a krizántém, száz fajtáját ismerem én. Dájmiói udvarunkba valóságos, ősidőkből származásos krizántémra van szükségünk, szamurájos címerünkre az kell nekünk.

– Mutatok én krizántémot, Nippon-világ olyanabbat alig látott – mondja fennen kertek ura, kertész gazda. – Van énnékem széltől óvott kertecskémben aranysárgám, párja ritka Krizántémkám. Magam keze, magam szeme ápolása, széltől, hótól, nagy esőtől féltőn óvott gondozása. Száz színt játszik sáraranyból ruhácskája, fürtbe omlik haja fénylő koronája.

S amint lépnek be a kertbe, üvegházak illatozó ligetjébe, tündökletes kis Sárgácska, sziporkázik több színt játszó ragyogása. Nézi apó, vizsgálgatja színvirágát, nézi ágát, sárga szirmát; egyet legyint nagy únottan félkezével, tagadót int bosszúságos két szemével.

– Sok száz kertet kerestem én, krizántémot kutattam én s nem akadtam valójára, igazándi tősgyökeres krizántémra. Ki puccos, ki tari-tuppos, sziromkája akárhánynak idres-bodros, ki vékonyka, ki magaska, egyike sem valóságos ősi fajta. Kétszer nyolcas sziromkájú, ízig fehér csillogásos palántájú, olyan virág kell minekünk, azt mutasson dájmiói ős-címerünk.

– Kétszer nyolcas sziromkájú? Ízig fehér csillogásos palántájú? Nem találhatsz semmiféle díszes kertben, üvegházi rejtekekben, csak ha mezőn, kint a réten. Nézz mégegyszer Sárgácskámra, nem akadhatsz se színére, se párjára.

– Te gondoztad, te nevelted, üvegházi kis virággá, csúffá tetted. Nekünk fehér krizántém kell, kétszer nyolcas levelekkel; szabadban nőtt, kertészkéztől érintetlen, foltja nélkül, pettyezetlen.

Indul apó, fejét hajtó, tekervényes út porára, rétek, mezők fű benőtte lapályára. S amint jár kél fű, fa mellett, ingoványos rizses mellett, mintha sírva suhannának sóhajtások, pityergéses panaszlások. Meghökkenten nézeget szét s amint kémli mezőségek sűrű füvét, messze helyen ott gubbasztgat bús magába ezüstösszín Krizántémka.

– Kis virágszál – szól az öreg –, mi epeszti ezüst szíved?

– Krizántémnak hívnak engem, Hófehérke virágnevem; siratgatom húgocskámat, sáraranyszín Sárgácskámat. Messze került távol kertbe, kertészkéznek lett neveltje. Méznél sokkal édesebb lett italkája, sok színt játszik pompázatos ruhácskája; fürtbe omlik haja aranykoronája, feje ékes hajformája. Én színtelen, én színetlen, kertészkéznek nem kellettem.

Néz apóka hófehérszín Krizántémra, ezüstfényes, zizegéses ruhájára; összecsapja öreg kezét, boldog öröm tölti lelkét. Kétszer nyolc a sziromkája, hófehér a palántája.

– Ne sírj, ne ríjj egyetlenke – szól apóka lelkendezve –, jó szerencse, hogy itthagytak, füvek között, magánosban marasztottak. Jer mihozzánk, hozzád méltó palotába, dús Dájmió híres-neves udvarába.

– Minek kellek én tinéktek? Hasznom mire vehetnétek?

– Régi család szamurájos jelképévé, azzá válhatsz, Dájmióék címerévé; úri gazdám bélyegére, nemzetséges levelére, palotája kapujára, díszes, lakkos hintajára.

Kapja kézen virágszálát, hófehérke Krizántémját, kosarába csücsülteti, szóval, szemmel becézgeti. Odaérnek cirádás egy palotába, Dájmióék udvarába; lett belőle címerképe úri rendű nagy házának, kettőskardú szamurájos mivoltának.

És azóta ajtó, kapu ha megnyílik, Fehérkével, színképével állasz szembe; szablyákon és fringiákon, sisakokon, nagy lándzsákon Fehérkének ragyog képe; díszes riksán, gyaloghintón Fehérkének fénylik arca, aranyszínes, selyemhímes kimonókon Fehérkének ott mosolyog képe rajza.

Hej, Sárgácska, úti cifra aranyoska, de megnőttél, ölmagasra, hórihorgas hosszú szárrá cseperedtél. Aranyszínűt csillog, ragyog minden szirmod, kívül, belül egyre fénylik a mivoltod. Napjaid ám telnek, múlnak, sziromkáid lassan-lassan elhullanak; arcod fénye, ragyogása fakulóban, múló élted, virágzásod elhúnyóban.

Volt Sárgácska Krizantémka, nyoma veszett; volt Fehérke Krizántémka, híressé lett.

Kék Ibolya, Puszpángocska

Hosszúfejű, szőrkucsmájú, mi fán termett hórihorgas bő plundrájú? Nyujtja nyakát cingár kóró, ökörfarkú virágkaró.

Virág nyílik, tavaszodik, réti fűben, zöld mezőben kóróvirág bolyhosodik. Emelgetik idres-bodros fürtfejüket, szellőztetik hosszú, hegyes süvegüket.

– Meleg szelek fujdogálnak, vége tavasz szép álmának. Nincsen soká maradásunk, rövidesen hajlék után kell hogy lássunk.

Lent a réten Ibolyácska, feltekintget putinásra; kérdi tőle halk szavával, szemérmetes pirulással:

– Hosszúfejű, szőrkucsmájú, hová készülsz széllel bélelt bő plundrájú?

– Ó, százszorszép Ibolyácska, aprószemű virágocska, csepp bimbódból ím egyszerre kiszorultál, kék ruhádból kivirultál.

– Szépségemet, kék színemet mit én tudom, nagyobb az én szívepesztő bajom, gondom. Meleg szellő idő előtt kicsábított, tűzként forró lehellete elkábított. Merre készülsz bolyhos fejjel, földig érő lebernyeggel?

– Túl a vízen, fel a hegyre, óvott, védett, napos helyre.

– Idelent tán veszedelmes?

– Sok az asszony, sok a gyerek; járnak mezőt, tarka rétet; lótnak, futnak, hancúroznak, ha rád lépnek, levelestül széttaposnak.

– Merrefelé szándékoztok? Hová vezet új utatok?

– Patakon túl, magas hegyre, hegyeken túl, meredekre.

– Elvinnétek magatokkal?

– Akár mingyárt velünk tarthatsz, biztonságos meredeken velünk együtt el is lakhatsz.

– Hát egyetlen kis pajtásom? Puszpángocska kamarásom?

– Pajtásod is hozd magaddal, szedelőzködj sebbel-lobbal.

Búcsút szólnak erdők, mezők virágjának, hegy útjára mindahányan nekivágnak. Elől indul bolyhosoknak sűrű raja, hátul kullog kék Ibolya, kamarása Puszpángocska. Addig, addig, míg eljutnak kristályvizű kis patakhoz, zölddel szegett hűs partjához. Két kis virág se szí, se szó letelepszik, csörgedező vize mellé heverészik. Víz tükrébe loppal belénézegetnek, mind a ketten tátott szájjal képedeznek. Rájuk rivall bolyhosfejű, szőrsüvegű, így szólal meg hórihorgas lebernyegű:

– Kis virágok, mire vártok? Mért hevertek, lustálkodtok? Tócsa vizét gázoljuk át, hegyi tanyánk, meredekünk vár odaát.

Ám két léha, hiú virág, megüli a patak partját; gyönyörködnek víz tükrében, tükörbeli bűvösségben.

– Én lennék a ringó, rezgő kék ruhácska? – ámuldozik Ibolyácska.

– Én lennék a tarkaszínű fodrosocska? – képedezget Puszpángocska.

– Ó, be csinos, be bársonyos kék viganóm.

– Be takaros, többrét fodros a kimonóm.

Boldogok ők mind a ketten, dehogy mennek ők el innen. S ahogy néznek, szemlélődnek s ruhájukon, cifraságon tünődöznek, vak homályos sűrűségből, cserjék lombos erdejéből száll egy lepke szálldogálva, rá-rálibben hiúságos két virágra. Egy-egy csókot lehel rájuk, be boldogok két virágok.

– Ó, de helyre két virágszál – szól a lepke és továbbszáll. Boldogak ők mind a ketten, dehogy mennek ők el innen.

Ökörfarkú nagy kórócska, bonc-süvegű bolyhosocska, el-elmulat kis Ibolyán, elnevetgél kamarásán.

– Kisasszonykák, siessetek, színes, szagos ruhátokon egyet-egyet libbentsetek.

– Dehogy megyünk vízen túlra, lucskos, nyirkos hegyi útra; meredeken csakis nektek a helyetek, odaillik szőrös, bolyhos süvegetek.

– Józan szónkra, intelmünkre nem hallgattok, vesztetek lesz hiúságtok. Sok az asszony, sok a gyerek, járnak mezőt, tarka rétet; lótnak, futnak, hancúroznak, rátok lépnek, levelestül széttaposnak.

Fogja szürke putináját, térdig tűri nadrágszárát, úgy gázol át patak vizén, patak vize legsekélyén. Ahány bolyhos, mind utána s köd előtte, köd nyomába, hegyre vezet hosszú utjuk, hegyen túlról új hajlékuk.

*

Lent a réten falubéli két leányka, odasétál tükrös patak hűs partjára. S amint járnak, amint kelnek, amint el-elenyelegnek, megpillantják mezők színes két virágját, kék Ibolyát, Puszpángocskát.

– Ibolyára, kék virágra bukkantam én.

– Tarituppra, kis Puszpángra akadtam én.

Mosolyog a két kis cifra, hetykén néznek sétálgató két leányra, mustrálgatják ruhájukat, idres-bodros, selymes, fodros szoknyájukat. Ám a lánykák nagyhirtelen lehajolnak, két virágon egyet-egyet simogatnak, gyengédeden megragadják s gyökerestül ki a földből kirángatják. Viszik haza ablakukra díszességnek, asztalkára ékességnek.

Messze hegyen, meredeken, bolyhosoknak jól megy soruk, haborítlan, zavartalan nyugodalmuk. Nincsen kéz, ki megzavarná; nincsen láb, ki megtaposná.

– Vajjon két kis virágocska, Ibolya és Puszpángocska patak partján vannak-e még? Víz tükrébe arcuk mását nézik-e még?

– Keressük fel patakparti otthonukat, meglelték-e hiúságos nyugalmukat?

Kapják maguk, megannyian mind lemennek, tükröződő vize mellé sorba ülnek; ám nem látnak fél lelket se, Ibolyát se, Puszpángot se. S amint lesik lefolyását, folyó vize hangos, lármás csobbanását, két virágszál uszkál benne, kókkadozva, senyvedezve.

– Ibolyácska, Puszpángocska, kis virágok? Tó tükrében halófélben ti volnátok?

– Szomorúra fordult sorsunk, rossz végzetünk, Buddha bocsássa meg bűnünk – siránkoznak sóhajtozván, víz medrében hol le, hol fel bukdácsolván.

Bolyhosocskák bús fejüket szomorúan bólogatják, két kis virág jajpanaszát szívszorongva úgy hallgatják:

– Falubéli két leányka járt a réten, tó tükrébe néztünk éppen; gyönyörködtünk szép szemünkben, szép arcunkban, tarituppos tunikánkban. Ám a lánykák, lelketlenek, kirántanak gyökerünkről, kiszakítnak elültünkből. Egy ideig becézgettek, illatunkért, színeinkért szeretgettek. Másodnapra arcunk színe fonnyadni kezd, tuli-ruhánk fakulni kezd. Harmadnapra megragadnak, kíméletlen durva kézzel tó vizébe lódítanak. Okos szóra, bölcs tanácsra nem hallgattunk, idő előtt elpusztultunk.

Patak vize csobog, folyik, két kis virág úszván úszik. Elsodródnak hullám hátán, lemerülvén, fel-felbukván s addig, addig hajszolódtak, míg a vízbe, folyóvízbe könyörtelen befulladtak.

Bús bolyhosok bonc módjára sorbaállnak víz partjára; patak partján imádkoznak, két halottat, két virágot búcsúszókkal búcsúztatnak.

Kacskaringós Felfutóka

Kúszók között zsong a zsivaj, mezőn, réten reng a ricsaj. Lustálkodik tarka-barka, renyhe Dinnye, heverészik görbeorrú Ugorkának zöld bibircse. Tök indája egyet-egyet nyujtózkodik, szomszédjába ha kell, ha nem, kapaszkodik. Úrhatnékol úri kis Tök, loppal lesked Lopóka-tök; nem egy Dinnye indácskája hajladozik szomszédbeli Futókára.

Őszi napest sárgásszínű fényessége, napsugárkák felcsillanó rezzenése, aranyesőt permeteztet kertek, szántók zöld színére. Fejet fordít Felfutóka, vékonypénzű felkúszócska, félálmában rengőn, ringón hajladozik, henyélőkkel, lustácskákkal kacérkodik.

– Bágyadt vagyok, fáradt vagyok, gyenge karom, gyenge vállam nincsen kire ráhajthassam – szól a szája szeméremmel és kúszócskák, henyélőcskék rávigyáznak vágyakozó tekintettel.

– Kihez kússzak, kit szeressek? Indájára, két karjára kinek lessek? – hunyorítgat Felfutóka, félszem nézvén heverésző szomszédokra.

Réten túlról kerekarcú, sárgabélű, szürkehéjú úrifajta egy Tököcske, így sóhajtoz henyélőcske:

– Bájos lányka, Felfutóka, folyondáros virágocska – s nyujtja szárát, zöld indáját, mosolygásos ábrázatját.

– Mit óhajtasz, mit akarhatsz Tök-legényke?

– Zöld indámra ha reája kapaszkodnál, két karomba beléje ha csimpaszkodnál, karcsúságod bárki ellen megvédeném, kellő helyem megállnám én.

Kézen fogja Futókának gyenge szárát, átszorítja átöleli kívánatos karcsúságát. Megirígyli másik kis Tök, csúcsos fejű, kövérkés Tök.

– Lopó-töknél jóval különb legény lennék, termetedhez legillőbben én illenék.

– Igazad van – kotyog bele zöld Ugorka s nagyot konyul kétrét hajló görbe orra.

– Gyámság ha kell Futókának, nekünk szóljon hívó szóval, ne csak másnak.

Penderedő Görög-dinnye odagurul, Futókának lába elé odaborul, cikkes-cakkos indájával felé kúszik, potrohával, alig lábbal nekicsúszik.

– Folyondárka gyenge szárú, szép leányka gyenge lábú, rá ne hallgass Tök szavára, ne hederíts hasmánt futó indájára. Vaskos, kérges a külseje, széllel bélelt a belseje; erős ugyan az indája, ámde mégis tökkel ütött a fajtája. Nem vagyok-é helyrébb legény, erősebb is? Fényes arcnál fényesebb is? Tükör se kell énmellettem, fénylik, ragyog csíkos, sávos lebernyegem.

Féloldalt néz folyondárka, Dinnye-úrfi tükrös, lakkos formájára; csillog, ragyog csupa csipke viganója, idres-bodros, tari-tuppos kimonója.

Szertefutó folyondárka egyet gondol, gyenge szára, gyenge lába meg-megindul; lépkedése ingó-bingó, szökellése kacskaringó.

Irígykedő kis Tököcske megszólja a háládatlant, zöld Ugorka megorrolja kacérkodó állhatatlant; szomszédbeli mindahányan irígykednek, haragjukban lustálkodnak, lefetyelnek.

Ám két karját, gyenge szárát Folyondárka, van már kinek vállaira rátámassza. Kackiás kis Dinnyécskére hajtja fejét, kínálgatja, odanyujtja szájaszélét, mézes kelyhét.

Egy-két hét is alig múlik, Folyondárka rügyecskéje nyiladozik; vékony szárán apró bimbók, kis kelyhecskék, nyiladozók. Nap-Istenke sugárkája hízelegve siklik rája, csókolgatja pici száját, friss harmatban fürösztgeti csepp virágját.

Ám múlóban a boldogság, felhő hátán közeledik búbánatos szomorúság.

*

Kelet felől homályosban indul a nap, beborult az idő aznap. Hűvös szellők, didergetők lengedeznek, kis Kúszócskák sóhajtoznak, nap-nap után ernyedeznek. S amint ülnek szerteszórva, megborzongva, meglapulva, egyszerre csak, nagyhirtelen, fenn kóválygó sötét Holló, lefelé csap bánatjósló károgató. Nekiesik földön fekvő Dinnyécskének, zöld fejének, két szemének, öli, vágja csúf csőrével, lékelgeti éles, hegyes körmeivel; kibuggyanó édes levét, teletorok habzsolgatja ízét, mézét.

Fájdalmasat hördül egyet szegény Dinnye, sajgót jajdul, sikoltozó hű hitveske. Ám a Holló, sötét Holló egyre jobban vájkálgatja, Dinnyécskének magvas belét, belsejének rózsás mézét nagyfalánkan torkosgatja. Mind kiloccsan, mind kibuggyan ízes nedve, piros leve s ahány Holló, egyszeribe mind ott terem, édes vért szív sok fertelem.

Szegény Dinnye erőtelen roskadozik, zöldes héjja darabokra töredezik; íze, méze elfolyóban, százszám magja széthullóban.

Árván maradt Felfutóka, párja veszett zöld Kúszócska, fájdalmában, bánatában hű urára, Dinnyécskére ráhanyatlik, néma jajjal, sóhajossal siránkozik. Könnyes szeme révedezve nézeg szerte, gyenge lábát, satnya szárát kinek vállán, erős karján pihentesse?

– Tán a Tökhöz fordulhatnék, kemény kérgén én erőtlen, hátha jobban nyugodhatnék? – sóhajtozik szegény árva Felfutóka s amint sandít rég nem látott Úri-tökre, hát szegénynek dupla feje tövestövig kettényesve. Nemkülönben több száz másé, csupa ormány Ugorkáé; ki locs-pocsban szerteázva, ki apróra széjjelvágva.

Felfutóka egymagában árván marad, vézna szára, satnya lába egyre senyved, egyre sorvad. Elhalóban, kimúlóban erre kémlel, arra fordul, kúszók raja, garmadája meg se mozdul.

– Úgy kell neki – mondogatják, bosszúszóval meg is szólják, – hiuságos, csapodáros volt élete, gondtalanság, nagy csélcsapság tette-vette.

Haló helyén Felfutóka mélabúsan elmélázgat, merevülő virágszeme könnybelábad. Egyre sorvad, egyre roskad gyenge szára, egyre roggyan, egyre torpan vézna lába. Levélkéi hulladoznak, elfakuló sziromkái szóródoznak. Végigélte folyondáros virágéltét, kilehelte lenge lelkét.

*

Rizses-földek legaljában, zordon Bambusz egymagában. Vizsga szeme tekintete tenger tökön, szerteázott, szertefázott dinnyeföldön; fonnyadozó, sárgásodó Ugorkákon, kókkadozó, roskadozó Kórócskákon.

Bámész szeme Felfutókát pillantja meg, fájó szíve elsenyvedtét sóhajtja meg. Sajnálkozik sápadt arcán, haló arca halványságán. Nézi vézna, szintelenke sziromkáját, vérben fekvő éltepárját; eltűnődik folyondáros Felfutókán, férje ura Dinnyécskéje el-kimúltán.

Büszkén nézi nádszál magát, derekának nyílegyenes karcsúságát s így szólal meg átfontoltan, bölcs szavait átgondoltan:

– Vékony szárát, lágy indáját, roskatagos gyenge vállát nem Kúszókra, Dinnyécskékre, léháskodó renyhécskékre, hanem az én karcsú, magas derekamra szépen illőn odahajtja, különb sorsra jutott volna, ingó, bingó, kacskaringó Felfutóka.

IV. TRÉFÁS MESÉK

Rizsborvásár

Italos volt mind a kettő, szeleburdi két bortömlő. Gombe volt az egyik neve, másiké meg részeg Szánszke. Gombe pajtás így szól egy nap italozó barátjához, kebelbeli pajtásához:

– Uvenóban, színes szagos, hűvös parkban, cseresznyefák kivirágos virulóban. Láttad-e már fürtös fáját, fája lombos virágsátrát?

Szánszke pajti utoljára akkor járt ott, virágerdő amikor már elvirított. Kedvük szottyan azon nyomban virág nézni, kertes parkban el napestig elidőzni.

– Hát itókát honnan veszünk? Ital nélkül el napestig hogyan leszünk?

Rizses borból, száke nevű itókából egy akónyit, vásároljunk egy tömlőnyit.

Mind a ketten kapnak a szón, hozzálátnak vígan, mohón.

– Poharanként fűnek, fának árulgatjuk; tíz szen-pénzért, kis haszonért, ingyen adjuk – mondja Gombe furfangosan, hagyja helybe hű pajtása mosolygósan.

Vesznek rizsbort, száke-italt egy akóval, igyekeznek, lótnak, futnak sebbel lobbal Uvenóba, híres neves pompás parkba, színes, szagos virágosba.

Tele tömlő Gombe hátán, úgy baktatnak egymás mellett vidám város kertes útján. Szegény Gombe nagyfáradtan izzadozott, egy-két kortyra, tömlőbeli száke-borra rászomjazott.

– Jaj, be éget ihatnékom, be kívánja gyomrom éhom – tör ki a szó Gombe száján.

– Nem addig a, Gombe pajti, aki issza, árát elébb lefizeti. Poharanként fűnek, fának árulgatjuk, tíz szen-pénzért, kis haszonért, ingyen adjuk.

– Ketten vettük a borocskát, felerészes hűs itókát. Tíz szen-pénznek öt a fele, fele pénzért töltsed tele – s nyujtja oda öt szen-pénzét, pohárkáját száke-borért.

– Íze, szaga felüdítő, testet, lelket, gyomrot, torkot felfrissítő – s könnyebbedik lépkedése, vidámodik tekintése.

Pajtására kerül a sor, ezúttal meg Szánszke hátát nyomja a bor. Azon módon izzad ő is, száke-borra szomjas ő is; odaszól a pajtásának, könnyen, hetykén fütyörésző bortársának:

– Tíz szen-pénznek öt a fele, fele pénzért most meg nekem töltsed tele – szól és adja öt szen-pénzét, amit Gombe adott imént az italért.

Kihörpinti pohárkáját, felfrissíti torkig száradt garatkáját; könnyebbedik lépdesése, vidámodik tekintése.

*

Percek múltán megint Gombe kerül sorra, borostömlő megint az ő hátát nyomja. Szegény feje addig izzad, addig fárad, míg garatja, szomjú torka ki nem szárad. Tíz szen-pénznek öt a fele, ötért töltik újra tele s megintelen ötösöcske, megújrázva ugyanaz a szen-pénzecske, vándorolgat ki a zsebből, be a zsebbe.

Addig isznak, iddogálnak, míg a parkig, Uvenóig el nem jutnak. Ám a tömlő, boros tömlő hovatovább könnyebbedik, ám a fejük hovatovább nehezbedik. Uvenóban, vidám város hűs parkjában, cseresznyefák napelűző árnyékában, nekidőlnek puha gyepnek, nekilátnak, ihaj, csuhaj, aljig üres bortömlőnek.

– Egy csepp nem sok, még csak annyi sincsen benne – szól az egyik éjnyegetve.